Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Cikkek könyvtárhoz
Cikkek könyvtárhoz : Concha Győző: A kötelesség állama felé (1927)

Concha Győző: A kötelesség állama felé (1927)

  2020.12.09. 08:35

Mi ez? Kérdi alkalmasint sok olvasó. Van-e ma már másféle állam is, mint amely a legfőbb kötelességek teljesítésére alapítja uralmát?

Mikszáth könyve védő és támadó irat egyben. Védi az igazi parlamenti kormányzatú államot az álparlamenti kormányzattal szemben, melyben a kötelesség helyett a nyers többségi erőszak tombol, és amelyet logikai képtelensége, erkölcsi hitványsága miatt ostrom alá vesz.


Mindenképp gondolatkeltő könyv jelenünk nagy problémája fölött. Van-e a nemzeteknek választási szabadsága a diktatúrák és a parlamenti kormányzás között?  A parlamentek csődje napjaink szállóigéje. Rivera, Mussolini diktatúrája pedig dicsfényben ragyog.

A parlamenti kormányzat gyengeségét rég érzi a világ. Eszembe jutnak Kossuth Lajosnak szavai, melyeket 1888. július 4-én saját szájából hallani szerencsés voltam. A bolognai egyetem nyolcszáz éves jubileumán mint a kolozsvári egyetem egyik képviselője vettem részt. A nagy ünnepség után elzarándokoltam négy egyetemi hallgatóm társaságában nagy száműzöttünkhöz, aki az ezer méter magasságban fekvő, ideális szép Sacro San Michelében nyaralt.

Feledhetetlen két órát töltöttem vele. Eszmecserénkből nem maradhatott ki a parlamentek működése sem.

„A parlamentarizmus – ezek voltak szavai – Angliát kivéve megbukott, mert csak erőszakos, erkölcstelen eszközökkel bírják mozgásban tartani.”

Az akkor előtérben álló francia parlamenti kormányzatra célzott-e? Mely a köztársasági formával könnyen össze nem fér, nem tudom. Viszonzásomra, hogy a parlamentarizmust néhány szavazatnyi többség művészetének tekintik:

„És ez a néhány megvásárolt szavazat lenne a nemzet” – tette hozzá Kossuth.

Kossuth kritikai hangulata dacára megpróbáltam Tisza Kálmán véghezvitt nagyszerű államférfiúi művét, mint a parlamenti kormányzat sikerét védelmezni. Tisza saját, oppozíció ideje-beli lehetetlen elveinek hazafias megtagadásával oly szükséges dolgokat vitt keresztül saját híveinek is észre térítésével, amit más mint parlamenti miniszterelnök, vagyis a törvényhozó és végrehajtó hatalomnak ura, generálisa, ahogy a közbeszéd hívta, hiába próbált volna.

Napjainknak ehhez az izgató problémájához finom, kiművelt, mégis igen izmos kezekkel nyúl hozzá Mikszáth. A választási mechanizmusok, kerületi beosztások, szavazási módok, egyhangúsági, többségi, kisebbségi aritmetika külsőségeit sem vetve meg, az állam leglelkéig [lelkének mélyéig] akar hatolni.  Nyilván érezve, ha nem is mondja, hogy az állam a nemzeté, ennek lelke, ennek önmagát irányzó legmagasabb munkálkodása, ennélfogva áhítat-szerűen közeledik lélekelemzéséhez. Érzi, hogy [az] államban, nemzetben nemcsak lélek, psziché, de metafizika, misztika is van. Mondja is,

„az államoknak nemzeti alapra helyezkedése a mi korunk egyik legnagyobb ténye, amely legközelebb hozott az állam erkölcsi lényének megértéséhez. Nem álképlet, de valóság, mert benne kifejezésre jut az a misztikus többlet, melyet joggal az állam lelkének nevezhetünk.”

Mindenkit elfog bizonyos misztikus érzés, aki a tudás vágyán kívül, minden más érdek nélkül fog hozzá az állami lét kutatásához. Shakespeare erre koronatanú, midőn [a] Troilus és Cressidában (III. felvonás, 3. szín) mondja:

„Van az állam lelkében megközelíthetetlen titok, melynek hatása istenibb, hogysem szó vagy toll kifejezhetné.”

Ennek a misztikus többletnek áhítatszerű fényfoltjai világolnak [világítanak] itt-ott a tárgyilagos tények sűrű erdejében, melyen Mikszáth keresztülvezet hideg értelmi útbaigazításaival, hogy a kötelesség államának, az etikai államnak nyílt tisztására vezessen, hogy a parlamentáris kormányzást az álparlamentáris kormányzástól megkülönböztetni bírjuk.

Az etikai állam önkormányzatát, mint a demokratikus népkormányzat ellenlábasát tárgyalja. Az előbbinek gyakorlati formája az angol parlamentarizmus, az utóbbié a francia kormányzó demokrácia.

A parlamentarizmus lényegét abban látja, hogy az állam uralkodó tényezőinek jogi és erkölcsi egyensúlyát megteremtette, nem az adott erőviszonyok jogi petrifikálásával [megdermesztésével], hanem azoknak közös etikai nevezőre hozásával.

A parlamentáris kormányzat ott kezdődik, ahol az állami életet szabályozó erők a jog teréről az etika terére, az értelmi erők sorából az érzelmi erők sorába lépnek át. (9. lap.) Így magyarázza Burke híres helyét a francia forradalomról írt munkájának, ahol Burke azt mondja, hogy az angolok alkotmányukat a legdrágább családi kötelékekkel fűzték egybe, alaptörvényeiket bevették a családi szeretet kebelébe.

Amit Mikszáth a jog[nak] és morálnak közös nevezőre hozásával szemléltetően mond, ennek világos, fogalmi magyarázatát abban a közismert tényben csakugyan megtalálhatjuk, hogy az állam legfőbb tényezői: [az] államfő, törvényhozók, és a szabad állam végső, mély forrásai, ti. az ősgyűlés vagy a választók gyűléseinek tagjai tartalmilag, érdemileg a pozitív jog által meg nem kötve, s csak a morál, az etika belső korlátai által tartva vagy nem tartva gyakorolják az államnak legfőbb hatalmát, a törvényhozóit, és a végrehajtónak ellenőrzését. Mert alkotmányos szabad államban sincs igazságtalan törvény ellen apelláta. Ennek hatalma is abszolút. A végrehajtást ellenőrző hatalma épp ilyen abszolút. Felmentheti vagy felelősségre vonhatja a végrehajtó kormányt „sicut principi (parliamento) placuit” [körülbelül: a parlamentnek tetsző módon]. Ezzel ellentétben a jog uralma ott kezdődik, ahol az állam nem mint legfőbb hatalom, hanem mint saját legfőbb akaratának, törvényének végrehajtója kerül egybe akár saját szerveinek, akár tagjainak konkrét életével.

Az államéletnek legfőbb, belső, erkölcsi korlátjai is azonban közmegegyezés által, konvencionális, a jogiakhoz hasonló etikai szabályokká válnak, melyeket az angolok politikai érzéke ezektől meg bír különböztetni. A kétféle szabály különbsége az állam legmagasabb funkcióiban szoros tételekbe foglalás nélkül is gondosan megóvatik.

Mikszáth ennek megértése végett visszamegy az állami lét forrásaihoz. Két póluson helyezkednek el az összes állami képződmények. Az egyiknek az egyén a maga külön törekvéseivel, a másiknak az állam a maga misztikus, összekapcsoló erejével a mozgatója.

Az első nem lát egyebet az államban, mint az erőösszetétel egy hatalmas eszközét. Ez összetétel szabályait az egyéni magánjog szellemében megalkothatónak gondolták. Az utóbbi az államban az egyének fölött álló világrendet, melynek törvényeit a múló egyéni léttől független összlétnek [kb. közösségi létnek] belső, saját célja szabályozza. Nem az egyéni erők egyszerű összetétele ez, hanem ezek átalakulása, megörökítése. Nem pusztán új életforma, hanem az egyéni lélek mellett egy új, az egyesékétől elkülönülő lélek is, a nemzeti, öntudatos közszellem, melynek minden polgár részese, melyben az érdekek kiegyenlítésével lehetséges az állam erkölcsi egysége, a nemzeti államért való önfeláldozás, s az egyénnek szabad fejlődési lehetősége mellett, saját egyéni létének tartamán túl, a nemzetek századokra nyúló élettartamában, az őket lelkesítő célok megvalósulásában az eredményes közreműködés.

Ez az etikai államfelfogás az elmúlással helyezi szembe az eszmék örökkévalóságát, az egyén véges hiábavalóságával a nemzet végtelen életét. Amit az állam az egyénben megsemmisít – itt van Rousseau nagy tévedése –, az nem a lényeg, az a múló; amit felemel, megtart, az örök, mert ideál. (14. lap.)

Az etikai államfelfogás egyik legértékesebb eredménye az egyén és az állam közötti ellentét megszüntetése. A nemzet átfogó törekvéseivel, egybekapcsoló céljaival, a mulandósággal dacoló személyiségével az a híd, melyen keresztül az egyes, a természeti lény kezdetleges szűk kereteiből felemelkedik az állampolgárság magasabb erkölcsi szféráiba. Ez az út nem járt áldozatok nélkül. Cserébe adta egyénisége egy részét, hogy megvásárolja rajta eszméjének, egyéni erkölcsi mivoltának tökéletesebb színvonalát. Itt találkozott egyéni érdeke [a] nemzeti érdekével. Nem úgy, amint Platón elképzelte, hogy az állam java az egyesek külön javának szorzata, hanem úgy, hogy az egyesek java, ha sokszor ellenkezik is az állam javával, [egy] egészséges államban mindig meg fogja találni a kiegyenlítést. Mert ha az állam az egyesre nézve a legfőbb jót jelenti is, az államnak érdeke viszont mindig, hogy az egyesek egyéni külön java benne elismerésre találjon. (27. lap.)

Ebből, a magasabb nemzeti egyetemes célnak az egyéniség önállóságával válhatatlan kapcsolatán nyugvó etikai államfelfogásból támad az igazán jó alkotmány. Az, mely az intézmények lelkét összeköti a nemzetnek történelme folyamán kialakult lelkével, tagjai egyéniségét megbecsülő emberies érzésével, amely nincs egy kimért jogi formalizmus szűk keretei közé szorítva, amelyben [úgy] az egészre, mint a részekre nézve egyaránt van a jogilag tiltott és engedélyezett határokon túl is élet, melyet a jog szigorú szabályai helyett az állami élet legmagasabb ténykedéseiben az erkölcs hajlékonyabb szabályai kötnek, aminők az angol parlamenti kormányzat konvencionális szabályai.

Disraeli mondását, miszerint Anglia Viktória királynő uralkodása alatt köztársasággá alakult át, amit azonban udvariasságból elmulasztottak a királynőnek bejelenteni, csakis a jogiak mellett fennálló konvencionális szabályok mellett lehet megérteni. (31. lap.)

A jó alkotmány, ebben a jognak és a konvencionális erkölcsnek, ethosznak egybefonódása ugyanis azon alapszik, hogy az egyeseket az államban egybefűző, egybeolvasztó objektív gondolat – az anarchikus államot kivéve, ha egyáltalán lehet erről, a napról napra másnak uralmát felvet állapotról, mint államról beszélni –  mindig valahogy túlhaladja az egyén gondolatát, célját. Ily[en] gondolat az egyénnel szemben önálló cél, kiváltképpen ilyen a nemzeti gondolat, az igaznak, szépnek, jónak sajátos tartalmával, más szóval a nemzet öncélúsága, mely  reális, objektív tények alapján építi meg a magában szegény, korlátolt egyénnek egy magasabb, teljesebb, kiegészült, általános, egyetemes, ezáltal erkölcsibb lét magasabb csúcsára jutásának útját.

Így kell – gondolom – értenünk Mikszáth tételét, miszerint az államoknak nemzeti alapra helyezkedése legközelebb hoz az államnak erkölcsi lényegéhez, ahhoz, ahogy ő mondja (36. lap) a „misztikus többlethez”,  mely benne az önző egyént hazaszeretővé alakítja át, rendszerint a vérben, a nyelvben, de legfőképp az érzésvilágban, észjárásban sajátságos, mondhatni korlátoltan és tárgyilag adott, nem öntudatosan kieszelt összhelyzet alapján. Mert hiszen van öntudat alatti nemzeti élet is. Vajon ki számítja a magyar szellemet a gárdistáktól vagy Széchenyitől? Legfeljebb a XVIII. századi aufkläristák elmaradt követője.

Csakhogy a nemzetinek ez a korlátoltsága, melyet ércbe öntött érme mutat, ha megfordítják, [a] hátlapján bilincseiből kiszabadultan néz felénk.

A nemzeti elv a maga érzés-és észjárás korlátolta sajátos világában az egyetemes emberinek, más szóval az igaznak, szépnek, jónak oly részleges egyetemességét szüli, aminőt a spanyol, az olasz, a német, az angol, a francia jog, erkölcs, hit, zene, művészet, tudomány [a] sajátosságuk mellett is mutatnak, és amelyeknek egymásra hatása teszi teljessé az igaznak, szépnek, jónak teljes emberi világát.

*

Mikszáth munkájának metafizikus, misztikus oldalával tisztában van, és bevallja, hogy bár kénytelen-kelletlen foglalkoznia kellett vele, mert ennek az oldalnak foszlányai nélkül nem lehet érteni az eszményeket, melyek ma a művelt népek állami, országló irányait megszabják, és mert a népek szuverén önkormányzatának ezek az alapépítményei.

Metafizikai kitérése után tér vissza előszava kiindulópontjához, hogy az etikai állam önkormányzatát tárgyalhassa, mint szemben álló pólusát a demokratikus népkormányzatnak.

Az előbbinek gyakorlati formája az angol parlamentarizmus, az utóbbié a francia kormányzó demokrácia. Mikszáth fentebbi tételeinek igazolására az angol alkotmány nyugvó és mozgó helyzetében hívja bizonyságul, s hogy világosan látható legyen, ellenkép [ellentét] gyanánt állítja mellé [vele szemben] a francia és az amerikai népkormányt.

Kitűnően jellemzi az angol alkotmánymagyarázók iskoláit. Bagehot-ét és Hearn-ét, akik azt írják le belőle, ami tényleg előttük áll az alkotmányból, tekintet nélkül annak belső vázára. A történészeké, Hallam, May, Freeman-é, csak az alkotmány csírái iránt fogékony. A jogászok, Blackstone, Stephan, vagy a még régebbiek, Bracton és Coke a tények világából a jogköltészet világába vezetik az olvasót. Így Blackstone, midőn azt tanítja, hogy az angol nép bölcsen egy kézbe teszi a kormányzat végrehajtó részét az egyértelműség, az erő és a gyorsaság érdekében. A kontinentális iskola Gneist-tel az élén viszont nem helyez súlyt az előtte álló, működésben lévő alkotmányra, mint ezt Bagehot Hearn teszik; annak csak belső, szilárd jogi csontváza érdekli.

Van-e ekként az angol parlamenti kormánynak, vagy magyar terminológiával beszélve, az angol parlamenti alkotmánynak elfogadott, közkeletű elmélete? – kérdi Mikszáth. Bizony nincs.

Vezérgondolata az ő felfogása szerint az állam testének, vagyis az egyeseknek, a társadalomnak, a sokféle intézménynek erkölcsi egyesülése az állam lelkével, vagyis a közös történelemnek, kultúrának, a közös lélek kifejlesztette nemzettel, és ennek az egységnek tükröződése a köz-és magánélet minden jelenségében.

Ez a tökéletes lelki egység akkora, mint aminőt az autokrácia mutathat fel. Csakhogy magasabb rendű, nem kívülről jövő önkényen, hanem a polgár önszerezte erkölcsi belátásán nyugszik.

Parlamentáris a kormányzat akkor, ha az állami lét legmagasabb csúcsain, [a] király, parlament tekintetében már csak az erkölcsi szabályok, az állametika ruganyosabb szabályai jönnek elsősorban érvénybe, anélkül azonban, hogy a jog normáit megszüntetnék, eltörölnék. Ahol ellenben az állami lét alsóbb, konkrét régiói vannak, ahol az egyes polgár áll szemben az állam végrehajtó hatalmával, az egyes közhatóságok, egyes társadalmi alakulatok egymással, ott az állami hatalom is jogilag kötötté válik.

Míg a nem parlamentáris kormányzatú alkotmányjog represszív természetű, addig a parlamentáris kormányzat etikája preventíve hat. Az egyszerű jogi alkotmányrendszer kénytelen tétlenül nézni a maga medicinás üvegeivel: a vétóval, a váddal, a költségvetés megtagadásával a fenyegető bajokat. Ezek csak akkor alkalmazhatók, ha a baj már megvan. A parlamenti kormány etikai szabályai ellenben orvossággal szolgálnak a még csak bekövetkezhető baj ellen. (51-60. lap.)

Részletesen rajzolja Mikszáth, miként ment át a király jogi hatalma a miniszterelnök tényleges erkölcsi hatalmába, anélkül, hogy ez a király erkölcsi hatalmát megsemmisítette, vagy jogi hatalmát jogilag is megsemmisítette volna.

Az angol parlamentnek alaptörvények által jogilag meg nem kötött abszolút hatalma csak úgy érthető, ha erkölcsi, konvencionális szabályok által annál inkább megkötöttnek ismerjük fel, ha a miniszterelnöknek és a választó közönségnek vele szemben jogi és erkölcsi hatalmát a mérlegbe vesszük. Csak így érthetjük meg az angol parlamenti kormány nagyobb cselekvő erejét szemben az észak-amerikai demokratikus kormányzattal, ahol a parlament is a ép megalkotta alaptörvények által jogi gúzsba van kötve, de a végrehajtó hatalom is a parlamenttel szemben. (70-80. lap.)

Ezt az etikai kormányzatot, az állami főtényezők súlyának nem szoros jogi szabályok, hanem e tényezők belső erői, igaz értékük szerint való emelkedését és csökkenését nagyban elősegíti a társadalom különböző rétegeinek a jog által arányosított helyfoglalása a nemzet országló életműködésében, az alkotmányban, az államnak, társadalomnak egybefonódása úgy a parlamentben, mint a közigazgatásban. (89-97. lap.)

A parlamentáris kormányzat gyakorlatilag, tényleg egybeolvasztván a jogilag szigorúan elválasztott törvényhozó és végrehajtó hatalmat, létrehozta a miniszterelnök bizonytalan tartamú uralkodását, úgy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalom tekintetében, de a király és a parlament befolyása alatt.

A „de” kötőszócska nélkül lehetetlen az angol parlamenti kormányzatot előadni, megérteni. Az angol alkotmányos életnek ez a minden fontos mozzanatkor nélkülözhetetlen beszédrésze a legvilágosabb kiütközése az abban egymást ellensúlyozni törekvő jogi és erkölcsi áramlatoknak.

Az államtudománynak a jog és erkölcs két, elvileg, in abstracto élesen elhatárolt síkján korcsolyázó mai német művelői azok magasabb egységéig nem emelkedve, ezeket a „de” kötőszócskákat az angolok igazi bölcselkedésre valló képtelenségének fogják betudni. Montalambert halhatatlan kis művében (L’avenir politique de’l Angleterre, 1856, 54. lap) maga is úgy találta, hogy

„Anglia mindig fenntartotta magának a legszembeszökőbb következetlenség használatának korlátlan szokását.”

A lét és kell külön síkjait kutatókkal szemben mégis hozzátette:

„azzal a joggal együtt, hogy dicsőségét, boldogságát, biztonságát nem áldozza fel semmiféle, többé vagy kevésbé kifogástalan logikának.”

Az angol „de” látszólag logikaellenes természete a valóságban a nemzeti és az egyéni élet egymást ostromló áramlatainak egységét, szintézisét akarja, természetesen nem mindig helyesen, találóan, az angol világban kifejezni.

A miniszterelnök hatáskörében előttünk álló, az alkotmánynak jogi normáit látszólag megcsúfoló eme összeolvadás teheti azonban könnyűvé, lehetségessé az eredményes kormányzást, s ami nem kevéssé fontos, az állam törvényhozói, külügyi ténykedéseiért az egyéni, személyes felelősséget. Mert a parlamenti kormányzatban a miniszterelnök felel erkölcsileg a törvényekért is, melyeket alkottatott vagy alkotni elmulasztott, a külügyi akcióért, de még inkább és jogilag is azok végrehajtásáért. A parlamenti tag erkölcsi felelőssége az övé mellett eltörpül, mert megoszlik százak között. (97-105. lap.)

Megváltozik a parlament helye és hatalma is az alkotmány épületében a miniszterelnöknek ide emelkedett hatalma által. A törvényhozás irányát, lényeges tartalmát ő határozza meg. Nem egyes parlamenti tagok, hanem a kormány és ellenzék, a kormányzó párt és a kormány ellenzékének vitájává lesz a törvényalkotás. Éppen így csökken a végrehajtó hatalmat ellenőrző kormánybuktató hatalma, melyeket meg kell osztania a sajtó, a közvélemény erejével, mert érzi, hogy a parlament kapuján kívül álló (az „out of doors”) választók is a nemzet képviselői.

Mikszáth panaszkodik, hogy a parlament kapuin kívül álló („out of doors”) nép fogalmát, ennek, mint ő mondja, képviseletét meghatározni nagy nehézséggel jár. Az általa követett úrnál mindenesetre helyesebb lett volna, ha egyszerűen az állam patrimoniális és képviseleti jellegéből indul ki.

Nagy Frigyes és II. József állama már nem patrimoniális. Mindegyikük hirdeti, hogy az állam nem az övé, sőt ő annak, a céljának, vagyis alkotó elemei emberséges voltának az első szolgája. Az abszolút monarchiának ebben a szállóigéjében is megvan az „állami” képviselet csírája, protoplazmája. Csakúgy, amint a keresztény egyház hierarchikus alkotmányában már a képviseleti gondolatnak meghatározott formája lép be először a világtörténelembe – az ember természetfeletti életére vonatkozólag. Mert hisz ez a hierarchikus szervezet az egyház híveinek üdvéért van, és történelmileg bizonyos, hogy a keresztény egyház alkotmányformája, szellem döntő hatású volt a világi alkotmányokra.

Mikszáth a képviseleti rendszer kialakulásának pragmatikus vizsgálata helyett az isteni jogú királyság és a nép isteni joga közötti történelmi küzdelemből akarja megérteni, [hogy] miért nem bírja meg a rousseau-i népjog az angol parlamenti kormányzatot és annak alapját, a képviseleti eszmén nyugvó államberendezést.

Ez a nézőpont szellemes, de csak szellemes, s nem vezet el a képviseleti gondolat velejéig. Látható történelmi tények sorozata, melyekből az angol alkotmány előállt, fejti meg a rejtélyt: miért nem bírt, Angliát kivéve, a XIX. század előtt az állam képviseleti jellege intézményesen létrejönni.

Az angol állam nem alulról felfelé lett szabaddá, alkotmányossá, képviseleti mivoltúvá. Az egyesek felett álló hatalmas királyságtól nyerte berendezését, melynek végül is be kellett venni az országló hatalom szuverén sáncaiba az alattvalókat, a Magna Charta óta az összes önjogú szabadokat, akik osztály-és rendi ellentéteiket félretéve küzdtek az angol alattvaló (subject) közszabadságáért.

Ellenben igen helyesen mutatja ki Dicey jogmatematikai formulázásának csak látszólagos igazságát, mely szerint quod parlamento placuit legis habet vigorem. Ennek a tévedésnek a mi vezérfiaink is áldozatai voltak, midőn 1915-ben ennek a jogi tételnek [a] nevében, magyar jog szerint is, megengedhetőnek nyilvánították, hogy az országgyűlés kapuin kívül álló választók szavazatjoga, midőn öt után az esedékessé vált, ignoráltassék, s az öt év előtt választott képviselők tiszte a törvényes tartamon túl sine die [határidő nélkül] meghosszabbítassék.

A választók jogának ez a consummálása [felemésztése] a parlament részéről Angliában, Anna királyné alatt tényleg megtörtént, s nagyban elősegített az angol parlament abszolút hatalmának uralkodó elméletét. Mi csak erre a precedensre hivatkozhatunk, magyarra nem. Pedig egyenesen intőleg beszélt hozzánk az 1715:8. tc., s a később ezt magyarázó 1741:22. tc.,  és igen különös színben tüntette fel a szuverén hatalomnak kifelé feltétlenül kizárólagos jellegével szakítani látszó gondolkodásunkat.

Nemcsak politikusainak, nagy bíráink is védték az angol maxima érvényét Magyarországon, s nem hallgattak az ellenvéleményre, mely nem vonta kétségbe a mandátummeghosszabbítás erkölcsi igazoltságát, csak annak elismerését kívánta, hogy vele kényszerűségből a választók joga megsértetett.

A parlament, vagyis a választott és örökletes nemzetképviselet mellett ott állanak a választópolgárok, sőt az egész polgárság, mely a trónt is, parlamentet is mozgatja. Az angolok bölcsek voltak, nemzeti létük erőtényezőit: a királyt, a miniszterelnököt, a parlamentet, az ennek kapuin kívül álló polgárokat, az „out of doors”-okat jogi súlyukban le nem mérni. Mert tudták, hogy a nemzeti és társadalmi életnek bármily lényeges konzerválója a jog, mégsem éltetője, mozgatója.

Szellemes módon jellemzi Mikszáth a parlamenten kívül álló nép harcát a parlament ellen, a küzdelmét, hogy benn meghallgatásra találjon. Csak ha a próbákat , a nehéz próbákat, melyeken keresztül kell mennie, kiállotta, s akaratát a parlament beratifikálta, válik az a köztudatban sértetlen szentséggé.

A parlament a nemzet nagy erőforrásainak: a királynak, a miniszterelnöknek, lordoknak, alsóháznak, a parlament kapuin kívül állóknak kombinációja. Így kell, azt hiszem, Mikszáth tételét (123. lap), az utolsó fél század alatt, a miniszterelnök hatáskörével kiegészíteni.

A miniszterelnöknek [az] abszolút királyéhoz hasonló hatalma a parlament hatalmának részbeni elfakulása vele és a választókkal szemben, másrészt oligarchikus jellege csak azt bizonyítják, hogy az egyes tényezők hatalmukat a nemzet széles rétegei erkölcsi kívánalmai megvalósítójának tüntethették fel, és azt ennek alapján saját erkölcsi felelősségük mellett gyakorolhatták, magukat ekként a nemzetnek nemcsak jogi, nemcsak tényleges, hanem főként erkölcsi igény alapján képviselőinek, az egységes nemzeti érdek szolgálóinak tekintették. Az állam első szolgája, az abszolút király helyére a képviseleti államban – de különösen annak parlamenti kormányzata egyik fajában – az államnak ilyen sok önálló, szabad szolgálója lép, akik vállalják önállóságuk jogi és erkölcsi következéseit az állam végső alanya, a nemzet iránt.

Jól mondja Mikszáth (135. lap), [hogy] a parlamenti kormányzás éppúgy vonakodott az államférfiúi lelkiismeret igazgyöngyét a rousseau-i demokratikus alkotmányköltészet mámoríró vörös borában felolvasztani, mint az államhatalom erkölcsi alapjait a kormányzati diktatúráknak zsákmányul odadobni. A kötelesség államának gyökerei mélyen a jogi fundamentumok alá nyúlnak, oda, ahol az élet dinamikája el van rejtve. Ezt a dinamikát, ha sejtjük, ha érezzük is, létezését csak azzal tudjuk szinte kézzel foghatóvá tenni, mert bizonyos, hogy van ennek az életnek külső mechanikája is.

Az állami élet dinamikájának végső gyökerei a vallás, ennek hitbéli erkölcsi ágazatai. A kormányzás és erkölcs összefüggése kétségtelen, ez pedig a hitnek valamely fajtája nélkül nem létezik.

Hiba volna azonban Mikszáth szerint a parlamenti kormányzatban abszolút tökéletességű kormányzatot látni. Csak a megkezdett utat jelenti, mely a kötelesség állama felé vezet. Az abszolút diktatúra – legtisztább formájában – [a] magasabb cél felé törekvő egyéni lelkiismeret szuverenitása. A kormányzó demokrácia a millió cél között szétfolyó közvélemény szuverenitása. A kettő között áll a parlamenti kormányrendszer gondolata.

Ebben, az etikai államfelfogás egyre keskenyedő alapjainak csúcsára helyezett miniszterelnök lelkiismerete a nemzet lelkiismeretével olvad össze. Vele szemben áll egy másik erkölcsi gúla, a közvélemény erkölcsi gúlájának csúcsán, a parlament. Erkölcsi gúla, mert a parlament nem fejezi ki – Mikszáth úgy mondja, nem képviseli –, hanem megszabja a közvéleményt, éppen mert annak csúcsa. A „megszabja” rideg, éles jelentésű szó helyére talán illőbb a rokon értelmű „szabatosítja” szó. A parlament rendeltetése a közvéleménnyel szemben a nemzeti bölcsesség, a lelkiismereti felelősség képviselete.

Ahol a parlamentek a közvéleményt képviselik, ott vagy a parlament nem lehet tényezője a kormányzatnak, vagy a kormányzás nem lehet jó. Mert a közvélemény sohasem lehet bölcs, a jó kormányzás meg sohasem lehet egyéb, mint bölcs. A közvélemény arra jó, hogy megtermékenyítse a kormányokat, de hogy maga kormányozzon, arra nem való. (145. lap)

Kitűnően jellemzi Mikszáth a parlamentáris, más szóval etikai kormányzat lényegét, mely a kötelesség állama felé vezet, midőn azt a vulgáris parlamentarizmustól megkülönböztetve mondja, hogy a francia demokrácia az Angliából importált parlamentáris kormányzást Rousseau-val keverte, s ma már a legélesebb látású írók sem tudnak helyes különbséget tenni, s a demokrácia krízise helyett a parlamentarizmus kríziséről beszélnek. (116. lap)

A demokrácia mint kormányforma egyenesen csődbe jutott. A demokrácián nem a zsarnokok gázoltak keresztül, hanem maguk a népek. Így váltak a különféle diktatúrák a népek szemében lelki szükséggé, akár mint fasizmus, akár mint szindikalizmus, sőt még mint leninizmus is, mert az anarchia közepette mégis kormányzati lehetőségeket teremtettek.

Csak az emberies érzéstől áthatott nemzeti gondolat, s a kötelességtudás megfinomította szabadságvágy adhatja vissza Európát önmagának.

Mikszáth imént idézett sorai (4. és 5. lap), melyekkel fejtegetéseit bevezette, tulajdonképpen ezeknek végkövetkeztetése. Erre a következtetésre az erkölcsi megkötöttségnek és a jogi facultas agendi-nek [az] egybeolvadásával működő parlamenti kormányzás gondos elemzésével vezeti rá az olvasót.

Munkája szellemességet egyesít tárgyi alapossággal, írásművészetet tudományos igazsággal, melyet a fogalom szürke ruhája helyett, a gyorsabb percipiálás [felfoghatóság] érdekében a hasonlat színes, szemléltető képeivel is felöltöztet.

Nagy problémák megoldása vaskos köteteknek ad életet. Ritka az olyan irodalmi termék, melynek ez vékony kötetben, füzetben sikerül. Mikszáth Kötelesség Állama juttatta eszünkbe Montalembert L’avenir politique de VAngleterre–jét, Seeley Expansion of England-jét, Schäffle Quintessence des Socialismus–át.

Kis nyolcadrét, százötven lapos füzete irodalomra, tudományra egyforma nyereség.

*

In Budapesti Szemle, 55. évfolyam, 205. kötet, 595. szám (1927), 329-342.

 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters