Update : Huzella Tivadar: Bolsevizmus-antibolsevizmus, belháború-külháború társadalombiológiai nézőpontból (1940) |
Huzella Tivadar: Bolsevizmus-antibolsevizmus, belháború-külháború társadalombiológiai nézőpontból (1940)
2021.10.01. 08:39
Előadás a Magyar Külügyi Társaságban 1940. április hó 12-én
Az európai civilizációt és kultúrát létalapjában fenyegető, az emberiség egész közösségére sorsdöntő világválság megdöbbentő arányaiban bontakozik ki előttünk. A népek emberpusztító háborúságába egymás után sodródnak bele az országok. Külháborúik bonyodalmaiban határaik, a belsejükben lappangó forradalmi törekvések szította osztály- és pártharcokban, a társadalmi keretek, a jogrend korlátái bomladoznak. A világzűrza var forgatagából, a súlyos társadalmi és politikai problémák kusza szövevényükben merülnek fel. Rejtélyeik az ember értelmét, a szfinx enigmáihoz hasonló könyörtelenséggel, végső erőfeszítésre sarkallják.
Európa kiélt társadalmi szervezetének végkimerülését, a nyugati kultúra napjának leáldozását jelenti-e az emberi gyűlölség ezen világuralma? Beteljesedik-e rajtunk egy japán diplomatának még a múlt században elhangzott jövendőmondása, hogy századunk Európa államainak alkotmányait rongyokban, birodalmait romokban fogja látni? Vagy remélhetjük-e, a sötét jóslatokkal szembeszálló derűlátással, hogy a pusztító háborúságból, a boldogabb jövő korszakában béke és éltető megújhodás származik?
Nagyon is időszerű, hogy a Magyar Külügyi Társaságban - amelynek feladata a külügyi problémák tudományos alapjainak kutatása is - ezen, korunk lelkén fekvő problémákkal foglalkozzunk, és a társadalmi és politikai események mélyebb eredőinek, összefüggéseinek és vonatkozásainak tudományos megismerésére törekedjünk.
A társadalmi és állami szervezet életjelenségeinek és halálos betegségeinek, a forradalomnak és a háborúnak tudományos értelmezésében a biológia nézőpontjainak és az orvosi hivatás elveinek érvényesítése nélkülözhetetlen. Az ember és társadalmi közösségének átfogó biológiai szemlélete adja csak meg a tudományos alapot életrevaló társadalmi tanok és politikai elméletek kiépítése számára.
Az élettudományban megalapozott társadalomtudomány gyakorlati jelentőségének és éltetően cselekvő erejének lendületét, éppen úgy, mint az orvostudomány, csak az orvosi hivatás ethoszától, az emberszeretet érzelmétől nyerheti. A társadalombiológusnak át is kell élnie, át kell szenvednie a vajúdó társadalmi problémákat, hogy a tudományos szintézis magasabb fokára emelkedve, a biológiai megfigyelés és kísérlet tárgyilagos tényeibe gyökerező ismereteket a szociológia rendszerének gondolatkonstrukciójában hatékony társadalmi eszmék tudományos megalapozásában értékesíthesse.
A társadalmi elméletekbe, politikai és gazdasági tanokba az idők folyamán a korszerű biológiai felfogások állandóan beleszövődtek. A talaj, a klíma, a környezet, az alkalmazkodás biológiai problémái Montesquieu, Comte, Spencer, Taine és követőiknek nyomán a „mesológia” társadalmi tanában érvényesültek, különösen a lamarckizmus hatása alatt. A darwinizmus szélsőséges eszméi Marx és Engels tanait hatották át. Az öröklés problémája Zola műveiben, a faj probléma Gobineau nyomán, a természet rendjében mutatkozó periodicitás, a történelmi jelenségek időszakos megismétlődésének alakzatait kutató Spengler műve által domborodik ki a társadalmi felfogásokban.
Az élettudomány hivatott művelőinek korszerű feladata és kötelessége, hogy a szociológia terén burjánzó biológiai tanokat tudományos értékük és érvényük szerint, a társadalomtudományban megerősítse, vagy abból kiselejtezze. Különösen áll ez a bolsevizmus társadalomromboió propagandájára és filozófiájára, amely Marx szerint a világot nemcsak értelmezni, de megváltoztatni és hivatott. Ki szállhatna szemben nagyobb illetékességgel és eredményesebben, az anyagelvűség világnézetére alapított hitté merevedett tévtanok ideológiájával, mint a biológus, a korszerű élettudomány tekintélyével felruházott érveivel és a tudós emberszeretetének az ember életéért és társadalmi boldogulásának feltételeiért harcba szálló minden lelkesedésével, szenvedélyével és áldozatkészségével.
A biológia és szociológia kapcsolatának alapjában azon felfogás áll, hogy a társadalom élő szervezet. Ez az organikus társadalomfelfogás vagy „organicizmus” már Platón államelméletében érvényesül, Arisztotelész a biológia atyja is, akit Dante a tudósok mesterének, Comte minden igazi gondolkodó örök fejedelmének nevezett, a népek társadalmi jelenségei mögött természeti törvényszerűséget tételezett fel. Aquinói Szent Tamás, Fichte, Kant, Schelling, Hegel, Comte, Spencer, Hertwig elméletei is az emberek társadalmi vagy állami közösségét élő szervezet gyanánt fogják fel, csakúgy, mint a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a portugál hivatásrendiség politikai tanai. Milne Edwards a fiziológiai munkamegosztás elvében az egyén és a társadalom szervezete között újabb fogalomközössége a sejtindividuum elemi szervezete. A sejtelmélet lett az élőlények vonatkozásai az egyén és társadalmi közösség viszonyával kerültek analógiába.
Az élőlények egész világát átfogó biológiai életszemlélet egységét a sejtelmélet teremtette meg, amely szerint az egysejtű véglények, a növények, az állatok és az ember szervezetének végső, megoszthatatlan egysége a sejtindividuum elemi szervezete. A sejtelmélet lett az élőlények szerveződésének közös általános értelmezési elve. A sejttan a különböző élőlényekkel foglalkozó összes szaktudományok és - mint sejtkórtan - a korszerű orvostudomány alapja gyanánt mindezen tudományok közt bensőséges kapcsolatot teremtett. A sejtelmélet az ember társadalmi vonatkozásainak megítélésében is nagy mértékben érvényesült.
A klasszikus sejtelmélet - amelyet Schwann Tivadar alapított. és százéves fennállását most egy éve ünnepelte az anatómusok nemzetközi társaságának meghívásomra itt Budapesten egybegyült kongresszusa - minden, az élettudomány egész területére kiható termékenysége mellett sem bizonyult kielégítőnek, hogy a sejtélet bármily beható ismerete alapján is, a sejtek sokaságának egységes, összhangzatos és célirányos együttműködését a szervezet „közéletében” megmagyarázza. Éppen így Comte klaszikus szociológiája alapján az egyén fogalmából kiinduló társadalmi tanokban sem találunk támpontot a társadalom szervezetét létrehozó és fenntartó tényezők elképzelésére.
Az organizáció, a szerveződés, az életnek legáltalánosabb, az élőlények egész világára legjellemzőbb jelensége, amely mind a biológia, mind a szociológia alapproblémája, nem talált tehát kielégítő magyarázatot sem a biológiai sejtelméletben, amely a szervezetet pusztán a sejtindividuumok halmazának, összességének tekinti, sem pedig a sejtelméletnek megfelelő individualista, illetőleg nominalista társadalmi felfogásokban, a liberalizmus gazdasági és a demokrácia politikai tanaiban, amelyek csak az egyes sejtek, illetőleg az egyes emberek létét tekinti társadalmi realitásnak, és a szerveződésnek az egyéneken kívüli tényezőit nem veszik figyelembe. A szerveződésre vonatkozó ismereteink hiányossága és határozatlansága miatt nem alakulhatott ki egységes felfogás az egyén és a közönség vonatkozásainak megítélésében, sem a biológiában, sem a szociológiában, sem a két tudomány közösségében.
A sejtelmélet egyoldalúságának visszahatásaként a biológia terén a „holizmus” elmélete keletkezett, amely a szervezetnek egészét helyezi előtérbe, és [a] sejtfogalmat a sejtösszefüggések folytonosságának élő állományába olvasztja be. Ezen biológiai „egészfilozófia” szociológiai megfelelője a kollektivizmus, univerzalizmus és totalizmus társadalmi felfogásainak különböző árnyalataiban jut kifejezésre, amelyek az individualista felfogással szemben csak a társadalmi közösséget ismerik el eredeti, igazi élő valóságnak, amelynek az egyén jogait és érdekeit teljesen alárendelik. E felfogásban keresnek igazolást egyes államkormányzatok parancsuralmi rendszereik számára, amelyek az államhatalom kiterjesztésével az egyén magánéletének terét a végletekig szűkítik, midőn a túlszervezett társadalom megmerevedett kereteiben az emberek egyénisége, társadalomfenntartó ereje megbénul, és az elgépiesedett államszervezet alkatrészévé válik.
A szerveződés tényezőinek mélyebb megismerésére, a sejtek, az egyének egymás közti és szervezetük közösségével fennálló vonatkozásainak értelmezésére irányulnak mintegy két évtized óta munkatársaimmal folytatott kísérleti biológiai kutatásaim. Eredményeik alapján a sejteken kívül, a sejtektől elkülönülten, a sejtközösség által termelt, fenntartott és szabályozott kémiai miliőben és mechanikai erőterében kialakuló, a sejtek és a szervek végső életegységei körül finom, rugalmas hálózat alakjában kifeszülő szövetelemek szerkezetében a szerveződésnek, az individuális sejtélet fogalmán kívül eső anyagi tényezőjét ismerem fel. Ezen sejtközötti, „intercelluláris” rostrendszer kialakulására, tulajdonságára és működésére vonatkozó megfigyeléseink és kísérleteink tényeire alapítottam a szerveződés „intercelluláris” teóriáját és az „intercelluláris patológiát” a cellularis teória - celluláris patológia korszerű kiegészítése céljából.
Az egyoldalú klasszikus, Schwann-féle sejttan és a sejtkórtan, akkor is, midőn Virchow nyomán a szervezetet szociális értelemben sejtállamnak, betegségeit a sejtek polgárháborújának tekintette, kizárólag a sejteket vette figyelembe. A sejtközötti állomány és az abból kialakuló szövetelemek szerepét és a sejtközötti összefüggéseket és vonatkozásokat illetőleg napjainkig is igen homályos nézetek uralkodtak. Különösen tisztázatlan maradt a sejteken kívüli szövetelemek élő, holt vagy élettelen mivoltának sarkalatos kérdése.
Intercelluláris elméletem szerint a sejtek közösségének vonatkozásait egymás közt és a szervezet egészével, a sejtközlekedést, a hajszálerek vérkeringését, általában a szervműködések elemi megnyilvánulásait, kölcsönösségüknek összhangzatosan összerendezett, a szervezet egészségére irányuló célszerűségében a sejtek között kialakuló kötőszöveti rostrendszer rugalmas hálózatának „elastomotoros” mikromechanizmusa létesíti, tartja fenn és autonóm hatáskörében egységesen, helybelileg szabályozza. A szervezett sejtélet sejt közötti vonatkozásainak ezen mikromechanizmusában az egyes sejtek kihatásai és a szervezet egészének visszahatásai az egyes sejtekre, közvetítést és szociális kiegyenlítést nyernek.
Az intercelluláris teória- és patológia létjogosultságát igazolja, hogy számos életjelenség és kóros folyamat értelmezésére képesített, amelyek a sejttan és sejtkórtan alapján nem találtak magyarázatot.
Az intercelluláris teória az élettudomány és a betegségek tanának fogalomköréből a szerveződésre vonatkozó biológiai, patológiai, pszichológiai és szociológiai ismereteink szintézise útján az egyén és a közösség társadalmi vonatkozásainak szociológiai és politikai szintjére emelve, mint „interperszonális” teória bontakozik ki. Ezen elméletben a szerveződés fogalma az élőlények szervezetében kimutatható anyaghozkötöttségéből felszabadul, és az organikus társadalomszemlélet eddigi képies analógiái reális értelmet nyernek benne.
Már az élőlények szervezetében is az egyes sejtek, tulajdonságainak, tevékenységeinek anyagiatlan viszonylatában, vonatkozásaiban merül fel a sejtközötti kölcsönhatások láthatatlan bonyolult rendszere, amelyben a mikroszóposan [sic!] látható intercelluláris konstrukció anyagi kialakulásának vegyi és mechanikai feltételei megvalósulnak.
A társadalmi szervezetek és életjelenségeiknek értelmezésében a szerveződés problémáját intercelluláris és interperszonális jelentőségének fogalomközösségében, az élettudomány egyesített nézőpontjából kell felfognunk. Ekként a társadalmi szerveződés problémája a társadalomtudományban nem a biológiától kölcsönzött átvitt értelemben, hanem közvetlen eredetiségében merül fel és emelkedik a testi, a lelki és társadalmi élet különleges problémáit átfogó általános életszemlélet filozófiai magaslatára.
A szerveződés fogalma biológiai értelemben sem korlátozható a sejtek szervezett közösségére, mert már a sejt elemi szervezetében is érvényesül. De messze kiterjed térben és időben a sejtek és élőlények formaegységein túl is, midőn a sejtek közösségének belső miliőjében a szervezett sejtélet vázrendszerét hozza létre, amelynek egyes sejtjei az élet folyamán kicserélődnek. Az egyének életterében kiható szerveződés faji alkatukra, ösztöneikre, szellemiségükre, erkölcsiségükre jellegzetes konstrukciókat hoz létre társadalmi életközösségük élettelen struktúrája gyanánt. A szerveződésnek ilyen, az élő szervezeten túlterjedő kihatása útján alakulnak ki például a méhek közmunkájából a társadalmi életük szervezettségének alapját képező viaszsejtépítmény, az ember testének végtagjait, érzékszerveit megtoldó szerszámai, gépei, műszerei, építészetének, iparának művei, a házak, gyárak, üzemek és az emberi kultúra és civilizáció mind anyagi, mind szellemi alkotásai, a nyelv, a hagyomány, az írás, a társadalmi és állami intézmények, a jogrend, az alkotmány, a korszellem. Ekként alakul ki, és szilárdul meg az emberek közösségében az egyénektől elkülönülten az egyéni szándékok, vágyak és szenvedélyek kölcsönhatásai és vonatkozásai által a társadalmi keretek és kötelékek interperszonális struktúrája, amelybe az egyének beleszületnek, a szó szoros értelmében beleélik magukat, és kihalnak belőle. Az emberiség civilizációját és kultúráját hordozó, társadalmi, egyházi és politikai alakulatainak, intézményeinek ezen szövevényes rendszerét a különböző és ellentétes egyéni törekvések és erőfeszítések eredői gyanánt érvényesülő vonzó és taszító, összetartó és széthúzó, egyesítő és elkülönítő társadalmi erők feszültsége tartja fenn és osztja meg a társadalmi, nemi, a faji, nemzeti, vallási, politikai, érzelmi vagy értelmi összetartozás érzése által összetartott társadalmi csoportok kereteiben.
Az „interperszonális” elmélet tehát a társadalom szerveződésének az egyéneken kívül, azoktól elkülönülten létező élettelen szervezeti tényezőit - amelyek az egyének kölcsönhatásában és vonatkozásaiban az idők folyamán társadalmi keretek, kulturális és politikai intézmények alakjában az aktuálisan élő emberek nemzedékeit megelőzik és utánuk fennmaradnak - az egyes emberek élettevékenységében rejlő egyéni tényezőitől élesen megkülönbözteti. Ezen megkülönböztetés alapján az egyén fogalma, viszonya a társadalmi közösségének egységeihez és egészéhez világosabban mutatkozik meg előttünk. Kidomborodik a társadalmi szervezet interperszonális rendszerének jelentősége, amely a természet világrendjének tér- és időbeli végtelenségében a múlt súlya és a jövő célratörekvő vonzalma között feszül ki és tartja fenn a társadalmat. A társadalom interperszonális szerveződése teremti meg az élet és egyben a halál feltételeit az emberiség egymást felváltó nemzedékei számára a szaporodás, a halálozás és az életlehetőségek viszonylatában.
A társadalom struktúrájának interperszonális szövedéke, amely - mint ahogy az intercelluláris állomány az élőlények sejtközti terében a sejtek és sejtcsoportok között -, rugalmasan kifeszül és behálózza az egyéneket, az erkölcsi érzület és az értelmi belátás belső indokaival a közvélemény nyomásával, a törvény erejével, a hatalom kényszerével korlátozza, megfékezi, módosítja és idomítja az emberek ősi természetét, velük született egyéni ösztöneit, hajlamait, képességeit és azokat az állati színvonalról a társadalmi környezet kölcsönhatása által a személyiség magasabb értelmi, érzelmi és erkölcsi szintjére emeli. A korszerű örökléstani és a szerveződés interperszonális tényezőire vonatkozó ismereteink társadalombiológiai egybevetése alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a társadalmi környezet kulturális és morális alakító, művelő és nevelő hatása csak az egyéni létre terjedhet ki, szigorúan személyes természetű, és nem öröklődik át közvetlenül az utódokra. Az egyén halálával minden személyi tudása és élettapasztalata örökre, maradék nélkül elenyészik, és csak életünk külső műveiben, az emberi közösségnek az egyéni élettől elkülönülő alkotásvilágában marad fenn, és csak közvetve, az egyének interperszonális vonatkozásai által jut az egyén öntudatára, és van hatással egyéni életére. Az ember születésekor semmivel sem tanulékonyabb, semmivel sem alkalmazkodóbb a társadalmi élet követelményeihez, mint távoli őse a civilizáció kezdetén. Az emberfajok biológiai evolúciója, az embernek társadalmi és kulturális interperszonális vonatkozásaitól elkülönülten, a fajkeveredés, öröklés és szelekció uralma alatt halad előre a nemzedékek folytonosságának „csírapályáján“. Az emberiségnek nemzedékről nemzedékre újra meg újra egyénenként kell elsajátítania a tapasztalatokat, amelyek az emberek társadalmi életközösségének hagyományaiban, intézményeiben a kultúra és a civilizáció fejlődése során gyülemlettek fel, és az egymást követő nemzedékek interperszonális vonatkozásaiban az egyes történelmi korszakokra jellemző átalakulásokon mennek keresztül. Ebből következik, hogy az emberiség fokozatos tökéletesedésének, az ősi ösztönök megszelídülésének reménye a kultúra fejlődése, valamint a nevelés és művelődés által, mint az különböző társadalmi elméletekben felcsillan, minden biológiai támpontot nélkülöz. Társadalombiológiai nézőpontból az emberek egyenlőségének, különösen a szocializmus által hangoztatott elve képtelenség. A fajkeveredés az öröklés útján az egyéneknek testi és szellemi alkatában és társadalmi hajlamainak a legnagyobb változatosságában, különbözőségében és ellentétességében nyilvánul meg. Éppen az egyéni sajátosságok és törekvések különbözőségének ellentétei által alakulhat és feszülhet ki az interperszonális vonatkozások szövevénye az egymás ellen ható törekvések társadalmi hatásegységeiben. Az emberpár vonzalmát a nemi különbségek ellentéte teremti meg, a család összetartása a nemzet egysége, az országhatárok politikai kialakulásának társadalmi feltételei, mind az összetartásra és elkülönítésre irányuló egyéni törekvések ellentétében kerülnek egyensúlyba a népek nemzetközi szervezetének interperszonális struktúrájában, amelyben az egyének lehető legnagyobb száma találhatja meg életének és jólétének társadalmi feltételeit.
Az interperszonális elmélet alapján az egyének közötti társadalmi vonatkozások és kölcsönhatások finoman megoszló rendszere végső fokon az egyénekben gyökerezik. Az egyéni erők összhatása tartja egyensúlyban a község irányából az egyénre visszaható, az egyéni élet megnyilvánulásait korlátozó és szabályozó társadalmi erőket. A társadalmi élet lehetőségeit megsokszorozó kultúrális fejlődések csak a néptömegek alacsony szintjéről kiemelkedő egyes egyének kezdeményezése és erőfeszítése által jön létre.
Az interperszonális elmélet társadalombiologiai nézőpontjából, amely az egyén és a társadalmi közösség közötti kölcsönhatásokat és vonatkozásokat helyezi előtérbe, a forradalmi és ellenforradalmi törekvések, a bolsevizmus és az antibolsevizmus, a belháború és a külháború közötti vonatkozások a társadalmi szerveződés problémái gyanánt jelennek meg. E politikai jelenségek egységes társadalombiologiai kutatásában is a szerveződés életegységéből, az egyénből kell kiindulnunk, amelynek fogalomközösségében a biológia és szociológia találkozik. A társadalmi egyénről azonban az interperszonális elmélet értelmében nem az egyéniségnek átlagos egyenlő, egyértékű szociológiái típusa, hanem a biológiai valóságokban különböző sajátos, egyéni hajlamokkal, képességekkel és lehetőségekkel születő, a társadalmi élet interperszonális vonatkozásaiban éppen különbözőségük által más és más társadalmi működésre egyesülő, más és más társadalmi csoportokra tagozódó emberek ismerete és megkülönböztetése alapján alkothatunk magunknak fogalmat. Ekként az egyéniségnek, mint a társadalom elemi szervezetének fogalma igazi organikus jellegében nem fogható fel a társadalomtól elkülönítve, hanem csak társadalmi kölcsönhatásainak interperszonális vonatkozásaiban merül fel, mintegy csak a társadalom tükrében mutatkozik meg. A társadalmi szervezetnek az egyének élettevékenysége által az egyén és a közösség kölcsönhatásában létrehozott struktúrája egyben az egyének társadalmi életfeltételeit biztosítja. Az egyének egyenként emberi természetük, természetes hajlamaik folytán életösztöneik sokoldalú kifejlesztésére és kielégítésére törekednek, amely törekvésük társadalmi közösségükben kölcsönös korlátozást szenved, és a jog és kötelesség vonatkozásaiban szociális kiegyenlítést nyer. Ha az egyes emberek természetes egyéni életfeltételeiknek, jogaiknak, magánéletük szabadságának megóvására védelmére irányuló tevékenysége akár egyéni alkatukban, akár a társadalmi életfeltételek hiányában rejlő okoknál fogva ellankad vagy egyoldalúan „természetes” ösztöneik szélsőségeiben érvényesül, interperszonális vonatkozásaiknak rugalmas rendszere túlfeszülten az alkalmazkodási képességüket meghaladó kényszer erejével hat az egyénekre. Ha a túlszervezett társadalomban a magánélet köreire megoszló egyéni tevékenység ellensúlya a közösség összpontosító, kiegyenlítő és egyenirányító erőhatásaival szemben nem hatékony, az interperszonális vonatkozások finom kötelékei, amelyek az embereket az egyéni hajlamok és vonzalmak által fenntartott társadalmi csoportokban egyesítik, a békés társadalom szerves életrendjében lekötik, felbomlanak, elszakadnak, midőn az emberek tömegbeverődnek, mint a gennynek a szervezet szövetkötelékeiből felszabaduló sejtjei. A kultúra máza, amely az interperszonális vonatkozások terméke gyanánt vonja be az egyes emberek közötti társadalmi érintkezés felületeit, a kiéleződött társadalmi ellentétek súrlódása folytán lekopik az emberekről, midőn az emberek társadalmi és politikai vonatkozásainak szabályozásában az erkölcs és a jog korlátjait áttörő durva és nyers erőszak jut uralomra.
Az interperszonális elméleten nyugvó interperszonális patológia alapján e kóros jelenségeket az egyes emberek személyiségének, egyéni alkatuk és társadalmi vonatkozásaik kölcsönhatásában létrejövő megváltozására vezetjük vissza. Ezen az alapon a forradalom és a háború jelenségeit már a békés társadalom szervezetében megadott egyéni és közösségi feltételeiben vizsgáljuk.
Az „interperszonalizmus” elmélete a bolsevizmus erkölcsi, politikai és társadalmi kihatásaiban kárhozatos, a társadalmi rendet felforgató tanaival szemben a legélesebb ellentétben áll. Már maga a biológia életszemlélete, amelynek axiómaszerű alapelve az életnek az anyagtól lényegében különböző sajátossága hatásosan szembeszáll az anyagelvűség világnézetével, amelyen a marxizmus ideológiája felépül, és tudományos alapjaiban cáfolja a szocializmus és komunizmus szélsőséges tanait. Ezek már az ókorban felmerültek a szofisták tanaiban, amelyek az emberek egyenlőségét, az előjogok eltörlését, a vagyon és a nők közösségét hirdették. Szókratész, Platón és Arisztotelész élesen szembehelyezkedtek e tanokkal, amelyek az athéni demokrácia bukását készítették elő.
Korunkban a szocializmus különböző irányzatai, Marx eszméitől áthatott, legradikálisabb formájukban az egymást felváltó önkényuralmak alatt állandó forradalmi hajlamosság állapotában élő Oroszországban valósultak meg. A bolsevizmus szította a szerves társadalmi rend felforgatására irányuló világforradalmi törekvések az államok létét nem kívülről, külháború által fenyegetik, hanem belső társadalmi szervezetük egyéni gyökereiben. A bolsevizmus mételye az államok nemzetközi társadalmában fejti ki hatását, és teremti meg a társadalmi feltételeket, amelyek az államokon belül a világ népeinek háborúságát előidézik, és a világforradalmat előkészítik.
A bolsevizmus, midőn az emberi élet értékének, az egyén személyes szabadságának, természetes jogainak tagadásával az egyéni, családi és nemzeti életet és érdekeket a közösség egyoldalú anyagias gazdasági nézőpontjainak teljesen alárendeli, a társadalmi csoportoknak végső fokon az egyéni érzelmek, érdekek és kezdeményezés interperszonális vonatkozásaiban kialakuló egységeit rombolja le. Az előjogok eltörlésével, az osztálykülönbségek megszüntetésével, illetőleg a társadalmi osztályok és rendek beolvasztásával a proletariátusba, az egyéneknek becsvágyuktól hajtott erőfeszítését bénítja meg, hogy önszorgalmuk és kiválóságuk által a társadalmi emelkedés útján az állami önkénynek kiszolgáltatott létbizonytalanságukból menekülhessenek.
Társadalombiológiai nézőpontból nyilvánvaló, hogy a bolsevizmus világforradalma az államok belső társadalmi és nemzetközi politikai szervezetének felbomlasztásával a néptömegeket nemcsak otthonuktól és hazájuktól fosztaná meg, hanem egyéni, családi, nemzeti és vallásos életük minden értékétől és szentségétől, az emberek egyéniségében gyökerező interperszonális vonatkozásaikban kialakuló intézményektől, amelyek a népek milliói és elkövetkező nemzedékük számára az anyagi és szellemi életfeltételeket biztosítják. A bolsevizmus az emberiség számára azt az utat jelöli meg, amelyen teljes biztossággal haladna pusztulása felé vagy civilizációjának legalacsonyabb fokára süllyedne vissza.
A bolsevizmus eszméinek és tanainak megdöntésére irányuló tudományos antibolsevizmus, hogy az emberiség életérdekeiveé ellentétes propaganda szolgálatába szegődő tudomány, a „science sans conscience” érveléseivel szemben érvényesülhessen, nem az élet időszerűségeitől elvonuló, elkülönült, önmagáért való tudományosság szakszerűsége, hanem a tudás tudományával párosult emberszeretete, az ember veszélyeztetett életéért, egyéniségéért, a családért, a hazáért, a nemzetért és vallásért és intézményeiért harcba szálló, minden lelkesedése, szenvedélye, áldozatkészsége által válik hatékonnyá.
A forradalom és a háború társadalmi feltételeinek bel- és külpolitikai vonatkozásainak tudományos értelmezésében, az individualizmus és kollektivizmus tanainak kiéleződött ellentéte az egyén és a társadalmi közösség vonatkozásait fenntartó interperszonális struktúra jelentőségének felismerése által feloldódik. A szélsőséges individualista, anarchista és nihilista tanok az egyéni szabadság korlátlan jogait követelik a nép tömegei számára, az állami kényszert teljesen elvetik, vagy mint Marx, azt remélik, hogy az a szocializmus nevelő hatására a közösség iránti kötelességek önkéntes belátása folytán idővel feleslegessé válik. E törekvésekkel szemben társadalombiológiai nézőpontból az a belátás érvényesül, hogy az egyén magánéletének szabadságát csak állandó egyéni erőfeszítése és tevékenysége által biztosíthatja magának az interperszonális vonatkozások rugalmas rendszerében. Az egyéniség autonóm, nem szocializálható és nem kommunizálható tényezője a társadalmi szerveződésnek.
A totalizmus, etatizmus és az állam öncélúságát és korlátlan hatalmát hirdető tanok, amelyek az egyént a közösségbe beolvasztani, annak teljesen alárendelni törekednek, társadalombiológiai nézőpontból ugyancsak egyoldalúaknak bizonyulnak.
Az állam fokozott beavatkozása az egyén magánéletének terén, az „intervencionizmus”, mely az egyénre a bürokratizmus formalizmusával, az adók elviselhetetlen terheivel nehezedik, azt eredményezi, hogy a sajátos egyéni ösztönök és hajlamok szociális jellegükben az interperszonális vonatkozások finom rendszerében, a családok, rendek, osztályok és nemzetek közösségeiben nem érvényesülhetnek. Ennek következtében az ember természetes, életének fenntartására irányuló jó és gonosz ösztönei a forradalomra és háborúra hajlamos társadalomban az osztályok vagy államok ellentétében az erények és a bűnök egzaltációjában és sajátos keveredésében a bel- vagy külháború ideiglenes társadalmi vagy nemzetközi szervezetében tombolják ki magukat.
Az interperszonális elmélet alapján tehát a forradalom és a háború társadalmi kórformái között nem vonunk éles határt. Közös társadalombiológiai értelmezésükben az egyén fogalmából indulunk ki, és ahhoz térünk vissza. Mind a forradalom, mind a háború előidézésében az egyéni tevékenység hiányos vagy egyoldalú társadalmi kihatásait, kölcsönhatásait és visszahatásait tekintjük a legfontosabb, a társadalmi szervezet szerkezetének egyensúlyát megzavaró tényezőnek. Így például a munkanélküliség problémája, amely elsősorban, a termelés és a szükséglet, a kínálat és a kereslet közötti viszonyosság nézőpontjából gazdasági probléma, az interperszonális elmélet szemszögéből a forradalommal és a háborúval vonatkozásban politikai értelmet nyer, midőn az államok a forradalom kikerülése céljából a békés társadalom megkötöttségéből felszabadult munkaerőt a háborús ipar szolgálatába állítja. és a munkások tömegét hadseregek kereteiben helyezi el.
A társadalmi szerveződés interperszonális elméletéből az egyén és a közösség vonatkozásaira nézve levont következtetések gyakorlati érvényesülését a Portugália államszervezetében, Salazar eszméi alapján megvalósult hivatásrendiség rendszerében látjuk, amely az egyéniséget a társadalmi élet egész vonalán, a családi és nemzeti vonatkozásokban, a társadalmi rendek autonóm tagozataiban megerősíteni, és az állami beavatkozástól mentesíteni igyekszik.
Az egyén társadalomalkotó- és fenntartó jelentőségének felismerése által, a társadalmi szerveződés interperszonális elmélete alapján azon belátáshoz jutunk, hogy az emberpusztító forradalmak és háborúk öldökléséből az ember nem gépeinek sebességrekordot teremtő iramával, a tömegek és hadak útján menekül, hanem egyéni életének magános rögös ösvényein haladva, amelyek önmagához vezetnek. Az egyéniség szellemi és erkölcsi magaslatán jut csak öntudatára a humanizmus eszméje, amely az egyéni élet körében az emberiség egész közösségének interperszonális vonatkozásait felöleli, és az emberek útját egymáshoz társadalmi intézményeinek nemzetközi szervezetében kiépíti.
*
In Külügyi Szemle, 17. évf., 4. szám (1940), 321-329.
|