Woodstock Bear

2012.08.17. 08:46

Alighanem a fiktív Róbert Gidán kívül nem él még egy olyan ember a Földön, aki nem Edvard Munch norvég festő híres festményének figurájával analóg módon reagálná le, ha a szeretett plüssállata varázsütésre egészen virulens lenne, sőt, az interperszonális kapcsolatokat erősítendő intenzív interakcióba kezdene tulajdonosával. A mesékben és a romantikus ábrándokkal tarkított alkotásokban azonban minden megtörténhet, akár még az is, hogy a fentebb vázolt történés realitássá válik és egyszer csak a hippimozgalom aktusain szocializálódott játékszer kezdi boldogítani gazdája életét. A Family Guy alkotója próbált ezzel egy nagyot dobbantani, ami - néhány jól sikerült humoros jelenetet leszámítva - alapvetően nem jött össze.

Adott tehát egy átlagos amerikai kisgyermek, bizonyos John, akit Ady Endrével ellentétben és M. L. Kinggel összhangban még érdekelnek a megálmodott álmok, ennek megfelelően pedig azt kívánja Dévényi Tibi bácsitól, hogy a karácsony alkalmából birtokába került plüssmackó keljen életre. Eddig egészen olybá tűnik az eseménylánc, mintha Paul Wegener Gólemjét modernizálták volna, némi sablonszerű amerikai fűszerezéssel megspékelve, de ne legyenek illúzióink, az alapmotívumot leszámítva az ég világon semmi köze nincs Tednek a filmklasszikusokhoz.

Már nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy Tedet sikerül életre galvanizálni, amit drága "családja" egy "szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik" típusú arckifejezéssel konstatálnak. Aztán temporális szekvencia keletkezik: ugrunk egy idősíkot, ahol John és Ted már harmincas évei közepét tapossák. A medve igazi túlélő: a woodstocki "peace and love" atmoszférát sikerrel mentette át napjaink amerikai világába, így a hedonistákat is megszégyenítő módon éli életét: jókora profitot termel a sörgyártóknak, szereti felidézni a viktoriánus Anglia ópiumbarlang-lakóinak impresszióit és a plázacicákkal is feltűnően jó kontaktusban van - ami azért egy játékmackótól mégiscsak szokatlan egy kissé. (Akárcsak az, hogy a padlóra került sz@r kapcsán Kierkegaard-dal példálózik, de az legalább jópofa.) John-nak azonban mi sem természetesebb ennél: boldogan asszisztál szőrös barátja minden lépéséhez. Barátnője azonban egyre kevésbé tolerálja, hogy John infantilizmusa a környezetében élők mindennapjaira is kihat, ebből keletkeznek az amerikai vígjátékoktól nem szokatlan, frázisszerű bonyoldalmak. Feltűnik természetesen Lucifer földi reinkarnációja is, egy mentálisan retardált apa és cezaromániás sarja fizimiskájában, ami aztán egy Kábelbarát-filmmel igencsak kompatibilis akciójelenethez vezet.

Mit lehetne még mondani egy konformizmussal rendkívüli mértékben átitatott filmről? "Híres, drága bunda rajtam,/ húsz körömmel magam varrtam./ Nyusztból, nyestből, mókusból,/ kutyából meg farkasból./ Brumma, brumma, brummadza." (© by József Attila) Ennél többet és mélyebbet aligha.

Értékelés: 10/4