Az európai élet jelenétől vagy valóságától távol álló emberek, egyrészt Európától elszakadt európaiak, mint éppen főleg az Egyesült Államok társadalma, másrészt az elvont eszmék és teóriák világába eltávolodott elmélkedők, vagy elméleti idealisták a nacionalizmusban valami természetellenes eltévelyedést, az ősi és barbárnak tartott törzsszervezetnek feltámadását, nem embereket összefogó, hanem embercsoportokat egymástól elválasztó, egymással élesen szembeállító valamit látnak. Vajon igazuk van-e?

Európán kívül az európaihoz hasonló nacionalizmus nincs. Nincs sem az igaz Európa keletkezése előtti európai ókorban, a Földközi-tengeri kultúrák virágzásának korában, nincs az európaiak által létesített gyarmatokon, és nincs a Távol-Keleten sem és Indiában. Ezeket a példákat gyakran hozzák fel a nacionalizmust eltévelyedésnek bélyegzők. De kérdem, kereshetünk-e azonosat ezen a mi kis földünkön annak korlátolt kiterjedésű szárazföldjein, amelyeken összesen 12 vagy 15 oly nagy táj van, amely egy-egy nagy művelődési közösségnek, az emberiség egy-egy nagy, a többiektől elütő, sajátos életformájának otthona lehet? [1] És kereshetünk-e azonosat az emberiség rövid, 6000 éves történelmében, ebben az egyszeri, bár sokágú, vissza nem fordítható (irreverzibilis) folyamatban, abban a kevés egymástól természeti adottságaikban oly lényegesen különböző nagy tájban, amely az emberi élet részére, nagy emberi kultúrák kifejlődésére rendelkezésre áll? Különbségeik következtében mindenütt valami egészen egyéni fejlődik ki, és ha az emberi természet alap-adottságai az élet viszontagságaival szemben hasonló ellenállásokat is fejlesztenek ki, hasonló lendületeket teremtenek, a körülmények mindenkor másképp csoportosulnak, bonyolódnak, és mindennek következtében az eredmények sohasem lehetnek azonosak. Találunk a világ különböző részein sokszor csodálatosan hasonló jelenségeket, mint amilyen például az európai és japán feudalizmus, de az volna a csodálatos, ha ezek mindenben hasonlók, sőt azonosak lennének, és épp az a természetes, hogy a mozdító erők, a folyamatok sok hasonlósága mellett mindig egyéniek és mindig mások. Munkaeszközök, művelődésmódok, eszmék részben világszerte el vannak terjedve, de sohasem azonosak a világ különböző népeinél és különböző tájaiban. Még a legközönségesebb, a legegyszerűbb alkatrészekből álló eszközök, a kapa, a kalapács is mindenütt mások a munka jellege, a szokások hagyománya és a környezet adottságai folytán. Még a művelt nemzeteknél is mások-mások. Más a finn, más a francia, más a magyar kasza, és mindenik népnek szokásból és hagyományból egyikre, vagy másikra jár a keze.

Amint területileg így áll, ez úgy áll időbelileg is. Minden kultúra egy életegység. A fejlődő vagy egyszerűen az élő emberiség életerőinek egy helyileg és időbelileg korlátozott összefogása, hogy úgy mondjam, individuális koncentrációja, amelynek erőfeszítése tulajdonságokat, gondolatokat, társadalmat fejleszt és terjeszt, és ebből valamit az úgynevezett utókorra, más, később keletkező összefogásokra, koncentrációkra, társadalmakra átörökít.

Ezek a nagy társadalmak, az emberiség egy-egy nagy kultúrája nem egymás után, ugyanazon helyen keletkeznek. Sőt a történelem azt mutatja, mintha nem is keletkezhetnének egykönnyen földünk ugyanazon helyén. Az emberi művelődés zászlóvívőségének szerepe nemcsak egyik népről a másikra, de egyik nagy kultúrterületről a másikra tevődik át. Megindul valamikor a történelem előtt Ázsia sztyeppéin, áttevődik a sztyeppe peremtájaira, Észak-Kínába, Észak-Indiába, Mezopotámiába, Egyiptomba és a többi nagy oázisba, aztán áttevődik a Földközi-tenger vidékére, és közben az állat-, főleg a marhatenyésztő kultúrákból városépítő kultúrák, aztán a szárazföldiekből tengeri kultúrák válnak. És a Földközi-tengerről áttevődik a kultúra Európába, ahol a földközihez más keletkező kultúrák, más külső befolyások is keverednek, mint a skandináv. Innen sugárzik aztán ki néhány évszázaddal később Észak-Amerikába, és az európai klímával rokon többi mérsékelt övi tájba. Nem akarom a történelmi képet tovább folytatni és részletezni, csak rá akartam mutatni és kérdem, elképzelhető-e, hogy amikor más-más területen, mindig új környezetben, más-más népek kezében keletkeznek új kultúrák, más-más népközösségek kezébe vándorolnak át a régi kultúrértékek is, hogy akkor a formák és módok, amelyeken folytatódnak, vagy amelyeken újra keletkeznek, azonosak legyenek?

Ezért nem kereshetünk az európai nacionalizmussal sem azonos valamit sehol a föld kerekségén, és semmiféle korszakban. Igazában hasonlót sem, mert csak egy Európa van, és csak egy európai történelmi folyamat volt, illetőleg van.

Mégis a nacionalizmus nem egyedül európai. Mindenütt megvan, de különböző formában jelentkezik. Így ma is, Amerikában is van nacionalizmus, akármennyire kifogásolják az európait. Washingtont, Jeffersont a nemzet építőinek nevezik. Csakhogy a nagyszerű elzárkózottság, a „splendid isolation” lehetőségében élő, szomszéd nélküli, és így harcos és veszélyeztetett határok nélküli országokban, aminők az Egyesült Államok, ez a nacionalizmus csak az elégültség, a büszkeség, az önteltség formájában jelenik meg.

Van kanadai nacionalizmus, amelyet a ma elfeledett határharcok a Szent Lőrinc folyótól délre segítettek formálni. [2] Kínában és Mandzsúria kínai lakosságában éppen úgy él a nacionalizmus, de mert a kínai síkság medencéje, a kelet-ázsiai nagy táj egységes egész, és így az ország is mindenkor egységes volt, a határokon túl egészen idegen jellegű és ritka népességű nagytájak következtek, és csak kevés oldalról fenyegetett veszély. Kínában nem aktivitásban, nem támadásban, hanem a nagyságban rejlő védelemben és passzivitásban jelentkezik a nacionalizmus, és dacára passzivitásának, jókora idegengyűlöletben is. A kínai barbárnak tekintett és tekint ma is minden más népet, szomszédjait is, az európaiakat is. De nem tekinti-e barbárnak (bochenak), ha nem is ilyen fokban, minden európai nép a tőle keletre lakó európai népet? A japánok által ma elnyomott Koreában a csöndes megadás idealizmusának formájában jelenik meg a nacionalizmus. De megvolt és megvan a nacionalizmus jóformán mindig és mindenütt. Rejtetten vagy cselekvően, békésen vagy harcosan, öntudatosan vagy öntudat alatt, mert a hosszú nemzedékeken át együtt élő emberek összetartozóságának érzése természetes emberi érzés, és a társadalmasodás folyamatának egyik eleme.

Hogy hol, miért nyilvánul ez az érzés, ez a nemzeti érzés így vagy amúgy, azt az egyéni történelmi helyzet magyarázza meg. Megmagyarázza a keletkezett nemzet egyéni jellege, tulajdonságainak sajátszerű összetétele, és a mindenkori történelmi helyzet, a belső alakulás, a nemzet tagjai egymáshoz való viszonyának körülményei és a külső befolyások, amelyek szunnyadni hagyják, vagy ellenkezőleg, kiváltják, fokozzák, és különböző nyilvánulásokra késztetik a nemzeti érzést. Ez a nyilvánulás lehet a megadás, lehet elszántság, lehet gyűlölet az elnyomóval vagy ellenséggel szemben, lehet lelkesedés, lehet sok minden egyéb. És nem is mindig teljesen azonosak az érzések, amelyeket a körülmények egy nemzeti társadalom különböző tagjaiban kiváltanak.

De ha mindez így van, ha mindez természetes emberi mivoltunkból folyó dolog –, akkor vajon igaz lehet-e az, hogy az európai nacionalizmus eltévelyedés, és nem inkább azt kell hogy gondoljuk, azt kell hogy kutassuk, hogy nem az emberi fejlődés egy természetes, lokális formája, és időbeli foka, stádiuma-e az?

*

Vajon a törzsi szervezetekben, amelyek Európában, de egyáltalában a politikai történelem, a politikai kialakulás elején állanak, mint elsősorban az óvilági sztyeppeövben, vajon ezeknél a törzsi szervezeteknél nincs nemzeti érzés? Nem kívánom ezt az őstörténet segélyével vizsgálni, ez különben is bajos volna, de láttam ennek ma élő példáját, amikor a Mezopotámia fölé emelkedő hegyekben a kurd törzseket jártam, és meg kelletett kérdeznem őket a Népszövetség nevében, hogy a török uralmat kívánják-e vissza, vagy az új iraki arab királysághoz akarnak tartozni. Mondhatnám, kivétel nélkül abban csúcsosodott ki válaszuk lényege, hogy ők függetlenek kívánnak lenni, és összeköttetésben is állanak evégből a török határokon, és a perzsa határokon túl élő kurdokkal. Azután minden válaszban volt egy pár szó, amely finoman és nem egészen nyíltan, de tudtomra adta, hogy a választ adó törzsfőnöknek, mindenkor persze másnak-másnak, volna elsősorban joga a trónra. Egyebek közt ez az oka, amiért ez a trón nem létesülhet, még ha a kurdok fölött uralkodó három ország ezt meg is engedné. Egészen világos, hogy itt a törzsfőnökökben és a törzsek előkelőiben, sőt benyomásom szerint általában a törzseknél megvan a nemzeti érzés, és csak a törzsfőnökök féltékenysége az, ami akadálya annak, hogy a nemzeti egység, azaz nemzetállam is jöhessen létre. És ezért azt hiszem, hogy sok történész téved, ha régmúlt idők törzsszervezeteiben azt nem látja meg, és arra a következtetésre jut, hogy ott nemzet és nacionalizmus nincs. Természetesen ez a nacionalizmus más, mint az európai, mert az európaitól teljesen elütő a sztyeppe és az oázisos száraz hegyvidék életformája. Ez az életforma kis csoportokra, törzsekre bontva hagyja a lakosságot. Időnként egy-egy hatalmas egyéniség összefogja a törzseket harcra, hódításra. Az egyéniség körül hirtelen látunk egy nagy, egységes nevet viselő népet kialakulni. Talán ez is fajtája a nacionalizmusnak, mert a legkülönbözőbb törzsbeliek, részben büszkén és valóban bizonyos közös érzésből, közösségüket másokkal szembenállónak érezve viselik a nevet. Egy régi kínai történetíró írja az első hun birodalom idején az északi sztyeppék népeiről, hogy ezek most már mind hunok lettek. Aztán meghal a vezér, és megszűnik a nemzet. Vajon nevezhető-e ez nemzetnek, és az érzés nacionalizmusnak? Amennyiben és amennyire nemcsak zsákmány vagy kényszer, de közös származás, az egyforma, illetve rokon etnikum, az egyforma élet, szóval bizonyos belső érzések, és a belső érzések alapjául szolgáló életforma is fogják össze ezeket az embereket és törzseket – azt hiszem igen. És ha egész más formában is, de analógiáját nem látjuk-e meg a modern kor diktatúráiban? A német, az olasz nacionalizmus nem a Hitler és Mussolini iránti hűség nacionalizmusai-e, igaz más alapokon, régi tradíciókkal bíró kiformált nemzetek alapjain és más keretekben, európai, rég határolt országok kereteiben, mégis nincs-e itt dolgunk egy oly új erővel, vagy olyan új formában nyilvánuló erővel, amelyet amazokhoz a Dzsingisz kánokhoz és Attilákhoz, illetve követőik, népek összetartásához hasonlíthatunk?

Vagy térjünk át a görögökre, akik az európai történelem elejét jelentik. Sokan azt állítják, mint például Jardé, a görög történelem egyik legkiválóbb művelője, hogy nem volt görög nemzet, csak nép, mert nem volt igazi nemzeti érzés. Mégis minden történekem görög politikai életformáról és felfogásról, görög államformáról, görög gyarmatosításról beszél, egységes jelentésben görögről. Az, hogy így beszél, és hogy ami fő, így tud beszélni, nem azt jelenti-e, hogy minden görög országocska népében annyi azonosat találunk az állam, a köz, a társadalom iránti felfogásban, hogy helyesebb, jogosabb történelmileg erről egységesen beszélni, mint azokat egymással szembeállítani. Egyforma környezetben egyforma nép, egyforma politikai rendszert, nagyban és egészben egyforma jellegű államokat teremtett, – ha akármilyen lényeges államforma különbségek is vannak – egy-egy időpontban, egyes görög államok, mondjuk például Athén és Spárta közt, de az összes görög államok megjárták a monarchia, arisztokrácia, plutokrácia, tyrannis és demokrácia útját nagyban és egészben, csak nem tökéletesen szinkronisztikusan, nem egyidejűleg. E kis görög államok népeinek, a demokrácia, mint szoktuk mondani, első megteremtőinek, tudjuk mily erős kötelesség-és jogérzésük volt a közzel szemben, s itt felmerül a kérdés, hogy vajon ha a külső körülmények, mint Görögország domborzati tagoltsága, amely a sűrűn lakható földet egymástól elszigetelt parti oázisokra és kis medencékre osztja, egész más települési formát írnak elő úgy a nép, mint az államok részére, és ha ennek következtében nem keletkezik egységes nemzet, jogunk van-e itt letagadni nemzet és nemzeti érzés létét csak azért, mert az nem az általunk megszokott egységes formában, hanem részekre tagoltan jelenik meg? Én azt hiszem, hogy nincs jogunk, és hogy igenis a nemzeti érzésnek és a nemzetnek egy sajátos hely-és kor adta formájával állunk szemben, és hogy ebben a formában is, alapjában véve, ugyanazokkal az érzésekkel állunk szemben, csak olyan formájukkal, tehát olyan politikummal szemben, ahol a partikularizmus az egység rovására jobban kidomborodik. Bizonyítja az is, hogy mihelyt külső erő kiváltja az egységet, mint a Xerxész elleni háborúban, az egységes nemzeti érzés megszületik. Megszületik ugyanúgy, mint a mai Európát formáló nemzeteknél. És az Encyclopedia Brittanica történetírója saját nemzetére tekintve azt mondja, hogy a Xerxész fölött aratott győzelem oly nemzetformáló hatással, nemzeti érzést kiváltó erővel volt a görögökre, mint a spanyol „armada” legyőzése az Erzsébet-korabeli Angliára.

Vagy menjünk át Rómára. Római nacionalizmus is van, és talán sohasem erősebb, mint a Karthágó elleni harcok idején. Hogy előbb kevésbé, és később kevésbé, azt megmagyarázzák a körülmények. Róma fejlődése oly gyors, hogy alig fejlődhetett volna hamarább valóságos nemzeti érzés. Nézzük meg, mennyi idő kellett ahhoz, hogy az első gyarmatvárosok létesülése után az Egyesült Államok, majd később Kanada, Ausztrália, Dél-Afrika domíniumaiban, avagy a dél-amerikai államokban nemzeti érzés és sajátos amerikai, kanadai, bolíviai, argentínai stb. nemzet keletkezhessék. Nemzetek nem születnek máról holnapra, hiszen leglényegesebb tartalmuk a nemzedékek hagyománya. Ezt mi, európai modern emberek, akik években szoktunk számítani, és nem generációkban, mint a kínaiak, könnyen elfelejtjük. Egy évszázad nekünk, különösen az utolsó évszázad gyors tempójával vérünkben, nagy idő, pedig ez csak három-négy generáció, s egy század előtt dédapáink éltek. Róma alapításának korától a Karthágó elleni háborúkig vagy tizenkét generáció élt. És azután, amikor Róma egyedüli impériummá válik, mikor már nincs egyforma ellenfél, mint Karthágó volt, és a terjeszkedő birodalom délen elszórt sivatagi nomádokkal, keleten gazdájukat elfásultan cserélő országocskákkal, északon egymással is harcoló barbár törzsekkel áll szemben, nincs ellenállás, nincs nyomás, amely különösebb lendületet adjon a nemzeti érzésnek. Az állam és nemzet egysége az állami szervezet tökéletességében éli ki magát, és emellett Itália és a Narbonensis teljes elfoglalása után oly gyors az impérium előnyomulása, oly változatos az előnyomulás iránya, oly nagyok a területek, és oly tarka a tömeg, amely római polgárjogot nyer, hogy minden ok, minden körülmény és alkalom megvan a nemzeti érzés megszűnésére, szétfoszlására. De akkor, amikor mint mondom, Róma egyforma ellenféllel áll szemben, akkor nemzetnek is mondhatjuk a maga érzése szerint.

A nacionalizmus, a nemzeti érzés el is tűnhetik más erőnek a hatása alatt, vagy más érzésbe olvashat be, úgyhogy ennek részévé, elemévé válik. Ez például a mohamedanizmus története. Az arab világ nemzeti egysége vallási formában jelentkezik és éli meg politikai hatalomra jutását, és annak virágzását. De ne feledjük ennél a példánál, hogy a mohamedán vallás éppen úgy, mint a nemzeti érzés, egységnek érzete, és sok mindennek ami élet, sok belső és külső elemnek egységétől függ, életformához van kötve. Amint a görög bontott nemzetformának életformája a görög tengeri oázis-város állami-és létformája, éppen úgy a mohamedán világ is a sztyeppének és sivatagnak életformájában él és virágzik, és a mohamedanizmus elterjedése csodálatosan egyezik az óvilági sivatagöv kiterjedésével. Egy hit összefog rokon törzseket, majd hasonló életformában élő idegen törzseket, népeket – akárcsak a népvándorlások nagy birodalmait látnók. De még ezen az erős összetartású – igaz, megbővült – kereten belül is van, és gyakran élesen szembeszáll egymással az arab, török, perzsa, kurd nacionalizmus.

És most térjünk rá magára Európára. Európa másfél évezred előtt keletkezik a Római Birodalom, vagy maradványainak alapjain, a népvándorlási népek erejéből és lendületében, és az Egyház összefogó erejéből.

Vajon volt-e az Európát megteremtő népvándorlási népeknek nemzeti érzésük? Ha azt a különös szarkasztikus megjegyzést olvasom Toynbee professzornál, hogy

„a nemzeti érzés savanyú fermentum [élesztő] a demokrácia új borában, de az ősi törzsrendszer palackjaiban”,

akkor ebből azt következtetem, hogy még a nemzeti érzés erős megnyilvánulásának kárhoztatói is úgy látják, hogy annak alapjait itt Európa alakulásánál is megtaláljuk. Természetes, hogy a népvándorlás mozgásában, népek pusztulásában, felszívódásában nehezen tudunk megfoghatót találni. Hiszen nem is halljuk ezeket az embereket beszélni, nem olvashatjuk írásaikat, amelyek jobbára nem is voltak, és érzéseiket aligha rekonstruálhatni jól azokból a történelmi forrásokból, amelyek közül a legkevesebbek egykorúak. De ezekből a magokból keletkeznek, a népvándorlási és a már itt talált népek, hogy ne mondjam őslakók keveredéséből alakulnak ki a nemzetek, amelyeket aztán lassan ilyenekül ismernek fel a biológus, a társadalomkutató, a történész vagy a jogász, ki-ki a maga elvei szerint, más-más időpontban látva meg a kialakulás kezdetét. Az bizonyos, hogy még a lovagkor végén és Olaszországban a reneissance előtt is, amikor a nemzeti nyelvek tagolódása teljesen kialakul, a nemzeti öntudat valami forrongó, mozgó, erjedő valami. Ennek is csak az az oka, amit már az előbb is említettem, hogy nemzetek és nemzeti öntudatok kialakulásához nemzedékek hosszú sora, és nemzedékek alkotta hagyomány kell. Hanem ami különösen az erjedő jelleget adja, az az egységesítő és ismét bontó, az univerzális és a partikuláris, vagy mondjuk éppen az internacionális és nacionális erőknek forrongó küzdelme az európai társadalom kialakulásában. A római tradíció, és az abból átvett kultúrelemek éppen úgy, mint még sokkal inkább az Egyház, az egységesítés erői voltak. Mégis részben talán a történelmi sors és a körülmények következtében, a frank birodalom feloszlásának körülményei folytán, de azért nagyrészben az európai történelmi színtér földrajzi tagozottsága folytán is, nem ezeknek az erőknek egységesítő befolyása, hanem a partikularizmus győzedelmeskedik Európában. Hozzájárul ehhez még egy körülmény, a társadalmi felemelkedés, a  demokratizálódás, a kiváltságosokkal szemben új néprétegek politikai érvényesülésének folyamata. Az európai nemzetek kialakulásában szerepe van a feudalizmus elleni küzdelemnek, s a feudalizmus bukásával, helyesebben elmúlásával keletkeznek a nemzeti államok és nemzeti társadalmak. Maga a feudalizmus az egységnek apróbb részekre való bontottságában éppen olyan internacionalizáló erő vagy folyamat, jelenség, mint modern korunk századaiban az individualizmus. Minél jobban bont, annál inkább teszi a legnagyobb egységet – akár van annak politikai formája, impériuma, akár nincs – az azonos kultúra, életforma nemzetközi vagy nemzetfölötti egységét összefogóvá. A feudalizmus teljesen felaprózott politikai hatalom, amely azonos erkölcsi szabályokat követ, azonos felfogásban él és harcol egymással, és amelyet cselekvésre éppen úgy, mint a sztyeppe törzsekre tagolt népeit, csak a közös veszedelem ébreszti. A keresztesháborúk nem közvetlen közös veszedelem, de a közös hit közös veszedelmének folyományai.

Mégis a később láthatóan kialakuló nemzeteknek különálló érzésvilága már forrongóan keletkezésben van ezekben az időkben is, a X-XV. század közt, és mihelyt valamivel szemben áll, nyilvánulásra jut. Első nyilvánulásra egész furcsán, a XII-XIII. században meginduló egyetemi életben jut. Valahogy kiváltja az idegen környezet, és kiváltódik a szellemileg vezető, szellemileg legélénkebb rétegekben. Már a bolognai és párizsi legrégibb egyetemeken, és aztán egy rövid századon belül Európa-szerte alakuló egyetemeken megjelennek az egyetemi ifjúság nemzetei, a nemzeti alapon szervezett „nationes”.

Ebben az egyetemi életben már megnyilvánul, talán először, de minden esetre élénkebben és láthatóbban az, ami Európa szerencséje, és Európa balsorsa is: Európának sokszínűsége. Itt az egyetemi életben az nyilvánul meg benne elsősorban, ami Európa szerencséje, és ami az európai kultúra hajtóereje: az európai szellemnek, műveltségnek különböző nemzeti géniuszokra tagoltsága. Európának minden nemzete, amely más-más elemekből más-más nyelvet, más kifejezésmódokat, más nyelvi és gondolati finomságokat formált ki, más eszméket, más felfogásokat, szóval más-más értékeket, ezeket az értékeket összehordja elsősorban itt, a keletkező egyetemeken, azokat összeméri vitákban, összekeveri szintézisekben, és mindezáltal integrálja, fejleszti, gyorsítja és magasabbra emeli az egész európai szellemet, a gondolkodást és a tudást. Versenyben mérkőzve, vitázva dinamikusan dolgot, fejleszt, forr ki az európai szellemi műveltség. Ez a dinamizmus Európa jellege, és különbözteti meg éppen más, nagy kultúráktól, a kínaitól, az indiaitól stb.

Ennek a dinamizmusnak alapja a verseny és ellentét a különféle elemek között, és azok érvényesülésre törekvése, de az egymástól való tanulási vágy is, amelyet ez a dinamizmus élénkebbé tesz. Ez a verseny azonban nemcsak a szellemi élet síkján kél, hanem mindenütt az európai emberiség életében, ott és amennyire az egymással érintkezik. Az érintkezés pedig a szűk helyen elkerülhetetlen. Fokozódás, halmozódása természetes. Európa egy életegység, tájait nem választják el lakhatatlan területek, és az erdő rengetegeket, amelyek az alakulás első 500 évében az európai népek kis hazáit egymástól itt-ott elválasztották, a XI-XIII. századok közötti irtáshullám, az Egyház és a fejedelmek munkája, a bencés rend és más rendek földművelésre tanító munkája eltüntették. A gazdasági élet is versenyben indul erősebb fejlődésre. Első képviselői e lendületnek a kereskedő városok, amelyek azonban már korán városszövetségekbe tömörülnek, államokká válva az államokban, és hatalmasabbakká, mozgékonyabbakká a tulajdonképpeni államoknál. A verseny már a városokban kezdődik, még inkább az éppen a versengés által szükségessé vált városszövetségekben, hogy úgy mondjam, város kartellekben. A levantei és oroszországi kereskedelem fejleszti a versengést, és aztán hatalmas méretűvé teszi az indiai út, és Amerika felfedezése. Hogy mindezek által emelkedik fel, és válik erős hatalommá a fejedelmekkel és feudális urakkal szemben a polgárság, ezt mindenki tudja. Ennek a polgárságnak, a városoknak és városszövetségeknek szükségük van a versenyben az egymás elleni védelemre, szükségük van erősebb államhatalomra, és gazdasági erejükkel és különösen tőkéik mozgékonyságával lehetővé is tudják tenni a központi hatalom megerősödését, pénzt bocsátva rendelkezésre szervezettebb és állandóbb seregek tartására, amelyek feleslegesség teszik, és vissza is szorítják a hűbérrendszer egyéni függésű seregeit. A történelem itt és ebben, a polgárság által segített központi királyi erők, és az államok kialakulásában ismeri fel a mai európai nemzetek kialakulását. Pedig az erők, a tartalom, amelyből nemzeti érzések és nemzetek kelhettek, már előbb megvolt. De ha egy új tényező kapcsolódik be, a fejlődések más irányt kapnak, és más képet nyernek. Nem olyan valami keletkezik itt, ami egyáltalában nem lett volna meg, de a polgárság és a gazdasági tényező és érdek erősebb bekapcsolódása folytán más formát ölt a nacionalizmus, és abban fejlődik ki, amiről mi, európaiak azután a nacionalizmus érzését elneveztük. A mai kor történésze az ekkor kialakuló nemzeti államokban, VIII. Henrik és Erzsébet Angliájában, IV. Henrik Franciaországában látja azokat a tényezőket kialakulni, amelyek azután a nemzeti eszmét fejlesztették és hordozták versenyben, harcban, sokszor egymás elleni kíméletlen harcban.

Európa életformája a verseny. Európa nacionalizmusa is a versengés formáját veszi fel, és ha e nacionalizmust a történészekkel IV. Henriktől számítjuk Franciaországban, és Erzsébettől Angliában, szóval általánosságban a nagy felfedezések korától, úgy azt mondhatjuk, hogy már keletkezésében is, úgy gazdasági, mint politikai téren a versengés formájában indul meg az európai nacionalizmus. Hogy ez csak egy forma a sok között, azt mutatja Japán egyidejű élesen nyilvánuló nacionalizmusa, amely az elzárkózás formájában fejeződik ki. És ez oly természetes, hogy nem is lehetne másképp. Az európai államok közt, amelyek egymás hátán vannak, a világnak egy aránylag kicsi, 3-4 millió négyzetkilométer területén, legnagyobbrészt természetes határok által el sem választva, mindenesetre egymás tőszomszédságában és egy rakáson, nem is lehet a nacionalizmusnak, azaz egyrészt a belső összetartásnak, és másrészt ezzel szemben az egymás közti különbség öntudatának érzete más formájú, mint versengő. Egyforma gazdasági fokon, egymás tanulva, együtt fejlődve, egyforma módon keresik a boldogulást, a kincseket, a gazdasági értékeket. Japán elszigetelten fekszik, még az egyedüli kelet-ázsiai nagyhatalomtól, Kínától is elég távol, de ettől az európai versengő hadszíntértől rengeteg távolságra, olyanra, ahová az akkori eszközökkel az európai erőszak csak nagyon gyenge kihatásaival érhetett el. Itt tehát az adott forma az európai veszedelemmel szemben az elzárkózás. Japán megijed nemcsak az európai erőszaktól, hanem az európaiak megnyilatkozó, egymás közti kíméletlen versenyétől is. És mikor a múlt század hatvanas éveiben Japán a technika által hatalmassá vált, Amerika és Európa előtt megnyitja kapuit, mert most már lényegileg sokkal közelebb fekszik hozzájuk hatalmi szférájukban, akkor veszélyeztetett sziget helyzeténél fogva alkalmazkodik, külsőlegesen felveszi az európai és amerikai civilizáció képét, egyes társadalmi csoportjai talán belsőleg is bizonyos mértékig, de nagyon kevéssé, és rövid külföldieskedés kiváltja a nemzeti érzésnek, a nemzeti hagyományokhoz ragaszkodásnak új hullámát. Japán a kulisszák mögött, bensőleg teljesen visszatér a Busidóhoz, vagy talán vissza sem tér, egyszerűen annál marad, régi nemzeti, erkölcsi felfogásánál. És ahol megtörténhetik, és egész természetes Nogi tábornok esete, ott nemcsak van nacionalizmus, de az mélyen és évszázadokban gyökerezik. Nogi tábornokot kadét korában egy feljebbvalója megsértette. Meg kellett volna ölnie az erkölcsi kódex szerint feljebbvalóját, vagy harakirit (öngyilkosságot) kellett volna végrehajtania. Nogi a harakirit választotta, mert feljebbvalóját mint kadét nem ölhette meg. Ilyenkor egy barátot szokás felkérni arra, hogy a harakiri-vágás megejtése után a haldokló fejét lecsapja. Erre felkérte kadéttársát, Mutszu-Hito herceget, a későbbi mikádót. Ez mint sérthetetlen királyi vérből való, a sértést átvette magára, és Nogit ezzel mentesítette. Nogi tovább élt, öreg ember lett, tábornok, a japán-kínai háború diadalmas győzője. Mikor Mutszu-Hito császár meghalt, a sértés reá visszaszállt, Nogi elkövette magán a harakirit, és vele együtt elkövette felesége is. Ahol egy tradíciónak ilyen ereje van, ott hatalmas a nemzeti érzés, és ez mutatja azt is, hogy ahhoz, hogy egy nemzeti érzés erős legyen, nem kell, hogy támadó, agresszív legyen, csak bizonyos az, hogy minden, valamely nemzet becsülete, hagyományai, mélyen rejlő érzései, egysége ellen irányuló külső támadás vagy nyomás a nemzeti érzést fel fogja kelteni, fel fogja fokozni, és annak más formákat fog adni, mint mikor az ilyen külső nyomással vagy támadással nem áll szemben. Csak néhány napja mondotta egy iratában a pacifistákkal szemben London high church püspöke, hogy akármily rossz a háború, nagyobb rossz a becstelenség. [3]

A nemzeti érzés szerves, organikus valami. Természetes érzése az embernek, mint közösségben élő, családias lénynek. Mint minden természetes érzés és tulajdonság, mélyen gyökerező, sokkal mélyebben, mintsem a felszíni eseményeket néző ember hiszi. Öntudatlanul mindenképp megvan. De nem is „öntudatlan” a helyes szó, helyesen „szerves” az.

Minden szerves fejlődést, ha az emberben öntudatossá válik, az ember előmozdít vagy hátráltat, egyáltalában befolyásol. Ez az öntudatosságnak természetéből folyik. Az ember, ha valamivel szembe kerül, azzal máris akar valamit. Amikor a városok megszerveződése, a gazdasági élet versenye, és a polgárságnak az államhatalommal való támogató szövetkezése a nacionalizmus új formáját, a versengő és állami nacionalizmust létrehozzák, az emberi természet ezen általános tulajdonságából kifolyólag, és a sajátos helyzetből kifolyólag is az emberek, illetőleg ez esetben az államok, a fejedelmek, az ő tanácsadóik, a polgárság, a kapitalisták az organikus fejlődést, az arra való adottságokat kezükbe veszik, felhasználják és fejlesztik. Így keletkezik a nacionalizmus tana, doktrínája is Machiavellivel, azután Locke-val, majd Bodinnel, Hobes-szal.

Az európai gondolkodásnak és eszmevilágnak ezt a fejlődését nem érdemes részletesen jellemezni, annyira ismeretes, de arra érdemes emlékeztetni, hogy egy iramban elvisz a XVI. század végétől a XVIII. századba, és annak végéig, ahol a polgárságtól, mint új eszmék hordozójáról, mint a feudalizmus letörőjétől és az abszolút monarchia alátámasztójától átveszi a szerepet a nép. És mint minden új elemnek bekapcsolódása, a nacionalizmusnak újabb formaváltozását idézi elő, mind nagyobbak a tömegek, nagyobb a tömegszuggesztió anyaga, és szélesebb a jelszavak melegágya.

A XIX. században talán azért is válik olyan erőssé, élessé a nacionalizmus, mert a népek, nemzetek széles rétegei kerülnek egymással érintkezésbe. Természetesen nem ez a fő ok. A fő ok az, hogy a nemzeti államok a XIX. század gazdasági fejlődése folytán mind teljesebb gazdasági egyéniségekké válnak. Még a geográfus is meg kell, hogy állapítsa ebben a korszakban azt, hogy a természetes tájak mellett, és azokkal szemben az államhatárok körülfogta, mesterséges emberi, állami tájegységek keletkeznek, tájegységek a szó földrajzi értelmében azáltal, hogy a kifelé való elzárkózás és elhatárolás, a befelé való gazdasági és politikai, nemzetnevelő és társadalmi egységesítés folytán mindenikben bizonyos, az egész állami tájra sajátos és általános „nemzeti” jellegű, egyforma és egységes élet keletkezik. De éppen ez az élet is és annak, illetve az államnak nemzetnevelő törekvése, a nemzetnek mind szélesebb rétegeit egységesen fogják össze, vagy legalább erre törekszenek. És mindez, a nemzeti öntudatnak ilyetén erősítése és erősödése, a gazdasági érdeknek nemzetivé válása, a gazdaságpolitikai verseny más államokkal, minden nacionalizmust nemcsak erősebbé tesz, de más nacionalizmusokkal természetszerűen szembe is állítja.

Viszont a társadalmi fejlődés sajátos körülményei azt a különös dolgot szülik, hogy a nacionalizmussal ellentétes ideológiák és törekvések, a XVIII-XIX. századok racionalizmusának nemzetközi elvei, gondolatai, céljai a nacionalizmus megerősítésének folyamatát inkább elősegítik. Emberi dolog az, hogy minden akció ellenakciót, minden gondolat, eszme ellengondolatot, elleneszmét, minden állítás kritikát szül. Ez a haladás rendje. Jobbra és balra való kilengésekben folyik a fejlődés. Csak természetes az, hogy a nacionalizmus tana, doktrínája túlzásaiban, doktrinarizmusában, és belpolitikai hatásai által ellenvéleményt keltett, az éles kritikájú, önállóbb gondolkodók egész sorát maga ellen fordította. Az is természetes, hogy éppen a radikálisokat, a tradicionalizmus mindenféle formája ellen küzdőket. De bizonyos az is, hogy a politika terén a népjogokért, azok kiterjesztéséért és a parlamentarizmusért küzdő radikálisok épp ezen kiterjesztés előmozdítása által megerősítették, illetve előkészítették a szélesebb körű, általánosabb, politikai és abból következőleg nyilvánvalóan jelszavasabb nacionalizmust, ez pedig természetszerűen élesebbé is kellett, hogy váljék.

Milyen jellegű is ez a XVIII-XIX. századbeli internacionalizmus, amely a nacionalizmussal szemben nyilvánul, sőt élesen lép fel? Ez az internacionalizmus általános európai, amiben nincs semmi csodálnivaló, mert mindenféle eszme, áramlat, sőt számtalan cselekvővé, eredményessé vált, és a népek életét megváltoztató folyamat is végig ment egész Európán, annak minden országára kihatott. A feudalizmus és a lovagi eszme, a keresztes háborúk, a humanizmus, a reneissance eszmeáramlatai, művészi, filozófiai, politikai és gazdasági gondolatok végigmennek egész Európán, rendszerint nyugatról keletre fejlődő hullámokban, európaiak. Ugyanúgy mentek végig gazdasági folyamatok, az erdőirtás, az első nagy telepítés és falualapítás, a városalapítás stb. Ezek is általános európaiak. Végigmennek mindenütt, csak a Földközi-tengeren és az orosz pusztákon, Európa határain szűnnek meg. Az internacionalizmusnak Európa-szerte felvirágzó tana ugyanígy európai és mint mondom, ebben semmi csodálni való nincs. Természetes azonban az is, hogy az európai embernek, aki a XIX. századig világtörténelemnek nevezte Európa történelmét, ez az internacionalizmus valóban átfogónak tűnt fel, és a nacionalizmussal szemben sokkal általánosabban érvényesülőnek, mint aminő alapjában volt. Az internacionalizmus európai tana európai  jelenség, és az európai élettér kis keretében természetes reakció az államnacionalizmus tanával és túllengésével szemben, amely épp annyira európai és csak európai volt, mint ő maga, nem is lehetett más, mint csak európai, és a maga európai mivoltában egészen természetszerű, mert hiszen itt vannak egymás hátán, ha némileg elszigetelt kis hazákban is, különböző hagyományokat, szokásokat, tulajdonságokat megőrzött kis nemzetek. Egyik sem, még a nagyobbak közül való sem lehet, szűk terében a többiekkel összezsúfolva, önálló, független világ-kultúra hordozója, miként például a kínai. Egyik sem élhet, már csak a szoros szomszédság folytán is, de többnyire kicsinysége folytán is, egyedül saját eszméiből, elszigetelve. Az európai nacionalizmus inter-európai, és ilyen értelemben internacionális, – épp úgy, mint ahogy az európai internacionalizmus is különböző nemzeti géniuszok hordozta internacionalizmus, és ilyen értelemben nacionális.

Az internacionalizmus modern európai gondolatának megszületése, kifejlődése és megerősödése párhuzamosan halad az individualizmus gondolatának, az egyén jogaiért való küzdelemnek keletkezésével és kifejlődésével. Ez az internacionalizmus, mint az egyénekre atomizált társadalmak „világtársadalma” jelenik meg. A politikai és társadalmi tanok, és nyomukban a politikai törekvések valami furcsa ellentétbe kerültek itt, különösen a XIX. században a biológiai gondolkodással, és főleg a biológia tanításaival. Pedig a materializmus, amely ezzel az internacionalizmussal és a társadalomnak erre az egyénekre bontásával együtt jár, éppen a természettudományokra is támaszkodott, sok természettudományi érvet használt, és olyan lelkiségek tagadásában is, mint aminő a nemzeti lelkiség is, éppen természettudományi alapokra támaszkodott és hivatkozott. A racionalizmusnak minden ember egyforma. Pedig a biológia megtanít arra, hogy minden ember más, és vannak orvosolhatatlan és változhatatlan nagy különbségek tehetség és érték tekintetében az emberek között. A racionalizmusnak ez a csodálatosan biológia-ellenes etikája vezet a humanitarianizmusra is, és a mindent megtűrésre, megértésre (toleration) is. A racionalizmus itt az emberiség szempontjából szép gondolatokat is termelt ki, és hasznos fejlődést is indított meg, de a gondolatszabadságnak az a mértéke, amely a gondolatok érvényesülésének teljes szabadságára irányult, a társadalomra okvetlen megbontó hatással kellett, hogy legyen. A racionalizmusnak individuális és nemzetközi gondolatvilága természetszerűen vezet a nemzetközi érintkezés terén a kozmopolitizmusra, pacifizmusra. Mihelyt a társadalmat egyénekre aprózzuk, atomizáljuk, és ezen összes egyéneket egyformáknak tekintjük, akkor nyilvánvaló ezen egyének jogainak függetlensége a nemzettől. A racionalizmus ezeket az egyéni jogokat helyezi minden fölé, és természetszerűen mélységes ellentétbe kerül a nemzet fogalmával, a nemzet jogaival kifelé, és különösen az egyénekkel szemben. De ellentétbe kerül ezáltal, természetszerűen minden úgynevezett „hazafias előítélettel”, tehát minden olyan egyéni érzéssel is, amely nem az egyéni érdeket, a családból, nemzetből kiszakított egyén érdekeit szolgálja, hanem a biológiai és pszichológiai kontinuitást és a történelmi hagyományt. Mélységes ellentétbe kerül így a nemzetek által vívott háborúval, és nyilvánvalóan kell, hogy a pacifizmusra, a világbékére törekedjék. A racionalizmus felfogásában a háborúnak oka, a világbékének akadálya az, ha az egyén kötöttséget érez és kötelességeket oly embercsoport iránt, amelyben felnőtt, amelyből származik, tehát a nemzet iránt. Ennek a felfogásnak értelmében az, hogy valaki hazáját szereti, egyszerűsített és naiv logikával tovább fűzve azt jelenti, hogy minden idegen nemzetet gyűlöl. Ezt Randall is megerősíti, és magam is találkoztam Amerikában hasonló, és meggyőződésesen naiv felfogással. Ebből származik azután az a hamis vád, hogy a nemzeti érzés feltétlenül háborús törekvést jelent. Nem veszik észre azt, hogy háborúk mindig voltak, akkor is, amikor legalább szerintük ezek a nemzeti érzések nem léteztek, és nem veszik észre azt, hogy ha viszont léteztek nemzeti érzések, és talán ezek hozzá is járultak a nemzetek és államok közötti ellentétekhez és háborúkhoz, hogy ha tehát ez mindig megvolt, akkor ez egy olyan, az ember lényéhez hozzá tartozó tulajdonság, hogy azon egyhamar, sőt egyáltalán elméletekkel változtatni nem lehet.

Amíg a szellem magasabb szféráiban a felvilágosodás és radikalizmus emberbaráti érzéseket és eszméket,  szellemi gondolatszabadságot és később ennek kapcsán sajtószabadságot, az egyenlőség ideálját, és ennek kapcsán egy eszmei kozmopolitizmust, a béke gondolatát, és ennek kapcsán pacifizmust termelnek ki, addig a tömegekbe átültetve az emberek jogaiért és érdekeiért folyó harc az emberi jogok követését, és mindinkább a jogoknak a kötelességek fölé emelkedését eredményezte. Ez annak a XVIII. századtól napjainkig fejlődő, és mind szélesebb köröket felölelő áramlatnak gyengéje. Ez kellett, hogy sikertelenségre vezessen, zsákutcába. Az elmélet terén az elemi, emberi jogoknak tanítása, követelése, kiharcolása, a szó világátfogó értelmében nemzetközi. Az életben azonban ezeket a jogokat mindenkor emberek és embercsoportok, többnyire igen élesen elhatárolódó, önérdekű csoportok követelik, amelyek lehetnek egy ország körére szorítottak, vagy országköziek, de mindig valamely szűkebb-tágabb érdekközösség követelményei. Az életben érvényesülő nemzetköziség még sohasem volt átfogó és általános. A kapitalisták, a munkásság internacionalizmusai nemzetközi érdekképviseletek, és érdekképviseletek más, későbbi nemzetközi szervezetek is, mint például az agráriusoké. Ez is különben természetes. Még a sorrend is. A kereskedelemnek nemzetközi tradíciója évezredes, a kereskedelem bölcsőjénél kezdődik már. Az iparnak is, amely a kereskedelem anyagait elsősorban szolgáltatta, régi a maga tradíciója, hiszen nyers terményekkel csak a legújabb időkben kereskednek, különösen nagyobb távolságokra, és egyik országból a másikba. Azok az emberek, akik a kereskedelmet folytatják, nagyobb, mindenkor a határokon túlmenő látókörrel bírnak. Nem véletlen az sem, hogy minden forradalomban a tengerészek, hajósok, és a kikötők népe járnak elől. Ezek valahogyan a dinamikus európai kultúra szuperlatívuszai. Valahogyan túlozva is jellemzik ezt az európai kultúrát.

Nem tudom elfelejteni azt, hogy egy műtörténeti előadás alkalmával, amelyen végigfutottak szemünk előtt a különböző emberi kultúrák művészi alkotásai a Távol-és Közel-Kelettől, Egyiptomtól a görög és római művészeten át napjainkig, a lepergő képek gyorsaságában különösen megragadott az a hirtelen különbség és ellentét, ami a minden ázsiai kultúrát jellemző miszticizmus, szimbolizmus és transzcendentalizmus után ellentétként a görög műveltségben jelentkezik. Az itt először megjelenő európai ember kevésbé érez, mint megfigyel, kevésbé merül el, mint inkább gondolkodik. A meditáció helyét a logika foglalja el, az asztrológia helyében a geometria jelzi ezt az új – egyben az első  „thalassicus”, tengeri civilizációt. Ezt a különbséget, ezt az európait az ázsiaival szemben, ezt a földit és realisztikusat a földöntúlival és a Nirvánával szemben, valamikor egy előadásban kikötői műveltségnek, „Hafenkultur”-nak neveztem. A hajós aki Európában először a görög parti városokból ment ki a nyílt tengerre, a távoli partokon nem szomszédokat talált, akikhez életközösség fűzte, hanem idegeneket, és későbbi európai hajósok még inkább egészen idegen világokat találtak, s láttak meg sokszor rövid időre.  Világokat, amelyekbe nem tudtak elmélyedni, amelyekben az idegenszerű, a kuriozitás fogta meg őket, de amely a földi dolgok iránt, amelyeket nagyobb változatosságban láttak, megfigyelőkké, kutatókká tette őket. A görög művészet is földi valóságot keres, szobrászata úgy igyekszik ábrázolni, amit és ahogyan lát, és nem azt ábrázolja, amit a Kelet óriás-kontinensének embere a kép, a szobor mögött érez, és amit hite és ízlése a képben és a szoborban csak érinteni mer. A görögség nem földöntúlit, nem hitvallást, – és világfelfogást is egészen más, sokkal részlegesebb értelemben fejez ki. Definiálni, meghatározni igyekszik, és ebben elszakad az addigi, különösen ázsiai kultúrák lelkétől, hagyományától, szellemétől. Még a végtelennek fogalma is mássá válik, valami rajtunk, embereken kívülállóvá, olyanná, mint a partról a tengerek végtelenje – szemben a környezet végtelenével, amelyben a puszták és erdők emberei benne élnek, és amely a végtelennek bensőbb, folytonosabb, mindenképp jelenlévő érzését, a végtelenben élés meggyőződését teremti meg. Az európai életközösség kultúrvilágába vissza-visszatérő realizmus, racionalizmus Európának az Ázsiával ellentétes természetéből valók. A képével kifelé, a tenger felé forduló Európa szelleméből. A gondolatnak ilyen irányai, ilyen eszmeáramlatok Európa sorsához tartoznak, de éppen úgy Európa sorsához tartozik mindaz, ami európai földünknek tagoltságából való. Már említettem azt, hogy mindenféle szellemi áramlatok, mint a humanizmus, a reneissance, a reformáció, gazdasági folyamatok, mint az erdőirtás, a városalapítás, társadalmiak és politikaiak, mint a feudalizmus, a városi polgárság érvényesülése, később a XIX. században a munkásságé általánosan európaiak, végigmennek egész Európán, minden országon, de mindenütt sajátos formában, és legtöbbször sajátos nemzeti keretekben jelennek meg. És így van ez a felvilágosodás, a realizmus, a radikalizmus, az internacionalizmus eszméivel is. Megjelenési formájukban ezek is nacionálisak. Annyival inkább, mert az, ami Európa óceánításából folyik, és az, ami Európának tagoltságából folyik, az az európai kultúrterület életközösségének egyazon egységes történelmi folyamatában érvényesül, játszódik le, egymásra hatva, egymást ellensúlyozva, vagy alátámasztva, de elválaszthatatlanul. Ezért történik meg az a furcsa dolog, hogy a gondolkodók legkimagaslóbb köreiben nemzetközi eszmék nemzeti áramlatok erősítenek, vagyis inkább a nemzet-államok törekvéseit terjesztik ki szélesebb körökre.

És mindez nem abszolútum, hanem folyamat, történés, társadalmi fejlődés. Maguk ezek az európai nacionalizmusok is érdekes változásokon mennek át, a külső folyamatok, azaz a nemzeti történelmek eseményei és korszakainak hatása alatt. Az angol nacionalizmus a francia forradalomig liberális, a népképviseletért lelkesedő, azt az abszolút monarchiával szemben védi. A francia forradalommal konzervatívvá, vagyis ahogy mondani szokás, reakcionáriussá válik, és az marad ezen hatások alatt egy darab ideig, úgy Castlereagh haláláig. Azután, ha nem is olyan általánosan, de egészben véve mégis újra liberálissá válik. Ez is azt mutatja, hogy a nacionalizmus, mint emberi tulajdonság, különböző módon nyilvánul, és hogy ugyanazoktól az erőktől is függ, amelyek kiváltják.

Természetes, hogy nem csak ilyen külső erőktől. Elsősorban belsőktől, a népek természetétől, jellemétől függ a nacionalizmusoknak alapvető jellege, sajátos állandója, amely az események kivívásával birokra kél. Európának egy vére sem tiszta vérű. Mind keveredésből állott elő. A faji elmélet olyan értelmében, amely értelemben tisztavérűséget keres a messze őskorig, hamis. Viszont Európa minden népe a maga tájában, hazájában hosszú generációkon át azokból az emberekből, amelyekből keveredett, valami sajátszerűt, nemzeti jelleget és jellemet teremtett meg, sajátos tulajdonságokkal, sajátos tehetségekkel, ezeken alapuló sajátos gondolkodásmóddal, felfogásokkal, hajlamokkal. A generációk során, a népvándorlás korában forrongó Európából ismét népi egyéniségek keletkeztek, amelyek lassanként nemzetekké váltak, és ha elszigetelődnek hosszú generációkon át, akkor is fajokká válnak. Tulajdonságaik faji tulajdonságokká erősödnek.

Figyeljük csak meg az európai nemzetek nacionalizmusát. Az angol nacionalizmus dacára az előbb felsorolt változásainak, amelyeknek a nacionalizmusnak különben csak nyilvánulásai, alapjában véve a nagy fegyelem, a „selfcontrol” nacionalizmusa, amely épp a legutóbbi királyválságkor élte meg egyik legnagyszerűbb diadalát. A „gentleman”-nek fogalma is ebből nőtt ki. A francia patriotizmust azt hiszem helyesen jellemzi Bertrand Russell, mikor azt mondja róla, hogy előtte mindig úgy tűnik fel az, mint a francia forradalom eszméinek átfogó győzelméért folytatott kereszteshadjárat. A francia nacionalizmus a „gloire” nacionalizmusa. Az angol nacionalizmus adottság, nem foglalkozik önmagával. Saját fajisága, nemzeti mivolta az angolnak „granted”, adott, vitán, elmélkedésen kívüli. Ezért van az is, hogy az angol demokrácia a legrégibb és a legvalódibb is. Ebből származik az is, hogy Anglia rajtunk, ázsiai népen kívül Európának egyetlen népe, amelynek íratlan, a nép lelkében élő alkotmánya van. Csakhogy Anglia nem is Európában, hanem Európa mellett élt egy szigeten évszázadokon keresztül. Franciaország Európában élt, sokáig abszolút monarchia, melyet véres forradalom dönt meg, és Franciaország politikája ha néha volt is tengerentúli, mindig elsősorban kontinentálisan európai volt. A francia sokkal inkább élt együtt Európa többi népével, illetve érezte magát azok vezető népének.

A német és olasz nacionalizmus látszólag későn kelnek életre, későn váltódnak ki. A  német nacionalizmust a napóleoni háborúk váltják ki. Mindennek földrajzi és történelmi oka is van. Olaszország és Németország is Európa legtagoltabb részei, sok apró tájból állanak. Akárhány lehetne köztük uralkodó, vezető táj, de valóban központi, uralkodó nagy tája egyiknek sincs. Talán ezért is következik be oly későn nacionalizmusuk egységesebb nyilvánulása, az átfogó nemzeti egység kérdése. Mindazonáltal nem mondhatni azt, hogy amikor ez nem volt még meg, illetőleg amikor ez nem nyilvánult meg a politikában, ne lett volna a németekben, olaszokban sajátosságaik nemzeti öntudata. Az olaszok regionalizmusa nem egyetlen nyilvánulása és formája az olasz nemzeti érzésnek. Az olasz nacionalizmus a tradícióban él, a leghosszabb történelmi múlt nacionalizmusa, és ebben a múltban az egység és az osztottság formáit egyaránt megtalálja. A német nacionalizmusban van bizonyos mesterkéltség a kívülről szemlélőre nézve, azonban az is a német természetből fakad. Ha az ember Németországban jár, lépten-nyomon fogja azt a kifejezést hallani: „sich auf etwas einstellen”, ami annyit jelent, hogy az embernek valami irányt kell felvennie, egy célt kell kitűznie, és se jobbra, se balra nézve kell haladnia. Minden tudománnyal foglalkozó ember foga tudni, hogy ez milyen nagy százalékban jellemzi a német tudományt is. Ezt a kifejezést: „sich auf etwas einstellen”, a világ semmi nyelvén sem lehet használatos szóra, kifejezésre lefordítani. Ez annyit jelent, hogy az, amit ezek a szavak kifejeznek, a német ember vérében van, és máséban nincs. S ha ezt észrevesszük, van-e akkor még csodálni való, hogy Németország nacionalizmusának formájában, erejében, irányában és kifejezésmódjában önmagának egy szabályt ad, vagy valakivel adat, és azt egyenes irányban haladva betartja, amit kedvesen tudnak, de legkevésbé az intellektualizmus, a logika, a „raison” népe, a francia tud megérteni. És ha a fasizmus és hitlerizmus diktatúrák is, mindkettő milyen más. Ennek az új olasz reneissance-nak átfogó nemzeti nacionalizmusa visszanyúl a messze római tradícióknak gondolatvilágába és cselekvésébe.

*

Minden európai nemzet nacionalizmusa más, mert minden európai népnek, nemzetnek ebben a szoros egymásmellettiségében is más az összetétele, a természete, kialakult fajisága, lelke, gondolkodása, jelleme. És furcsa, hogy másfél évezredes együttélés sem volt elég arra, hogy egymás karakterét, nemzeti, faji tulajdonságait, egymás gondolkodásának mozgató erőit megértsék. Sőt korunkban kevésbé, mint annak előtte.

Ez Európa sorsának szempontjából nem biztató. A régi kultúrák, az indiai, a kínai, az arab életterületein is erősebb kötésűekké kezdenek éledni a nacionalizmusok. Ezek részben óriási, egész Európával egyenlő számú néptömegek, de mindannyian nagy területek összefogásai. És az új kultúrák életterei, Észak-Amerika, Dél-Amerikai is rohamosan telítődnek népességgel. Rövidesen mindenfelé nagy területek óriási néptömegeinek egységes nacionalizmusaival fog szemben állni a megoszlott Európa. Aggasztó jelenség – főleg amikor a fejlődés azt látszik mutatni, hogy mindinkább megoszló Európa.

De ha a fehér ember társadalmi fejlődésének egészében hagyva, s nem kiragadva nézzük az európai nacionalizmus jelenségét, másképp látunk. Ne felejtsük el, hogy ennek a történelmi fejlődésében meg nem értett, „túlhajtott”, és ezért ócsárolt nacionalizmusnak százada a XIX. század. Csodálatosan lendületes fejlődés százada, de, és éppen ezáltal elkapatva, csodálatosan egyoldalú fejlődésé. Ez az anyagi ismeretek uralhatatlan halmozódásának, az anyagok mind tömegesebb és sokoldalúbb felhasználásának, a materializmusnak, az anyagban és mennyiségben való gondolkodásnak százada. Tudományos és rokon tereken az analízisé, a szisztematikáé, a statisztikáé, az anyagi törvényszerűségeké. A politikában és a társadalmi élet ekörüli területein a XIX. század a tömegek, a többségi elv százada. [4] És mindenben a leegyszerűsített tömegformuláké – jelszavaké az irányításban, egyéni különbségeket vesztő tömegcikkeké, nemzetközi értékegységeké a gazdasági életben, törvényszerűségeké az ismeretek, nézetek, világnézetek terén.

A nemzetiség fogalma is élesebb, definíció-szerűbb, külsőleg meghatározottabb, egy kritériumra, a nyelvre  leegyszerűsített formát nyer a kor szellemében. A tájszólások élet formálta és életvaló tartalmi valóságának térvesztése, az iskola, újság és közhivatali nyelv sablonjával szemben ezt előmozdítja, de még mechanizálja is. A természet-adta átmenetek, az élet színessége, mélysége, sokoldalúsága teremtette finomszövésű szerves kapcsolatok a leegyszerűsített formula által elvesznek. Államérdek, statisztikai módszer és tömegekben gondolkodás az embereket rubrikázzák, beskatulyázzák. Ebben a mindenkit számba vevő, számon tartó világban nemcsak ezen, de minden téren mindenkinek valahova tartoznia kell, egyszerű  kritériumok, leegyszerűsített formulák, jelszavak szerinti, és ezért mesterségesebb csoportokhoz – valahová, és ezáltal máshová nem, és másoktól az adott kritérium vagy jelszó szerint könnyen megkülönböztethető, s így azzal szemben álló csoporthoz. Így támadja meg annak az egyoldalúan fejlődő kornak felfogása a mi szerves magyar nemzetfogalmunkat is, és segíti azt megbontani, és különösen az ellentéteket élesíteni.

Hogy mint saját esetünkben is, a politikai élet, meggyőződés, érdek, harc az ellentéteket kihasználták, fűtötték, fokozták Európa-szerte, az bizonyos, de természetes is. De épp oly bizonyos, hogy az európai fejlődésből szervesen keletkezik az, amit a XIX. században látunk, és a XIX. század egyoldalú lendülete folytán természetszerűen következik be a nacionalizmus kiéleződése Európa nemzetei között.

És a jövő? Amint szerves, azaz nem egyszerűen akarat-mozgatta a fejlődés idáig, úgy lesz a jövőben is. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne szándékkal, akarattal, organizatórikusan is előmozdítani az európai népek egymás közti jobb megértését. Csak azt jelenti, hogy ezt nem lehet egészen másképp fejlődött életegységek, például a jó tanácsokat adó Amerika példáját, szervezetét utánozva mesterségesen  „megoldani”, amint hogy nem lehet gazdasági rendezéssel sem, hiszen a gazdasági krízis csak tünet.

Mai krízisünk erkölcsi, lelki krízis. A XIX. század egyoldalú és materialisztikus fejlődése kiegyensúlyozatlanság helyzetébe hozott. A fehér, az európai ember és kultúrája keresi az egyensúlyt – megrázkódtatások, talán túlzások és eltévelyedések közt, de keresi. Keresi a felszínen is a mindennapi politikai, gazdasági életben, sőt az előtérben álló társadalmi problémák megoldásában is. De keresi a mélyben is. A filozófia, a tudomány, és jelesen a természettudomány, és ebben úgy a csillagászat és geofizika, mint a paleontológia és biológia kiemelkedtek a materializmus primitívségéből. A társadalmi rend orvoslásában is mélyebben jár a kor gondolkodása. Nem a tényleges megoldások, programok tekintetében értem ezt, hanem inkább a törekvésekben, amelyek mélyebb erkölcsi alapokon, nagyobb komolyságban keresik a gyógyítás módjait.

Mindezek csak jelek, egy nagy kiforrás kezdetén vagyunk ebben az egyensúlykeresésben. A nemzetiség problémája ebben a keretben bizonyára szintén át fog kelleni, hogy menjen, és át is fog menni egy átalakuláson. Azt is talán a gondolatvilágnak elmélyülése, a dolgoknak életvalóbban, egységben, szintetikusabban való meglátása ki fogja emelni abból az egyoldalú meglátásból, egyetlen szögbe állításból, és ennek következtében jelszavasításból, amelybe a XIX. század helyezte.

*

[1] 1. Európa nyugati tagolt fele. 2. Az orosz szibériai hideg síkság. 3. A Földközi-tenger világa. 4. A sivatag-sztyeppe arab világa. 5. Irán. 6. Az ázsiai sztyeppe. 7. Kelet-Ázsia. 8. Észak-Amerika. 9. Közép-Amerika. 10. Dél-Amerika keleti fele. 11. Dél-Amerika nyugati fele. 12. Ausztrália. 13. Trópusi Afrika. 14. Trópusi Dél-Amerika. 15. Dél-Afrika.

[2] Shotwell, I. T.: Hors du Gouffre, 1937, 187. o.

[3] Dr. Winnington Ingram (Times Weekly. 1937. február 11.)

[4] V. ö. Teleki: Gondolatok az utolsó évszázadnak, mint korszaknak jellemzéséhez (Európáról és Magyarországról). 1934, 293. o.

*

In Katolikus Szemle, 51. évfolyam, 5. szám (1937), 267-275., illetve 6. szám, 374-382.