Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Shakespeare & Welles I. - Ámor megtette kötelességét

Shakespeare & Welles I. - Ámor megtette kötelességét

  2013.07.21. 13:45

Orson Welles Shakespeare iránti rajongása már élete zsenge szakaszában nyilvánvalóvá vált: a Mozarthoz hasonlóan csodagyermekként elkönyvelt későbbi rendező már gyermekkorában kívülről fújta a nagy drámaíró több művének több ezer sorát, tíz évesen a Lear király címszerepét próbálta, számos  kamaszként pedig több Shakespeare-darabot is sajtó alá rendezett a diákok horizontjának tágítása végett. 1937-ben, mindössze huszonkét esztendősen aztán saját társulatot alapított, a Mercury Theatre-t, amely a Julius Caesar feldolgozásával debütált, amelyben Welles Brutus szerepét formálta meg. Nagy nóvuma az adaptációnak, hogy az ókori Rómában játszódó cselekményt a fasizálódó Európába helyezte át, így a szereplők többsége fasiszta uniformisokban "feszíthetett". 


A rendezőnek így nagy álma volt, hogy a filmvásznon is kipróbálja a Shakespeare-adaptációt. Régóta vallotta, hogy ez kis költségvetéssel is realizálható, ha a hosszú próbákkal és szinte folyamatos felvétellel aprólékosan előkészítik a rendezést, ha a színészek precízen tudják a szerepüket, illetve ha a világítás pontosan szabályozott. Welles első filmes Shakespeare-feldolgozása  1948-ben a Macbeth lett - ugyanebben az évben, az 1948. évi velencei filmfesztiválon azonban egy "konkurens" darab is feltűnt: ekkorra tehető a Hamlet premierje, Laurence Olivier-rel a címszerepben.

Ezt 1952-ben az Othello filmre vitele követte. Welles az itáliai tartózkodását és színészi képességeit kamatoztatva a dózsék városában, Velencében rendezte meg az Othellót. Welles modern pszichológiai köntösbe bújtatva, ám középkori hevülettől áthatva fogott neki a rendezésnek („van bennem valami a középkori ember barbárságából” – mondotta egyszer), merőben újszerű eszközöket alkalmazva. Az Othello 1952-ben, a cannes-i filmfesztiválon el is nyerte az Arany Pálma díjat (a Két krajcár reménység című filmmel megosztva). A filmet részben Marokkóban, kis költségvetéssel forgatták és Welles három Desdemonát is "elfogyasztott": három színésznő játékát találta elégtelennek (köztük akkori menyasszonyáét, Lea Padovaniét), míg végül egy negyedik, Suzanne Cloutier nyerhette meg magának a főszereplőnő megformálásának jogát. A film valóban alacsony költségvetéssel bírt: a Cassio elleni merényletet és Rodrigo meggyilkolását azért volt kénytelen egy törökfürdőben felvenni, mert nem volt pénze a jelmezekre.

Meglehetősen szuverén Othello-feldolgozásról van szó: a kritikusok később fel is rótták, hogy mennyire szabad és autonóm módon kezelte az eredeti drámaszöveget. Welles magyarázatként azt hozta fel, hogy választás elé került: "vagy lefilmezem a darabot, vagy a filmművészet igényeinek megfelelően - tapasztalataimat követve - szabadon átdolgozom Shakespeare-t. Anélkül, hogy egy pillanatig is Verdihez hasonlítanám magam, úgy gondolom, az ő példája szolgáltatja a legjobb alapot igazolásomhoz. Az Othello opera rendkívül sokban különbözik a darabtól, Shakespeare nélkül azonban nem íródhatott volna meg,  s mégis mindenekelőtt opera marad. Ugyanígy, remélem, az Othello film mindenekelőtt filmművészeti alkotás."

Az Othello a díszletek forgatagából a "vissza a természethez" elvét érvényesítve döntően a szabad ég alá helyezte a cselekményt. A falak, a folyosók és a boltívek mintegy másodlagos jelentőségűvé "degradálódnak" ezáltal: "visszaverik, visszatükrözik, megsokszorozzák - akár a tükrök - a tragédia szövegének ékességét." (André Bazin)

A fekete bőrű Othello és a fehér bőrű Desdemona szerelme és a románc Jago által táplált féltékenység miatti zátonyra futása szuggesztív erővel rendelkezik: a fekete-fehér képkockák talán még hitelesebben reprezentálják a mór férfi és a "nordikus" nő fokozatosan kibontakozó antagóniáját és tragikus sorsukat. A barokkos történetet ekként éles kontrasztok és a fekete-fehér képek garmadája fűszerezik, fenntartva a néző figyelmét. 

Irodalom

  • Bazin, André: Mi a film? Osiris Kiadó, Budapest, 2002
  • Fáber András: A befejezetlen műemlék. Orson Welles tündöklése és nyomorúsága, in Filmvilág folyóirat, 1986/01., pp. 24-30. 

Értékelés: 10/8

Othello, a velencei mór tragédiája

(The Tragedy of Othello: The Moor of Venice)

fekete-fehér, amerikai-olasz-francia-marokkói történelmi dráma, 89 perc, 1952 (12)

rendező: Orson Welles
író: William Shakespeare
forgatókönyvíró: Orson Welles, Jean Sacha
zeneszerző: Angelo Francesco Lavagnino, Alberto Barberis
operatőr: Aldo Graziati, Anchise Brizzi, George Fanto, Alberto Fusi, Oberdan Troiani
vágó: Csepreghy Jenő, Jean Sacha, Renzo Lucidi, William Morton

szereplő(k): 
Orson Welles (Othello)
Micheál MacLiammóir (Iago)
Suzanne Cloutier (Desdemona)
Robert Coote (Roderigo)
Hilton Edwards (Brabantio)
Michael Laurence (Cassio)
Fay Compton (Emilia)
Doris Dowling (Bianca)

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters