Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Cikkek könyvtárhoz
Cikkek könyvtárhoz : Horváth Barna: Az utópia értelme (1939)

Horváth Barna: Az utópia értelme (1939)

  2020.12.09. 09:03

Mi az utópia? Az az állapot-e, amely sohasem lehet, pedig mindig lennie kellene, az-e, amit Morus szavai szerint inkább kívánunk, mint remélünk? Vajon az-e a megkülönböztető vonása, hogy, mint Stammler [1] mondja, bizonyos költött emberi tulajdonságokkal és technológiai lehetőségekkel operál? Vagy ellenkezőleg, mint Voigt [2] hiszi, hogy csakis a külső társadalmi rend megváltozásától reméli, változatlan emberi természet és technika mellett is, az eszményi állapot bekövetkezését? Megvalósíthatatlanság, képzeletbeliség, ellenállhatatlan vonzóerő, a társadalmi intézményekbe és a mesterséges beavatkozásba vetett túlságosan bizakodó hit-e az utópia lényege?


Vajon igaza van-e Quabbe-nak,[3] aki szerint az utópia olyan államnak az ábrázolása, ahol az emberi együttlét valamely sarkalatos hiba kiküszöbölése után általánosan, azonnal és örökre hatásos módon erkölcsösen van rendezve? Vagy Dorennek, [4] aki szerint az utópia a valóságos tér legyőzése valamely vágytérnek képzeletbeli földrajzi síkra való önkényes képkivetítése által, amivel szemben a chiliasmus az időbeli történés meghosszabbítása lenne, szükségképpeni előrehaladás valamely képzeletbeli, valahol az idő határain fekvő vágycél felé, de mindkettőre egyaránt jellemző, hogy nem az egyén, hanem a közösség eszményi léte után vágyódik? Vagy Mannheim [5] tapint-e a kérdés velejére, aki szerint az utópiás tudat a valóságon túlmenő olyan tájékozódás, amely, cselekvésbe menvén át, a mindenkori fennálló rendet szét is feszíti, amivel szemben az ideológia olyan, a léten túlmenő képzeteket jelent, amelyek tényleg sohasem jutnak el tartalmuk megvalósulásáig?

Nem abban van-e az utópia lényege, hogy a gyakorlatban a reméltekkel ellentétes eredményekre vezet, [6] hogy velejében megvalósíthatatlan gyakorlati képzet, azaz oly erkölcsi vagy társadalmi vonatkozású eszmény, amely a valóság feltételeivel való megegyezés hiányában arra van ítélve, hogy álom maradjon, [7] tehát oly képzeletbeli társadalom vagy bármely egyéb eszmény, amelynek megvalósítása lehetetlen vagy igen nehéz? [8]

Vagy nem a színtelen meghatározás a legtalálóbb-e, amelyben Schomann [9] a legutóbb felsorolt meghatározások összeredményét egybefoglalja, s amely szerint az utópia a képzeletnek oly irodalmi alkotása, amely utat akar mutatni az embereknek politikai, erkölcsi és társadalmi helyzetüknek a megjavítására? De nem inkább az elfogadott szóhasználatra támaszkodik-e Müller [10] meghatározása, aki utópiának nevez minden olyan képzetet, amely a mi távlatunkból nézve elvileg megvalósíthatatlannak tűnik fel? Vagy végül is nem Mumford [11] meghatározása-e a legátfogóbb, aki szerint a menekülési utópia kárpótol, menedéket nyújt az élet kemény valóságaival szemben, amelyeken mit sem változtat, az újjáépítési utópia viszont olyan újjáalkotott környezet látománya, amely a ténylegesnél jobban alkalmazkodik a benne lakó emberi lények természetéhez és lehető fejlődéséhez?

Hogy az utópia nem valósulhat meg, az csupán viszonylagos ismérve. A tegnap utópiái a ma valóságai. De mégis jellemző, hogy nem úgy valósul meg, ahogyan megálmodták, tehát a gyakorlatban módosul, első elgondolásában álom marad, mert nem eléggé egyezik a valóság feltételeivel. Finom megjegyzés tehát az, hogy nem csupán az abszolúte megvalósíthatatlan, hanem az igen nehezen, aránytalan nehézséggel megvalósuló eszmény is utópia.

A képzeletbeliség, a vágykép lényeges eleme az utópiának. Nem jellemző azonban, hogy éppen költött emberi tulajdonságokról, technológiai lehetőségekről vagy társadalmi intézményekről van-e szó? A képzeletbeliség, a vágyképszerűség csak annyit jelent, hogy az egészben valami vértelenség és valószerűtlenség van, olyasvalamiről van szó, ami igen szépen fest képzeletben, elvontan, de azonnal kiábrándít a konkrét, gyakorlati esetben. Ezzel függ össze az utópiák híg levegője, ahol minden szkéma és típus, ahol nem lehet kivétel, és ahol nincs történet. Ezért nincs fejlődés sem Utópiában.

Bármily fontos legyen is a társadalmi utópia, nem minden utópia társadalmi. Az utópia éppoly igazi lehet, mint egyéni vágykép, mint amilyen igazi mint közösségi eszmény. Egyetérthetek ellenben Dorennel abban, hogy az utópia önkényes képkivetítés által győzi le a valóságos teret, míg a chiliasmus [a] szükségképpeni haladás végpontjának látja a vágycélt. Ez igen fontos különbség, bár azt nem lehet szó szerint venni, hogy az utópiának okvetlenül más térben, nem pedig csupán más időben kell feküdnie, mint a valóságnak, Quabbeval viszont abban értek egyet, hogy az utópia kiindulópontja valamilyen sarkalatos hiba felismerése.

Hogy az utópia lényegében társadalmi vágykép, azt azért hiszik, mert a társadalmat az intézményi és beavatkozási optimizmus sajátképpeni területének gondolják. Ezért van, hogy a klasszikus utópiák államok és jogrendek vagy jog nélküli társadalmak vágyképei. A jogi utópiának a nagy jelentősége, amiről nem utolsó sorban a természetjog irodalma tanúskodik, azzal függ össze, hogy a gyakorlati eszményeknek egyik legfontosabb alkalmazási területe épp a jog. Quabbe szerint mindaz, ami jogilag szabályozható, tárgya az utópisztikus törekvéseknek. [12] Annyi bizonyos, hogy a társadalmi utópia számtalan egyéni utópiát elégít ki, s így sűrített alakja az utópiának. Egyébként azonban az egyéni utópia épp oly valódi, mint a társadalmi. Sőt épp az vezet el az utópia értelmének a megértéséhez, ha nemcsak a társadalmi, hanem az egyéni törekvéseket vezető gyakorlati képzetek hátterében is felfedezzük az elmaradhatatlan utópikus elemet. Ezt a folyamatot, amelynek során a klasszikus nagy utópia mindennapi cselekvéseket megindító vágyképekre bomlik, az utópia porlásának nevezhetnők.

Nyilvánvaló, hogy Schomann meghatározása túlságosan tág, hiszen nem minden reformterv utópia, noha a reformterv is oly irodalmi alkotása a képzeletnek, amely utat akar mutatni az embereknek politikai, erkölcsi és társadalmi helyzetüknek a megjavítására. De Müllernek sincs igaza, mert nem minden megvalósíthatatlan képzet utópia. E pontban Mannheim helyesebben lát, amikor hangsúlyozza, hogy az utópia mindig túlmegy a lét fennálló rendjén, és azt szétfeszíteni törekszik. Téved azonban, amikor megköveteli, hogy az utópia tényleg szét is feszítse a fennálló rendet. Don Quijote vágyképei is utópiák. Lényeges azonban, hogy az utópia a lét fennálló rendjének gyökeres bírálatára támaszkodjék, és azzal szemben legalább is szélmalomharcra indítson. Ezért Mumford menekülési utópiái voltaképpen Mannheim ideológiái. Az ideológia és a menekülési utópia között csak az az árnyalatnyi különbség van, hogy az előbbi csak eloszlatja a vele ellenkező gyakorlatunk elleni aggályainkat, míg az utóbbi kárpótol azokért a kudarcokért, amelyeket lobogója alatt az életben mindig újra elszenvedünk. Az újjáépítési utópia viszont nem puszta látomány, hanem eltörölhetetlen vágykép és kikerülhetetlen cselekvési eszmény.

Mindazonáltal nem minden elérhetetlen eszménykép utópia, nem minden illúzió utópia, és a valóság akkor sem utópia, ha illúziónak tartja is valaki. Nem utópia végül főképpen az ún. reálpolitika, azaz a valószerű gyakorlati törekvéseket vezető képzetek. Lehet ugyan, hogy mindezek csupán árnyalatokban vagy fokozatokban különböznek az utópiától, de mindettől meg kell tudnunk különböztetni a valódi utópiát, ha lényegét élesen átvilágítani akarjuk.

Az utópia első lényeges vonása, hogy olyan bajt állapít meg, amely felett nem lehet napirendre térni, amely mindaddig fáj, amíg meg nem gyógyítják, tehát olyan célt tűz ki, amelyre nem lehet nem vágyódni, és legalább ezzel az örökös vágyódással törekedni, bármily reménytelen legyen is vagy ilyennek tűnjék is ez a törekvés. Sorsára nem hagyhatod viharban a hajót, mert fel nem bírod tartóztatni a szeleket: ezzel a hasonlattal Morus az utópia velejére tapint.

Az utópia második lényeges vonása most már az, hogy a gyógyíthatatlannak hitt baj gyógyulását, az elérhetetlennek látszó eszmény megvalósulását színes, délibábszerű képekben megfesti, elhanyagolván a megvalósulásnak bizonyos feltételeit és akadályait, illetőleg azokon bizonyos műfogással vagy fortéllyal túltéve magát. Ezért képzeletbeli ábrándkép az utópia. Más elérhetetlen eszménytől abban különbözik, hogy a teljes megvalósulás ábrándjával kecsegtet, és nem elégszik meg az örökös közeledés, a puszta megközelítés lehetőségével. A reálpoltikai reformtervtől pedig annyiban, hogy a megvalósulás útját elnagyolja, durva hibákat tüntet fel a valószerű reformpolitikával összehasonlítva. Nem rajzolja meg híven a megvalósulás kálváriáit, hanem azt nagyvonalúan, Deus ex machina módjára, előlegezi.

Az utópia tehát valamely tagadhatatlan bajt megállapító, és ezért olthatatlan vágyat tápláló vágykép, amely a megvalósulás módját elnagyolja, és nehézségein a képzelet játékával teszi túl magát.

Nem hiszem, hogy több lényeges vonása lenne az utópiának. A valóságtól és az illúziótól  élesen megkülönbözteti, hogy vágykép, azaz gyakorlati törekvésre ösztönző képzet, nem pedig a létnek hű vagy csalóka képe. Talán ez a helyes értelme annak az elgondolkodtató mondatnak, amely szerint az utópia nem társadalmi állapot, hanem lelkiállapot. [13]

A felsorolt lényeges vonásoknak vannak azonban bizonyos következései, amelyek jellemzőek az utópiára, s amelyeket az utópista gondolkodás törvényszerűségei néven szoktak emlegetni. Így Freyer [14] négy ilyen törvényszerűséget ismer: az utópia kifelé hermetikusan elzárt, a történeti kultúrák kontinensétől levált szigetvilág; befelé is zárt rendszer; csak abszolút törés, csak teljes átfordulás vezethet a tapasztalatiból az utópisztikus valóságba, ami minden utópiára nézve felveti az út problémáját; végül az utópia változhatatlan, és nem tűr fejlődést.

Amit Freyer az utópiának kifelé való hermetikus elzárásának nevez, az a vágyképszerűség következése. A mese és a regény világa is hermetikusan el van zárva ebben az értelemben a külvilágtól. A meseszerű világnak a valóságból való kiemelése kívánja meg a kifelé és befelé egyaránt zárt rendet. Itt azonban nem valami feltétlen követelményről van szó, a mindennapi élet apró részutópiái mozaikszerűen illeszkednek bele a rideg valóság réseibe. Csak annyiban áll, hogy az utópia a valóságtól elzárt és önmagában zárt világ, amennyiben minden eszmény és érték a valóságtól független és öntörvényű. A teljes átfordulást, az út problémájának a felmerülését is az teszi szükségessé, hogy az eszményi világban nem lehet fokozatosság, hanem oda csak a valóság és az eszmény közötti szakadéknak a teljes átlépése vezethet: ezért minden vagy semmi az utópia jelmondata. Végül az utópia változhatatlansága, fejlődéstelensége és történetietlensége is csak annak a következése, hogy az utópia nem a valóság, hanem az eszmény, az érték világa.

Épp mert az utópia minden vonásában az eszmény maradéktalan megvalósulásának az ábrándja, nem a rend és a törvényszerűség az utópia legjellemzőbb vonása, hiszen rendet és törvényszerűséget a valóságban is találunk. Ezért nem is a közösségi és a szervezeti, nem a beavatkozási és tervezési utópiák a leggyökeresebbek, hanem a szabadságutópiák.

A nagy utópiának aprópénzre váltása, az utópia porlása, a mindennapi utópiák lelki funkciójának a megfigyelése vezet el az utópia végső értelméhez. Az igazi nagy utópiát úgy foghatjuk fel, mint számtalan egyéni utópia sűrített és nagybani kifejezését. A nagy utópia olyan hű térképezése az emberi bajoknak, és az azoktól felszabadult képzeletbeli állapotnak, amelyet a reálpolitika nem hanyagolhat el, hanem amely lángoszlopként világítja be az utat a reálpolitika nyikorgó szekere előtt. Az utópiakutatás szempontjából azonban a nagy utópia csak kifejező jelképe a lelkeket betöltő sok mindennapi utópiának.

A nagy utópiák örök témái vezetnek rá arra, hogy mint bomlik szét a nagy utópia tűzoszlopa a mindennapi kis utópiák lángocskáira. A nagy utópia örök témái a fizikai környezet, az építkezés, a lakás, a technika, a népesség, az egészség, a táplálkozás, a ruházkodás, a nemi érintkezés, a házasság, a nevelés, a család, a kiválasztás, a munka, a forgalom, a tulajdon, a pénz, a háború és béke, az uralom és szabadság, a művészet és tudomány, a szórakozás, a büntetés, a társadalomtervezés.

Csak a nagy utópia ez örök témáira kell gondolnunk, hogy belássuk, mennyire tele van a mindennapi élet kis utópiákkal. Az utazás, nyaralás, a hétvégi kirándulás és kikapcsolódás a fizikai, a földrajzi környezet kis utópiái. Órákig utazhatunk olyan nyaralóterepek vagy sétálhatunk villatelepek között, amelyek építkezési utópiák megvalósítási kísérleteinek gyakran kiábrándító nyomait őrzik. A lakás és lakberendezés kis utópiái is megvalósításuk kiábrándító voltával hívják fel figyelmünket örökös működésükre. Ki ne ismerné az egészség, a legkülönbözőbb természetes gyógymódok és a táplálkozás mindennapi utópiáit? A ruházkodás utópiáit? A nemi vonzalommal kapcsolatos illúziók, és az azokból táplálkozó vágyképek a mindennapi utópiának csattanó bizonyítékai. A párválasztás, amelyet az érdekelt a legegyénibb, legszabadabb elhatározásának hisz, és amelyben a fajnak csupán játékbábja, az utópia értelmének igazi iskolapéldája. Örökké és mindennap működő utópiák a fajfenntartás, a kiválasztás, a családi élet legkülönbözőbb vágyképei is. A maggazdagodás, vagy legalább gyarapodás, a munka alóli felszabadulás vagy ellenkezőleg, [a] fantasztikus munkateljesítmények vágyképei, általában [véve is] a folyton fokozódó jólét vágyképe az emberi életet végigkísérő utópiák akkor is, amikor a valóság csak reménytelen erőfeszítéseket, pusztán csak képzelt vagy képzeletbeli értékű előhaladást, tulajdonképpen pedig fokozódó hanyatlását mutatja munkateljesítménynek, gyarapodási reménynek, egészségnek és életnek egyaránt. Tipikus mindennapi utópia a „szabadság” is, igazi jelképe a szabadság nagy és örök utópiájának. Mindennaposak a szórakozás utópiái is, amit ugyancsak a kiábrándító eredményeken észlelhetünk legvilágosabban, amelyek mind azt bizonyítják, hogy micsoda hegyeket mozgató erővel rohan az ember a szórakozásnak olyan ábrándja után, amelyek az ő képzete és hite nélkül csak zsúfolt kényelmetlenséget, megerőltetést, kimerülést és robotot nyújtanak.

Aki következetesen végiggondolja a nagy utópiának ezt a szétporlását a mindennapi cselekvés vágyképeire, s magának az utópiának ebben a porlasztott állapotban a cselekvés egész területén jelenvalóságát: abban felmerülhet az a gyanú, hogy minden cselekvési képzet utópisztikus is. Ez a teljes utópiagyanú. Egy pillanatra elképzelhetjük, hogy ha a gépi erővel hajtott robotba öntudatot is lehelnénk, neki azt kellene hinnie, hogy önmaga cselekszik. A szigorú determinizmus értelmében olyan illuzórikus a szabad cselekvés, mint amilyen csalódásban van a dongó, amely pontban déli tizenkettőkor szállt a harangra, és azt hiszi, hogy ő harangozott.

Az utópia eszerint az, ami a cselekvésben illúzió, a reálpolitika pedig a valóságnak oly alakulása, amely ezt az illúzió még csak erősíti. Az utópia és a reális célkitűzés között mennyiségi, fokozati különbség van a kiábrándulás gyakorisága szerint, és ez a különbség minőségi különbséggé lép elő, mihelyt meggyökeresedett az egyik vágyképpel kapcsolatban az örökös kiábrándulás, a másikkal kapcsolatban pedig a tetszés szerinti megvalósulás élménye. Érdekes, hogy a teljes utópiagyanú szerint kevésbé csalódunk utópiáinkban, ahol a megvalósíthatatlanságot legalább sejtjük, mint reálpolitikánkban, ahol arra rendesen nem is gyanakodunk.

Mint ahogyan az utópia a cselekvés csalóka képe, ugyanúgy az illúzió a valóságnak csalfa tüneménye. Az utópia cselekvési illúzió, de az illúzió elsősorban az érzéklet és az észrevétel csalódása. Mivel azonban utópia és illúzió egyaránt csalódásra utalnak a valósággal szemben, azért helyes az a felfogás is, hogy az utópia értelme a valóság értelmén múlik, amelyet az utópián keresztül is keresünk. Illúzió és valóság között is ugyanazt a fokozati különbséget fedezhetjük fel, mint az utópia és a reálpolitika között. A „tartós, független külső lét” Hume szkepszise számára bizonyíthatatlan, de viszont mozdulatlanokká kellene válnunk gondolkodásunkban és cselekvésünkben egyaránt, ha a valóságot fel nem tételeznénk. Hogy benyomásaink mögé a valóságot odaképzeljük, annak [a] gondolat és cselekvés számára elsősorban gyakorlati jelentősége van. A szkepszis elméletben legyőzhetetlen, csak a gyakorlat fújja a szelekbe. A valóság gyakorlatilag kikerülhetetlen, és igen megbízható, az illúzió ellenben aránylag könnyen megdönthető, épp ezért kikerülhető, de viszont megbízhatatlan. Az érzéki csalódás leleplezése könnyű, azért nem is csal meg annyira bennünket, mint a valóság kikerülhetetlen képe. Az illúzió és a valóság közötti fokozati különbség minőségivé válik, amint valamely benyomásunk mellett meggyökeresedik a megbízhatatlanság, illetőleg a kivétel nélküli ismétlődés élménye.

Ezzel utópia és valóság is gyanúsan hasonlítani kezdenek egymásra, és a gyökeres szkepszis találkozik a teljes utópiagyanúval. Azonban ellensúlyozzák is egymást. Annak a tételnek, hogy minden cselekvés utópisztikus, némileg elveszi az élét az a másik tétel, hogy a valóság, amely mértéke mindannak, ami utópisztikus, maga sem áll egészen felette a gyanúnak. Ha a cselekvés bábja csupán a valóság törvényeinek, akkor vigasztaló némileg, hogy a valóság viszont a saját bábjának a közreműködésével készül.

A gyökeres szkepszis és a teljes utópiagyanú merőben elméleti értékűek, hiszen magát a mértéket támadják meg, amellyel különbséget tehetünk valóság és utópia között. Termékeny munkafelvetésekké válnak azonban azáltal, hogy miután a merev különbséget feloldották a módszeres kétely vegyszereivel, egyszerre láthatóvá válik a lelki funkcióknak az a játéka, amely a viszonylagos különbséget megmagyarázza, és ezzel teljes megvilágítást nyer az utópia értelme is. A valóság és a reálpolitika az illúziónak és az utópiának a minimuma, mert a legmegbízhatóbb, a legkevésbé csalóka, és mert nincs mihez viszonyítva csalódásnak nevezni. Ezzel élesen kidomborodik az utópiának és az illúziónak az az értelme is, hogy megbízhatatlan, és csalódást, kiábrándulást okoz. Amennyiben a valóságban is van, és pedig mélyebben ülő csalódás, az is utópisztikus, és ez megmagyarázza az eszményi világképek, a vágyterek és vágyidők sajátos „realitását”. A valóság azonban az illúzióval együtt, noha mint gyakorlatilag kikerülhetetlen gondolkodási művelet utópisztikus is, amennyiben mélyen ülő, bár minimálisan kiábrándító, csalódás rejlik benne, azaz nem tökéletesen megbízható, mégis élesen elválik az utópiától abban, hogy nem vágykép, nem cselekvési képzet, hanem létkép, tapasztalás. Megbízható létképeink valóságok, vágyképeink reális célkitűzések; megbízhatatlan létképeink illúziók, vágyképeink pedig utópiák. A szkeptikus gunyorosan megjegyezheti, hogy az előbbiek ringatnak el mélyebb csalódásba: a szkepszisnek ez a marása azonban a végeredményen már nem változtat. Sőt meg lehet kockáztatni a kérdést, hogy maga a gyökeres szkepszis és a teljes utópia nem gyakorlatilag megbízhatatlan, és ezért utópikus-e?

Aki a joggal kapcsolatos gondolkodás utópikus elemeit vizsgálja, annak ügyelnie kell az utópia és az ideológia különbségére. Annyiban például, amennyiben a történeti iskolának igaza van abban, hogy a jogot nem csináljuk, hanem megtaláljuk („law is not made but found”), annyiban a jogalkotás gondolatában van valami, ami valódi értelemben utópisztikus. Már Voigt megjegyzi, hogy minden reformmozgalomban van utópisztikus elem. Ennek az a magyarázata, hogy a jog végre is közösség kérdése, ezt pedig nem lehet tetszés szerint „alkotni”. Ezzel szemben a jogalkalmazás, mint merőben automatikus logikai művelet, ideológia, ha csak némileg is igaz az a felfogás, amely szerint merőben automatikus jogalkalmazás nincs, mert abban mindig találhatók teremtő mozzanatok. Az előbbi utópia azért, mert cselekvésre indító, az utóbbi ideológia azért, mert a dolgokon mit sem változtató, csupán azokat elleplező tévképzet.

Ha a jogászi gondolkodásnak abból a jellemzéséből indul ki valaki a jogi utópiák kutatása közben, amely Frank, Robinson, és Arnold könyveiben található, [15] akkor azt inkább ideológiásnak, mint utópiásnak fogja tartani. Érezni fogja, mily kevéssé határozott az utópia és az ideológia különbsége. Így például a megszemélyesítés Robinson szerint nem az események irányításának, hanem a lelki nyugalom biztosításának a művelete. [16] Frank szerint az alapvető jogi mítosz a jog biztonságának a tétele, az a feltevés, amelyet már Sir Henry Maine akként formulázott, hogy van valahol, in nubibus, vagy in greio magistratum, a jognak teljes összefüggő, arányos teste, amely minden elképzelhető esetre szolgáltat alkalmazható elveket. Frank szerint a lehetségesnél nagyobb jogi biztonságnak ez a követelése nem gyakorlati szükségletekben, nem a valóságban, hanem valami valószerűtlen utáni vágyódásban gyökerezik. [17] Arnold roncsoló bírálata szerint most már a jog menekülése a valóságtól nem gyengesége, hanem legnagyobb erőssége a jognak, mert a jogintézményeknek ideológiai konfliktusokat kell kiegyenlíteniük. [18] Így például kielégíti a jog azt a mély népies vágyat, hogy a kormányzat intézményei szép álmot jelképeznek, amelyben elvek működnek, függetlenül az egyénektől. [19] Arnold szerint az, hogy vannak a különös jogesetektől független jogelvek, amelyek nem azt mutatják, amit teszünk, hanem amit tennünk kellene, a mennyországnak egy fajtája, amelyet az ember teremtett magának a Földön. [20] A mai jogtudomány Arnold szerint logikai mennyországot épít a bíróság mögött, ahol az ellentmondó eszmények összeillőknek látszanak. [21] Bebizonyítja, hogy a jog biztos, de rugalmas, igazságos, de jóakaró, gazdaságos, de erkölcsös, ünnepélyes, de hatásos, egyetemes, de különös is. [22] Végelemzésben pedig ez az egész küzdelem [a] rendszeres és összeférő elvek formulázása érdekében Arnold szerint csak oda vezet, hogy a reformerek utópiákat építenek, a konzervatívok pedig visszaéléseket védenek. [23]

Mindez mutatja ugyan, hogy a jogi gondolkodásban vannak valószerűtlen képzetek, de nem igazít el abban a kérdésben, hogy hol végződik az ideológia, és hol kezdődik az utópia. A vágyak és eszmék összeütközését az ideológia elsimítja, az utópia ellenben inkább kihangsúlyozza. Az ideológia inkább a vágyteljesülés illúziója, álom, az utópia ellenben maga a fájdalmasan nélkülözött vágykép, ábránd. A jogi utópia terén is megtaláljuk a nagy utópiát, és annak szétporladását. A klasszikus utópiák egyrészt a legfontosabb jogintézmények, a tulajdonjog, a családjog, a munkajog, a közigazgatás, az alkotmány utópiái, másrészt vagy a jogi beavatkozásnak, vagy az attól való tartózkodásnak az utópiái. Eszerint különböztet meg Voigt archisztikus és anarchisztikus utópiákat. Nehéz elzárkózni az elől a feltevés elől, hogy a mindennapi életben is szerepet játszanak a jogalkotók és jogalkalmazók utópisztikus képei az egyes jogintézményekről, valamint a jogi beavatkozás-vagy be nem avatkozásról. Mindenesetre jól megfogható a mindennapi jogászatban is a reformernek, a kodifikátornak, a jogalkotás optimistájának az utópiás gondolkodásmódja.

Egyszerűen mindannyian, akik jogot szerkesztünk, akár törvényt, akár szerződést, akár végrendeletet, remélve, hogy sikerül minden eshetőségre illő tételeket találnunk, többé-kevésbé utópisztikusan gondolkodunk, éspedig annál inkább, minél kevésbé valljuk be ezt önmagunknak, noha tapasztaljuk folyton, hogy ez másként nem is lehet. A jogalkotási utópia nagyban és kicsiben egyaránt típusa a jogi utópiának. Ráirányítja a figyelmet arra is, hogy a jogtételben, a jog érvénytartalmában vannak az utópisztikus elemek. Felveti a gondolatot, hogy mint a jogban is, nem áll-e egyetemesen, hogy az utópia voltaképpen a valósággal ellenmondásban álló érték élménye? Az érték élménye abban hasonlít az utópiához, hogy a valóságból végzetesen és fájdalmasan hiányzik, és mégsem tudjuk nem érvényesnek tekinteni, ami azt jelenti, hogy nem tudunk rá nem törekedni, bármennyire sejtsük is e törekvés reménytelenségét. A valóság és az érték ellentéte ezzel bizonyos lélektani értelmezést kap, és viszonylagossá válik.

A tiszta jogi utópiát tehát könnyű felismerni. A különös az, hogy az ideológiákban is vannak utópisztikus elemek. Talán a megszemélyesítés, a jogbiztonság vagy a jog mögötti jog eszméi merő ideológiák? Nincs-e hatalmas gyakorlati jelentőségük, éspedig nem csupán mint a valóságot leplező, mint csillapító és lelki nyugalmukat megőrző tévképzeteknek, hanem mint elérthetetlen, és mégis cselekvésre ösztönző vágyképeknek is? A nehézséget végelemezésben az okozza, hogy a vágyképeket és a látképeket nem lehet többé élesen megkülönböztetni, miután a valóság is gyakorlati szempontból kívánatos képnek bizonyult. Ez is egyik tünete annak, hogy a teljes utópiagyanú, éppúgy mint a teljes ideológiagyanú is, magának az utópia-és ideológiafogalomnak a mértékét támadja meg.

Talán legcélszerűbb az ideológiát és az illúziót egyaránt mint csalóka képeket felfogni. E csalóka képek gyakorlati jelentősége mármost az utópia. Ez a gyakorlati jelentőség igen különböző lehet. A tiszta utópia tiszta vágykép, elérhetetlen, de elfojthatatlan ábránd látománya, amely után nem tudunk nem rohanni. Az utópiás tudat tehát mindig kettős, látja is a reménytelenséget, meg mégis remél. Lehet azonban az is, hogy a csalóka kép lelki funkciója egyedül csak a vágyteljesülés kellemes álma. Ez az ideológia, ha pusztán elleplezi a valóságot, és menekülési utópia, ha a valósággal folytatott harcainkban kudarcainkért kárpótol. Ilyen a szélsőséges jogi formalizmus, a quod non est in actis, non est in mundo [ami nincs az aktákban, az nem létezik] struccpolitikája, ilyen a bürokrácia bölcsessége, ha aktát lát az ügyben, és nem az ügyet az aktában. A jogászi konzervativizmus ideológiájának hatalmas fegyvertára: a megszemélyesítés, a jogbiztonság, a szó-és formavarázs, és a természetjog túlnyomólag abban segítenek bennünket lelkileg, hogy kedvező szinten láthassuk a jogélet realitásait, hogy álmaink beteljesedését is megláthassuk a valóságban.

Az ilyen ideológiák és menekülési utópiák azonban vajmi könnyen visszaváltoznak tiszta utópiákká. Csak át kell helyezni a hangsúlyt a vágyteljesülés jutalmazó álmáról az elérhetetlen és elfojthatatlan vágyképre. Mihelyt a megszemélyesítés, a jogbiztonság, a szó-és formavarázs és a természetjog nem az igavonónak, hanem a felszabadítónak, nem az alkalmazónak és szemlélőnek, hanem az alkotónak a csalóka képeit jelentik, rögtön a tiszta utópia fényében csillannak fel. Az utópiának egészen más értelme van aszerint, hogy ki honnan látja. Annak, aki beleéli magát, nem is utópia, hanem reálpolitika. Akit már kiábrándított, annak menekülési utópia, amikor csak kudarcokért és reménytelen küzdelemért kárpótol, tiszta utópia pedig, ha hősi küzdelemre inspirált. Aki kívülről szemléli az utópiás tudat szemfényvesztéseit, az észre fogja venni a csalóka képet a rendületlen bizakodónak, a boldog álomban ringatózónak, a kiábrándult hősnek, és a keserű valóságra ébredőnek a lelkében egyaránt.

Észre fogja venni talán a realistáéban is. A realizmus az utópizmus limese. A csalóka képek gyakorlati jelentősége nemcsak az, hogy hősi lendületbe hoznak vagy álomba ringatnak. Fel lehet őket használni igen reális célokra is. Nemcsak hinni lehet nekik, hanem elhitetni is lehet őket. A Praetor és a Lordkancellár új jogot alkottak, miközben csakis a régi jog alkalmazásáról beszéltek. Amikor fiktív jogalkalmazás leple alatt folyik a jogalkotás, amikor a jogász mást mond, mint amit tesz, amikor fikciókat használ, akkor nem okvetlenül naiv utópista. Nagyon is reális politika az, amikor valami igen fontosat tettünk és elhitetjük, hogy nem tettünk semmit.

A precedens doktrínája irreális, mert bonyolult esetben mindig lesz olyan precedens, amelytől eltérünk, és olyan, amelyet követünk. Az elejtett precedenst azáltal tesszük ártalmatlanná, hogy nagy részletességgel és tisztességgel vesszük szemügyre, az elfogadott precedenst pedig azáltal tesszük érvényessé, hogy értelmét kiterjesztjük, hogy fedje az esetet. [24] Annyiban, amennyiben Robinsonnak igaza van a precedens doktrínájának ebben az értelmezésében, az, aki ezt a tant önmagával elhiteti, menekülési utópiában ringatózik, aki ellenben másokkal hiteti el, hogy csupán precedenst követ, miközben fontos új jogelvet kezdeményez, az realista jogpolitikát művel. A reálpolitikus utópiája pedig már csak az a minimális utópia, amely minden cselekvéstől elválaszthatatlan, mert maga a cselekvés illúziója.

A teljesen kiábrándult realizmus az előrelátás legnagyobb és a beavatkozás legkisebb mennyisége. Mint a ragadozó hal, amely bevárja, míg áldozatát a legkisebb és legbiztosabb mozdulattal bekaphatja, mint a jó vitorlázó, aki árnyalati manőverekkel aknázza ki legteljesebben a szélnek erejét, a reálpolitikus is az, aki viteti magát ahelyett, hogy birkózna a lehetetlenséggel. Lehet-e ezzel szemben jobban, találóbban, jellemezni az utópia lényegét, örök és mélységes emberi értelmét, mint Horatiusnak azzal a szövegével, amelyet Harrington az ő Oceanajának a címlapjára jeligeként helyezett:

Tantalus a labris sitiens fugientia captat
Flumina: quid rides? Mutato nomine de te
Fabula narratur.

*

[1] Lehrbuch der Rechtsphilosophie, 1928, 105.

[2] Die soziale Utopien. 1906, 7.

[3] Das letzte Reich. Wandel und Wesen der Utopie. 1933, 94.

[4] Wunschräume und Wunschzeiten. Vorträge der Bibliothek Warburg herausgegeben von Fritz Saxl. 1927, 161.

[5] Ideologie und Utopie. 1929, 169., 172., 184.

[6] Littré, idézi Schomann: Französische Utopisten und ihr Frauenideal, 1911, 6.

[7] Schomann: i. m., 6.

[8] Schomann: i. m., 7.

[9] Schomann: i. m., 9.

[10] Müller, Dr. Wolf Dietrich: Geschichte der Utopia Romane der Weltliteratur. 1938, 3.

[11] The Story of Utopias. 1923, 15., 21.

[12] I. m., 95.

[13] Hertzler: The History of Utopian Thought. 1926, 314.

[14] Die politische Insel. 1936, 22-38.

[15] Frank, Jerome: Law and the Modern Mind. 1930; Robinson, Edward Stevens: Law and the Lawyers. 1935; Arnold, Thurman W.: The Symbols of Government. 1935.

[16] Robinson: i. m., 123.

[17] Frank: i. m., 9., 11.

[18] Arnold: i. m., 44.

[19] Arnold: i. m., 33.

[20] Arnold: i. m., 33.

[21] Arnold: i. m., 56.

[22] Arnold: i. m., 69.

[23] Arnold: i. m., 2.

[24] Robinson, i. m., 260-261.

*

In Emlékkönyv Kolosváry Bálint dr. jogtanári működésének negyvenedik évfordulójára. Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1939, 211-223.).

 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters