Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Cikkek könyvtárhoz
Cikkek könyvtárhoz : Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? (1934)

Aradi Zsolt: Nemzetközi igazságosság? (1934)

  2020.12.08. 23:06

Halált hozó szuverenitás

A Nemzetek Szövetsége bukásáról beszélni már annyira divatos, hogy a tévhiteknek, hiedelmeknek, az imperialista propagandának s a defaitista erőlködéseknek olyan szövevénye veszi körül, hogy könnyen megállapíthatjuk: ez a nagy és keresztény eszme, hacsak csodával határos, előre nem látható események meg nem mentik: el is bukott. Ha a Népszövetség elért politikai eredményeit tekintjük, a kép valóban siralmas. De csak az egyik oldalon. A genfi testületnek csak politikai működését szokták meglátni, s miután e téren a helyzet valóban csak rosszabbodott, a világ úgy gondolkozik, hogy az intézményeket eredményeik után kell megítélni, s a Népszövetséget elmarasztalja.


A Nemzetek Szövetségének két veszedelmes ellensége van. Az egyik az igazságtalanság, a másik az államok szuverenitásába vetett fanatikus, gőgös és önző hit. A Népszövetség bukásának okainál mind a két összetevővel [a] kelleténél többet találkozunk.

Hogy megvilágítsuk a Nemzetek Szövetsége és az európai együttműködés körüli bonyolult zavart, tisztázzuk magát a problémát. Verdross professzor, az egyik legkiválóbb nemzetközi jogász, a bécsi egyetem tanára a keresztény nyugat újjászervezéséről tartott előadás-sorozatában onnan indult ki, hogy az emberiség fogalma a keresztény felfogás szerint nem a világpolgárok bizonyos összességét jelenti, mint a sztoikusok tanították, hanem az egy szervesen tagolt közösség, melynek gyökerei az isteni világrendbe bocsátkoznak le, s amely világrendnek első gyakorlati megszervezője Nagy Károly volt. Ez isteni világrend előtt hódolt maga a császár is, amidőn a pápa kezéből elfogadta a koronát, hogy megszervezze Isten országát ezen a földön, melynek ő az első zarándoka, alattvalói élén. Halálával felbomlott ez a birodalom, de eszméjét átvették és tovább vitték a német királyok és császárok, akiknek kulturális és politikai hegemóniája biztosította a keresztény nyugat évezredes egységét. A Respublica Christiana eszméje, kulturális és politikai értelemben, hosszú időre minden nemzetközi ellentétet kiegyenlített, s a felmerült pörökben Európa valamennyi keresztény fejedelme a Szentszéket tekintette döntőbírónak, amely mindig az egész keresztény közösség békéje és jóléte érdekében döntött a vitás kérdések közepette. Ebből a keresztény gyakorlatból nőtt ki a keresztény nemzetközi jog, amelynek első művelői Viktoria dominikánus páter és Suarez voltak. A harmincéves háborúig vezető hitszakadás azonban ezt a nagy egységet politikai tekintetben is megsemmisítette. Az osnabrücki konferencia (1648) már új nemzetközi rendet állapít meg Európában, amelynek egyik legsúlyosabb jogi tévedése volt, hogy a XIII. és XIV. századokban virágzó keresztény döntőbíróság eszméjét elejtette, nyilván abból a célból, hogy a protestantizmusra veszélyes pápaság befolyását megtörje. Ettől kezdve a pápai diplomácia háttérbe került, a nagy politika „első játékosai” mögött, akik azután a „versenyző és rivalizáló” politika nemzetközi gyakorlatát fejlesztették ki. Európa nem volt többé szervesen összefüggő Európa, nyugalma egy-két rivális nagyhatalom egyensúlyától függött. Újabban csak az 1815-ben kötött Szent Szövetség próbálkozott az európai együttműködés elvét újból felszínre hozni, de ez az elv inkább a fegyvereken, mint a lelkiismeret erején nyugodott. Kimondták ugyan, hogy Európa államai egy és ugyanazon keresztény család tagjai Krisztus királysága alatt, de ez az újból elismert elv papíroson maradt: a nagyhatalmi versengés továbbra is szította a lappangó ellentéteket. A XIX. században azonban ismét megjelenik a színen a pápai diplomácia; a középkor óta XIII. Leó volt az első pápa, kinek tekintélye az egyház döntőbírói szerepét újból sikerrel érvényesíthette, egyelőre csak abban a részletkérdésben, amely [a] Németország és Spanyolország közötti feszültségben jutott kifejezésre, bizonyos gyarmati ügyekre vonatkozólag. Az igazságos béke gondolata értelmében lépett fel XV. Benedek is a háború végén. Sajnos, a nagy békepápa szándékai Európa nagy szerencsétlenségére nem találtak megértésre azoknál a kormányoknál, amelyeknek vezetőit csak a bosszúvágy és a zsákmányolás szenvedélye irányította. XV. Benedek pápa híres békeakciója különösen a német kormány, Michelis akkori kancellár ellenkezésén hiúsult meg, aki választ sem adott a Vatikán jegyzékére. XIII. Leó pápa pedig fel is szólította a nemzeteket, hogy egy szervezetben egyesüljenek, a nemzetközi problémák megtárgyalására.

Nos, a Genfbe egybehívott Népszövetség halvány mása ennek a nagy katolikus gondolatnak. Megalakulásánál közrejátszottak keresztény meggondolások is, azonban legnagyobbrészt a wilsoni puritanizmus szülötte. Második szülőoka pedig az volt, hogy biztosítsa a nyugalmat az európai győzők számára. Ez a wilsoni puritanista-pacifizmus pedig nem keresztény. Legtávolabb áll tőlünk, hogy a divatos szólamok oldalán fogcsikorgatva ítéljük el a pacifizmust. A kardcsörtetők – s mindenütt van belőlük elég – csak a militarizmus ellentétét látják benne, s egyáltalában elvetnek mindenfajta békés megoldási lehetőséget. Csak a fegyver s az erő intézheti el a konfliktusokat szerintük. Mi a wilsoni pacifizmussal kapcsolatban egészen másra gondolunk. Yves de la Brière, híres jezsuita nemzetközi jogász a pacifizmus szót a „nemzetközi igazságosság” kifejezéssel kívánja helyettesíteni, mert ez felel meg a keresztény fogalmaknak. A természetes erkölcstörvény és a kinyilatkoztatás a nemzetközi életre és az államok, nemzetek kapcsolatára is érvényes. Nincsen kettős morál! Ami bűn az egyéni életben, bűn a nemzetközi életben is, a természetjog itt is érvényesül. Amint beszélünk szociális igazságosságról, mely a társadalmi békének, a szeretettel együtt, egyedüli alapja, úgy a nemzetközi igazságosság a nemzetek egyetemének nyugalmáról gondoskodik.

A Népszövetség megalkotásának körülményei pedig ellentmondanak ezen alapvető elveknek, s ha szervezési okmányában fel is fedezzük a keresztény csírát – a jó hatásokat, a megvalósítás körüli szellem, s a tények nem érvényesítették teljes mértékben. A puritanista-pacifista gondolat indítója a nyugalom volt, anélkül, hogy meggyőződött volna róla: joga van-e már Európának a nyugalomra. A győzők többi részének pedig fegyver lett a kezében a Népszövetség, hogy a legyőzöttekkel szemben (kik kezdetben nem is voltak tagjai a Népszövetségnek) a békeszerződések keresztülvitelét biztosítsák. Ezen alapvető hibák mellett a genfi testületnek eredendő téveszméi: szervezeti széthullása, túlzott demokráciája, mely arra vezetett, hogy az európai egyensúlyi játékot most már itt intézzék el a zöldasztalnál, s az a tény, hogy sok döntéshez egyhangú határozat kellett, mely keresztül nem vihető, s vég nélküli tárgyalásokra ad alkalmat. A háborút nem zárta ki a nemzetközi konfliktusok elintézésének módszereiből, hanem felszólította a tagállamokat, hogy viszályukat először döntőbíráskodás útján, vagy a hágai állandó nemzetközi bíróságnál intézzék el. Feladatául azt tűzte ki, hogy megvédi a nemzeti és vallási kisebbségek jogait is, csökkenti a tagállamok fegyverkezését, s gondot fordít minden emberi problémára (Nemzetközi Munkaügyi Hivatal; ópiumkérdés, rabszolgaság megszüntetése, leánykereskedelem, népbetegségek stb.). Az államok szuverenitásukról azonban nem mondtak le.

Miután a nemzetközi együttműködésre irányuló minden kísérlet jó és üdvös – ismét hangsúlyozzuk –, hogy a Népszövetséget is jónak és üdvösnek kell tartanunk, politikai félrelépései, nem keresztény gyakorlati alkalmazása ellenére, s annak nem megbuktatására kell törekednünk, hanem keresztény szellemmel való megtöltésére, s a zavaró tények kiküszöbölésére.

Katolikus (tehát emberi) kötelességünk ez, különösen ha látjuk, hogy a Népszövetség alaphibái milyen fegyvert adnak azok kezébe, akik esküdt ellenségei a döntőbíráskodás elvének, s az egyensúlyi politika, a blokkrendszer mellett tesznek, a nemzeti szuverenitás alapján hitvallást. A Népszövetség 1919 óta politikai téren sorozatosan tévedett, a legsúlyosabb csapást maga a francia politika, a népszövetségi elv leghatározottabb védője mérte rá azzal, hogy a Népszövetség keretén belül nem ismert el más akaratot, mint a magáét. Ezáltal szakadást idézett elő a népszövetségi gondolatban.

A legtöbb bajnak okozója a szuverenitás és a nacionalizmus. A nemzetek azáltal, hogy beléptek a Népszövetségbe, bizonyos mértékben lemondottak szuverenitásuk abszolút értelmezéséről, ha abba nem is egyeztek bele. Egy francia felfogás szerint a szuverenitás jogi függetlenséget jelent minden oldalon. A Népszövetség fennállása óta a tagállamok abszolút szuverenitásáról nem beszélhetünk többé. Valamennyi állam alárendelte magát a döntőbíráskodásnak, a nemzetközi bíróságoknak és a népszövetségi tanácsnak. Az államok külön szuverenitásáról csak az beszélhet, aki ezt az előbbi tényt tagadja. A nemzeti szuverenitáson való „kérődzés” nem jelent más, mint a nemzeti jólét istenítését.

A Népszövetség birtokon belül lévő urai azonban soha nem akartak hallani arról, hogy egyszer véletlenül a birtokon kívülieknek legyen igazuk, s nem egyszer történtek olyan kijelentések, melyekből arra lehetett következtetni, hogy a tanács, vagy a bíróságok egy rájuk nézve kellemetlen döntése esetén azt magukra kötelezőnek el nem fogadják. Legsúlyosabb tény a fegyverkezés ügye volt. A hatalmon belüliek sohasem szereltek le, s mindig csak a szembenálló felek fegyverkezésének csökkentését követelték. Ily módon a Nemzetek Szövetsége nem a nemzeti szuverenitások leépítéséhez vezetett, hanem éppen ellenkezőleg, azok megerősítéséhez. A birtokon belüliek, kik elegendő hatalommal rendelkeztek, a Népszövetséget csak arra használták fel, hogy a békét az egyoldalú hatalmi túlsúly alapján tartsák fenn. Ezzel kihangsúlyozták a maguk nemzeti szuverenitását (melynek védelmére szolgált a Népszövetség), másrészt ellentmondtak annak az elvnek, mely a nemzetközi életben egyedül szabályozhatja a viszonyokat – s ez az elv a jog.

*

Jogbizonytalanság a szerződések ellenére

Az elmúlt tizenöt év Európában tökéletes jogbizonytalanságot teremtett. Az államok hátat fordítottak annak az ideának, melynek értelmében összeültek, s szerződéseiket azzal a célzattal kötötték meg, hogy a jognál erősebb eszközökkel: a fegyverek s a túlsúly hatalmával biztosítsák magukat.

Bár a népszövetségi egyezmény hozzájárul, hogy keretén belül az egyes államok egymással szerződéseket, szövetségeket kössenek, mégis különös, hogy 1919 óta lázas külön-tárgyalások indulnak meg, hogy ezen felül is „védjék” egymást, Locarno, Lausanne, Thoiry, Kellog-paktum, kisantant megegyezés, Balkán-paktum, öthatalmi egyezmény, négyhatalmi egyezmény, a támadó fogalmának meghatározása, garanciaszerződések, jegyzőkönyvek, katonai és gazdasági konvenciók, deklarációk, barátsági szerződések, egyeztető szerződések – egész sora a gyönyörűbbnél gyönyörűbb lekötéseknek. A nemzetközi jog soha jobban nem virágzott, mint az elmúlt tizenöt év alatt, s mégis soha nagyobb a jogbizonytalanság nem volt, mint most. A Kellog-paktumban, melyet tizenöt állam írt alá, és melyhez negyvenhárom állam csatlakozott, valamennyi ünnepélyesen kijelenti, hogy „elítéli a háborút, mint a nemzetközi politika eszközét az államok kölcsönös viszonyában; elítéli a háborúhoz való folyamodást a nemzetközi nézeteltérések szabályozásában, s kijelenti, hogy a közöttük fennálló konfliktusokat és nézeteltéréseket sohasem akarja más úton, mint bélés eszközökkel megoldani”. Ez a szerződés 1929-ben életbe lépett. Óriási jelentőségűnek mondotta mindenki, s az is volna. Hiszen többet jelent, mint a népszövetségi alapokmány, mely nem zárja ki a háborút. Az aláíró felek és a csatlakozó hatalmak azonban reservatio mentalissal éltek, mert nem mondottak le arról az abszolút nemzeti szuverenitásról, melynek leírását föntebb adtuk.

Ezek az ellentmondások nem vezethettek máshová, mint a népszövetségi elv felborításához. Németország mondta ki ebben a döntő szót, mely nemcsak úgynevezett asztalra csapás, nemcsak egészséges lázadás a hatalmon belül lévők uralma ellen, hanem a valódi helyzet képe is. A nemzetek nem akarják megkötni magukat, s valamennyinek vágyát jelképezte a német kivonulás. A blokkrendszer hívei azon az állásponton vannak, hogy szuverenitásukról nem mondanak le, hogy a béke legfőbb biztosítéka az erős hadsereg (lásd Mussolinit), s a legelőnyösebb, ha minden állam maga rendezi vitás ügyeit a többiekkel.

„Aki a Népszövetségre panaszkodik, ezzel a panasszal elismeri, hogy a Népszövetségre szükség van.” Ezek a fejtegetések is ilyen értelemben íródnak. A hibákat felismerni, nem jelenti az embert elpusztítani. A kereszténység elismeri a jóvátételt, a bűnbánatot, sőt csakis a kereszténység ismeri. De meg kell ismerni a hibákat, s be is kell vallani azokat. Ezek felsorolása után készséggel el kell ismernünk, hogy a Népszövetség mai alakjában még csak „elemi iskolai” nívón képviseli a gyakorlatban magát az elvet. De veszélyes volna, ha éppen katolikus részről fordítanánk hátat neki. Hiszen máris elmarasztaljuk azokat a katolikusokat, akik inkább álltak a kényelmes nemzetszuverenitás gondolata mellé, semmint követték volna a pápák parancsait az emberiség javáért.

A Népszövetségért való küzdelem nemcsak nemzeti és nemzetközi, de szociális kérdés is. A kapitalizmus nemzetközisége az érdekek harcára vezetett, s így a nemzetközi kapitalizmusból nagyon is nemzeti fegyver lett a gyakorlatban, ha területre, befolyásra, nagyobb vevőkörre volt szüksége. A kapitalizmusnak nem érdeke, hogy legyen egy nemzetközi szerv, mely döntő szóval vethet véget bármilyen versengésnek, hiszen ez bénítólag hatna az ő működésére is. A hadiipar internacionáléja pedig ismét növelte a nemzeti öntudatot. Azonkívül: ezt a legveszedelmesebb iparágat az egyes államok nem nyilvánították monopóliumnak, s nem helyezték a Népszövetség ellenőrzése alá. Így világos, hogy az emberi rossz természetre számító hadianyagipar azon igyekezett, hogy az államok biztonság-igényének elvét még jobban alátámassza. Holott a Népszövetség meglételében nem lenne szükség olyan securitére, mely egymás ellen akarna megvédeni. Az államok nagyrésze költségvetésének 70 százalékát fordította fegyverkezési célokra, s nem kis mértékben ezek a horribilis kiadások is okai annak a nagy nyomorúságnak, melyben a szegény nép tengődik. Az „állam biztonsága” címén, őtőlük veszik el e filléreket, s elfelejtik, hogy az állam biztonsága elsősorban polgárainak megelégedettsége. Az angliai Vickers Armstrong, a Focker gyárral és a Hotchkiss konszernnel együtt, az olasz Societa Vickers Terni, a japán Nitsui konszern, a franciaországi Schneider-Creusot, a csehországi ©koda művek, a legnagyobb exponensei annak a nemzeti hadiiparnak, melynek minden országban van gyára. Az államok megoldatlan problémái, a belső krízisek is visszahatnak a Népszövetség ügyére. A növekvő szegénység, a nyomor bűnbakot keres, s nem mer mindig, de legfőképpen nem tud igazságosan ítélni. Nem fordul a saját nemzetének bűnös vagy rosszhiszemű vezetői ellen, hanem nagyrészt teljes egészében a külföldet teszi felelőssé.

A nemzetközi konferenciák, együttműködési gyűlések nemcsak politikai, de gazdasági, világnézeti, kulturális és egyéb tereken követik egymást. Ilyenek: az Interparlamentáris Unió, Szellemi Együttműködések Kongresszusa, hivatások kongresszusa, olimpiászok stb. Mindez nem zárja ki, hogy a feszültség könnyen kirobbanhat. A Népszövetség nem foglalja magában az egész világot, s azok, akik csatlakoztak – az elmaradókkal együtt – semmi hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy lemondjanak a szuverenitásról. Enélkül pedig a jegyzőkönyvek nem érnek sokat.

*

A reform

Utóbbi időben sokat beszélnek a Népszövetség reformjáról, és ezzel kapcsolatban egy nemzetközi hadseregről. Azonban ez is csak abban az esetben volna megvalósítható, ha a nemzeti hadseregek nem volnának imperialisták, amint most kevés kivétellel azok. A Népszövetség reformját inkább abban az irányban keresik, hogy az ne legyen kis és nagy hatalmak játszótere a többségi demokrácia címe alatt, hanem az egymással megegyezett nagyhatalmak döntsenek a legtöbb kérdésben. A nemzetközi döntőbíróságok szervezete nem rossz – csak az államoknak kell elfogadniuk és végrehajtaniuk a határozatokat. Amidőn arról szólottunk, hogy a Népszövetség, s általában a nemzetközi együttműködések legádázabb ellensége: az igazságtalanság és a szuverenitásról alkotott „liberális”  felfogás – ez utóbbit marasztaltuk el erősebben. Hiszen vannak a Népszövetségnek olyan „ágazatai”, melyek az évek folyamán óriási és áldásos munkát végeztek. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal szinte majdnem teljes egészében jóvátette azt a sok félrelépést, hibát, amit politikai téren a genfi urak elkövettek. Figyelme kiterjedt a munkanélküliségre, a bérek nagyságára, a munkaidőre, a gyermekek és a nők munkájára, a vasárnapi munkaszünetre, az éjjeli munkára, a bérszerződésekre, stb. Igen sok javaslatát az államok nem fogadták el, vagy ha magukévá tették, nem ratifikálták, s ha ez is megtörtént, nem léptették életbe. Természetesen, mert kellemetlen lett volna, ha egy Hivatal merészel beleszólni az államok felségjogaiba. „A keresztény gondolat azonban – írja P. Delos dominikánus nemzetközi jogász – túllát az államok mai határain, mert tudja, hogy a civilizáció mai állapotában, a vámhatárokkal körülzárt állami autarkia képtelen egészséges szociális miliőt teremteni. Csak a keresztény politika tud olyan organizációkat és nemzetközi rendszert is alkotni, melyben az egyes államok és egyének is megtalálják a maguk jogait és kötelességeit. Ez azonban csak igazságosabb, becsületesebb, szociálisabb berendezkedésben lehetséges, s ezért mindenkinek kötelessége ezért az új rendért dolgozni.” Ennek az új rendnek egy kétségtelenül nagyszerű pionírja a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal. S ez természetesen nem kell a nemzeti szuverenitás apostolainak. Németországnak egyik legelső dolga volt, hogy ebből az organizációból kilépjen. Mindenesetre becsületesebben vallotta be, hogy nem hagyja magát megkötni semmiféle nemzetfölötti elvtől, mint a többi állam, mely mást hazudik.

A Népszövetségnek és az igazságosság elvén felépülő nemzetközi, becsületes együttműködésnek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy az ifjúság nacionalista nevelése megszűnjék. A nemzetek békéje nem utópia. „A nemzetek fiatalságát hozzá kell szoktatni – írja egy francia publicista –, hogy a múlt és jövő minden olyan politikai problémáját, mely a népek békéjét veszélyezteti, olyan emelkedett szempontból vizsgálja, mely túl van a nacionalista érdekek körén. Ez a szempont a humanitás, pontosabban: a keresztény eszmény, és ezek érzékenységére kell nevelnünk az ifjúság lelkiismeretét. Ennek a nevelésnek, mely nem racionális kozmopolitasággal, hanem minden nemzet megbecsülésével akarja biztosítani a békét, a középiskola elvégzésével kell megindulnia.” Ki kell küszöbölni azonban már az olyan játékokat is, melyek a gyermek lelkében a militarizmus tiszteletét fejlesztik. Az ólomkatonákkal való játék a kezdete a Népszövetség bukásának. A tankönyvekből ki kell hagyni a más nemzetre sértő részeket, s a történelem objektív szemléletére kell törekedni. „Az érettségizett fiatalember azután a politikai kérdéseit csak a maga rendezetlen patrióta ösztönén keresztül látja. Ha ebben a korban nem láttatjuk meg vele, hogy a túlzó nacionalizmus ellentétben van a kereszténységgel, egész életében úgy látja a másik nemzetet, mint a maga nemzetének ellenfelét. Ebben a nevelésben, ha alaposak akarnánk lenni, természetesen revízió alá kell vennünk sok begyökeresedett tévedést, például a háború »jogát«, a nemzeti szuverenitást, az állam hatáskörét, stb. Minél hamarább ismeri fel felelősségének súlyát a katolicizmus ebben az irányban, annál gyorsabban kell megkezdenie az ifjúság nevelését, hogy biztosítsa a békét a világ számára.”

A genfi Népszövetség nem intézte el a százával beadott kisebbségi petíciókat, nem tudta megakadályozni a távol-keleti háború kitörését, dél-amerikai tagállamai kilépnek, hogy háborúskodhassanak egymással, mások ismét nem ratifikálják az egyezményeket, nem tartják be a szerződéseket, fegyverkeznek, s ezt a konferencia nem tudja meggátolni – mégis hinnünk kell a népszövetségi gondolatban. Még akkor is hinnünk kell benne, ha az önzés megszüntetné. Le kell tennünk mégis egy szál virágot annak a Wilsonnak a sírjára, aki nem keresztény meggondolásból, igazság nélkül akart békét – de keresztény volt alkotásának elvében – öntudatlanul.

*

In Aradi Zsolt: Az európai forradalom. Magyar Kultúra Könyvtár, 4-5. szám. Pázmány Péter Irodalmi Társulat Kiadása, Budapest, 1934, 153-165.

 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters