Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Shakespeare & Welles I. - Ámor megtette kötelességét

Shakespeare & Welles I. - Ámor megtette kötelességét

  2013.07.21. 13:45

Orson Welles Shakespeare iránti rajongása már élete zsenge szakaszában nyilvánvalóvá vált: a Mozarthoz hasonlóan csodagyermekként elkönyvelt későbbi rendező már gyermekkorában kívülről fújta a nagy drámaíró több művének több ezer sorát, tíz évesen a Lear király címszerepét próbálta, számos  kamaszként pedig több Shakespeare-darabot is sajtó alá rendezett a diákok horizontjának tágítása végett. 1937-ben, mindössze huszonkét esztendősen aztán saját társulatot alapított, a Mercury Theatre-t, amely a Julius Caesar feldolgozásával debütált, amelyben Welles Brutus szerepét formálta meg. Nagy nóvuma az adaptációnak, hogy az ókori Rómában játszódó cselekményt a fasizálódó Európába helyezte át, így a szereplők többsége fasiszta uniformisokban "feszíthetett". 


A rendezőnek így nagy álma volt, hogy a filmvásznon is kipróbálja a Shakespeare-adaptációt. Régóta vallotta, hogy ez kis költségvetéssel is realizálható, ha a hosszú próbákkal és szinte folyamatos felvétellel aprólékosan előkészítik a rendezést, ha a színészek precízen tudják a szerepüket, illetve ha a világítás pontosan szabályozott. Welles első filmes Shakespeare-feldolgozása  1948-ben a Macbeth lett - ugyanebben az évben, az 1948. évi velencei filmfesztiválon azonban egy "konkurens" darab is feltűnt: ekkorra tehető a Hamlet premierje, Laurence Olivier-rel a címszerepben.

Ezt 1952-ben az Othello filmre vitele követte. Welles az itáliai tartózkodását és színészi képességeit kamatoztatva a dózsék városában, Velencében rendezte meg az Othellót. Welles modern pszichológiai köntösbe bújtatva, ám középkori hevülettől áthatva fogott neki a rendezésnek („van bennem valami a középkori ember barbárságából” – mondotta egyszer), merőben újszerű eszközöket alkalmazva. Az Othello 1952-ben, a cannes-i filmfesztiválon el is nyerte az Arany Pálma díjat (a Két krajcár reménység című filmmel megosztva). A filmet részben Marokkóban, kis költségvetéssel forgatták és Welles három Desdemonát is "elfogyasztott": három színésznő játékát találta elégtelennek (köztük akkori menyasszonyáét, Lea Padovaniét), míg végül egy negyedik, Suzanne Cloutier nyerhette meg magának a főszereplőnő megformálásának jogát. A film valóban alacsony költségvetéssel bírt: a Cassio elleni merényletet és Rodrigo meggyilkolását azért volt kénytelen egy törökfürdőben felvenni, mert nem volt pénze a jelmezekre.

Meglehetősen szuverén Othello-feldolgozásról van szó: a kritikusok később fel is rótták, hogy mennyire szabad és autonóm módon kezelte az eredeti drámaszöveget. Welles magyarázatként azt hozta fel, hogy választás elé került: "vagy lefilmezem a darabot, vagy a filmművészet igényeinek megfelelően - tapasztalataimat követve - szabadon átdolgozom Shakespeare-t. Anélkül, hogy egy pillanatig is Verdihez hasonlítanám magam, úgy gondolom, az ő példája szolgáltatja a legjobb alapot igazolásomhoz. Az Othello opera rendkívül sokban különbözik a darabtól, Shakespeare nélkül azonban nem íródhatott volna meg,  s mégis mindenekelőtt opera marad. Ugyanígy, remélem, az Othello film mindenekelőtt filmművészeti alkotás."

Az Othello a díszletek forgatagából a "vissza a természethez" elvét érvényesítve döntően a szabad ég alá helyezte a cselekményt. A falak, a folyosók és a boltívek mintegy másodlagos jelentőségűvé "degradálódnak" ezáltal: "visszaverik, visszatükrözik, megsokszorozzák - akár a tükrök - a tragédia szövegének ékességét." (André Bazin)

A fekete bőrű Othello és a fehér bőrű Desdemona szerelme és a románc Jago által táplált féltékenység miatti zátonyra futása szuggesztív erővel rendelkezik: a fekete-fehér képkockák talán még hitelesebben reprezentálják a mór férfi és a "nordikus" nő fokozatosan kibontakozó antagóniáját és tragikus sorsukat. A barokkos történetet ekként éles kontrasztok és a fekete-fehér képek garmadája fűszerezik, fenntartva a néző figyelmét. 

Irodalom

  • Bazin, André: Mi a film? Osiris Kiadó, Budapest, 2002
  • Fáber András: A befejezetlen műemlék. Orson Welles tündöklése és nyomorúsága, in Filmvilág folyóirat, 1986/01., pp. 24-30. 

Értékelés: 10/8

Othello, a velencei mór tragédiája

(The Tragedy of Othello: The Moor of Venice)

fekete-fehér, amerikai-olasz-francia-marokkói történelmi dráma, 89 perc, 1952 (12)

rendező: Orson Welles
író: William Shakespeare
forgatókönyvíró: Orson Welles, Jean Sacha
zeneszerző: Angelo Francesco Lavagnino, Alberto Barberis
operatőr: Aldo Graziati, Anchise Brizzi, George Fanto, Alberto Fusi, Oberdan Troiani
vágó: Csepreghy Jenő, Jean Sacha, Renzo Lucidi, William Morton

szereplő(k): 
Orson Welles (Othello)
Micheál MacLiammóir (Iago)
Suzanne Cloutier (Desdemona)
Robert Coote (Roderigo)
Hilton Edwards (Brabantio)
Michael Laurence (Cassio)
Fay Compton (Emilia)
Doris Dowling (Bianca)

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters