Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Huzella Tivadar: Bolsevizmus-antibolsevizmus, belháború-külháború társadalombiológiai nézőpontból (1940)

Huzella Tivadar: Bolsevizmus-antibolsevizmus, belháború-külháború társadalombiológiai nézőpontból (1940)

  2021.10.01. 08:39

Előadás a Magyar Külügyi Társaságban 1940. április hó 12-én

Az európai civilizációt és kultúrát létalapjában fenyegető, az emberiség egész közösségére sorsdöntő világválság megdöbbentő arányaiban bon­takozik ki előttünk. A népek emberpusztító háborúságába egymás után sod­ródnak bele az országok. Külháborúik bonyodalmaiban határaik, a bel­sejükben lappangó forradalmi törekvések szította osztály- és pártharcok­ban, a társadalmi keretek, a jogrend korlátái bomladoznak. A világzűrza var forgatagából, a súlyos társadalmi és politikai problémák kusza szöve­vényükben merülnek fel. Rejtélyeik az ember értelmét, a szfinx enig­máihoz hasonló könyörtelenséggel, végső erőfeszítésre sarkallják.


Európa kiélt társadalmi szervezetének végkimerülését, a nyugati kultúra napjá­nak leáldozását jelenti-e az emberi gyűlölség ezen világuralma? Betelje­sedik-e rajtunk egy japán diplomatának még a múlt században elhangzott jövendőmondása, hogy századunk Európa államainak alkotmányait ron­gyokban, birodalmait romokban fogja látni? Vagy remélhetjük-e, a sötét jóslatokkal szembeszálló derűlátással, hogy a pusztító háborúságból, a boldogabb jövő korszakában béke és éltető megújhodás származik?

Nagyon is időszerű, hogy a Magyar Külügyi Társaságban - amelynek feladata a külügyi problémák tudományos alapjainak kutatása is - ezen, korunk lelkén fekvő problémákkal foglalkozzunk, és a társadalmi és politikai események mélyebb eredőinek, összefüggéseinek és vonatkozá­sainak tudományos megismerésére törekedjünk.

A társadalmi és állami szervezet életjelenségeinek és halálos beteg­ségeinek, a forradalomnak és a háborúnak tudományos értelmezésében a biológia nézőpontjainak és az orvosi hivatás elveinek érvényesítése nél­külözhetetlen. Az ember és társadalmi közösségének átfogó biológiai szemlélete adja csak meg a tudományos alapot életrevaló társadalmi tanok és politikai elméletek kiépítése számára.

Az élettudományban megalapozott társadalomtudomány gyakorlati je­lentőségének és éltetően cselekvő erejének lendületét, éppen úgy, mint az orvostudomány, csak az orvosi hivatás ethoszától, az emberszeretet érzel­métől nyerheti. A társadalombiológusnak át is kell élnie, át kell szenvednie a vajúdó társadalmi problémákat, hogy a tudományos szintézis magasabb fokára emelkedve, a biológiai megfigyelés és kísérlet tárgyilagos tényeibe gyökerező ismereteket a szociológia rendszerének gondolatkon­strukciójában hatékony társadalmi eszmék tudományos megalapozásában értékesíthesse.

A társadalmi elméletekbe, politikai és gazdasági tanokba az idők folyamán a korszerű biológiai felfogások állandóan beleszövődtek. A talaj, a klíma, a környezet, az alkalmazkodás biológiai problémái Mon­tesquieu, Comte, Spencer, Taine és követőiknek nyomán a „mesológia” társadalmi tanában érvényesültek, különösen a lamarckizmus hatása alatt. A darwinizmus szélsőséges eszméi Marx és Engels tanait hatották át. Az öröklés problémája Zola műveiben, a faj probléma Gobineau nyomán, a természet rendjében mutatkozó periodicitás, a történelmi jelenségek idő­szakos megismétlődésének alakzatait kutató Spengler műve által dombo­rodik ki a társadalmi felfogásokban.

Az élettudomány hivatott művelőinek korszerű feladata és köteles­sége, hogy a szociológia terén burjánzó biológiai tanokat tudományos ér­tékük és érvényük szerint, a társadalomtudományban megerősítse, vagy abból kiselejtezze. Különösen áll ez a bolsevizmus társadalomromboió propagandájára és filozófiájára, amely Marx szerint a világot nemcsak értelmezni, de megváltoztatni és hivatott. Ki szállhatna szemben nagyobb illetékességgel és eredményesebben, az anyagelvűség világnézetére ala­pított hitté merevedett tévtanok ideológiájával, mint a biológus, a kor­szerű élettudomány tekintélyével felruházott érveivel és a tudós emberszeretetének az ember életéért és társadalmi boldogulásának feltételeiért harcba szálló minden lelkesedésével, szenvedélyével és áldozatkészsé­gével.

A biológia és szociológia kapcsolatának alapjában azon felfogás áll, hogy a társadalom élő szervezet. Ez az organikus társadalomfelfogás vagy „organicizmus” már Platón államelméletében érvényesül, Arisztotelész a biológia atyja is, akit Dante a tudósok mesterének, Comte minden igazi gondolkodó örök fejedelmének nevezett, a népek társadalmi jelenségei mögött természeti törvényszerűséget tételezett fel. Aquinói Szent Tamás, Fichte, Kant, Schelling, Hegel, Comte, Spencer, Hertwig elméletei is az emberek társadalmi vagy állami közösségét élő szervezet gyanánt fogják fel, csakúgy, mint a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a portugál hivatásrendiség politikai tanai. Milne Edwards a fiziológiai munkamegosztás elvében az egyén és a társadalom szervezete között újabb fogalomközös­sége a sejtindividuum elemi szervezete. A sejtelmélet lett az élőlények vonatkozásai az egyén és társadalmi közösség viszonyával kerültek analó­giába.

Az élőlények egész világát átfogó biológiai életszemlélet egységét a sejtelmélet teremtette meg, amely szerint az egysejtű véglények, a növé­nyek, az állatok és az ember szervezetének végső, megoszthatatlan egy­sége a sejtindividuum elemi szervezete. A sejtelmélet lett az élőlények szerveződésének közös általános értelmezési elve. A sejttan a különböző élőlényekkel foglalkozó összes szaktudományok és - mint sejtkórtan - a korszerű orvostudomány alapja gyanánt mindezen tudományok közt ben­sőséges kapcsolatot teremtett. A sejtelmélet az ember társadalmi vonatko­zásainak megítélésében is nagy mértékben érvényesült.

A klasszikus sejtelmélet - amelyet Schwann Tivadar alapított. és százéves fennállását most egy éve ünnepelte az anatómusok nemzetközi társaságának meghívásomra itt Budapesten egybegyült kongresszusa - minden, az élettudomány egész területére kiható termékenysége mellett sem bizonyult kielégítőnek, hogy a sejtélet bármily beható ismerete alap­ján is, a sejtek sokaságának egységes, összhangzatos és célirányos együttműködését a szervezet „közéletében” megmagyarázza. Éppen így Comte klaszikus szociológiája alapján az egyén fogalmából kiinduló társadalmi tanokban sem találunk támpontot a társadalom szervezetét létrehozó és fenntartó tényezők elképzelésére.

Az organizáció, a szerveződés, az életnek legáltalánosabb, az élőlé­nyek egész világára legjellemzőbb jelensége, amely mind a biológia, mind a szociológia alapproblémája, nem talált tehát kielégítő magyarázatot sem a biológiai sejtelméletben, amely a szervezetet pusztán a sejtindividuu­mok halmazának, összességének tekinti, sem pedig a sejtelméletnek meg­felelő individualista, illetőleg nominalista társadalmi felfogásokban, a liberalizmus gazdasági és a demokrácia politikai tanaiban, amelyek csak az egyes sejtek, illetőleg az egyes emberek létét tekinti társadalmi re­alitásnak, és a szerveződésnek az egyéneken kívüli tényezőit nem veszik figyelembe. A szerveződésre vonatkozó ismereteink hiányossága és határozatlansága miatt nem alakulhatott ki egységes felfogás az egyén és a közönség vonatkozásainak megítélésében, sem a biológiában, sem a szo­ciológiában, sem a két tudomány közösségében.

A sejtelmélet egyoldalúságának visszahatásaként a biológia terén a „holizmus” elmélete keletkezett, amely a szervezetnek egészét helyezi elő­térbe, és [a] sejtfogalmat a sejtösszefüggések folytonosságának élő állományába olvasztja be. Ezen biológiai „egészfilozófia” szociológiai megfelelője a kollektivizmus, univerzalizmus és totalizmus társadalmi felfogásainak külön­böző árnyalataiban jut kifejezésre, amelyek az individualista felfogással szemben csak a társadalmi közösséget ismerik el eredeti, igazi élő való­ságnak, amelynek az egyén jogait és érdekeit teljesen alárendelik. E fel­fogásban keresnek igazolást egyes államkormányzatok parancsuralmi rend­szereik számára, amelyek az államhatalom kiterjesztésével az egyén ma­gánéletének terét a végletekig szűkítik, midőn a túlszervezett társadalom megmerevedett kereteiben az emberek egyénisége, társadalomfenntartó ereje megbénul, és az elgépiesedett államszervezet alkatrészévé válik.

A szerveződés tényezőinek mélyebb megismerésére, a sejtek, az egyé­nek egymás közti és szervezetük közösségével fennálló vonatkozásainak ér­telmezésére irányulnak mintegy két évtized óta munkatársaimmal folyta­tott kísérleti biológiai kutatásaim. Eredményeik alapján a sejteken kívül, a sejtektől elkülönülten, a sejtközösség által termelt, fenntartott és szabá­lyozott kémiai miliőben és mechanikai erőterében kialakuló, a sejtek és a szervek végső életegységei körül finom, rugalmas hálózat alakjában kife­szülő szövetelemek szerkezetében a szerveződésnek, az individuális sejt­élet fogalmán kívül eső anyagi tényezőjét ismerem fel. Ezen sejtközötti, „intercelluláris” rostrendszer kialakulására, tulajdonságára és műkö­désére vonatkozó megfigyeléseink és kísérleteink tényeire alapítottam a szerveződés „intercelluláris” teóriáját és az „intercelluláris patológiát” a cellularis teória - celluláris patológia korszerű kiegészítése céljából.

Az egyoldalú klasszikus, Schwann-féle sejttan és a sejtkórtan, akkor is, midőn Virchow nyomán a szervezetet szociális értelemben sejtállamnak, betegségeit a sejtek polgárháborújának tekintette, kizárólag a sejteket vette figyelembe. A sejtközötti állomány és az abból kialakuló szövetelemek szerepét és a sejtközötti összefüggéseket és vonatkozásokat illető­leg napjainkig is igen homályos nézetek uralkodtak. Különösen tisztázat­lan maradt a sejteken kívüli szövetelemek élő, holt vagy élettelen mivol­tának sarkalatos kérdése.

Intercelluláris elméletem szerint a sejtek közösségének vonatkozásait egymás közt és a szervezet egészével, a sejtközlekedést, a hajszálerek vér­keringését, általában a szervműködések elemi megnyilvánulásait, kölcsönösségüknek összhangzatosan összerendezett, a szervezet egészségére irányuló célszerűségében a sejtek között kialakuló kötőszöveti rostrendszer rugalmas hálózatának „elastomotoros” mikromechanizmusa létesíti, tartja fenn és autonóm hatáskörében egységesen, helybelileg szabályozza. A szer­vezett sejtélet sejt közötti vonatkozásainak ezen mikromechanizmusában az egyes sejtek kihatásai és a szervezet egészének visszahatásai az egyes sejtekre, közvetítést és szociális kiegyenlítést nyernek.

Az intercelluláris teória- és patológia létjogosultságát igazolja, hogy számos életjelenség és kóros folyamat értelmezésére képesített, ame­lyek a sejttan és sejtkórtan alapján nem találtak magyarázatot.

Az intercelluláris teória az élettudomány és a betegségek tanának fogalomköréből a szerveződésre vonatkozó biológiai, patológiai, pszichológiai és szociológiai ismereteink szintézise útján az egyén és a közösség társadalmi vonatkozásainak szociológiai és politikai szintjére emelve, mint „interperszonális” teória bontakozik ki. Ezen elméletben a szerveződés fogalma az élőlények szervezetében kimutatható anyaghozkötöttségéből felszabadul, és az organikus társadalomszemlélet eddigi képies analógiái reális értelmet nyernek benne.

Már az élőlények szervezetében is az egyes sejtek, tulajdonságainak, tevékenységeinek anyagiatlan viszonylatában, vonatkozásaiban merül fel a sejtközötti kölcsönhatások láthatatlan bonyolult rendszere, amelyben a mikroszóposan [sic!] látható intercelluláris konstrukció anyagi kialakulásának vegyi és mechanikai feltételei megvalósulnak.

A társadalmi szervezetek és életjelenségeiknek értelmezésében a szer­veződés problémáját intercelluláris és interperszonális jelentőségének foga­lomközösségében, az élettudomány egyesített nézőpontjából kell felfog­nunk. Ekként a társadalmi szerveződés problémája a társadalomtudomány­ban nem a biológiától kölcsönzött átvitt értelemben, hanem közvetlen eredetiségében merül fel és emelkedik a testi, a lelki és társadalmi élet külön­leges problémáit átfogó általános életszemlélet filozófiai magaslatára.

A szerveződés fogalma biológiai értelemben sem korlátozható a sej­tek szervezett közösségére, mert már a sejt elemi szervezetében is érvé­nyesül. De messze kiterjed térben és időben a sejtek és élőlények forma­egységein túl is, midőn a sejtek közösségének belső miliőjében a szer­vezett sejtélet vázrendszerét hozza létre, amelynek egyes sejtjei az élet folyamán kicserélődnek. Az egyének életterében kiható szerveződés faji alkatukra, ösztöneikre, szellemiségükre, erkölcsiségükre jellegzetes kon­strukciókat hoz létre társadalmi életközösségük élettelen struktúrája gya­nánt. A szerveződésnek ilyen, az élő szervezeten túlterjedő kihatása útján alakulnak ki például a méhek közmunkájából a társadalmi életük szervezettségének alapját képező viaszsejtépítmény, az ember testének végtag­jait, érzékszerveit megtoldó szerszámai, gépei, műszerei, építészetének, iparának művei, a házak, gyárak, üzemek és az emberi kultúra és civili­záció mind anyagi, mind szellemi alkotásai, a nyelv, a hagyomány, az írás, a társadalmi és állami intézmények, a jogrend, az alkotmány, a korszel­lem. Ekként alakul ki, és szilárdul meg az emberek közösségében az egyé­nektől elkülönülten az egyéni szándékok, vágyak és szenvedélyek kölcsön­hatásai és vonatkozásai által a társadalmi keretek és kötelékek interperszo­nális struktúrája, amelybe az egyének beleszületnek, a szó szoros értel­mében beleélik magukat, és kihalnak belőle. Az emberiség civilizációját és kultúráját hordozó, társadalmi, egyházi és politikai alakulatainak, intéz­ményeinek ezen szövevényes rendszerét a különböző és ellentétes egyéni törekvések és erőfeszítések eredői gyanánt érvényesülő vonzó és taszító, összetartó és széthúzó, egyesítő és elkülönítő társadalmi erők feszültsége tartja fenn és osztja meg a társadalmi, nemi, a faji, nemzeti, vallási, politikai, érzelmi vagy értelmi összetartozás érzése által összetartott társa­dalmi csoportok kereteiben.

Az „interperszonális” elmélet tehát a társadalom szerveződésének az egyéneken kívül, azoktól elkülönülten létező élettelen szervezeti tényezőit - amelyek az egyének kölcsönhatásában és vonatkozásaiban az idők fo­lyamán társadalmi keretek, kulturális és politikai intézmények alakjában az aktuálisan élő emberek nemzedékeit megelőzik és utánuk fennmaradnak - az egyes emberek élettevékenységében rejlő egyéni tényezőitől élesen megkülönbözteti. Ezen megkülönböztetés alapján az egyén fogalma, viszo­nya a társadalmi közösségének egységeihez és egészéhez világosabban mu­tatkozik meg előttünk. Kidomborodik a társadalmi szervezet interperszonális rendszerének jelentősége, amely a természet világrendjének tér- és időbeli végtelenségében a múlt súlya és a jövő célratörekvő vonzalma kö­zött feszül ki és tartja fenn a társadalmat. A társadalom interperszonális szerveződése teremti meg az élet és egyben a halál feltételeit az emberiség egymást felváltó nemzedékei számára a szaporodás, a halálozás és az életlehetőségek viszonylatában.

A társadalom struktúrájának interperszonális szövedéke, amely - mint ahogy az intercelluláris állomány az élőlények sejtközti terében a sejtek és sejtcsoportok között -, rugalmasan kifeszül és behálózza az egyéneket, az erkölcsi érzület és az értelmi belátás belső indokaival a köz­vélemény nyomásával, a törvény erejével, a hatalom kényszerével korlá­tozza, megfékezi, módosítja és idomítja az emberek ősi természetét, velük született egyéni ösztöneit, hajlamait, képességeit és azokat az állati szín­vonalról a társadalmi környezet kölcsönhatása által a személyiség maga­sabb értelmi, érzelmi és erkölcsi szintjére emeli. A korszerű örökléstani és a szerveződés interperszonális tényezőire vonatkozó ismereteink társa­dalombiológiai egybevetése alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a társa­dalmi környezet kulturális és morális alakító, művelő és nevelő hatása csak az egyéni létre terjedhet ki, szigorúan személyes természetű, és nem öröklődik át közvetlenül az utódokra. Az egyén halálával minden személyi tudása és élettapasztalata örökre, maradék nélkül elenyészik, és csak éle­tünk külső műveiben, az emberi közösségnek az egyéni élettől elkülönülő alkotásvilágában marad fenn, és csak közvetve, az egyének interperszonális vonatkozásai által jut az egyén öntudatára, és van hatással egyéni életére. Az ember születésekor semmivel sem tanulékonyabb, semmivel sem alkalmazkodóbb a társadalmi élet követelményeihez, mint távoli őse a civili­záció kezdetén. Az emberfajok biológiai evolúciója, az embernek társadalmi és kulturális interperszonális vonatkozásaitól elkülönülten, a fajkeveredés, öröklés és szelekció uralma alatt halad előre a nemzedékek folytonosságá­nak „csírapályáján“. Az emberiségnek nemzedékről nemzedékre újra meg újra egyénenként kell elsajátítania a tapasztalatokat, amelyek az emberek társadalmi életközösségének hagyományaiban, intézményeiben a kultúra és a civilizáció fejlődése során gyülemlettek fel, és az egymást követő nemze­dékek interperszonális vonatkozásaiban az egyes történelmi korszakokra jellemző átalakulásokon mennek keresztül. Ebből következik, hogy az emberiség fokozatos tökéletesedésének, az ősi ösztönök megszelídülésének reménye a kultúra fejlődése, valamint a nevelés és művelődés által, mint az különböző társadalmi elméletekben felcsillan, minden biológiai tám­pontot nélkülöz. Társadalombiológiai nézőpontból az emberek egyenlőségének, különösen a szocializmus által hangoztatott elve képtelenség. A fajkeveredés az öröklés útján az egyéneknek testi és szellemi alkatában és társadalmi hajlamainak a legnagyobb változatosságában, különbözőségében és ellentétességében nyilvánul meg. Éppen az egyéni sajátosságok és törekvések különbözőségének ellentétei által ala­kulhat és feszülhet ki az interperszonális vonatkozások szövevénye az egymás ellen ható törekvések társadalmi hatásegységeiben. Az ember­pár vonzalmát a nemi különbségek ellentéte teremti meg, a család összetartása a nemzet egysége, az országhatárok politikai kialakulásának társadalmi feltételei, mind az összetartásra és elkülönítésre irányuló egyéni törekvések ellentétében kerülnek egyensúlyba a népek nemzetközi szerve­zetének interperszonális struktúrájában, amelyben az egyének lehető leg­nagyobb száma találhatja meg életének és jólétének társadalmi feltételeit.

Az interperszonális elmélet alapján az egyének közötti társadalmi vonatkozások és kölcsönhatások finoman megoszló rendszere végső fokon az egyénekben gyökerezik. Az egyéni erők összhatása tartja egyensúlyban a község irányából az egyénre visszaható, az egyéni élet megnyilvánulásait korlátozó és szabályozó társadalmi erőket. A társadalmi élet lehetőségeit megsokszorozó kultúrális fejlődések csak a néptömegek alacsony szintjéről kiemelkedő egyes egyének kezdeményezése és erőfeszítése által jön létre.

Az interperszonális elmélet társadalombiologiai nézőpontjából, amely az egyén és a társadalmi közösség közötti kölcsönhatásokat és vonatkozá­sokat helyezi előtérbe, a forradalmi és ellenforradalmi törekvések, a bolsevizmus és az antibolsevizmus, a belháború és a külháború közötti vonatkozások a társadalmi szerveződés problémái gyanánt jelennek meg. E politikai jelenségek egységes társadalombiologiai kutatásában is a szer­veződés életegységéből, az egyénből kell kiindulnunk, amelynek fogalom­közösségében a biológia és szociológia találkozik. A társadalmi egyénről azonban az interperszonális elmélet értelmében nem az egyéniségnek átlagos egyenlő, egyértékű szociológiái típusa, hanem a biológiai valóságokban különböző sajátos, egyéni hajlamokkal, képességekkel és lehetőségekkel születő, a társadalmi élet interperszonális vonatkozásaiban éppen különbö­zőségük által más és más társadalmi működésre egyesülő, más és más társa­dalmi csoportokra tagozódó emberek ismerete és megkülönböztetése alap­ján alkothatunk magunknak fogalmat. Ekként az egyéniségnek, mint a társadalom elemi szervezetének fogalma igazi organikus jellegében nem fogható fel a társadalomtól elkülönítve, hanem csak társadalmi kölcsön­hatásainak interperszonális vonatkozásaiban merül fel, mintegy csak a társadalom tükrében mutatkozik meg. A társadalmi szervezetnek az egyé­nek élettevékenysége által az egyén és a közösség kölcsönhatásában létre­hozott struktúrája egyben az egyének társadalmi életfeltételeit biztosítja. Az egyének egyenként emberi természetük, természetes hajlamaik folytán életösztöneik sokoldalú kifejlesztésére és kielégítésére törekednek, amely törekvésük társadalmi közösségükben kölcsönös korlátozást szenved, és a jog és kötelesség vonatkozásaiban szociális kiegyenlítést nyer. Ha az egyes emberek természetes egyéni életfeltételeiknek, jogaiknak, magánéle­tük szabadságának megóvására védelmére irányuló tevékenysége akár egyéni alkatukban, akár a társadalmi életfeltételek hiányában rejlő okoknál fogva ellankad vagy egyoldalúan „természetes” ösztöneik szélső­ségeiben érvényesül, interperszonális vonatkozásaiknak rugalmas rendszere túlfeszülten az alkalmazkodási képességüket meghaladó kényszer erejével hat az egyénekre. Ha a túlszervezett társadalomban a magánélet köreire megoszló egyéni tevékenység ellensúlya a közösség összpontosító, kiegyen­lítő és egyenirányító erőhatásaival szemben nem hatékony, az interperszonális vonatkozások finom kötelékei, amelyek az embereket az egyéni hajlamok és vonzalmak által fenntartott társadalmi csoportokban egyesítik, a békés társadalom szerves életrendjében lekötik, felbomlanak, elszakad­nak, midőn az emberek tömegbeverődnek, mint a gennynek a szervezet szövetkötelékeiből felszabaduló sejtjei. A kultúra máza, amely az interperszonális vonatkozások terméke gyanánt vonja be az egyes emberek közötti társadalmi érintkezés felületeit, a kiéleződött társadalmi ellentétek súrlódása folytán lekopik az emberekről, midőn az emberek társadalmi és politikai vonatkozásainak szabályozásában az erkölcs és a jog korlátjait áttörő durva és nyers erőszak jut uralomra.

Az interperszonális elméleten nyugvó interperszonális patológia alapján e kóros jelenségeket az egyes emberek személyiségének, egyéni alkatuk és társadalmi vonatkozásaik kölcsönhatásában létrejövő megváltozására ve­zetjük vissza. Ezen az alapon a forradalom és a háború jelenségeit már a békés társadalom szervezetében megadott egyéni és közösségi feltételeiben vizsgáljuk.

Az „interperszonalizmus” elmélete a bolsevizmus erkölcsi, politikai és társadalmi kihatásaiban kárhozatos, a társadalmi rendet felforgató tanaival szemben a legélesebb ellentétben áll. Már maga a biológia életszemlélete, amelynek axiómaszerű alapelve az életnek az anyagtól lényegében külön­böző sajátossága hatásosan szembeszáll az anyagelvűség világnézetével, amelyen a marxizmus ideológiája felépül, és tudományos alapjaiban cáfolja a szocializmus és komunizmus szélsőséges tanait. Ezek már az ókorban felmerültek a szofisták tanaiban, amelyek az emberek egyenlőségét, az elő­jogok eltörlését, a vagyon és a nők közösségét hirdették. Szókratész, Platón és Arisztotelész élesen szembehelyezkedtek e tanokkal, amelyek az athéni demokrácia bukását készítették elő.

Korunkban a szocializmus különböző irányzatai, Marx eszméitől áthatott, legradikálisabb formájukban az egymást felváltó önkényuralmak alatt állandó forradalmi hajlamosság állapotában élő Oroszországban valósultak meg. A bolsevizmus szította a szerves társadalmi rend felfor­gatására irányuló világforradalmi törekvések az államok létét nem kívül­ről, külháború által fenyegetik, hanem belső társadalmi szervezetük egyéni gyökereiben. A bolsevizmus mételye az államok nemzetközi társadalmában fejti ki hatását, és teremti meg a társadalmi feltételeket, amelyek az álla­mokon belül a világ népeinek háborúságát előidézik, és a világforradalmat előkészítik.

A bolsevizmus, midőn az emberi élet értékének, az egyén személyes szabadságának, természetes jogainak tagadásával az egyéni, családi és nemzeti életet és érdekeket a közösség egyoldalú anyagias gazdasági néző­pontjainak teljesen alárendeli, a társadalmi csoportoknak végső fokon az egyéni érzelmek, érdekek és kezdeményezés interperszonális vonatkozásai­ban kialakuló egységeit rombolja le. Az előjogok eltörlésével, az osztály­különbségek megszüntetésével, illetőleg a társadalmi osztályok és rendek beolvasztásával a proletariátusba, az egyéneknek becsvágyuktól hajtott erőfeszítését bénítja meg, hogy önszorgalmuk és kiválóságuk által a tár­sadalmi emelkedés útján az állami önkénynek kiszolgáltatott létbizony­talanságukból menekülhessenek.

Társadalombiológiai nézőpontból nyilvánvaló, hogy a bolsevizmus világforradalma az államok belső társadalmi és nemzetközi politikai szer­vezetének felbomlasztásával a néptömegeket nemcsak otthonuktól és hazá­juktól fosztaná meg, hanem egyéni, családi, nemzeti és vallásos életük minden értékétől és szentségétől, az emberek egyéniségében gyökerező interperszonális vonatkozásaikban kialakuló intézményektől, amelyek a né­pek milliói és elkövetkező nemzedékük számára az anyagi és szellemi életfeltételeket biztosítják. A bolsevizmus az emberiség számára azt az utat jelöli meg, amelyen teljes biztossággal haladna pusztulása felé vagy civi­lizációjának legalacsonyabb fokára süllyedne vissza.

A bolsevizmus eszméinek és tanainak megdöntésére irányuló tudomá­nyos antibolsevizmus, hogy az emberiség életérdekeiveé ellentétes propa­ganda szolgálatába szegődő tudomány, a „science sans conscience” érvelé­seivel szemben érvényesülhessen, nem az élet időszerűségeitől elvonuló, elkülönült, önmagáért való tudományosság szakszerűsége, hanem a tudás tudományával párosult emberszeretete, az ember veszélyeztetett életéért, egyéniségéért, a családért, a hazáért, a nemzetért és vallásért és intéz­ményeiért harcba szálló, minden lelkesedése, szenvedélye, áldozatkészsége által válik hatékonnyá.

A forradalom és a háború társadalmi feltételeinek bel- és külpolitikai vonatkozásainak tudományos értelmezésében, az individualizmus és kollek­tivizmus tanainak kiéleződött ellentéte az egyén és a társadalmi közösség vonatkozásait fenntartó interperszonális struktúra jelentőségének felisme­rése által feloldódik. A szélsőséges individualista, anarchista és nihilista tanok az egyéni szabadság korlátlan jogait követelik a nép tömegei szá­mára, az állami kényszert teljesen elvetik, vagy mint Marx, azt remélik, hogy az a szocializmus nevelő hatására a közösség iránti kötelességek ön­kéntes belátása folytán idővel feleslegessé válik. E törekvésekkel szemben társadalombiológiai nézőpontból az a belátás érvényesül, hogy az egyén magánéletének szabadságát csak állandó egyéni erőfeszítése és tevékeny­sége által biztosíthatja magának az interperszonális vonatkozások rugalmas rendszerében. Az egyéniség autonóm, nem szocializálható és nem kommunizálható tényezője a társadalmi szerveződésnek.

A totalizmus, etatizmus és az állam öncélúságát és korlátlan hatalmát hirdető tanok, amelyek az egyént a közösségbe beolvasztani, annak telje­sen alárendelni törekednek, társadalombiológiai nézőpontból ugyancsak egyoldalúaknak bizonyulnak.

Az állam fokozott beavatkozása az egyén magánéletének terén, az „intervencionizmus”, mely az egyénre a bürokratizmus formalizmusával, az adók elviselhetetlen terheivel nehezedik, azt eredményezi, hogy a sajá­tos egyéni ösztönök és hajlamok szociális jellegükben az interperszonális vonatkozások finom rendszerében, a családok, rendek, osztályok és nem­zetek közösségeiben nem érvényesülhetnek. Ennek következtében az ember természetes, életének fenntartására irányuló jó és gonosz ösztönei a forra­dalomra és háborúra hajlamos társadalomban az osztályok vagy államok ellentétében az erények és a bűnök egzaltációjában és sajátos keveredésé­ben a bel- vagy külháború ideiglenes társadalmi vagy nemzetközi szerve­zetében tombolják ki magukat.

Az interperszonális elmélet alapján tehát a forradalom és a háború társadalmi kórformái között nem vonunk éles határt. Közös társadalom­biológiai értelmezésükben az egyén fogalmából indulunk ki, és ahhoz té­rünk vissza. Mind a forradalom, mind a háború előidézésében az egyéni tevékenység hiányos vagy egyoldalú társadalmi kihatásait, kölcsönhatá­sait és visszahatásait tekintjük a legfontosabb, a társadalmi szervezet szer­kezetének egyensúlyát megzavaró tényezőnek. Így például a munkanél­küliség problémája, amely elsősorban, a termelés és a szükséglet, a kínálat és a kereslet közötti viszonyosság nézőpontjából gazdasági probléma, az interperszonális elmélet szemszögéből a forradalommal és a háborúval vo­natkozásban politikai értelmet nyer, midőn az államok a forradalom ki­kerülése céljából a békés társadalom megkötöttségéből felszabadult munka­erőt a háborús ipar szolgálatába állítja. és a munkások tömegét hadseregek kereteiben helyezi el.

A társadalmi szerveződés interperszonális elméletéből az egyén és a közösség vonatkozásaira nézve levont következtetések gyakorlati érvényesülését a Portugália államszervezetében, Salazar eszméi alapján megvaló­sult hivatásrendiség rendszerében látjuk, amely az egyéniséget a társadalmi élet egész vonalán, a családi és nemzeti vonatkozásokban, a társadalmi rendek autonóm tagozataiban megerősíteni, és az állami beavatkozástól mentesíteni igyekszik.

Az egyén társadalomalkotó- és fenntartó jelentőségének felismerése által, a társadalmi szerveződés interperszonális elmélete alapján azon belá­táshoz jutunk, hogy az emberpusztító forradalmak és háborúk öldöklésé­ből az ember nem gépeinek sebességrekordot teremtő iramával, a tömegek és hadak útján menekül, hanem egyéni életének magános rögös ösvényein haladva, amelyek önmagához vezetnek. Az egyéniség szellemi és erkölcsi magaslatán jut csak öntudatára a humanizmus eszméje, amely az egyéni élet körében az emberiség egész közösségének interperszonális vonatkozá­sait felöleli, és az emberek útját egymáshoz társadalmi intézményeinek nemzetközi szervezetében kiépíti.

*

In Külügyi Szemle, 17. évf., 4. szám (1940), 321-329.

Szólj hozzá te is!
Név:
E-mail cím:
Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet.
Írd be a fenti szót: új CAPTCHA kérése
 
 
Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters