"A társadalmi államrend azt követeli szükségképpen, hogy a tőke teljes összhangban álljon a közösségi és így a munkásérdekekkel is. A gyár, az üzem: egyfelől a tőke, másfelől a munka prosperitásának képe legyen. (...) nem követi a laissez fairé, a „laissez aller” elvét, de az állami Leviathan, az állami omnipotencia elvét sem. (...) A társadalompolitikai rendszer nem azt mondja, hogy az állam minden, az egyén semmi, mert az épp olyan aberráció, mint az ellenkező Marx–Engels-féle képlet, hogy az állam megszűnik és a múzeumba kerül. (...) Az individualizmus túlfeszítését épúgy elkerüli, mint a túlhajtott közösségét."

Földes Béla: A magyar társadalompolitika rendszerének alapvonalai és jövője. In: Szociális Szemle, III. évfolyam, 7-10. szám, 1942. szeptember-december hónap, 115. p.

"A gazdasági élet rendjének meg kell felelnie az igazságosság alapelveinek azért, hogy mindenki számára lehetővé tegyük az emberhez méltó létet. E határok között kell biztosítani az egyén gazdasági szabadságát."

Weimari Birodalmi Alkotmány (1919), 151. cikkely. Idézi: Lothar Roos - Werner Then: Keresztény munkaerkölcs és új munkakultúra - Ordo Socialis, Cologne, Germany, 1990, 7. p.

Mindezzel szemben Adam Smith véleményünk szerint helytelen álláspontra helyezkedett, amikor elméletében (Vizsgálódás a nemzetek gazdagságának okairól és természetéről, 1776) teret engedett a "láthatatlan kéz" (Invisible hand) uralta artikulálatlan, szabad piaci agora ideája mellett. Szerinte ez a láthatatlan kéz segít összehangolni az ellenőrizetlen piac individuális aktorainak ellentétes érdekeit, ekként is gondoskodván az igazságosság és az anyagi jólét szempontjainak érvényesüléséről. Külön ki is hangsúlyozta, hogy ez a meghatározatlan entitás még véletlenül sem azonos egy felsőbb metafizikai lénnyel (Istennel), avagy a szabályozó állammal. Az érdekek nivellálásáról ezen tézis szerint a kereslet és kínálat törvényének szelekciós mechanizmusa gondoskodik. Az állam szerepe minimális mértékűre kell, hogy korlátozódjék ezen interpretációban és a gazdaság terrénumába történő minden beavatkozás "illetéktelennek" minősül, mi több, természetellenes. (Bayer, 2003, 190. p.); Pap, 2010, 33.p.) Ezt a tézist tette aztán magáévá Mandeville is, aki szerint a társadalmi optimum és a gazdaság fellendülése csakis akkor következhet be, ha mindenki a saját, egoista érdekei diktálta szempontokat juttatja kifejezésre, hiszen ha mindenki erényes és altruista, az úgyis csak káoszhoz vezet. (Bayer, 2003, 190. p.)

A szabadelvű racionalizációs mozzanat ilyen irányú megerősödését ekkoriban persze sokan tartották szükségesnek az abszolút monarchiák omnipotens gondolkodásának meghaladása végett, ahol az uralkodók már nem a "pater et filius Iustitiae", azaz az igazság atyjának fenntartott kényelmes trónusról diktálják az élet minden szegmensére kiterjedően a jogot (Kulcsár, 2005, 22.p.) és a közhatalom nem a merkantilizmus (colbertizmus, kameralizmus) pozíciójából oktrojálja, hogy milyen államilag irányított regulátorok mentén érhető el a gazdaság egyensúlya és fejlődése (Heckenast, 1999, 39. p.).

Somló Bódog kitűnő elemzését adta a magára hagyott piaci versenymechanizmusok "laissez-faire" negligens magatartása uralta liberális felfogásnak. E dogma szerint "a kereslet és a kínálat automatikus szabályozódása, a pénz, a váltó kifejlődése, a kereskedelem és ipar éppen legfontosabb intézményei mind oly intézmények volnának, amelyek minden állami tevékenység nélkül jöttek volna létre és mind tökéletesebbek és fontosabbak, mint az aprólékos állami beavatkozás aprólékos eredményei." (Somló, 1907, pp. 175-176.) Smith tana ezen analízis tanulsága szerint nem volt egyéb, mint annak a tannak a hangoztatása, hogy csak a "béke, enyhe adók és tűrhető igazságszolgáltatás szükséges hozzá, hogy egy államot a barbárság legmélyebb fokáról a virágzás legmagasabb fokára emeljünk és hogy minden egyebet a dolgok természetes folyása hoz magával." (Somló, 1907, 180. p.)

Kovács úr (Adam Smith) ezen naiv idealizmusával szemben Friedrich List már hamar (1841-ben) rámutatott arra, hogy a nemzetgazdaságnak igenis szüksége van az állam patronálására, legalábbis amíg saját iparát nem tudja kiépíteni. Ellenkező esetben a "nagy hal felfalja a kisebbet", azaz a gazdasági erőfölényben levő fél nemes egyszerűséggel kizsákmányolja a gyengébbet, ezért aztán szükség van állami beavatkozásra. (Pap, 2010, 34. p.) A kapitalista viszonyok terjedése és egyes társadalmi osztályok soha nem tapasztalt leszakadása, egzisztenciális ellehetetlenülése és a likviditási nehézséggel küzdők számának nagyfokú gyarapodása nyomán végül teret nyert az a Roscoe Pound által is hangsúlyozott attitűd, hogy  "a szabad vállalkozó, versenyző, individuális rend nem felel meg a mai embernek, ezek az eszmék a múlt századot kormányozták, a mai ipari társadalom mást követel." (Idézi: Kulcsár, 2005, 42. p.) Ez a folyamat tehát végső soron az állami beavatkozás reneszánszához vezetett.

Magyary Zoltán szavaival élve a jogszerűség mellett fokozott jelentőségűvé vált a teljesítmények produkálása, az eredményesség is: "a himlőtől és a tífusztól (...) csak a védőoltás ment meg, nem pedig annak kötelező elrendelése.  A  vasúti igazgatástól azt várjuk, hogy a vonatok pontosan közlekedjenek és szerencsétlenségek ne legyenek, nem érjük be tehát azzal, hogy van üzletszabályzat és menetrend. Nem lehet árvíz ellen sem törvényjavaslattal védekezni és a kenyérhiányt sem lehet rendőri intézkedésekkel megszüntetni. Itt előrelátásra, szervezésre, munkára, anyagra és célszerű intézkedések sorozatára van szükség."

Ezt az álláspontot az 1929-1933. évi nagy gazdasági válság nyomán számos szerző és vezető politikus vallotta, totalitárius és demokratikus rendszerek reprezentánsai egyaránt. A roosevelti New Deal törvényhozását segítendő pl. az amerikai Legfelsőbb Bíróság döntéseivel az állami beavatkozás irányát erősítette, hangsúlyozva azt is, hogy pozitív értelemben a szabadság állami kötelezettségvállalást igényel. (Kulcsár, 2005, 169. p.)

Ezt a gondolkodást termékenyítette meg John Maynard Keynes híres munkája, "A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete" (1936) is. (Pap, 2010. 34. p.) Keynes és iskolája abból indult ki, hogy  "ha alacsony a kereslet, a gazdaság pang és munkanélküliség van, ha magas a kereslet, akkor erre a termelés magasabb szintje a válasz." (Fazekas, 2009, 76. p.) Keynes a matematikai képletek bizonyosságával támasztotta alá, hogy ha a kereslet túl alacsony szinten van, akkor az államnak ösztönző erejével be kell avatkoznia. A társadalmi jólét a termelés nívójától függ, ezért ha több jólétet szeretnénk, akkor az államnak mesterségesen keresletet kell generálnia saját megrendelésekkel, közmunkákkal. Így növelik a foglalkoztatást, több jövedelem jut a magánszektor képviselőihez, a fogyasztás intenzívebbé válik, egy gazdasági spirálhatást indukálva pedig még tovább nő a kereslet mértéke. "Ennek szellemében a gazdaság olyan, mint egy gépezet, amely bár nagyon bonyolult szerkezettel rendelkezik, a jó szerelő ismeri a titkát, és hibás működés esetén hozzá tud nyúlni a megfelelő fogaskerékhez." (Fazekas, 2009, 76. p.)

Keynes a tőzsdét megvetően "kaszinóként" aposztrofálta, a befektetői döntéseket pedig szépségversenyekhez hasonlította. Roosevelt számtalan alkalommal szólalt fel a "lelkiismeretlen pénzváltók" magatartása ellen. (Ferguson, 2011, pp. 283-284.) A nyugati parlamentáris törvényhozások válságenyhítő programpontjai azonban nem tűntek túlságosan hatékonynak. "Akkor kezdett gyorsabban csökkenni a munkanélküliség, amikor a tekintélyelvű rezsimek nekiláttak az ipari fejlesztésnek és a fegyverkezésnek. Akkoriban úgy tűnt, mintha a «szocializmus egy országban« (Oroszországban) és a «nemzetiszocializmus« (Németországban) jobb megoldásokat kínáltak volna, mint amelyek a két anglofón gazdaságban rendelkezésre álltak." (Ferguson, 2011, pp. 284-285.) A totalitárius berendezkedések formális gazdasági növekedése azonban nem vezetett el a kívánatos életszínvonal-emelkedéshez, az ezen rezsimek által levezényelt brutális "Endlösung"-koncepciók következménye, a milliókban mérhető emberi áldozatok ténye pedig köztudomású.

A második világégést lezáró, Jaltában konstituált rendszer kikezdte a szuverén nemzetállamok által kiparcellázott világot. (Bauman, 2002, 101. p.) A jaltai rendszer pillérét a két szuperhatalom (az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió), illetve ezek "kiegészítéseként" az ezek köré szerveződő szövetségesek, csatlósok és vazallusok köre alkotta. (Balogh, 2002, 4. p.) Ez a szisztéma globálisnak titulálható, ugyanis a Föld minden szegletére kiterjedt. "A szaharai vagy dzsungelövezetbe eső országok, teljesen függetlenül attól, hogy közvetlenül kapcsolódtak-e Washington vagy Moszkva politikájához, állomásoztak-e területükön a nyugati vagy keleti tömb fegyveres erői, a valóságban annak a világgazdasági és világpolitikai rendszernek a  részévé váltak, amely behatolt a földkerekség minden zugába. Még azok az országok is, amelyek teljes egészében mentesek akartak maradni a globalizmus hatásaitól, mint Észak-Korea vagy Albánia, politikai és gazdasági rendszerüket, mozgáslehetőségüket nem a saját hagyományaikból alakították ki, izolációs kísérleteik irányát és kereteit is a nemzetközi politikai rendszer sajátosságai határozták meg." (Balogh, 2002, 6. p.)

A bipoláris rendszer felbomlásával és az integrációs törekvések mind markánsabb megjelenésével pedig az államok szerepében radikális változás következett be. (Bauman, 2002, 102. p.) A nemzetállamok szinte képtelenné váltak arra, hogy önállóan tartsák egyensúlyban a gazdaságukat és egyre inkább olyan, nemzetállamoktól független entitások végrehajtóivá és megbízottjaivá degradálódtak, amelyek politikai kontrollálására esélyük sem nyílt. Ahogy a zapatista felkelők egyik vezetője plasztikusan fogalmazott: a globális pénzügyi piacok "saját törvényeiket és szabályaikat kényszerítik a világra. A «globalizáció« nem több, mint az ő logikájuk totális kiterjesztése az élet minden területére. (...) A globalizációról szóló műsorban az állam egy sztriptízen megy keresztül, és az előadás végére csak a puszta szükségletekkel rendelkezik: az elnyomó erőivel. Mivel materiális alapjait tönkretették, szuverenitását és függetlenségét megsemmisítették, politikai osztályát megszüntették, a nemzetállam egyszerűen a nagyvállalatok biztonsági szolgálatává válik... A világ új szakértőinek nincs szükségük arra, hogy közvetlenül irányítsanak. Az a nemzeti kormányok feladata, hogy igazgassák az ügyeket az ő nevükben." (Bauman, 2002, pp. 105-106.)

A Reagan (1980), illetve Thatcher (1979) által celebrált neoliberális fordulat mindent átható axiómává vált világunkban. (Szigeti, 2005, 97. p.) Ez az elképzelés a deregulációra, a monetarizmusra, a privatizációra és az állam erőltetett  diétáztatására fókuszál. A dogmává avanzsált washingtoni konszenzus (1989) szerint ennek főbb rekvizitumai: a fiskális fegyelem, a közkiadások szűkítése, az adózási bázis kiterjesztése, az adókedvezmények eltörlése, a pénzügyek liberalizálása, a külkereskedelem liberalizálása, a külföldi (működő)tőke belépésének liberalizációja, az állami tulajdonban lévő vállalatok magánosítása,a gazdaság terrénumának teljes deregulációja, illetve a tulajdon biztonságának garantálása. "A washingtoni konszenzus végrehajtásával az adott ország törvényhozása és kormánya (...) kereteket teremt és helyet csinál a nemzetközi áru-, pénz-és tőkepiac szereplői számára szabad mozgásukhoz és üzleti tevékenységükhöz, ideértve az adott ország nemzetközi, külpiaci irányultságú szervezeteit." (Szigeti, 2005, 133-134. p.)

Ennek a struktúrának gyenge államokra van szüksége, amelyeknek mindössze annyi szerep jut, hogy "éjjeliőr-államként" biztosítsák azt a minimális rendet, amely a vállalkozások hatékony működtetéséhez szükségeltetik. "Szélesre tárni a kapukat és figyelmen kívül hagyni egy autonóm gazdaságpolitika bármilyen gondolatát; [ez] az előzetesen és alázatosan teljesítendő alkalmassági feltétele a világ bankjaitól és pénzügyi alapjaitól származó  pénzügyi segítségnek." (Bauman, 2002, 108. p.) Ez a multinacionális nagyvállalatok és a globális pénzügyi piac uralta erőtér  sokat ismételgetett frázisa, a XXI. század uralkodó világnézete.

Vagy mégsem? Mi a megoldás? Újra kell gondolni a közhatalom és a piacgazdaság egymáshoz való viszonyát. Az állam nem a paternalista gondoskodás mindenható letéteményese, nem egy polihisztor Leviathan, amint azt a hiánygazdaságot eredményező szocialista típusú berendezkedés hirdette; de nem is cselekvőképtelen, minden funkciójától és autoritásától megfosztott, pőrére vetkőztetett és a globális nagytőke regulátorainak kiszolgáltatott "rúdtáncoslány", amint azt a neoliberális és neokonzervatív világlátás képviselői igyekeznek mindenkibe plántálni. A XXI. század emberének egyértelműen el kell oszlatnia mind a tervgazdaság artikulálta érdekek, mind a "láthatatlan kéz" befolyásolta vadkapitalista szükségletek ködképét.  A szociális szempontokat is meg kell(ene) jeleníteni a költségvetési előirányzatok tervezésekor, mert hamis illúzió az, hogy az Adam Smith által megálmodott "láthatatlan kéz" szelleme járja be a piacokat és varázsütésre száműzi az ott megjelenő konfliktusokat. A magántulajdont tiszteletben kell tartani, de nem lehet piedesztálra emelni azt az elképzelést, hogy  a mamutvállalatok, a nemzetállamoknál is erősebb transznacionális vállalatbirodalmak totális kontrollja kolonializálja újra a világot.  Az ő tevékenységük ugyanis csak akkor és ott lehet hasznos, amikor és ahol hozzájárul az adott nemzetállam gazdasági teljesítményének fokozásához, az üresen tátongó munkahelyek feltöltéséhez és az állampolgárok jólétének növeléséhez. Ennek érdekében pedig  láthatóvá kell tenni a láthatatlannak hitt kezet ...

Felhasznált irodalom

• Balogh András: A jaltai rendszer. In: Rubicon, 2002/9-10.szám, pp. 4-10.
• Bauman,, Zygmunt: Globalizáció. A társadalmi következmények. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2002
• Bayer József: A politikai gondolkodás története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003
• Fazekas Gábor: Van-e hasonlóság? Az 1920-as válság mai tanulságai. In: Nagy Magyarország történelmi magazin, I. évfolyam, 2. szám, 2009. augusztus, pp. 72-77.
• Ferguson, Niall: Civilizáció. A Nyugat és a többiek. Scolar Kiadó, Budapest, 2011
• Grósz Ákos: Friedrich List és hatása Kossuth Lajosra.
• Heckenast Gusztáv: Gazdaságpolitika a XVII-XVIII. századi Magyarországon. A felzárkóztatás jegyében. In: Rubicon, 1999/9-10. szám, pp. 39-43.
• Kulcsár Kálmán: Jogszociológia. Vince Kiadó, Budapest, 2005
• Magyary Zoltán: Miért van szükség a közigazgatás reformjára? In: Magyar Futár, I. évfolyam, 7. szám, Budapest, 1941. július 10., 10. p.
• Novák Ernő: A munkáskéz egészsége. In: Erődi Harrach Béla (Szerk.): Szociális Szemle, III. évfolyam, 7-10. szám, 1942. szeptember-december
• Pap Csaba: Az állami beavatkozás, mint értékhordozó. In: Smuk Péter (Szerk.): Az állam és jog alapvető értékei II., pp. 33-43.
• Somló Bódog: Állami beavatkozás és individualismus. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1907
• Szigeti Péter: Világrendszernézőben. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005