Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Cikkek könyvtárhoz
Cikkek könyvtárhoz : Carl Schmitt: Erős állam, egészséges gazdaság. Előadás az ipar képviselői számára (1932)

Carl Schmitt: Erős állam, egészséges gazdaság. Előadás az ipar képviselői számára (1932)

  2020.12.15. 23:11

(Düsseldorf, 1932. november 23.)

Mélyen tisztelt uraim!

Természetesnek tartom, hogy ehelyütt az „erős állam és egészséges gazdaság” kérdéskörével az állam szempontjából foglalkozom. Hallhatták az elnökük, Dr. Springorum által a gazdasági javaslatokkal és lehetőségekkel kapcsolatban elmondottakat. Springorum Úr említést tett kedves barátom, Popitz közigazgatást érintő javaslatairól és elképzeléseiről is.


Az eddigiekben érintett gazdasági és közigazgatási vonatkozásokon kívül azonban vizsgálnunk kell a probléma specifikusan állami aspektusait is, ami szükségszerűen a politikai szféra területére vezet minket. Az alábbiakban nem szándékozom politizálni, de szükségképpen utalnom kell politikai vonatkozású kérdésekre is, mert az állam „valami politikai[ként jelenik meg]”, és egy erős állam különösen intenzív módon politikai képződménynek tekintendő.  Egyetértek Springorum Úr véleményével, miszerint csak egy erős állam lehet képes arra, hogy sikerrel határolja el magát a „nem-állami” ügyektől. A depolitizálás, valamint az államtól mentes szférák kialakításának folyamata politikai eljárásnak számít. Az imént vázoltakat tekintem előadásom kiindulópontjának.

I.

Két esztendővel ezelőtt ugyanezen a helyen szólaltam fel egy konferencián, amelynek vezérgondolata a következő volt: „Merjünk cselekedni!” Ennek apropóján akkor úgy fogalmaztam, hogy a szépen kidolgozott szervezeti reformtervek nem számítanak annyira, mint a valódi politikai erő, amely képes a probléma pontos azonosítására és valamilyen módon történő megoldására.  A kormánynak ehhez mindenekelőtt minden törvényes eszközt fel kell használnia. Az említett törvényes eszközök a meglátásom szerint meglehetősen erősnek bizonyultak; sokkal erősebbnek, mint azt akkoriban sejteni lehetett. E felfogásom azóta sem változott meg. Az elmúlt két évben felismertük [az alkotmány] 48. cikkelyének a gyakorlatban történő használhatóságát és energiáját. El kell ugyanakkor ismerni, hogy ebben az időszakban az erős ellenzéki szólamok a 48. cikkely lejáratására és rossz színben való feltüntetésére törekedtek. Ezért bizonyítanunk kell, hogy a 48. cikkely továbbra is az erős kormányzat megfelelő, a gyakorlatban is használható és elengedhetetlen eszköze.

Észszerű felvetni azt a kérdést, hogy az elmúlt két esztendőben akadt-e valaki, aki valóban felmutatta azt a cselekvésre való bátorságot, amelyet követelnek tőle. Fel tudunk-e ebben a tekintetben mutatni bármilyen eredményt? Gyakran támad az az általános benyomásunk, miszerint [a jelzett időszakban] az állam gyengült, a körülmények pedig egyre csak romlottak és kaotikusabbá váltak. Úgy hiszem, arra a kérdésre, amely azt firtatja, hogy a cselekvésre való bátorság tekintetében (f)elismerhető-e [az elmúlt időszakban] valamilyen eredmény, igenlő válasz adható. A július 20-i poroszországi államcsíny [Preußenschlag] reflektorfénybe helyezte a weimari alkotmány legrosszabb konstrukciós hibáját, nevezetesen a Birodalom és Poroszország közötti dualizmus [a porosz autonómia] problémáját, és egy kritikus ponton orvosolta is azt [a birodalmi elnök ugyanis a birodalmi kormány irányítása alá helyezte a porosz államot]. Ezt kézzelfogható eredményként és a cselekvésre való bátorság bizonyítékaként kell elismernünk. Ez az eredmény viszont nagyon hamar viszonylagossá, sőt bénulttá vált. A lipcsei állambíróság előtt folyó tárgyalás – valójában egy tizenkét tárgyalásból álló sorozat – folyamán napvilágra került egy másik, az erős államra leselkedő veszély is. Amint előtérbe került az oly sokak által áhított cselekvésre való bátorság és az erős állam [praxisa], a legfurcsább koalíció egyesítette vele szemben az erőit, a status quo fenntartásában érdekeltek széles körét ölelve fel ezzel. A Birodalommal szemben összeállt koalíció jól láthatóan e küzdelem díszleteként igyekezett használni Lipcsét. A különböző frakciók és a levitézlett miniszterek Bajorországgal és Badennel karöltve próbáltak fellépni – azokkal az államokkal, amelyek nagy hangon hivatkoztak az államiságukra. A szövetségi pártállam [Parteienbundesstaat] ezzel teljesen világosan és nyilvánvalóan lépett a porondra. A bajorok képviselője Bajorország állami méltóságára mint olyanra hivatkozott, és a lipcsei állambíróságot kormányközi testületként jellemezte, majd [az érvelésében] egészen odáig jutott, hogy egy lapon említse azt a hágai „világtörvényszékkel” [Weltgerichtshof]. Ám arra a felvetésemre, hogy Bajorország – felvértezve magát az elbocsátott porosz miniszterekkel és a porosz parlamenti frakciókkal – miért veszi semmibe az államközi ügyekben és a nemzetközi udvariasság folyamán egyaránt alkalmazandó princípiumot, nevezetesen a más állam ügyeibe való be nem avatkozás elvét, azt a választ kaptam, hogy „szívesen látjuk a [szövetség berkein belül a] barátokat, akárhol is lelünk rájuk”. Ezek bizony sokatmondó szavak, amelyek akár a szövetségi pártállam jelmondatául is szolgálhatnának.Biztosak lehetnek abban, Uraim, hogy amikor egy valóban szükségszerűen erős állam jön létre, akkor [azzal szemben] a szedett-vedett érdekbarátok egy kényszerkoalíciót hoznak tető alá.

Ebben rejlik a lipcsei perek nagy tanulsága. Azért muszáj ezt [összefoglaló jelleggel] megemlítenem, mert e perrel kapcsolatos tanulság korántsem vált a német nép politikai tudatának részévé. Manapság a bíróságok politikaformáló szerepének [justizförmiger Politik, judicial politics] természetes következményeként, egészen groteszk módon három kormányzat vegetál egymás mellett a Német Birodalom fővárosában, Berlinben, gúnyt űzve a német államból. Ha a lipcsei állambíróságok előtt folyó eljárások mintájára valóban a peres eljárások egy új korszaka felé mozdulnánk el, attól tartok, hogy felesleges volna „erős államról” beszélni. Ez egyértelműen felismerhető veszélyt jelent mindazok számára, akik figyelemmel viseltetnek a német alkotmánytörténet és a mai szövetségi pártállam kialakulásának leckéi iránt. Három nyomorú évszázad elegendő volt, hogy földig rombolják a német nép politikai egységét – s ne felejtsük el, hogy mindez a bíróságok politikaformálásának táncrendje szerint történt! Ez volt a wetzlari birodalmi kamarai törvényszék és udvari törvényszék [a Német-római Birodalom igazságszolgáltató rendszere] által fémjelzett időszak „hozadéka”. Megdöbbenéssel nyugtáztam, hogy Lipcsében mintha újra ennek a korszaknak az árnyai vetültek volna ránk. Reménykedjünk, hogy ez az árnyék eltűnik, és soha többé nem vetül ránk!

A július 20-én kelt ítéletével a lipcsei bíróság [a cselekvésre való bátorságból fakadó] egyetlen eredménybe is belepiszkított [verunstaltet]. [1] Ettől eltekintve, az elmúlt esztendőre visszatekintve megállapíthatjuk, hogy terjedőben van az az általános felismerés és belátás, amely életképtelennek tekinti a jelenlegi kormányzási módszereket, valamint az állam és a gazdaság közötti kapcsolatok eddigi menedzselését. E tekintetben a legsúlyosabb szellemi zűrzavarnak már meg kellett volna szűnnie. Mintegy tíz évvel ezelőtt egész Németország és az egész földgolyó azt visszhangozta, hogy „tartsuk magunkat távol a politikától!” (Weg mit der Politik!) Az összes problémára a politika és az állam felszámolása volt a válasz. Eszerint minden felmerülő probléma esetén a technikai és gazdasági szakértőknek kell dönteniük, állítólagosan tisztán tényszerű, tisztán technikai és tisztán gazdasági szempontok alapján. A neves szerzők és közgazdászok 1919 és 1924 között megszámlálhatatlan mennyiségű tanulmányban és esszében szajkózták nemzetek-szerte ugyanezt a rigmust. Eközben a szakértők és a tudomány emberei konferenciákat szerveztek, hegyeket mozgatva meg az ügyük érdekében Berlintől Genfen át a világ más fővárosaiig, fontos kérdéseket és döntési lehetőségeket zárva az említett objektivitás zárkájába. Közben pedig fény derült rá, hogy az ilyenfajta depolitizáció hasznosnak ígérkezhet a kellemetlen problémák elkendőzésében, valamint a szükséges változtatások halogatásában és a változtatásra való akarat kiüresítésében.

E hozzávetőleg öt évet tehát a „be nem avatkozási politika” radikális követelései határozták meg, majd az a felismerés kezdett teret hódítani, hogy végül is minden probléma politikai problémává képes válni. Németországban megtapasztaltuk a gazdasági, kulturális, vallási, valamint az emberi lét egyéb dimenzióinak a politizálódását, ami a 19. században még elképzelhetetlen lett volna. Miután éveken keresztül fáradoztak azon, hogy az államot gazdaságosabbá tegyék (ökonomisieren), most viszont olybá tűnik, hogy teljesen átpolitizálják a gazdaságot. Ebből érthetjük meg a totális állam hatékony és belátható formuláját. E problémát részletesebben is meg kívánom vizsgálni, mivel ez az állam és a gazdaság közötti reláció kulcskérdése, és azt az irányt is jelzi, amely felől a megoldást remélhetjük. A totális állam létezik. A „totális államot” elutasíthatjuk ugyan felhorkanva és felháborodva, barbárnak, szlávnak, „nem németnek” vagy keresztényietlennek titulálva azt, ám ez nem tünteti el azt [a totális államot] a világunkból. Minden állam azon munkálkodik, hogy a politikai uralom gyakorlásához szükséges hatalmi eszközöket a birtokában tartsa. A valódi állam biztos jele, ha ezen az ösvényen halad. Jelenleg az a benyomásunk, hogy a hatalom korábban nem látott mértékben kibővült, technológiai eszközökkel, jobban mondva katonatechnikai eszközökkel bővítve arzenálját. A modern technika eszközei még a kis államok kormányai számára is olyan páratlan hatalmat és fejlődési lehetőséget biztosítanak, amely mellett eltörpülnek az állami hatalommal, és az azzal szembeni ellenállással kapcsolatos hagyományos elképzelések. Az utcai felvonulások, barikádok és egyéb hagyományos képek valóságos gyermekjátékként hatnak a modern idők hatalmi eszközeihez képest. Az állam kénytelen a modern fegyverekhez nyúlni. Amennyiben ehhez nem lenne elegendő ereje és bátorsága, akkor ezt egy másik hatalom vagy szervezet teszi meg, ekként válva állammá.

A technikai eszközök elterjedésével valósággá válik a tömeges manipuláció lehetősége is, amely sokkal hatékonyabbnak bizonyulhat a sajtó és a közvélemény befolyásolásának hagyományos eszközeinél. Németországban ma még mindig széles körben tartják tiszteletben a sajtószabadságot. A szükségrendeletek dacára meglehetősen széles körben biztosított a szabad véleménynyilvánítás lehetősége, és senkinek sem jutott eszébe, hogy cenzúrázza a sajtót. Ám minden államnak kontrollálnia kell az új technikai eszközöket: a filmet és a rádiót. Nem létezik olyan liberális állam, amely ne igényelné a rádió, a film és az egyéb vizuális médiumok feletti intenzív cenzúrát és ellenőrzést. Egyetlen állam sem engedheti meg magának, hogy a tömegek befolyásolását, a tömegszuggesziót és a közvélemény formálását kiszolgáltassa az ellenfélnek. A „totális állam” formulája plasztikusan írja le a mai állam eszköztárában rejlő újszerű hatalmi eszközöket és nagyívű lehetőségeket. Szinte felfoghatatlanok a jelzett változásból fakadó hatások és következmények, hiszen a szókincsünk és a képzelőerőnk még mindig mélyen a 19. században gyökerezik. A totális állam ebben a tekintetben egyidejűleg különösen erős állam. A minőség és az energia értelmében is totálisnak számít. A fasiszta állam stato totalitario-ként határozza meg magát, amivel azt kívánja kifejezésre juttatni, hogy az újszerű hatalmi eszközök kizárólag az államhoz tartoznak, tovább fokozva az állam hatalmát. Az állam nem engedheti meg, hogy az államtéren belül az állammal ellentétes, az államot korlátozó vagy széthasító erők jelenjenek meg. Az állam nem gondolkodik azon, hogy ezeket a hatalmi eszközöket átadja önnön ellenségeinek és rombolóinak, engedve az olyan vezényszavaknak, mint a liberalizmus, a jogállam, és így tovább. Az állam képes arra, hogy különbséget tegyen a barátok és az ellenségek között. Ebben az értelemben minden állam totális államnak számít; az újszerűség mindössze a technológiai eszközökből fakadó hatalomban rejlik, amelynek a politikai jelentéstartalmát egyértelműen tudomásul kell vennünk.

A „totális államnak” azonban van egy másik jelentéstartalma is, amely sajnálatos módon alkalmazható a mai német államra is. A totális állam e változata olyan államot jelent, amely az emberi létezés összes szférájára kiveti a csápjait, így már egyáltalán nem marad állammentes szféra, mert egyáltalán nem képes disztingválni [e szférák között]. Ez az állam tisztán mennyiségi értelemben számít totálisnak, pusztán a terjedelem, és nem az intenzitás vagy a politikai erő értelmében. Ez jellemzi a német pártállamot [Parteienstaat], amelynek terjedelme rettenetes méreteket öltött, és minden lehetséges ügyre kiterjed. Nincsen már az életnek olyan területe, amely valamilyen módon ne kapcsolódna az államhoz. Még egy bowlingklub sem működhet, ha nem ápol jó kapcsolatokat az állammal, vagyis bizonyos pártokkal és pénzalapokkal. Ez a totalitás természetesen nem egyenlő az erő képességével vagy a tényleges hatalommal. A mai német állam a gyengeségéből és az ellenállás hiányából fakadóan képtelen arra, hogy ellenálljon a pártok és a szervezett érdekeltek [organisierten Interessten] támadásainak. Mindenkinek engednie kell, mindenki érdekeit ki kell elégítenie, így kénytelen elnyerni az egymásnak is ellentmondó érdekek kegyeit. Amint már mondtam, ez az expanzió azonban nem az erő, hanem éppen ellenkezőleg: a gyengeség következménye.

II.

Miként jutottunk e totális gyengeség állapotába?

Ha jobban megnézzük, azt mondhatjuk, hogy ma egyáltalán nincsen totális államunk, csak totális pártok vannak. E pártok mindegyike törekszik arra, hogy önmagában véve is totális legyen, teljesen magához láncolja a tagjait, és az embereket a bölcsőtől a sírig, az óvodától a temetkezésig és a hamvasztásig igazgatni igyekszik. E pártok igyekeznek kialakítani a követők helyes világnézetét, befolyásolva a helyes államformáról, a helyes gazdasági rendszerről, valamint a társasági érintkezés formáiról vallott nézeteket. Fennáll a veszélye, hogy a modern totális pártok malomkövei teljességgel felőrölik az ilyen képeségekkel fel nem vértezett régivágású liberális pártokat. A totális politizálódás kényszere a küszöbön áll.

E totális képződmények egymás mellett élése – valamint a parlamenten keresztül az államot leuraló, és azt a pluralizmusból fakadó kölcsönös kompromisszumoknak kiszolgáltató jelenség – az oka annak, hogy az állam mennyiségi értelemben olyannyira ki tudott terjedni. Az egyik oldalon az államot és annak kormányát, a másikon az állampolgárokat látjuk; ezek közé tolakodott be a rendkívül szilárd és jól szervezett pártok pluralisztikus rendszere, sikeresen kamatoztatva a politikai monopóliumát, amely az összes monopólium közül a leginkább csodálatra méltó. E politikai monopólium előtti meghajlás kényszere, amelynek ma minden német életterület és minden nagyobb embercsoport alárendelődik, minden alkotmányos intézményt megváltoztat és meghamisít. Az erős politikai szervezetek által reprezentált politikai monopólium ma bármely gazdasági monopóliumnál fontosabb. Ezek a szervezetek csak akkor hajlandóak megtűrni az erős államot, ha ki tudják azt használni a céljaik eléréséhez.

E politikai monopólium fő eszközét a jelöltlisták összeállítása biztosítja. Minden választás a jelöltlistákon áll vagy bukik. A választópolgárok tömege önállóan nem állíthat jelölteket; manapság a szavazók nagy többsége ki van szolgáltatva cirka öt pártlistának. A választás többé már nyilvánvalóam nem számít közvetlen választásnak. A képviselőt nem a nép választja, hanem a párt jelöli ki, az ún. „választások” ezért csak abból állnak, hogy a „választók” közvetett módon állást foglalnak valamelyik pártszervezettel kapcsolatban. Az egyetlen nyitva maradt kérdés tehát az, hogy miként alakul az egyes listákhoz tartozó parlamenti mandátumok száma. Állításom szerint a szemünk előtt lejátszódó folyamat már nem nevezhető választásnak; nemcsak közvetlen választásnak, de egyáltalában véve semmilyen választásnak sem. Mi is történik hát? Az öt pártszervezet által tollba mondott öt pártlista kerül nyilvánosságra; a tömegek az öt előre elkészített nyereg valamelyikébe ülhetnek fel, és e folyamat statisztikai rögzítését nem átallják „választásnak” nevezni. Miről is van szó tulajdonképpen? Ezt a kérdést még azelőtt kellene tudatosítanunk, hogy Németország tönkre menne a politikai akaratképzés ilyetén módszereinek köszönhetően. Az öt, teljességgel összeegyeztethetetlen, egymással szemben álló, az egymás mellett létezésüket tekintve tökéletesen értelmetlen, öt ellentétes világnézetet, állam- és gazdaságfelfogást képviselő, ám önmagában zárt és totális rendszer közötti választás lehetősége valójában szörnyűséges. Öt teljességgel ellenséges, önmagában totális rendszer létezik egymás mellett, és közülük kell a népnek évente öt alkalommal választania! Aki világosan fel tudja fogni, hogy mit is jelent ez, már nem várhatja el, hogy az öt világnézet, államforma és gazdasági rendszer közül történő választás eljárásából valaha is egy cselekvő- és működőképes többség származhat, mert ebből a politikai akaratképzés szempontjából csak egy lazán összetartó többség keletkezhet. Egy ilyen eljárás csak azt eredményezheti, hogy öt politikai rendszer és szervezet jön létre, amelyek képtelenek az összefogásra, ellenségesen viseltetnek egymás iránt, céljuk pedig a kölcsönös leigázás és egymás megtévesztése. Ezzel kapcsolatban nem szabad magunkat hamis illúziókba kergetni.

A politikai akaratképzés eme módszerei a tisztán mennyiségi totális állam kialakulásához vezetnek, amely már nem képes arra, hogy disztingváljon a gazdaság és az állam, a kultúra és az állam, sőt az emberi-társadalmi létezés egyéb szférái és az állam között. A választás már nem számít választásnak többé, a képviselőknek pedig már közük sincs az alkotmány által elképzelt [eredeti] értelmükhöz.  A képviselők többé nem számítanak független, a pártérdekekkel szemben az egész közösség érdekeit szem előtt tartó szabad embereknek; olyan pártkatonákká válnak ugyanis, akik zárt lépésben menetelnek, és tudják, hogy miként kell a szavazataikat parancsra leadni; a parlamenti tanácskozások ezáltal üres bohózattá válnak. Amint a képviselők sem számítanak [valódi] képviselőknek, a parlament sem parlament többé. Napjaink Reichstagja már nem számít valódi Reichstagnak a weimari alkotmány értelmében. A mai birodalmi tanács [Reichsrat] sem igazi birodalmi tanács a weimari alkotmány betűje szerint; sokkal inkább az ügyvezető, semmint a normális tartományi kormányok találkozóhelye, ahol Poroszország nevében, a Német Birodalom kétharmadát képviselve a hivatalukból felmentett kormány miniszterei jelennek meg. A bizalmatlansági szavazás sem az észszerű parlamentáris kormányzati szisztéma szerinti bizalmatlansági szavazás már, mert a kellő lehetőség és a képesség híján képtelenné vált arra, hogy cselekvőképes és kellő felelősségtudattal bíró kormányt biztosítson. Az említett alkotmányos intézmények roskataggá váltak, és teljesen elveszítették az eredeti értelmüket. Amennyiben alkotmányos rendünk utolsó tartópillérjei, a birodalmi elnök, valamint az általa kinevezett és neki felelős kormány nem szavatolná a rendet, akkor minden jel szerint a külső megjelenésében is hangsúlyos káosz uralkodna el, és a rend látszata is hamvába halna.

III.

Miként tudunk kievickélni a felvázolt helyzetből? Az állam gyengesége, valamint a fentebb tárgyalt egyéb okok folytán az állam és a gazdaság, valamint az állami és a nem-állami szféra kontúrjai teljesen elmosódtak. Csak egy erős állam képes kibogozni azt a rettenetes csomót, amelybe összegabalyodtak az állami, valamint a nem-állami vállalkozások és érdekeltségek.  Ez kétségtelenül fájdalmas sebészeti beavatkozásnak fog minősülni, s nem egy lassú, „szerves” növekedési folyamat fejleményének. Ha megengednénk a lassú, szerves növekedést, az azzal járna, hogy még féktelenebbül szaporodnának el a daganatok és a gyomok, eltakarva és kiszorítva ezzel az egészséges törzseket. A depolitizáció folyamata, az állam és a nem-állami szféra elválasztása – ismételten hangsúlyozom – politikai folyamat. A jelenlegi körülmények között tehát a nem-állami szféra kiszabadítása a politikai fogságából specifikusan politikai cselekvés, amelyet nem motiválhatnak pártpolitikai szempontok, legyenek azok bár-akármennyire gazdasági, kulturális vagy gyónási [konfessioneller] természetűek; ez az elhatározás csakis az állam egészéből származhat. Az első követelmény tehát az állami és a nem-állami szféra tiszta és világos megkülönböztetése. Megkülönböztetése, nem pedig elválasztása! E megkülönböztetésnek kell lennie a kiindulópontnak, ahonnan tovább tudunk menni.

Lévén, hogy elsősorban politikai folyamatról van szó, muszáj az állam oldaláról közelítenünk a kérdéshez. Az államnak ismét állammá kell válnia. Az ehhez szükséges első előfeltétel magától értetődően a hivatalnokság, amely nem lehet a pártpolitikai érdekek vagy célok támaszpontja és eszköze. Úgy tűnik számomra, hogy az állam és a párt furcsa összekuszálódása, amely a mai Németországot jellemzi, inkább a tudatosság és a megismerés hiányának, semmint a rossz akaratnak róható fel. Arról van szó, hogy a szerzett jogok és a pártpolitikai tevékenységhez való jog furcsa egymás mellettiségének belső lehetetlenséget valószínűleg még mindig nem ismerik fel; ellenkező esetben mind erkölcsi, mind jogi szempontból elutasították volna azt. Tulajdonképpen egy nagyon egyszerű alternatívával nézünk szembe: vagy a szerzett jogokkal és mindenféle politikai tevékenységről való lemondással, vagy éppen fordítva. Nincsen harmadik opció. Az eddigi gondolkodásmódunkban e problémával kapcsolatban nem állt rendelkezésre egy széles körben elterjedt kifejezés, ezért jobb híján csak egy kissé nehézkes, idegen eredetű és műszaki jellegű kifejezést használhatunk: inkompatibilitás, vagyis összeférhetetlenség. Sokan nem látják be, hogy a köztisztviselői szerzett jogok összeegyeztethetetlenek a pártpolitikával, nem akarják elismerni, hogy egyébként az állam, a közösségek és más közhasznú társaságok fizetik a pártok segédmunkásait és alkalmazottjait, aminek köszönhetően a hivatalnokok valami teljesen mássá alakulnak, mint amit az alkotmány velük kapcsolatban előír. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyértelmű különbségtételre van szükségünk. Eddig még nem tisztáztuk világosan az összeférhetetlenség [megállapításának] szükségességét. Éppen ellenkezőleg: az eddigi Németország a „korlátlan összeférhetőségek” [greznenlosen Kompatibilitäten] országaként határozható meg, ahol minden összeegyeztethető mindennel, ahol egyetlen személy egyszerre lehet képviselője a Reichstagnak, a tartománygyűlésnek, a birodalmi tanácsnak, sőt emellett még magasrangú állami funkcionáriusként, pártvezérként és számos stallum birtokosaként is tevékenykedhet. Mindez pontosan annak a mennyiségi értelemben vett totális államnak a kifejeződése és kifolyása, ami ma Németországot jellemzi; nem tudja magát államként meghatározni, és megkülönböztetni magát a nem-állami szférájától. Ugyan ki lenne képes megkülönböztetni az állami és a nem-állami szférákat és funkciókat, amikor ilyen groteszk módon vegyítik azokat?! Egyszer legalább kérlelhetetlenül szemügyre vehetnénk az összeférhetetlenséggel kapcsolatos problémát. Németországban egyetlen sziget maradt a „korlátlan összeférhetőségek” tengerében, és ma minden német úgy érzi, hogy a pártállam által be nem szennyezett fegyveres erők [Reichswehr] megmentése azt jelenti, hogy Németországot és az államot is megmentettük. A hadsereg eddig el tudott menekülni a viharfelhők elől. Ez biztató példa lehet a német hivatalnokság más szervei számára is, bebizonyítva, hogy a pártatlanság és az állam iránti lojalitás [Staatsgesinnung] igenis megvalósulhatnak, és egyáltalán nem számítanak utópiának.

Amennyiben az állam specifikus hatalmi eszközei, a hadsereg és a hivatalnokság sértetlenek maradnak, akkor újra elképzelhető az erős állam. Ám balszerencsésnek tartanám, ha ellehetetlenülne a 48. cikkely alkalmazásának lehetősége, amely az egyetlen, a valódi veszélyhelyzet eseteiben alkalmazható jogi hatalmi eszköz. Az államot megszálló totális pártok egymás mellett élése sohasem vezethet el az állami hatalom és az erős állam kialakulásához. Az eredeti jelentéstartalma szerint a demokratikus-parlamentáris rendszernek olyan államot kell konstituálnia, amely különösen cselekvőképes, és képes arra, hogy a veszélyhelyzet fennállásakor akár könyörtelenül cselekedjen, és az egész nép beleegyezését bírja. Németország mostani állapotát elnézve ez a cél nem érhető el, és amennyiben a dolgok nem változnak, belátható időn belül ez a helyzet nem is fog változni. Éppen ellenkezőleg: a pártállam jelenlegi típusa a totális pártok sokaságával minden valódi hatalmat kizár. A pártok koalíciója az erős állam létrehozására irányuló minden kísérletet meggátol, és ez a hatalom impotenciájához és lerombolásához vezet. E helyzet haszonélvezői továbbra is elegendő potenciállal rendelkeznek ahhoz, hogy képesek legyenek megakadályozni egy másfajta hatalom kialakulását. Megítélésem szerint az a negatív elhatározás, amely nem engedi szárba szökkenni az erős államot, megmagyarázza a 48. cikkely ellen indított jelenlegi hadjáratot, amely az állam utolsó nélkülözhetetlen hatalmi eszközét igyekszik széttörni.

Az állam szempontjából szemlélve a mai állapotok kétségkívül rendkívüli nehézségűek. A magam részéről abban látom a hibát, hogy a felelősség napjaink Németországában nem az államakarat kialakulásának demokratikus módszereiben, hanem a totális pártállam megkülönböztető sajátosságaiban rejlik. Németország már nem tekinthető demokratikus államnak. Az állam – különösen pedig a demokratikus állam – önellentmondásokba keveredik, ha már nincsen meg a joga ahhoz, hogy a fiatalokat katonásan nevelje, és jó katonának képezze ki őket. A szükségszerűen egyetemes sorkatonai szolgálat nélkül az általános választójognak sem lehet értelme. A múltban ez minden demokrata számára magától értetődő volt. A választójog és a katonai kötelességek szétválasztása a leghatékonyabb eszköz a német állam megsemmisítésére irányuló törekvések közül; ez abban nyilvánul meg, hogy az általános választójogot az általános sorkatonai szolgálat szükséges korrekciója nélkül teremtik meg, s ez a legabszurdabb következményekhez vezet. A demokratikus állam eme karikatúrája odáig kihat, hogy a politikai döntéshozatal kialakításának (egyes feltételezések szerint esetleg) jó parlamentáris-demokratikus módszereit is meghatározza, amely a hatalmat megsemmisítő impotencia kialakulásához vezet. Ejtsünk még néhány szót az erős állam problémájához elválaszthatatlanul kapcsolódó sorkatonai szolgálat és a német nép militarizálásának összefüggéseiről! Tisztában vagyok e kérdés ténybeli és jogi nehézségeivel, valamint azzal, hogy ezt jelenleg sajnálatos módon külpolitikai kérdésként vagyunk kénytelenek kezelni, ám itt, a demilitarizált Rajna-övezetben – vagyis a „meggyalázott zónában” [entehrten Zone] – nem mehetünk el szó nélkül mindemellett.

A gazdaság oldaláról közelítve a kérdéshez: mire van szükség ahhoz, hogy lehetővé váljék az erős állam és az egészséges gazdaság? Itt szintén szükséges néhány distinkció megtétele. A 19. század hagyományos kétosztatú felfogása, az állam és a szabad egyének liberális nagyapáink általi megkülönböztetése manapság már nem elegendő. A szabad egyének számára napjainkban is létezik egy igencsak jelentős szféra, amely nézetem szerint a velejét tekintve továbbra is a gazdasági tevékenység maradt – de manapság már nem lehet szembe állítani egymással az államot és a magánembert vagy az elszigetelt egyéni vállalkozót; ha így járnánk el, akkor csakhamar a földre esnénk. A modern állam kollektív képződményével szemben szükség van egy köztes tartomány beékelésére az állam és az egyének közé. Ehelyütt a fiatal alkotmányjogászok által az elmúlt években kimunkált megkülönböztetésre támaszkodom, amit értékesnek és használhatónak gondolok, nem azért, hogy [ennek nyomán] új szervezeteket hozzunk létre, hanem azért, hogy a megfelelő ismeretekkel legyünk felvértezve. Háromféle különbségtételt fogok tenni a gazdaság területén, és az állam, valamint a szabad egyéni gazdaság, az állam és magánszféra közötti kétosztatúság helyett a három részre osztáshoz [Dreiteilung] folyamodok. Az első az állam gazdasági szférája, a valódi állami privilégiumok [regálék] szegmense. Bizonyos gazdasági jellegű tevékenységek és kereskedelmi jogosultságok ugyanis feltétlenül szükségesek az állam működéséhez, és bizonyos formában, például postai jogosultságként, mindig is léteztek. Ezek valódi állami vállalkozások, amelyeket egyértelműen állami monopóliumnak kell tekintenünk, és meg kell különböztetnünk a gazdaság többi részétől. Másodszor, e területtel szemben határozható meg a szabad, egyéni vállalkozáson alapuló szféra, vagyis a tiszta magánszféra terrénuma. Ezek közé ékelődik be a harmadik, köztes szféra, amely nem-állami, mégis közszférának számít. Évtizedekig egy szerencsétlen fogalmi zűrzavarban szenvedtünk, amely mindenféle közszférát „államiként” deklarált. Ez azt jelentette, hogy a német nép egyik legnagyobb eredményét: a valódi önkormányzatot [Selbstverwaltung] már képtelenség volt helyesen felépíteni. Ismeretes, hogy a pártpolitizálás következtében a helyi önkormányzatok kritikus állapotba kerültek; ma már mindenki tisztában van a helyi önkormányzatok válságával. A gazdaság területén azonban szükségünk van a gazdasági önkormányzat [wirtschaftlichen Selbstverwaltung] fogalmának pontosítására. A „gazdasági önkormányzat” kétértelmű, esetleg félrevezető címszó lehet. Mint ahogy bármely többértelműség esetén, a homályos és tisztázatlan pártpolitikai célok itt is menedékre lelhetnek.

A gazdasági önkormányzat és az állami, valamint a közszféra közötti megkülönböztetés teljesen mást jelent és céloz, mint amit egy bizonyos kör évekkel ezelőtt „gazdasági demokráciaként” propagált. A gazdasági demokrácia [felfogása] kifejezetten a gazdaság és a politika összekeveredését támogatta; a gazdasági hatalmat a politikai hatalom segítsége révén kívánta megszerezni az államon belül, hogy az ekként megszerzett gazdasági hatalmát aztán politikaivá konvertálja. Ezzel szemben, amikor a gazdasági önkormányzatról beszélek, teljesen másra kívánok utalni: valamire, ami a megkülönböztetést és az elválasztást célozza. Van olyan gazdasági szféra, amely a közérdek alá tartozik, és nem szabad megint ettől elkülönítve kezelni. Mégis, ez egy nem-állami terrénum, amelyet a gazdasági döntéshozók a valódi önkormányzattól elvárható, autonóm módon szervezhetnek és igazgathatnak. Ma már számos entitást sorolunk a „gazdasági önkormányzat” elégtelen és tisztázatlan fogalma alá: ipari és kereskedelmi kamarákat, mindenféle nem önkéntes alapon szerveződő szakszervezetet, egyesületeket, monopóliumokat, és így tovább. Manapság már számos „vegyes gazdasági” vállalat létezik, de ismét csak helytelenül, az olyan tisztán államszocialista, vagy éppen államkapitalista kézben lévő vállalatokra használjuk a „vegyes gazdaság” kifejezést, amelyek a magánjog szerinti részvénytársaságokként vagy korlátolt felelősségű társaságokként működnek. Végül mindenféle monopóliumok is léteznek, amelyeket ugyan a közérdek alapján biztosítunk, de azokat maguk a gazdasági egységek autonóm módon igazgatják. E területen óriási zűrzavar uralkodik, amellyel még a hétköznapjaink során is mindig összefutunk. Az állam gazdasági szereplőként különböző jelmezekben jelenik meg: közjogi és magánjogi értelemben, államként, kincstárként, szuverén méltóságként, korlátozott felelősségű társaságként és részvényesként. Az állam ilyen álruhákat ölt magára, és így rejti el magát, ami feltétlenül szükségessé teszi, hogy egyszerű, szilárd és félreérthetetlen jogi reformokra és módszerekre hivatkozva felszólítsuk, hogy nyíltan államként jelenjen meg, ha egyszer „az államról” van szó. Amennyiben gazdasági privilégiumokra van szüksége, azt nyíltan állami privilégiumként kell működtetnie, és fel kell hagynia a magánjogi formák tisztázatlan összekeveredésével.

Ma már hivatkozhatunk a gazdasági önkormányzatra és az állami, valamint a nem-állami szféra közötti köztes szférára, amely számtalan kezdeményezés formájában létezik. S mivel természetesen gyakran ellentmondásos kezdeményezésekről van szó, az említett formációk közül néhányat ígéretesnek és gyümölcsözőnek, míg másokat rossznak és elítélendőnek találunk majd. A fentiekben csak az alapvonalakat állt módomban felvázolni, amelyeket azonban érdemes figyelembe venni, és szem előtt tartani. Gazdasági önkormányzatok nélkül – e köztes szféra értelmében – aligha képzelhető el egy valódi új rend.

IV.

Az alapvonalak világossá tételét követően felvethetjük a kérdést: miként tudjuk az állam és a gazdaság közötti megkülönböztetés célkitűzését valóra váltani? Újra és újra nyilvánvalóvá válik, hogy csak egy erős állam képes a depolitizációra, csak egy erős állam rendelkezhet nyíltan és hatékonyan akként, hogy bizonyos ügyek – mint például a tömegközlekedés vagy a rádiós műsorszórás feletti kontroll gyakorlása – továbbra is állami privilégiumok maradnak, valamint, hogy az önigazgatás fentebb említett szféráiban az autonóm gazdasági önkormányzatok igazgatnak, s hogy az egyéb tevékenységek a szabad gazdaság területéhez tartoznak. Amint azt megállapítottuk, az államnak, amely ezt az új rendet képes kieszközölni, rendkívül erősnek kell lennie. A depolizitáció különösen intenzív módon politikai cselekedetnek számít. Hogyan alakíthatunk ki egy államot, amely képes egy ilyen tour de force [bűvészmutatvány] prezentálására? Nyilvánvaló, hogy az állam, amely jelenleg csak időszakosan és pillanatnyilag tekinthető államnak, az új intézkedések és intézmények konstituálása révén kell szert tennie a szilárd, tekintélyelvű alapokra. Ezzel összefüggésben utalok a Springorum Úr előadásában tett javaslatokra, amelyek egy új típusú második kamarára, a felsőházra vagy arra az időnként felvetett ötletre alapoztak, miszerint vegyítsük a birodalmi tanács, a birodalmi gazdasági tanács és hasonló intézmények elemeit. Ám, ha jól értettem Springorum Úr fejtegetéseit, azokból – nem merem azt mondani, hogy szkeptikus –, de mindenképpen a panglossi optimizmust nélkülöző, visszafogott hangvétel volt kiolvasható, amikor az ipar és a mezőgazdaság ellentétes érdekeinek problémáját említette. Nagyon hasznosnak bizonyulhat a szervezett érdekek összefésülése, és azok egy grémiumban történő egyesítése egy kerekasztal-beszélgetés céljából, majd annak megvárása, hogy e grémium milyen döntésekre jut. Emlékeztetni szeretném azonban Önöket a következőkre: az érdekek – s különösen igaz ez a gazdasági érdekekre – összekapcsolódhatnak, de akár el is válhatnak. Ezen nem áll módunkban változtatni. Aki az érdekeket mint olyanokat szervezi, egyszerre szervezi az ellentétes érdekeket, s ennek során talán [tovább] növeli az ellentétek intenzitását. Amikor e szervezett érdekekellentétek egy asztalnál találkoznak, s esetleg súlyos konfliktusokra derül fény – miközben a másodlagos kérdésekben egyetértenek –, a grémium az ellentmondások miatt hamarosan az összetevőire bomlik fel. A kilépés vagy valamelyik csoport kivonulásának veszélye állandó. E ponton emlékeztetnék a „Gazdasági Tanácsnál” [Wirtschaftsbeirat] 1931. októberében szerzett tapasztalatokra; ott ugyanis [a tárgyaló felek] szinte azonnal szétszéledtek. Emlékeztetni szeretném Önöket továbbá arra a hírneves tapasztalatra is, amelyet a különféle hivatásrendi [berufständisch] szövetségek többé-kevésbé összefogott tömörülése tapasztalt meg: ti. amennyiben egységes döntéshozatalra van szükség, akkor el kell törölni a feltétel nélküli paritást, és meg kell teremteni a felülbírálat [Überstimmung] vagy a leszavazás [Niederstimmung] lehetőségét. Amennyiben minden szakmai ágazat állandó kvótával rendelkezik, és a választási súlyuk egyszer s mindenkorra változatlan marad, akkor az eredmény kiszámíthatóvá válik; ebben az esetben a többségi határozatok értelmetlenné válnak. Ez ugyanis olyan többségi állásfoglalásokat eredményezne, ahol a cipészek és a pékek alkotta koalíció felülkerekedne a méhészeken; vagy olyan helyzeteket, ahol a hivatásos zenészek válnak a mérleg nyelvévé az acél és a szén[ipar] közötti érdekellentétek elsimításában.

Nem a felettébb érdekes szakmai ötletekkel szembeni politizálás, hanem az illúziók elkerülése végett szeretnék rámutatni a nagyszerű és talán idealizált középkori hivatásrendiség történetére, mert abból számos tanulság következhet a számunkra. Mindjárt az első az, hogy [pusztán] a középkori rendek [Stände] bázisáról nem lehetett egységes államakaratot konstituálni. Rendre szembe kellett nézniük ugyanis az uralkodó vagy a fejedelem személyével, hiszen csak rajta keresztül volt lehetséges az egységes politikai akarat megalkotása. Másodszor, a rendek soha nem a különféle szakmák kollektív szövetségeként hoztak határozatot, és soha nem szavaztak elkülönített rendenként. E szisztémában egyetlen rend leszavazása sem volt lehetséges a többségi határozat útján, sőt ez értelmetlen is lett volna. Harmadszor, a középkori rendek egyáltalán nem is abban az értelemben szavaztak, mint ahogyan mi. Az egyes rendeken belül fel sem merült az 51 százalékos többség problémája. Éppen ellenkezőleg, egyfajta egyhangúság alakult ki önmagában olyan módon, amit a hozzánk hasonló korrumpál[ha]t[ó] emberek számára nem is lehet az egyhangúságot kialakító eljárási ügyrend manőverein keresztül megmagyarázni. Mindenesetre, nem találunk olyan történelmi iránymutatásokat [Anhaltspunkte], amelyek a mi módszereink alkalmazása mellett biztosíthatnák az egész rendszer működését. Az 51 százalékos többségről kialakított számtani elképzelésünk, amely lehetővé teszi a maradék 49 százalék perifériára helyezését, [a rendek számára] biztosan elgondolhatatlan volt. Modern választási rendszereink azonban ezen a mechanizmuson alapulnak. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a második kamara felállításával kapcsolatos ügy nehézségeit sem.

A második kamara ötlete ma elsősorban a tekintélyét vesztett állam megerősítésének egyik módjaként került a köztudatba. Az érvelés szerint a második kamara biztosíthatná valahonnan az állam számára azt az autoritást, amellyel most nem rendelkezik, s ennek kútfői akár a régi idők autoritásának maradványai is lehetnének, vagy az [autoritás] akár megelőlegezhető is lenne. Meglátásom szerint fordítani kellene a sorrenden. Csak egy erős állam képes felvértezni a második kamarát azzal a hírnévvel és tekintéllyel, amelyet a kamarába érkező tagok elvárnak annak érdekében, hogy meg tudjanak szabadulni a rendi kötöttségektől, miközben a külvilággal szemben az előkelőségük okán anélkül tudják kivívni a tiszteletet, hogy az elégedetlen ügyfelek elkergetnék őket. Erős állam nélkül nem teremthető felsőház vagy második kamara. Az erős államnak kell lennie a primer előfeltevésnek. Ebből származik az a rendteremtő hatás, amely legyőzi a különféle érdekek zűrzavarát és ellentétét, akként rendezve őket, mint ahogy egy mágnes vonzza a vasreszeléket. Ha nem így lenne, a[z állam a] legjobb esetben is csak a mai Reichstag szomorú másolatát tudná szervezni. A modern alkotmányok történetében a második kamarának – vagyis annak a kamarának, amely nem az általános szavazás nyomán fejlődött ki – eddig a természéténél fogva a döntéshozás korlátozása és késleltetése volt a szerepe.  A második kamarának állítólag meg kell őriznie/mentenie a nyugtalan, elszegényedett és forradalmi gondolkodású tömegek általános választása alapján felállt első kamara időtartamát, folytonosságát és stabilitását. A mi esetünkben az általános választások eredményeként felálló első kamara gyakorlatilag semmilyen intézkedésre sem képes. Ha a második kamarát úgy fogjuk fel, mint a cselekvőképtelen első kamara fékjét és ellensúlyát, akkor egy önmagában tisztázatlan intézményt teremtünk; valamit, ami eleve képtelen a cselekvésre, s amit nem lehet, és nem is kell korlátozni. Amennyiben viszont a második kamara megerősíti vagy pótolja az első kamara hiányzó cselekvőképességét, akkor az utóbbi feltehetően új impulzusokhoz jut, és ismét visszanyerheti régi feladatkörét: a nép képviseletét. Ezután a második kamara a már említett „Birodalmi Gazdasági Tanács” sorsára jutna, jogos tehát a kérdés, hogy jó és észszerű-e ilyen módon életet lehelni az első kamarába. Amíg a demokratikus választási rendszer nézőpontja továbbra is meghatározó marad a törvényesség és a legitimitás szempontjából, elkerülhetetlen, hogy a választott [első] kamara vagy megszünteti a második kamarát, vagy önmaga árnyékává és karikatúrájává zülleszti azt. Ezek az aggodalmaim azonban – amint azt jeleztem – nem kívánják megcáfolni a második kamara gondolatát, pusztán csak az elhamarkodott intézmények elleni óvintézkedések megtételét vonják maguk után. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen hasznos lehet egy második kamara léte, ezért nem szeretném azt végső célként elvetni vagy elutasítani. A mai Németország nehezen kiszámítható állapotára tekintettel azonban – amennyiben elnézik ezt nekem – figyelmemet a közvetlen jelenünkre és a közeljövőre kell irányítanom. Először is egy erős államra van szükségünk, amely képes a cselekvésre, és készen áll az előtte tornyosuló nagy feladatok teljesítésére. Amennyiben az erős állam már a rendelkezésünkre állna, úgy képesek lennénk új intézkedéseket, új intézményeket és új alkotmányt teremteni.

Véleményem szerint a huszonnegyedik órában vagyunk, így nincsen sok lehetőségünk vagy nagy mozgásterünk a nagy alkotmányos kísérletezésekhez. Ha megengedik, még tovább megyek, és megosztom Önökkel a nagyon is személyes magánvéleményemet: eszerint a német nép nem rendelkezik az alkotmányozáshoz szükséges kompetenciákkal, legalábbis az alkotmányozás jelenlegi értelmében. Úgy vélem, hogy ez nem a német nép hibájáról vagy alsóbbrendűségéről árulkodik. Jelenleg legfeljebb a francia stílusú vagy szovjet alkotmányok utánzatait tudjuk felmutatni. S amikor az okos és mélyreható szervezeti séma szerint új intézményeket tervezünk, és azokat alkotmányjogilag meghatározzuk, valószínűleg egy olyan útra tévedünk, amelyet pedig szabadon kellene hagynunk. A szemünk előtt terül el a weimari improvizáció példája. Gyorsan elkészítik az alkotmányt, amely néhány perc múlva, amikor szükségessé válik az elfogadása, már az asztalunkon is fekszik. De ha már egyszer ott fekszik, nem is olyan könnyű megszabadulni tőle, hiszen akkor ez már a törvényesség [Legalität] forrásának számít. Előfordulhat, hogy a német népnek már nincs olyan mértékben szüksége a törvényességre, mint korábban, s esetleg már nem is annyira számít a törvényesség hívének. Ne felejtsük el, hogy a modern állam és annak bürokráciája a törvényesség szempontja alapján működik! A hivatali apparátus csak a jogi előírásoknak engedelmeskedik. A törvényesség – amint azt a jogtól „szánalmas” értelemben megkülönböztetjük – a modern bürokrácia és a modern közszolgálat működési módja. Itt most egészen tényszerűen beszélek a törvényesség politikai jelentőségéről; e tekintetben e kifejezés még mindig nagyon különleges értékkel bír, különös tekintettel az erős állam számára. Amikor új törvényességet improvizálunk, a weimari alkotmány hatályos intézményei mellett – amelyeket annak megalkotói pusztán kényszerű építménynek tartottak – új intézményeket, új törvényességet, s ezáltal új védősáncokat hozunk létre a különféle érdekek számára, amelyek azonnal e védősáncok fedezékébe menekülnek.

Mindebből fakadóan úgy vélem, hogy kifizetődőbb, ha egyelőre nem az új intézmények révén, mintegy megelőlegezve teremtünk autoritást. Nagyon hasonló helyzetben élünk, mint két évvel ezelőtt, még ha a helyzet azóta súlyosabbá is vált. A kormányzatnak minden rendelkezésére álló, és a kaotikus körülmények közepette szükségesnek bizonyuló alkotmányos eszközt igénybe kell vennie, s közvetlen kapcsolatot kell keresnie az emberek valódi társadalmi erőivel. Az elvégzendő feladatok valóban grandiózusok. Elnök Úr a felvezető előadásában már számos fontos ügyet említett. A munkaszolgálat, a letelepedés kérdése, a honvédelmi sport, a fegyverviselési képesítés, valamint sok más kérdés olyan roppant nagy feladatnak bizonyul, amellyel csak egy olyan kormány képes megbirkózni, amely fel van vértezve a megfelelő hatalmi eszközökkel, és valóban sikerül összefognia a német nép társadalmi önszerveződésének erőivel, ekként szerezve meg annak támogatását. Csak az azonnali munka, és az előttünk tornyosuló feladatok megoldása kecsegtethet sikerrel. Mindez lehetséges, s nem pusztán utópiának számít. A tekintély csak a sikerből és a teljesítményből származhat, nem pedig fordítva. Nem szabad azonnal a tekintély kihirdetésével [Proklamation] kezdenünk! Senkit sem szabad többé becsapnunk. Dolgoznom kell, meg kell mutatnom, hogy mire vagyok képes, s ez csak munka révén lehetséges. Amikor a formális alkotmányos [jogállással bíró] intézmények mellett – amelyek esetleg zavart akarnak kelteni, de amelyek rendellenességeit ki kell küszöbölni – új módszerek, grémiumok vagy akár személyek bizonyítják a rátermettségüket, akkor egy új tekintély jön létre, amely, úgy vélem, a német nép részéről igényt tarthat a követésre és az elismertségre. Az új intézmények alkotmány által történő legalizálása ebben az esetben nem jelent leküzdhetetlen nehézséget.

Így képzelem el tehát az előttünk álló utat. Az a feltételezésem, hogy a munkának azonnal neki kell látni. Egy másik feltételezés szerint a német nép hatalmas és erős termelékenysége, amely a történelem évszázadai folyamán mindig a legcsodálatosabb módon jelent meg, gyümölcsözővé fog válni. Az elmúlt évtized során szerzett élményeink még mindig arra emlékeztetnek bennünket, hogy az önszerveződés képessége mindig bevált: a háborúban és a háború utáni időszakban, a mozgósítás és a leszerelés során, a jó és a rossz időkben egyaránt. Ez a fajta munkaképesség és önszerveződés nem igényel pártpolitikai maskarákat, amelyekben manapság kénytelen megjelenni. Ha egy felkészült és cselekvőképes kormány sikeresen megérti ezeket az összefüggéseket, és közvetlenül megragadja ezeket az erőket, akkor az is lehetségessé válik, ami szükséges. A további szervezett alkotmányreformok tervéről nem szabad lemondanunk, de egyelőre félre kell tennünk őket. A reformhoz szükséges erők itt vannak, és csak a hívásra várnak. Ha képesek lennénk a megragadásukra, akkor ismét lehetővé válnának az észszerű megkülönböztetések, különös tekintettel az állami közigazgatás, a valódi gazdasági önkormányzat és a szabadság egyéni tartományaira. E megkülönböztetés mentén a német nép felülemelkedhetne a pártos megosztottságon és a partikularizmuson, megtalálva a politikai egységet és az erős államot.

*

[1] Az ítéletével „a bíróság korlátozott hatáskörrel visszaállította a hivatalából menesztett porosz kormány működését, de a birodalmi biztos kinevezését nem, csak a ráruházott hatáskörök egy részét nyilvánította alkotmányellenessé. (…) Az ítélet szerint a Birodalom Elnökének 1932. július 20-i, a közrendnek és közbiztonságnak Poroszország területén való helyreállításáról szóló rendelete, amellyel a Birodalmi Kancellárt Poroszország birodalmi biztosává nevezte ki, a Birodalmi Alkotmánnyal összhangban áll. A neki adott felhatalmazás azonban nem érintheti a Porosz Államminisztériumnak (kormánynak) azon jogait, amelyek alapján Poroszországot a Birodalmi Gyűlésben, és a Birodalmi Tanácsban képviseli, s amelyek a porosz Országgyűléssel, illetőleg Államtanáccsal szemben illették meg, valamint a Birodalommal vagy más tagországgal fenntartott kapcsolataira vonatkoztak.” Szabó István: A lipcsei ítélet. In Debreceni Jogi Műhely, 2005/1. szám.

*

Starker Staat und gesunde Wirtschaft. In Schmitt, Carl (1995): Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916 – 1969. Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 71-85. (A szerkesztő, Günter Mashcke megjegyzéseit nem szerepeltetem a fordításban.) Schmitt előadása részben A totális állam továbbfejlődése Németországban című, 1933. januárjában megjelent tanulmány egyes szöveghelyeit is tartalmazza, amelynek magyarra való átültetése során Cs. Kiss Lajos fordítására is hagyatkoztam, több ponton is módosítva azt. Ld. Schmitt, Carl (2002): A totális állam továbbfejlődése Németországban. In Schmitt, Carl: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Ford.: Cs. Kiss Lajos. Osiris – Pallas Stúdió, Attraktor, Budapest. 221-226.

Pongrácz Alex

 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters