Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Cikkek könyvtárhoz
Cikkek könyvtárhoz : Körösfői-Kriesch Aladár: Ruskin művészi hitvallása (1904)

Körösfői-Kriesch Aladár: Ruskin művészi hitvallása (1904)

  2020.12.02. 13:28

In Kriesch Aladár: Ruskinről s az angol preraffaelitákról. A Műbarátok Köre kiadása – Franklin Társulat nyomdája, Budapest, 1904, pp. 5-32.

Midőn egy viszonylag közelmúlt kor művészi törekvései és alkotásai, hit­vallása és munkája felé fordítjuk figyelmünket, tesszük azt nem csak azért, hogy eme kor történetét, eseményeit és küz­delmeit rövidesen elmondjuk, hanem hogy azokból magunk számára a tanulságot le is vonjuk. Hiszen minden egyes kornak értéke, amennyiben össze­hasonlításról szó lehet, tisztán az általa a követ­kező generációkra hagyományozott igazságnak eleven erejétől függ – tehát a hatás nagyságától és tisztaságától, melyet az utókorra gyakorol.


Négy hosszú századon át ereszkedett le foly­tonos lejtőn feltartóztathatlanul az európai ember művészete. S ennek a lejtőnek a legalsóbb fokát talán a múlt század első felében érte el. Hogy egyszer és mindenkorra tisztába jöjjünk a fogalmakkal, itt mindenkor művészetek alatt rövidség kedvéért a képzőművészeteket fogom érteni. Ennek a művészetnek már az élethez semmi köze nem volt, összezsugorodott, pókháló, por belepte – úgy látszott, örökre elaludni készül. Az emberiség nagy része, mely akkor teljesen a természettudományok, s a belőlük dedukált materializmus jegyében állott, s vezetőit ezen a téren – mint mindig – félreértette, körül­belül úgy okoskodott, hogy a művészetek az emberiség gyermek- és ifjúkorába valók, mi azon­ban most már a férfikorba léptünk, tehát félre a játékszerekkel, s éljen a komoly tudomány, azaz [a] természettudomány.

Voltak ugyan egynéhányan, akik szívük mé­lyén valami zsibongásfélét éreztek, ha művészek voltak, hát képeket is festettek, szobrokat farag­tak, de kétkedve, de szárnyaszegetten, mert sem­minemű kapcsolatot az ő munkálkodásaik, s az emberiség törekvései között nem találhattak. Igaz, ekkor élt Millet, Jean Franҫois Millet, ő bele­vitte ugyan az életet a művészetbe, de nem a művészetet az életbe. Kapcsolatot a kettő között ő sem tudott létesíteni, ő sem kellett senkinek. És ekkor elé áll egy ember, egy próféta, egy látnok, és kijelenti, hogy a művészet – itt már nem csak képzőművészetekről van szó – az az égnek meredő útmutató, lobogó fáklya és világítótorony, melynek fénye világítja be az emberiség útját a boldogság és a megismerés felé. Nem téved belé az ok- és okozat-fürkészés – azaz a saját farkába harapó kígyó – labirintusába, ha­nem egyszerűen szemünk elé tartja igéző Medusa-főként az összességnek egységes és törvényszerű voltát – az örök törvényt, melynek követése: élet, tagadása: halál. Reá mutat arra, hogy a mű­vészet az, mely szerény analógiában bár, de köz­vetlenül megtanít e nagy törvény megismerésére, és hogy az ember művészi munkálkodása hason­mása kicsinyben a nagy természet organizáló tevékenységének. A legpozitívabb materializmus korában, midőn az egyszerű sejt megtalálhatása által az élet problémáját megoldottnak vélték, ő nyugodtan előáll, és valamint Mózes a Sinai hegyé­ről lehozza kőbe rovott tízparancsolatát, ő is kijelenti, mire őt jelenésszerűen az alpesek s a Mont-Blanc tanították, hogy „Az emberi élet célja – az Istenség szemlélése”. Azaz: annyiban ember az ember, amennyiben magát elválaszthatlanul egynek érzi a Mindenséggel.

Az az ember, aki mindezeket átérezte, felgon­dolta s kimondotta – Ruskin volt.

Az ő szavára egyszerre nagyot fordult, tel­jesen megváltozott a helyzet. A l’art pour l’ art – IX. Pius pápa csalhatatlansági bullájához nagyban hasonlatos – elvének tehetetlensége és üressége egyszeriben világossá lőn. Újra helyreállott az összekötő kapocs az ember minden cselekedete és gondolata között, és örömteljes bizonyossággá vált ismét a művészetek szükséges volta. De így van ez mindig. Az ember akkor botlik rendesen legnagyobbat, amidőn valamit eleve kizár megismerése köréből. A tagadás gyakorta fejletlen­séget is jelent. Aki vak, egyszerűen tagadhatja a szín, a fény létezését; akinek nem voltak soha­sem művészi szenzációi – bár ilyen ember alig képzelhető – egyszerűen tagadja a művészetet.

Az ember nagysága nem abban áll, hogy mennyit tud, hanem abban, hogy milyen új és mély kapcsolatokat tud létesíteni az általunk is­mert dolgok között.  

Midőn tehát Ruskin nyilvánvalóvá tette az összesség egységes, organikus voltát, az élet minden megnyilatkozásának, a porszemnek, a gleccserek havának, a virágnak és az emberi elmé­nek egyazonosságát, és ezen törvény megismerésé­nek szükségszerű folyományaként állította oda a művészetet, megvetette egy új művészi kornak az alapját. Mi mindnyájan az ő tanítványai vagyunk, akár olvastuk csak egy sorát is, akár nem. S az egész modern művészi mozgalomnak – ennek a talán mégis növekedő lavinának – ő a meg­indítója. Habár a legtöbben nem is tudnak róla. De a nevek sohasem határoztak.

Midőn Ruskin a „Modem Painters” első kötetét megírta, ő még csak Turner művészetét ismerte és szerette. És a természetet. A termé­szet volt néki mindenben tanítómestere, ez vezette őt be az ő csillaghímes azúrdomjából ama másik, talán még titokzatosabb szentélybe, a művésze­tek templomába. Neki, aki szeplőtlenül köze­ledett hozzá, feltárta minden legtitkosabb báját; számára beszéltek a lombok, és zengtek a kövek. Mint az apostolokra a pünkösdi tüzes nyelvek, úgy száll lelkére kinyilatkoztatás-szerűen a termé­szet harmóniája és gyönyörűsége. És ebből a harmóniából látja meg, fejti ki mindazt, ami igaz és hazug, boldogító és gonosz, szép és gyöt­relmes a földön. Egészen triviálisnak hangzik előttünk, hogy valaki felfedezze nekünk a termé­szet szépségeit. Hiszen Ruskin előtt is voltak poéták, akiket meghatott a víz partján ringó liliom, vagy a havasok bíborban fürdő orma. De el kell olvasnunk Ruskint, hogy egyszeribe átérezzük, mennyire néztünk csak, és nem láttunk, figyel­tünk talán, és nem hallottunk, és hogy nem volt lelkünk sem elég nagy, sem elég tiszta, sem elég nyugodt, hogy az őt körülövező mindenséget tükörként visszavesse.

Ruskint már gyermekkorában mindenekfölött a természet érdekelte s vonzotta. Az Oxford College-n Ackland Henry barátjával geologizál, botanizál. Szüleivel tett utazásai Skóciában s Írországban, Franciaországban, Svájcban, s végül Olaszországban e szeretetét a rajongásig fokoz­ták. A legnagyobb odaadással és gonddal rajzolt, figyelte meg minden fűszál hajlását, elvonuló felhő vonalait, minden kő szögletét. S talán az is tette szemlélődését oly méllyé és mindent felölelővé, hogy a természethez minden oldalról iparkodott közeledni: úgy is mint természettudós, s úgy is, mint művész. Bár az analizálásnál soha nem áll meg; mindig újra meg újra, száz meg százféle alakban építi fel előttünk a nagy szintetikus törvényt.

Első kötetét (ifjúkori verseitől s más aprósá­goktól eltekintve) tulajdonképen azért írta, hogy az általa annyira csodált Turner zsenijét kor­társainak bemutassa.

Csodálatos mélységgel és gazdagsággal tárja fel előttünk a víz s a levegő, a felhők, fák és virágok, a sziklák és mezők szépségeit, fejti le róluk a bennük lakozó igazságot. Kimutatja, hogy mit nem láttak és éreztek ebből a régi tájkép-festők, és mennyi újat és igazat viszont Turner. Bizonyítja a modem tájkép korszakalkotó, önálló és jogosult törekvéseit; elementáris igazságát. Visszaköveteli számára a természetet, ilyenkor szavait oly diadalmas erővel bocsátja a világ négy tája felé, mint akár a világbíró az ő tízezer har­sonás angyalát az Ítélet napján. Hallgassuk meg például szavait, amelyekkel az ég szépségét és jelen­tőségét festi. „Különös dolog, hogy mily keveset tudnak általánosságban az emberek az égről. A teremtésnek az a része ez, amelyben a termé­szet többet tett az ember gyönyörködtetésére, többet azzal az egyedüli és nyilvánvaló szán­dékkal, hogy beszéljen hozzá s tanítsa őt, mint bármelyik más alkotásában, s mégis ez a rész az, amelyre mi a legkevesebb ügyet vetünk. Kicsiny száma lesz az ő alkotásainak, melyek szervezkedésük minden részével nem utalnának valami más, anyagibb és lényegibb célra, mint pusztán az ember gyönyörködtetésére; de az ég minden lényegesebb céljának elég volna téve, már amennyire mi tudunk hozzá, ha úgy körül­belül minden harmadik nap valami nagy, csúnya, fekete felhő jelennék meg az égbolton, mindent jól megáztatna, s aztán megint elvonulna a kék égről, legfeljebb egy kis finom reggeli s esti ködöt hagyva hátra harmatnak. S ehelyett – nincs éltünk bármely napjának egyetlen pilla­nata, amelyben a természet nem tárna fel előttünk jelenést jelenés után, festményt fest­mény után, glóriát glória után, oly magasrendű és állandó törvényeken építve fel legtökéletesebb szépségeit, hogy kétségtelen bizonysággá válik előttünk: mindez a mi örökkön való gyönyörű­ségünkre történik. És minden ember, bármilyen viszonyok között, bármily messze is álljon külön­ben a szépség forrásaitól, állandóan maga előtt látja a természet ezen munkálkodását. A föld legnemesebb jelenségeit csak kevesen láthatják és ismerik; nem adatott meg nekünk, hogy köze­lükben élhessünk; állandó közellétünk mintegy zavarni, akadályozni látszik őket munkálkodásuk­ban, – de az ég mindnyájunk számára való; »bármilyen fényes és ragyogó — mégis a minden­napi kenyérhez hasonló«. Minden működésében szívünk bátorítására s felemelésére törekszik, hogy azt megnyugtassa, portól, piszoktól megtisztítsa. Néha hízelkedő, néha szeszélyes, néha titokza­tos, — de sohasem ugyanaz két pillanatra sem; majdnem emberi szenvedélyeiben, majdnem szellemi gyöngédségében, majdnem isteni végtelen­ségében, oly tisztán hivatkozik mindarra, ami bennünk halhatatlan, amily határozottan lát­szik sújtani vagy áldani halandó részünket. És mégis, mi nem figyelünk reája, nem gondolunk vele, csak amennyiben állati érdekeinket érinti. Valami jelentőség nélküli, egyhangú véletlennek tekintjük mindazt, amivel ő világosabban szól hozzánk, mint a vadállatokhoz, mindarra, a mi tanúbizonyságot tesz arról, hogy a Mindenható palástja redőiből egyebet is bocsátott ránk a vilá­gosságnál és pornál, amikben fával, féreggel osztozunk. Oly közönségesnek s hiábavalónak találjuk mindezt, ami nem érdemli meg egy pillanatnyi figyelmünket, vagy egy csodálkozó pillantásunkat. Midőn legunottabb unalmunk s legbárgyúbb léhaságunk perceiben az éghez fordulunk, mint utolsó kibúvóhoz, milyen jelensé­geiről teszünk említést? Egyikünk így szól: esik; a másik: a szél fúj; a harmadik: juj de meleg van! Hol van az az egyetlen egy ember az egész fecsegő tömegből, aki beszélni tudna annak a tornyosuló fehér hegyláncnak ormairól és szaka­dékairól, amely tegnap délben övezte a lát­határt? Melyikük látta azt a fényes sugárnyalá­bot, amely dél felől reájuk vetette magát, s addig áztatta, olvasztotta üstöküket, míg zuhogó esővé nem foszoltak széjjel. Ki látta a múlt este a halott felhő-árnyak táncát, midőn a nap odahagyta őket, s a nyugati szél maga előtt hajtotta ron­gyaikat, mint a leszáradt leveleket? Mindezek elmúltak, senki sem látta, senki sem sajnálta. És ha egyszer, egy-egy magános pillanatra, ki is léptünk közönyünkből, csak a legvaskosabb, a leg­különlegesebb hat reánk. Pedig a Mindenható legfenségesebb lényegében nem a természet szer­telen és vad megnyilatkozásai által beszél hoz­zánk; nem a jégeső csattogása, vagy a forgószél tombolása által; nem a földrengésben, vagy a tűztengerben — hanem halk, ájtatos suttogással. A koromfekete éjjel s a cikázó villám lelkünknek csak otromba és alacsony képességeit rázzák fel; a mélységet, a csendet, az örökkévalósá­got – az ő szerény fenségének nyugodt és alázatos elvonulásában találjuk; abban, amit érezünk, mielőtt meglátnánk, amit szeretünk, mielőtt megértenénk; dolgokban, melyeket az an­gyalok szőnek számunkra naponta, s melyek mégis folyton változnak; melyek mindenütt megtalál­hatók, s melyeket mégis mindenki újra megtalál. Ezek tanítanak meg az alázatosságra, s adják reánk a szépség áldását.”

Bemutattam itt, habár a fordítás által csak tompított visszhangban, szavainak erejét, melyekkel a természet titkait és törvényeit hirdette.

Majd Olaszországba megy, hogy tanulmányait folytassa. S itt egyszerre nagyot fordul vele a világ. Egyszerre észreveszi, bár eleinte álmélkodásában és örömében hinni is alig mer szemei­nek, hogy ugyanazokat az Igazságokat, ugyan­azokat a törvényeket, melyekre őt a nagy ter­mészet megtanította, ismerték sok századdal ez­előtt azóta rég porladozó emberek – műveiket ezen ismeretük kétséget kizáró dokumentumai­ként hagyva hátra. S itt kezdődik Ruskin művészi megismerése –   eddig csak a rajongó, fogékony természetimádó volt. Napról-napra hatol előre, mint valami ellenséges tartományba, elfoglalja s felfedezi újra a maga számára s korunknak a középkori keresztény művészetet. Ő keltette életre mindnyájunk számára a primitíveket, s nél­küle talán még most is találhatnánk egy-egy Botticellit a Colonnák pincéjében. Öröme határtalan, midőn észreveszi, hogy az általa hirdetett igaz­ság valóságát eleven példákkal igazolhatja be. Megható például az a levél, melyet akkoriban édesatyjához llaria dl Caretto síremlékéről, Jacopo della Quercia: a luccai dómban levő művéről ír, s melynek szavait később a „Modern Painters” kötetében nagyjából megismétli.

„Egyszerű nyughelyén fekszik, már tudniillik llaria di Caretto, kutyával lábainál; nem oldalt, de me­reven hanyatt, feje a kemény párnán. Ezen, jegyez­zük meg jól, a belemélyedés semmi nyoma – csalóka hazugságként. Párnát ábrázol csak, de nem akar annak tartatni. Haja egyszerű fonatban övezi tiszta homlokát, csukottak az édes, ívelt szemek, nyugodt és szigorú a szerető ajkak gyen­gédsége; valami a lélegzetet visszatiltó lebegi őket körül; valami, ami sem nem halál, sem nem álom, de mind a kettőnek tiszta képe. A kezek nincsenek sem imára emelve, sem összekulcsolva; a karok csendesen lehanyatlanak a test mentén, s estükben a két kéz keresztben hull egymásra. Lá­bait elfedi a ruha, éppúgy a tagok formáit, de nem azok báját. Ha valaki közülünk egy darabig ott állva e síremléknél, megláthatná könnyein keresz­tül egyikét azon hivalkodó és gyengédtelen kő-tömegeknek, amelyeket a mi üres és szívtelen napjainkban tettetett bánat emel esztelen hiúság­ból, a szeretet oly forró és hatalmas árja szökne szívébe, mely elől nem zárkózhatnék el senki, sem ridegségében, sem esze bárgyúságában vagy botor kérkedésében.”

 

Ezen útjában egyszerre világos lesz előtte száz új vonatkozás. A XII., XIII. század dómjai – a luccai katedrális, llaria di Caretto síremléke, Giovanni Pisano faragásai, a pisai Campo Santo, Orcagna, Benozzo Gozzoli s a nagy Giotto freskói – Angelico áhítata s a többi primitívek egy új világba vezetik. Felismeri, hogy az utolsó igaz, az utolsó eleven művészet a középkoré volt, azé a közép­koré, melyet eddig sötétnek neveztek, s amely mégis, legalább részben, birtokában volt annak a lángoló új igazságnak, melyet ő volt a világnak hirdetendő. Mely művészetében soha ember hiú­ságát, csak Isten dicsőségét akarta szolgálni, s ezért nem hivalkodó, de szerény, nem pompázó, de komoly, nem kábító, de őszinte volt minden­kor. A középkor embereit, bármilyen vadak és erőszakosak lettének is légyen máskülönben, egybekapcsolta az ő szellemi nívójuknak meg­felelő vallásos hitük, Istenben vetett rendíthetetlen bizodalmuk. Harcoltak egymás ellen, gyilkolták egymást, de midőn az Isten dicsőítésére került a dolog, letette mindenki fegyverét, megszűnt minden földi versengés és hiúság, és dolgoztak, fáradtak, teremtettek az Úr nagyobb dicsősé­gére. Ennek a mindent egybekapcsoló hitnek volt égbenyúló, fenséges bizonyítéka a középkor művészete. Midőn aztán ezen hit történeti járu­lékainak, babonáinak és dogmáinak tömkelegébe fulladt, s a reneszánsz emberének lelkében inogni kezdett, vele ingott meg dicsőségének földi hir­detője, a középkori művészet is. Igaz, a reneszánsz iparkodott helyébe egy újabb ideált állí­tani – egy meg nem értett kornak, az antik görög világnak – csak külső jelét, a szépet, mint öncélt. De azért ezen hamis bálványnak körülhordozása mellett csak ott folytatódtak a dolgok, ahol azelőtt elhagyták őket. Csak úgy épültek a keresztény Isten templomai, mint annak előtte, csak úgy készültek a szentek szobrai és festett képei, mint az elmúlt századokban. Csak egy hiányzik, egy nincsen meg többé: a munkál­kodó ember lelkében a meggyőződés, az élő hit. A templom nem az Istent dicsőíti többé, hanem csak egyszerűen szép kell, hogy legyen. Szent György többé nem Istenbe vetett rendíthetetlen bizodalmával s az ő segítségével diadal­maskodik a sárkányon, hanem izmainak erejével, ügyességével. Nincs többé semmi, a mi az embe­reket összefűzze, s előáll a reneszánsz individualizmusa, amely az emberben nem keresi meg többé az Istent, hanem csak a magára maradt, törpe embert. Ez a kor ugyan egyelőre még, az elmúlt generációk örökségeképpen, néhány óriás individuumot teremt – de azután mindinkább érvényesül hamis, szertemállasztó hatása, és törpe epigonok [a] törpeségüket hivalkodó munkáikkal bizonyítják.

Ruskin, kit minden porszem az ő megtisztult, s középkori bilincseiből felszabadult Istenének megismerésére tanított – egyszeriben lelke min­den húrjával átérezte, felfogta a középkor művészetének ezen elementáris igazságát és komoly tartalmát, valamint az utána következő korok hivalkodó hazugságát s üres pompáját. Most aztán egy második, sokkal nagyobb és hatalma­sabb feladat előtt áll: az elsőnek minden vára­kozáson felül való kibővítése és megnövekedése. Ezentúl, hogy úgy mondjam, élte második szaká­ban, lelke egész hevével ráveti magát ezen újabb igazság fennen való hirdetésére; hogy íme, sok századokkal ezelőtt, de volt igazi tulajdon mű­vészetünk, melynek forrása eliszaposodott ugyan, de teljesen el nem apadt – jöjjetek, hárítsuk el a gazt és a sziklákat, hadd csergedezzék újra kristálytisztán egy újabb mederben, s tükrözze vissza a kéklő eget s benne a mindenek alkotóját. Bizonyítja, hogy a mennyiben ez volt az utolsó, őszinte művészet, és az egyedüli, amely építé­szetében szerkezeti elveinél fogva bármilyen tér­nek a kiképzésére alkalmas, egyúttal az egyedüli is, amelynek továbbfejlesztése által egy újabb modern művészet alapját vethetjük meg. Nem kívánja a gótika egyszerű imitálását, de reá­ mutat az emberiség fejlődésének folytonosságára, hogy az ember múltját sem meg nem tagadhatja, sem tőle el nem szakadhat, és csak őseinek vállain emelkedhetik magasabbra, bár csak ott és akkor, ahol azok az igazság birtokában voltak. Tanul, utazik, temérdek rajzot készít a középkor műemlékeiről; egymás után írja meg nagyszabású műveit: elsőben is a „Modern Painters” második kötetét, majd a „Seven Lamps of Architecture” (Az építészet hét lámpája), a „Stones of Venice” (Velence kövei), és sok egyebet. Ezen munkái erős visszhangra találtak egész Angliában, és továbbra az egész kontinensen is. Az embereket, s különösen a művészek nagy részét, egyszeriben áthatotta Ruskin szavainak igazsága – s azóta a művészeti korok genetikus csoportosítása jórészt új szempontokat nyert.

Mégis nem ez volt Ruskin tanításának leg­fontosabb eleme — legmélyebb lényege. Az ő lelkében vált elsőben tiszta bizonysággá az a tudat, hogy a művészetre, bármilyen formájában is, de valami formájában bizonyosan, minden ember­nek joga és szüksége van, akár a levegőre, vagy a mindennapi kenyérre. És hogy minden emberi kor és társadalom oly arányban boldog vagy boldogtalan, amennyiben minden tagját művé­szetében részesíti, vagy abból kizárja. Egyszóval, hogy a művészet mindnyájunké. Ezen igazság fényénél terjeszkedtek aztán fel ismét az Istenség zsámolyáig a művészet már-már összezsugorodó határai, ezen gondolat ereje állította egyszerre helyre az összekötő kapcsot az élet és a művészet között.

Sokan szeretik őt szociálreformernek nevezni, amint hogy az is volt, bár sokkal tágabb érte­lemben. Hiszen sok munkájában tisztán szociálpolitikát, nemzetgazdaságtant űz. De mi mégis nevezzük őt inkább prófétának. Az ő nagy lelke nem bocsátkozhatott le a napi kérdések tisztá­zásának küzdelmébe, ő csak felállott, s kinyúj­totta karját az ígéret földje felé, s le sem bocsá­totta azt halála órájáig, mert hiszen igazságában való erős hite és forró szeretete támasztották azt alá. Ő csak a következő generációk kultúrájának legszélesebb alapjait vetette meg. Gondol­kodásának röpte áthidalta a legtávolabbi szférákat, és soha senki ő előtte nem mutatta ki még oly világosan, hogy az erkölcsi és művészi igaz­ságok ugyanegy forrásból fakadnak, és hogy az utóbbi az első nélkül el nem lehet. Soha senki ő előtte még a művészetet nem tudta az összes­séggel oly szerves, a lét minden megnyilatkozá­sával kapcsolatos összefüggésbe hozni. Kimutatta bennük a törvény egyazonosságát. Ő egymaga felépített újra egy egész világot, melyet ő előtte annyi százan és ezren iparkodtak romba dönteni.

Ha a „Struggle for life” („Küzdelem a létért”) hamisan alkalmazott teóriája az embereket széjjel szakította, egymás ellen uszította – ő kimutatja, hogy minden emberi lét és fejlődés csak ezen törvény tudatos tagadásával lehetséges. Nem mintha ezen törvény egyáltalában érvénytelen volna, hanem azért, mert ezen törvény fölött egy másik, hatalmasabb törvény él minden ember, mint tudatos lény szívében – a mindent körül­ölelő, megtartó szeretet törvénye. Ezen törvény mennyei világosságánál azután kimondja igaz­ságait, ha az egész világ ellene van is. Az „Unto this Last” négy fejezetében mint valami modern evangéliumban hirdeti és bizonyítja az emberiség közös, egységes életének a szeretetre alapított egyedül való lehetségességét. Minden lépés, mely e közösségből elvezet, halál – minden lépés e közösség felé, növekvő élet. Nem támad meg semmi institúciót, semmi társadalmi szervezetet, mert tudja, hogy ezek csak az emberiség fejlett­ségi fokának szükséges folyományai, de kimu­tatja, hogy mi az emberi életben az igazán érté­kes, éltető és maradandó – akár az államra, akár az egyénre nézve: nem a pénz, nem a küzdelem árán mások felett kicsikart hatalom, hanem az az intenzitás és tisztaság, amellyel a társadalom minden egyes tagja az isteni törvényt magában felvenni képes.

Hallgassuk meg őt újra:

„Különös nemzetgazdaságtan, az igaz; mind­azonáltal az egyedüli, amely valaha volt vagy egyáltalában lehetséges: minden az önérdekre alapított nemzetgazdaságtan csak a beteljesedése lévén annak az állapotnak, amely egykor létre­hozta a szakadást az angyalok között, és az egek egyensúlyát romba döntötte.

Tehát hogy az emberi lények lehető legna­gyobb száma nemes és boldog legyen. De hát összefügg-e a nemesség a számmal? Igenis, nem­csak, hogy összefügg, de szükséges kelléke is neki. Az élet maximumát csak az erkölcs maximumával érhetjük el. Ebben a tekintetben az emberi népesedés törvénye teljesen eltér az állati életétől. Az állatok szaporodását egyedül az élelem hiánya, a fajok egymással való ellenségeskedése szabá­lyozza; a legyek elterjedését korlátozza a fecske éhsége, a fecskékét meg ismét a legyek kevés száma. Az ember, állati voltát tekintve, csakugyan ugyanezen törvények alatt áll: éhség, járványok és háború, ezek a szükségszerű s egyedüli kerék­kötői az ő elterjedésének – s eléggé hatásosak is mind ez idáig, amíg legfőbb törekvésünk abból áll, hogy miként pusztítsuk el lehetőleg gyorsan önnön magunkat – vagy dúljuk fel saját lakó­helyeinket, amíg legjobbik eszünket arra használ­juk, hogy miként egyengessük útját az éhségnek, vessük meg nyugvóhelyét a járványnak, s adjuk meg súlyát kardunknak. De ha az embert egyéb­nek, s nem csak állatnak tekintjük, akkor gyarapo­dása nincs ezen törvények által korlátozva. Ennek korlátait csak az ő bátorságának és szeretetének határai szabják meg. Mindkettőnek bizonyára megvan a maga határa, és kell is, hogy legyen. De ezeket még ugyancsak nem értük el s nem is fogjuk még elérni – egyhamar.

Az emberi gondolatok nagy tárházában nem ismerek szomorúbbat, mint a nemzetgazdák spekulációit az emberi népesedés kérdését illetőleg. Valaki indítványozza, hogy javítani kéne a mun­kások helyzetén s nagyobb bért adni nekik. »Ohó – szól a nemzetgazda –, ha Önök felemelik a munkás bérét, ő vagy másokat fog a nyomorúság ugyanazon állapotába leszorítani, amelyben eddig ő maga volt, vagy pedig elissza a pénzét.« Meg fogja tenni. Tudom, hogy megteszi. De ki öntötte belé ezt a szándékot? Tegyük fel az Ön saját fiáról volna szó, s Ön kijelentené nekem, hogy nem meri őt társnak venni üzletébe, vagy neki kifizetni a heti munkabérét, mert ez esetben ő halálra inná magát, s egy féltucat gyermeket hagyna a községre. »Kitől kapta hát az ön fia ezt a hajlamot?«  – kérdezem én. Öröklés útján-e vagy nevelése folytán? Ezek egyikétől okvetetlenül. És amiképpen áll a dolog ő vele, épp úgy áll a szegénnyel is. Ezek a szegények vagy egy lénye­gében egészen más fajt alkotnak, mint mi vagyunk, s így kiirthatatlanok (amit, ha titokban talán gondolt is, mindezidáig azonban még nem mert senki sem nyíltan állítani), ha pedig nem, úgy, feltéve, hogy hozzánk hasonló gondozásban részesülnének, épp oly önmegtartóztatók és mér­tékletesek lennének, mint mi vagyunk – épp oly bölcsek és szenvedélyeik felett uralkodók – egyszóval az erkölcsösség követésre méltó példái.

»De hiszen – felelnek – ők nem részesülhetnek nevelésben. És miért nem? Ez éppen a kérdés veleje! Jótékony szívű emberek úgy képzelik, hogy a gazdagnak legnagyobb bűne, ha a szegénytől megvonja kenyerét; s a nép kenyérért kiált a sokaságok Urához, amelyet csalárdul távol tarta­nak tőle. Hej! Nem a kenyér az, amelynek a megvonása a legkegyetlenebb dolog, s a melyhez való jog a legégbekiáltóbb! Az élet több, mint az étel. A gazdag nemcsak a kenyeret vonja meg a szegénytől; de megvonja a tudást; megvonja az erkölcsöt; megvonja a megváltást. Ti pásztor nélkül való bárányok, nem a legelőt zárták el előletek, hanem azt, hogy ti is jelen lehessetek! Kenyér! Talán ezt a jogotokat még visszaperelhetnők számotokra. De vannak más jogok, amelyeket mindenekelőtt vissza kell szereznünk. Követeljétek, ha úgy tetszik, az asztal hulladé­kait; de követeljétek, mint gyermekek és nem mint kutyák; követeljétek mindennapi kenyerete­ket, de még sokkal hangosabban követeljétek azt, hogy szentek, tökéletesek és tiszták lehessetek! Furcsa szavak – ugyebár –, ha munkásainkra gondolunk. Szentek! Hosszú palást nélkül és szentelt olaj híján, ezek a darócruhás, durva szavú alakok — megnevezetlen, megvetett szolgálatokra szorítva? Tökéletesek ezek bamba tekintetükkel s összeszorított ajkaikkal – alig-alig ébredező elméikkel? Tiszták ezek, érzéki vágyaikkal s alant csúszó gondolataikkal; testben rothadtak, s alacsonyak lélekben? Ez mind így lehet; és mégis, így amint vannak, ezek a leg­szentebb, legtökéletesebb és legtisztább lények, melyeket a föld jelenleg felmutathat. Olyanok, mint amilyeneknek mondottak őket; de ha olyanok is, még mindig szentebbek, mint mi, akik ilyen állapotban találtuk és hagytuk őket.”

Íme egy kis töredék az ő „Unto this Last” című művéből, melynek csak négy első fejezete jelenhetett meg az általános tiltakozás okán – s amely mutatja, hogy mily mélyen hatolt ő le a társadalom bajainak kútforrásához, s mily tisztán érezte embertársának legtitkosabb szen­vedését.

A dolgok történelmi rendjéből folyik, hogy éppen nemzetgazdasági törekvéseit, dacára annak, hogy semmi tételes törvényt meg nem támadtak, mégis, mert rögtön felismerték, hogy az eddig dívó rendszernek fundamentumait akarná fel­vetni, rögtön a leghevesebben támadták meg, részben pedig rövidlátóságból kinevették. De ez soha egy perezre sem tántorította meg Ruskint [a] meggyőződésében; itt érezte ő a leghatározot­tabban, hogy a jövő az övé.

Ő volt az, aki az emberi munka eltörölhetetlen értékét proklamálta akkoriban, midőn a gyár­ipar kezdett Angliában az emberből is gépet csinálni, s az emberiséget részben haszontalan, részben felesleges produktumokkal elárasztani. Ez ellen való tiltakozása a leghevesebb volt, mert nemes lelke nem tudta elviselni, hogy annyi ember sínylődjék, szenvedjen, embertelen életet éljen, csak hogy ismét másoknak, haszontalan, művészietlen produktumok átszolgáltatása által újabb szenvedést okozzon. Különben erről még szó lesz a W. Morrisról tárgyaló fejezetben. Persze e kérdés végleges megoldása lehetetlen­nek bizonyult, de itt is meglátszanak Anglia mai viszonyaiban, a Trade-Union-okban stb. az ő beavatkozásának nyomai.

Aminek kimutatására szentelte egész életét – hogy az ember éltető ereje, lényege, életének célja a mindent összekapcsoló isteni törvény megismerése –, annak akart emléket és példát állítani halála után is. Ackland barátjával az oxfordi egyetem mellett múzeumot alapítottak, melyben az emberi megismerés minden ága, az alkotó szellem minden irányú megnyilatkozása képviselve van. Két ír építész építette azt, természetesen Ruskin sugallta gótikában, s hirdeti alapítójának fennkölt eszméit — de úgy hiszem talán még sem oly tisztán és ékesen, mint az ő hátrahagyott művei.

*

Ha minden egyes kornak megvannak a maguk kiváló, vezető típusai, amelyeken keresztül mint­egy kristályon át pillantjuk meg koruknak eszméit, céljait, szenvedéseit és vágyait – mégis velük együtt már sokakban él többé-kevésbé elevenen az új gondolat, forrong, zsibong valami rejtelmes erő, mely pozitív alakot akar ölteni. Így volt ez Ruskin korában is. Általános az a balhit, hogy az a néhány ember, a kik a „Praerafaelite-Brother-hood” (preraffaelita testvérek) neve alatt össze­álltak, s a kiknek befolyása az angol, s közvetve az egész modern művészetre kétségtelenül min­den egyéb frakciónál mélyebbre ható volt – mon­dom, hogy ez a néhány ember egyenesen Ruskin behatása, az ő vezetése alatt állott volna. Holott a dolog nem így áll. Ami Ruskin lelkében for­rott, és aminek munkáiban nemsokára aztán oly ékes kifejezést adott, az forrott ezeknek az embe­reknek a lelkében is, csak határozatlanabbul talán – és, ők festők lévén, más formai, külső kifejezésmódra törekedve. Midőn aztán mindkét fél már valahogy kifejezést adott eszméinek, törekvései­nek – találkoztak, mert rögtön felismerték egymásban a bajtársat, s egymást bátorítva s oktatva, haladtak azontúl tovább – vállvetve hárítván el útjuk elől az ignorancia és tehetetlenség lomha akadályait. Így indul útjára külön a Praerafaelita Brother-hood három ifjú tagja: Dante G. Rossetti, Holman Hunt és S. Everett Millais, így indul el magában William Morris és tábora. De előbb-utóbb mind meglelik egymást, a szálak összefűződnek, összebogózodnak, a tanít­ványok, követők újabb serege támad, kik az igét szerte viszik mindenfelé, persze közben nem egy magot szélnek szórva. És így az életre való alkalmazásában bizonyul aztán be a maga teljében az ige Igazsága. A praerafaeliták felfrissítik az egész sorvadó, akadémikus művészetet, képeik, bár eleinte gúny és megtámadtatás tárgyai – mégis a legmélyebb forradalmat idézik elő a művészet országában. Morris, gya­korlati sokoldalúságával és fáradhatatlan munkabírásával testet ad Ruskin nagy Igéjének: hogy az élet minden megnyilatkozásának művészi tar­talmat kell adni. Ráteszi hatalmas, alkotó kezét sivár otthonunk minden egyes tárgyára, s abba művészetet lehel. Ezáltal a mindennapi életet egy magasabb, tisztább szférába emeli, ő ragadja meg hévvel Ruskin szociális tanait is, s megpróbál­kozik azoknak gyakorlati formát adni, s emellett krisztusi nívón álló szocialista lesz ő maga.

Látjuk tehát, hogy itt újra ismétlődik az em­beriség fejlődésének annyiszor átélt mozzanata. Néhány ember – mint hajdan az apostolok – elindul, s a tespedő társadalomnak új tartalmat akar adni egy még csak nekik világító Igazság messze fényénél. Ruskin leguniverzálisabban öleli fel az igazság minden fázisát. A képírók min­denekelőtt őszinték akarnak lenni, hisznek egyéni, akár külső, akár belső szenzációik értékében és való­diságában. Realisták lesznek tehát a szó helyes értelmében, őket is áthatja azonban a középkor művészetének elementáris életereje, meggyőző naivsága. Megérzik a rokon vonásokat a két kor törekvéseiben s előszeretettel fordulnak e leple­zetlenebb és mesterkéletlenebb lelkű emberek ábrázolásai felé.

Ruskin s a preraffaeliták törekvéseinek köszön­hető tehát elsősorban az, hogy a művészetet visszaadták az életnek, s határait kiterjesztették minden irányban. Vissza akarták adni minden egyes embernek a neki kijáró részt belőle, és reá akarták nyomni az ember minden egyes alkotá­sára a művészet bélyegét. Hogy egész Európában azóta nagyot halad­tunk a cél felé: mindnyájan érezzük. De hogy még több a tennivaló, a reánk várakozó munka, nem tagadhatjuk. Hogy mily gyorsan tudunk majd utunkon haladni, attól függ, mennyi őszinte­séggel és tisztasággal követjük mi is ez úttörők példáját.

 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters