A bécsi kongresszus egyszerűen a császárság végrendeleti végrehajtójaként szerepelt. Ez volt az egész. Elvekben egyébként, melyekre hivatkozni lehetett, nem volt hiány: ott volt a drága szabadság (tetszés szerinti értelmezésben); egysége mindannak, ami a természet rendje szerint együvé való; elismerése minden nemzet jogának az önállóságra (tekintet nélkül annak gyakorlati megvalósíthatóságára); szükséges egyensúlya a szuverén államoknak, melyek ugyan nem állhatták, de nem is nélkülözhették egymást; végül az állampolgárok részvételi joga az állam igazgatásában. Szinte szerencse volt, hogy e pontok előráncigálására nem volt nyílt alkalom. A kongresszus még így is – kevésbé elvi alapon, sokkal sommásabb eljárással – éppen elég nehezen ért el elfogadható eredményt. A kongresszus vezető személyiségei közül egyetlen egy lépett fel alapelvvel: a legyőzött Franciaország képviselője, Talleyrand. Az alapelv, melyet ő hangoztatott, a legitimitás elve volt, s valóban nagy sikert aratott vele. Nem iróniának, vagy inkább a történelem élcének látszik-e, hogy a legitimitás, egy dinasztiának öröklött joga a trónra, az az idea, melyet egy egész évszázad bölcsei elavultnak, nevetségesnek, emberhez nem méltónak kürtöltek ki, s melyet csak nemrég is lábbal taposott a császár, most egyetlen egyetemesen elfogadható, egyetlen gyakorlati politikai eredményre vezető elvnek bizonyul?

Még valaki adott elő 1814. szeptemberében egy elvi gondolatot, de az nem ült a kongresszus fenségeseinek társaságában, s ideája még sokkal nagyobb magasságokban lebegett, mint a szabadság, a nemzetiség, az alkotmányos kormányzás, az államegység elvei együttvéve. Saint Simon volt az. A kongresszus megnyitása alkalmára Genfben egy kiáltványt írt e cím alatt: „De la Réorganisation de la Société européenne ou de la nécessité et des moyens de rassembler les peuples de l’Europe en un seul corps politique”. Ő tehát – s épp ez benne a figyelemre méltó – Európát valóságosan fennálló közösségnek, Société-nek tekintette, melynek újrarendezése olyannyira szükséges. Szinte felesleges megemlíteni, hogy az irat teljesen hatástalan maradt.

A bécsi kongresszus azt tette, amit a körülmények parancsoltak, s ami az ellentétes érdekek fáradságos mérlegelése alapján lehetséges volt. Határozmányainak ehhez képest megadta a helyreállítás és a jogszerűség látszatát. Ausztria gyarapítása Itáliában kárpótlásnak számított az elveszített német területekért, az orosz császár fennhatósága alatt álló lengyel állam a felosztásokat jóvátevő helyreállításnak látszott, a Rajna-vidéknek és Szászország felének bekebelezését Oroszországba kártalanításnak és jutalomnak tekintették. A nemzeti önállóságra való igények ezek mellett legfeljebb csak frázisnak hatottak. S vajon ezért alapvető hibaként a belátás s a megértés hiányát kell-e a bécsi kongresszus szemére vetnünk? Az ilyen elhamarkodott ítéletet utólag történelmi bölcsességnek nevezhetnénk. S ez olcsó bölcsesség nagyon. A nemzetiségi elv, hasonlóan más általános jellegű, elvont elvekhez, sem érett, sem alkalmas nem volt arra, hogy a politikai együttélés alapjául szolgáljon Európában. Csak századunkban vált általánosan elismert szenvedélyes törekvéssé, s jelent meg, mint eleven eszme a színen, hogy veszedelmes következések származzanak belőle.

Láttuk, mint virult ki a romantika talajából a nemzeti sajátosság határozott öntudata. Szinte szokássá – valóságos szellemi szükségletté – vált a sajátnak, a valódinak, az őseredetinek a népivel való azonosítása. Mint a történelmi hagyományok mély átérzése, mint a lírai és az elbeszélő irodalom anyaga, új színt és tartalmat kapott a nemzeti öntudat. De abban, hogy a nemzetinek követelése egyre kényszerítőbb erővel az idők jelszavává hangosodott, nem csupán a romantikus gondolkodásmód volt hibás, hanem a nagyarányú anyagi és technikai eltolódások is, melyek Európa népeinek életében bekövetkeztek. A modern közösségi életműködés, az egyre fokozódó szervezettség és gépiesedés hatása alatt, lassacskán mindinkább a nemzeti kötelékek keretei között folyt le. A foglalkozások majd minden alakja, s minden szolgálati ág erősen nemzeti színezetű lett. Közlekedés és gazdaság, oktatás és sajtó, közjólét és útépítés nemcsak, hogy nagyobb helyet foglaltak el az életben, hanem az egyéni és közösségi energiáknak s a munkakedvnek a hajdaninál jóval nagyobb hányadát kötötték le, s mindezt – hogy úgy mondjam – nemzeti mezben. Az ember, jobban, mint valaha, nemzeti meghatározottságában állt az élettel szemben. Az élet eszményei magukat is lassanként nemzeti máz vonta be. A szabadság eszméje nem a világnak vagy az emberiségnek szólt többé, hanem a saját népnek. A feladatok, melyek elé minden közösség került, sokkal határozottabbak lettek, akár politikai, akár gazdasági vagy szellemi természetűek lettek légyen. Alkotmány, vagy vasútügy, szociális törvényhozás, vagy bármily visszásság megszüntetésére irányuló cselekvés – egyként. Minde[me] szükségleteket a nemzet fogalma határolta el; az ország s a nép egészére vonatkoztak. Nem csoda hát, ha a nemzetiség alapelve, mint irányelv egyre inkább behatolt a közéletbe és a politikába, s ha a nemzeti elvet – érvényessége és használhatósága tekintetében – most az a veszély fenyegette, hogy éppoly merészen túlbecsülik, mint amennyire hajdan elhanyagolták. S emellett az ember szinte elfeledni látszott, hogy végeredményben az állam jelenti a politikai élet realitását, míg a nemzet ezzel szemben a minden törekvés elérendő eszményét, programját, jelszavát, célját. Történelmi szemmel nézve: Európában mindenütt az állam volt az elsődleges, míg a nemzet a mindenkori életkörülményekhez alkalmazkodva, az államkereten belül fejlődött. Nemzetté csak hatalmi és jogi kötelék tesz valakit, még oly esetekben is, melyekben a nemzeti egység és hasonszőrűség hosszas fejlődés végeredményeként világosan láthatóvá válik, s ez az egység a ködös előidők természet adta feltételeiben szinte előre megalkotottan rejtőzni látszik.

Abban a mértékben tehát, ahogy’ a hazáról és a népről alkotott képzetek a tizennyolcadik század vége óta egyre jobban megtelnek tartalommal, színnel, pátosszal s meleg vérrel, mindenütt, ahol az állam minéműsége nem esett egybe a nép fogalmával, fájdalmas diszharmóniának kellett keletkeznie. Minden jó volna, ha a nemzeti érzés, a hazaszeretet és az állami öntudat a népeknél tökéletesen fedné egymást. De ez, sajnos nincs így. Ahol ez az egy-középpontú harmonikus állapot hiányzott, ott hasadással fenyegető egyenletlenségek támadtak. A restauráció korának Európája tele volt ilyen egyenletlenségekkel, és ilyen szétesések alkalmaival. A politikai nézőtér urai, Napóleon legyőzői, az elismert nagyhatalmak: Anglia, Ausztria, Porosz- és Oroszország voltak; azzal a legyőzött Franciaországgal együtt, mely a császárság bukása ellenére is a legbefolyásosabb államok közé tartozott. Magában a nagyhatalmi mivoltban, szorosan véve, benne rejlett a megtagadása annak az eszménynek, amit a 18. század államművészete megalkotott, s a forradalom továbbfejlesztett. Az elmélet nem ismerte a nagyok túlsúlyát a kicsinyekkel szemben. A gyakorlat annál inkább. Az európai hangversenyek és viszályok két évszázadának története a túlerőnek elég példáját szolgáltatta. A nagyok előjogának elismerése most elkerülhetetlen, szükségszerű következése lett az eseményeknek. A nemzetiségi elvvel Európának ez a valóságos csoportosulása kis és nagy államokra, nem túlságosan törődött. E csoportok az államhatalmon épültek fel, és nem a néprajzi együvé tartozáson. Nem Németország volt a nagyhatalom, s nem is a kevéssel előbb alakult német szövetség, melynek voltaképp Németország testet öltött egységét kellett volna jelentenie, hanem Poroszország. Poroszország maga azonban igen messze volt még attól, hogy nemzeti szempontból egységesnek számítson. Soha nem is volt az az igénye, hogy nagy nemzetnek nézzék. Állam volt, és állam akart maradni. Mikor III. Frigyes Vilmos 1813-ban kiáltványában népéhez [az] alattvalóit arra szólítja fel, hogy a francia igát lerázzák, népét nem porosznak, nem is németnek szólítja, hanem egyszerűen név szerint, külön-külön felsorolja őket: Brandenburgiak!, Poroszok!, Sziléziaiak!, Pomerániaiak!, Litvánok! stb. Ennyire kevéssé egybeolvadott volt akkor még az állam és a nemzet fogalma. Nem csoda, ha akkor a nemzetiségi különbségek sokfélesége Ausztriában, a hatalmasan megnövekedett Habsburg-területen sem okozott még senkinek különösebb gondot.

A nagyhatalmak mellett, fennállt még Európában egy csomó kisebb független állam, melynek népessége többé-kevésbé ugyanannyi nemzetiségnek felelt meg. Ezek az államok vagy régi törzsi és nyelvi közösségeken alapultak, mint a skandináv országok, vagy az egységnek és egybetartozásnak történelmileg megszentelt politikai hagyományán, mint Svájc, vagy legtöbbnyire mind a kettőn. Az új németalföldi királyság még politikai erejének vizsgája előtt állt. A népesség nemzetiségi egyneműsége csak egyes államokban volt megközelítően tökéletes. A nemzetiségi elégedetlenség majd mindenütt főtt-fortyogott; a német országokban, Itáliában, Írországban és nem utolsósorban ott, hol az idegen uralom alatt élő népek, mint a Balkánon is, lassan nemzeti sajátosságaik tudatára ébredtek, és szabadság és önállóság után kezdtek vágyódni. A romantikus talaj, melyből a nemzeti öntudat kisarjadt, szép virágokkal, és érett gyümölcsökkel kedveskedett ez időben a hívőknek. Ha a szellemi előkelők romantikus eszméi valaha is közrehatottak a gyakorlati politikára, hát akkor a görög szabadságharcban igen! Az idők minden eszménye meleg életté sűrűsödött itt; a szenvedélyes szabadságvágy, az ókor izzó szeretete, a hamisítatlanul népinek modern csodálata, a byroni világfájdalom-érzés (s nemcsak Byron érzése, hanem bátorsága is!).

Az európai államok rendszere tehát a restauráció korában új taggal gyarapodott. Egyelőre Görögországgal. S aztán, a gyarapodás ugyanily útján Szerbia, Románia, Bulgária következett, majd századunkban még néhány. Az államok számának csökkenése, mint ezzel a jelenséggel ellentétes mozgás, rövidesen szintén kezdetét vette, amikor is a nemzeti államegység megszilárdulása következéseképp[en] Itáliában öt és Németországban négy állam megszűnt. A huszadik század ezen az úton is tovább haladt. Mindkét folyamat, az egyesülés, vagyis a politikai egységek csökkenése, s a szétválás, ugyanez[en] egységek szaporodása, jellegzetes tünetei az európai történelemnek, a napóleoni korszak után. Érdemes e két irányban szétfutó jelenség előtt egy pillanatra megállni. Mert ebben az ellentétben általános természetű probléma rejtőzik: a nagy- és a kisállam problémája.

Már az iskolapadban azt tanultuk, hogy a 19. század két nagy történelmi eseményét, az egységes Olaszország és az egységes Németország kialakulását eleve a fejlődés nézőpontjából szemléljük, vagy, ha nem is éppen kétségtelen fejlődésnek, azaz javulásnak, akkor legalábbis logikus és természetszerű szükségességnek, mely előtt a kritikának el kell némulnia. S valóban, historia locuta est. Senkinek sem jut eszébe, okok felsorolásával kísérelni meg a bebizonyítását annak, hogy e történelmi folyamat végeredménye sajnálatra méltó. Másvalami az, ami az embert kétkedővé teszi. Vajon a kiskörű állami és kulturális egységek feloldódása a nagyokban a világ szempontjából áldást hozónak tekinthető-e? Korunk túlontúl megszokta, hogy a mennyiségileg nagy erő bámulatában ájulásba essék. Minden szó helyénvalónak látszik ezért a kisállamok védelmében. Ki arra hajlanék, hogy látatlanban előnyt adjon a nagy-államnak a kicsinnyel szemben, oly téveszme rabjává lenne, melyet Francis Bacon, ha élne, az idola fori-k, a nyilvános élet bálványai, vagyis a tiszta ítélet útjában álló képzetek közé sorolna. A mennyiség túlértékelése egyike a modern ember legolcsóbb előítéleteinek. Nyilván a gyorsaság és az erőkifejtés diadalai csavarták el a fejét. A kisállamok szerepét az utóbbi évszázadok európai gondolkodásában nemrég méltatta egy svájci történész: Werner Kaegi (A kisállam az európai gondolkodásban. In Neue Schw. Rundschau, 1938. szeptember – november). Rövid eszmefuttatását a következőkben köszönettel többszörösen felhasználom.

A 18. század politikai gondolkodásában, mely természetszerűen csak korlátolt politikai lehetőségekkel számolhatott, kétségkívül a mérsékelt terjedelmű politikai közösségek megbecsülése állt előtérben. Montesquieu azon a nézeten volt, hogy a köztársaság államformája kis területhez, a monarchiáé nagyobbhoz kötött. A zsarnokság államformája – mely a félelmen alapszik – [az] igen nagy birodalmak sajátja. A kisállamok – így tanítja ő – a nagyokon mennek tönkre, s azok ismét önmagukon. Bizonyos előszeretet a köztársaságok – tehát a kisállamok – iránt, Montesquieu-ben félreismerhetetlen. A köztársaság szerinte az erény, a monarchia a becsület princípiumán alapszik. Ez az erény – fejti ki világosabban – nem a keresztényi erény, hanem a haza és az egyenlőség szeretete. A patriotizmust emeli ezek szerint a legjobb államforma legszilárdabb alapjává. Rousseau is teljes mértékben elveti a nagy államot: a nagy birodalom – tanítja ő – nem állam, mert benne az egyén nem folyhat be a közösség sorsának irányításába.

A politikai eszmény történelmi megvalósulásának mindenkor az ókori hellén városállamokat, s a köztársasági Rómának szerény nagyságát volt szokás tartani. S ha Sismondi a későbbi olasz városköztársaságok tarka sokféleségében látja a művelődés-központok teremtő eszményét teljesülni, vagy ha K. L. von Haller monarchikus-konzervatív eszményét az úgynevezett patrimoniális állam patriarkális viszonyaiban véli visszaállítandónak, úgy e gondolkodók előtt állandóan a korlátolt kiterjedésű állam egysége lebeg legmagasabbként. Voltaire is hitt benne, hogy az igazi hazaszeretet csak meghatározott terjedelmű Térre vonatkozhatik. Plus cette patrie devient grande, moins on l’aime ; car l’amour partagé s’affaiblit. Il est impossible d’aimer tendrement une famille trop nombreuse qu’on connaît à peine. [Minél nagyobb lesz az az ország, annál kevésbé fogjuk tudni szeretni; mert a közös szeretet gyengül iránta. Lehetetlen gyengéden szeretni egy túl nagy családot, amelyet alig ismerünk.] Bizonnyal sok igazság van ebben: a hazaszeretet magja mindig a mélyen érzett ragaszkodás marad a röghöz, melyen születtünk. Minden birodalmak legnagyobbikában, az Amerikai Egyesült Államokban, Tocqueville megerősödött ama nézetében, hogy a szabad államok kezdete és ereje éppen a legszűkebb politikai közösségben, vagyis a római municípiumban, az angol-amerikai községben keresendő. S ezzel bizonyos értelemben visszatért az államalakulásnak ahhoz a képzetéhez, melyet Aquinói Szent Tamás képviselt, De reginime pincipium-ában.

Nem kétséges, hogy az 1806-ban dicstelenül kimúlt régi Római Szent Birodalom 1800, többé-kevésbé önálló egységével képtelen államalakulat volt, s éppoly kevéssé kielégítő lehetett az új Német Szövetség, a maga jóval korlátozottabb – de még mindig mintegy 25 államot magában foglaló – sokrétűségében, államelméleti és gyakorlati politikai szempontból egyaránt. Önkéntelenül is azt hinné az ember, hogy 1814-től kezdve minden szabadságszerető, igazi németet ugyanaz a Németország egysége utáni nagy vágy lelkesített, amit E. M. Arndt írásai lehelnek. E tekintetben mi sem tanulságosabb, mint Jakob Grimmben, ebben a hamisítatlan, nemes németben szemlélni a haza fogalmának kialakulását még férfikora derekán is. Benne, ki[nek] nemsokára bebizonyítandó volt, hogy számára mit ér a jog és a szabadság. A két testvér 1830. újévén foglalta el Göttingában hivatalát (hogy nyolc évre rá, dicsőségesen elveszítse azt): az akkor 45 éves, s már világhírű Jakob, mint tanár és könyvtárnok, Wilhelm, mint alkönyvtárnok. Jakob ugyanez[en] év kora nyarán, Justi biztatására megírja rövid önéletrajzát; s novemberben tartja székfoglalóját az egyetemen. E beszéd címe: De desiderio patriae. Jellegzetes latin iskolás beszéd volt ez, melyre Cicero olvasásával készült. Minden szavából félremagyarázhatatlanul kiviláglik, hogy Grimm haza alatt kizárólag szülőföldet értett, a legszűkebb értelemben. Oly földet, „melynek minden örgét és ösvényét legzsengébb gyermekkora óta ismeri az ember”; „melynek sírjaiból a szülők biztató vagy feddő szavát véled hallani egyre”. A német nyelv „ezt a haza után csengő szeretetet honvágynak (Heimweh) nevezi gyönyörűen”. Voltaképp nem is kellett volna bevallania Lachmann előtt, hogy „titokban Hessenre gondolt”: a német nyelv dicséretében egyetlen szava sem szól az egyetemes német patriotizmusnak. Még erőteljesebben domborodik ki ez a szűkhatárú hazafiság önéletírásában. Az a haza, melynek szeretetét kora ifjúságától kezdve beléje (s testvéreibe) oltották, Hessen volt, pontosabban Kur-Hessen, mert Hessen-Darmstadtra ez a szeretet már aligha vonatkozhatott. Hűséges ragaszkodás volt ez; Hessenben akart élni, halni. 1816-ban visszautasítja a bonni meghívást, s 13 évvel később, kedve ellenére megy Göttingába. Mikor 1837-ben, mint a „göttingai hetek” egyike elhagyja hivatalát, s az országot, mert vonakodik esküje alól a királytól felmentetni magát – szíve akkor is ott van régi szeretett Hessen-jében. („Hevesen érzem vonzását hazámnak, minden ő sajátosságával együtt.”)

S a század ellenállhatatlan ereje mégis ellenkező irányba sodort mindeneket. A politikai, a társadalmi, a technikai-gazdasági életben, engedve mintegy a nehézkedés törvényének, minden a mennyiség-halmozódás felé tolódott. S ebben a folyamatban a szellemi téren ható erők, csodálatosan társául szegődtek a világ anyagi szerkezetében végbemenő nagy változásoknak. A kisállamok megbecsülésének ideje alkalmasint lejárt. Már a 18. században, Montesquieu és Rousseau véleményével ellentétben, elhangzott a nagy-állam dicsérete; azé a nagy-államé, melynek lényege a hatalom, s kifejeződésének leghatásosabb eszköze az erőszak. August Ludwig Schlözer német történetíró (1735-1809) nevét említhetjük. Szerinte a katonai erő, a területszerzés, s a népesség nagysága teszi az állam értékét. Művészet és költészet iránt nem volt érzéke. Megvetette a régi görögöket, s az állam céljául kizárólag politikai feladatokat ismert el. Felfogása magyarázatául azt szokták emlegetni, hogy Schlözer [a] legboldogabb éveit Oroszországban töltötte el. A hatalomistenítés vonalán a 19. században Johann Gustav Droysen (1808-1884) követi őt. Ő az első, [a]ki a politikai idealizmussal szembeszáll. Az állam életében – így fejezi ki magát – a hatalom éppen olyan lényeges, mint a család körében a szeretet, a vallásban a hit, a művészetben a szépség. A politika világában éppúgy a hatalom törvénye érvényes, mint az anyagiban a nehézkedésé. Bármennyi igazságot is tartalmazzon ez a tan, mihelyt zsinórmértékül használják, múlhatatlanul a hatalom és az erőszak alkalmazására vezet; azt teszi meg a világ legfőbb irányelvévé. S ezen még az sem változtat, hogy Droysen ezt a hatalmat a jog és az igazság alapján felépülőnek képzelte el.

A 19. század egész politikai fejlődése a nagy hatalomtömbök megszilárdulásával és kitágulásával járt. Ezek között a kisállamok koszorúja csupán másodrangú helyet látszott elfoglalni. Megtűrték őket, már amennyire fennmaradásuk a nagy államoknak érdekében állt, – vagy amennyire éppen kedvet éreztek a jog tiszteletére. Mindenütt hinni kezdtek a nagy államban. Nem ok nélkül vált „a kisállamosdi” kifejezés gúnyos szólássá és szidalommá Németországban, mert oly soká élt reménytelen szétszórtságban és politikai tehetetlenségben. Az egyre általánosabbá váló mennyiség-őrület végzetszerű hatása alatt lassan elfelejtette az ember, hogy a maradandó, nagy értékek közül egyetlen egyet sem köszönhet a Földön a hatalom-államnak, mint olyannak, s hogy a bölcsesség, a szépség, s a kultúra legjava s legmagasabbja a legszűkebb államhatárok között termett. Ha egy röpke pillantással áttekintjük mindazt, amit néhány ezer éves történelmünkből tudunk, mindenki előtt meg kell világosodnia, hogy e sok megpróbáltatáson átment világ jóval többet szenvedett a „a nagyállamosditól”, mint a „a kisállamosditól”. Ha a kultúra alapjai érintetlenek maradnak, és a jog érvénye újra visszatér, talán-talán megérjük még, hogy a „a nagyállamosdi” lesz gúny tárgya, s e kifejezés szidalommá válik.

A 19. század középső szakasza három nagy áramlat hatását mutatja: a liberalizmusét, gazdasági és politikai téren, a növekvő imperializmusét, s a keletkező szocializmusét. Milyen mértékben befolyásolják ezek az erők a vizsgálódásunk tárgyául választott két világot-mozgató ösztönt, a patriotizmust és a nacionalizmust?

A „szabadság” szó a francia forradalom napjai óta semmit sem veszített szenvedélyességből és magával ragadó erejéből. A szabadság eszménye azonban időközben határozottabb, és bizonyos értelemben korlátozottabb alakot öltött. A szabadságtörekvések tartalma esetenként változott. Az abszolutisztikus kormányzás alatt élők számára az állampolgár beleszólási jogát jelentette az ország ügyeibe. E vágy teljesedését sokak szemében az írott és esküvel megerősített alkotmány fejezte volna ki legcélszerűbben, mely minden kétséget kizáró világossággal megállapította volna az állam kormányzásának mikéntjét. A restaurációt követő első évtized egész sor ilyen naiv forradalmat hív életre: Nápolyban, Piemontban, Spanyol- és Oroszországban. E forradalmak meg voltak győződve arról, hogy az ilyen, gyakran kitűnő minták szerint „fix und fertig” készen kapott alkotmányok a tökéletes boldogságot rejtegetik. Azok a csoportok, melyek e népmozgalmakban az egész nép nevében cselekvőként felléptek, tetteikhez, lelkesedésükön kívül, egyéb jogosultsággal többnyire alig bírtak. S emellett voltaképp szilárd pártszerkezetekről sem igen beszélhetünk ez esetekben. Pártütések, összeesküvések ezek, melyek Carbonari-szerű titkos társaságokban, eskük, tőrök és egyéb rejtelmek légkörében szövődnek. Forradalmasdi ez, a romantika előírása szerint. A hősiesség és az áldozatkészség azért itt sem kicsinylendő. A lelkesítő érzést inkább szenvedélyes hazafiságnak nevezhetjük itt, mintsem jellegzetes nemzeti öntudatnak. A haza, melyért a harc folyik, lehet olyan nagy, mint Oroszország vagy Spanyolország, de olyan kicsi is, mint Nápoly vagy Piemont.

Nemsokára azonban ez a 19. század elején még csak sarjadó szabadságvágy egy nagy személyiségben teljesen kivirágzik. Benne a patriotizmus és a nacionalizmus legbensőbb egyesülésben jelentkezik, s szabadság-eszményébe beleolvasztja kora minden szellemi és társadalmi megújulást célzó eszméjét. Ez a személyiségi Giuseppe Mazzini, Itália egyesítésének apostola. Mazziniban ölt testet a 19. század egész idealizmusa. A nemzeti egységet gondolatokkal szolgálja inkább, mint tettekkel, de nem azért, mintha hiányzott volna belőle a tett bátorsága vagy készsége. Ifjúságától kezdve életét tette fel erre a játékra; kétszer ítélték halálra, és [a] legjobb éveit száműzetésben töltötte. A haladást tényként fogta fel, s a jövő biztos ígéretének. Az üdvöt az egyesülés elvétől várja, amint az Saint Simonnál található; a nemzeti feladat az ő számára küldetésszerű, messianisztikus. Mindenekelőtt az ifjúságot akarja megszervezni a szabadság művének beteljesítésére. Egymás után alapítja meg az „Ifjú Olaszország”, az „ifjú Svájc”, az „Ifjú Európa”-mozgalmakat. A forradalomnak – mely mindenki számára meg fogja hozni az üdvöt – most, így véli ő, „nemzeti” a neve. Eszménye minden nép, minden állam számára szól, de legelsősorban persze az olasz népet tartja hivatottnak e forradalom megvalósítására. Franciaország az 1789. évi forradalommal a reá rótt szerepet eljátszotta már, – most az örök-ifjú Itálián a sor.

Mazzini álláspontja teljesen spirituális. Isten a népek szüntelen emelkedésében és fejlődésében nyilatkoztatja ki önmagát. Az eddigelé egyéni törekvések aztán jól átgondolt kollektivizmusnak adnak helyet. Ebben megint csak Saint Simon eszméinek befolyására ismerünk. Az a szentháromság, mely Mazzini szemében a jövendő társadalmi rend alapja lesz: a szabadság, az egyenlőség és az emberiesség. Az isteni akarat hirdetője a nép. Az egyetlen valódi államforma a köztársaság. S a szent cselekmény, mellyel a nép teljesíti feladatát, az általános választójog. Nem egyetlen személy, hanem a nép lesz ennek a kinyilatkoztatásnak [a] Messiása. Ez a nép legelőbb is fel fog kerekedni valami konvent vagy zsinat összehívására. Ebből a gyülekezetből, pünkösdi csodaként nyilatkozat fog elhangzani, éspedig ezúttal nem jogokról, hanem alapelvekről, vagyis az emberek kötelességeiről: az odaadás, az áldozatkészség, az összetartás kötelességéről. S aztán nemsokára minden többi nép is csatlakozni fog ehhez a nyilatkozathoz. Figyeljük meg jól, hogy a gondolatok lejtése mennyire emlékeztet Cola di Rienzo-éra. Csakhogy Mazzini összehasonlíthatatlanul nemesebb és előkelőbb jelenség volt, mint az öt évszázaddal előtte élt fanatikus néptribun.

Rendíthetetlen idealizmusának túlzása megízleltette Mazzinival a csalódás keserűségét. Barátai elhagyták, Garibaldival szakított, a szocializmus minden hívével, akik nézetei szerint csak az emberiség konyhájának ellátására szorítkoztak, hadi állapotba került. Az 1859. évi háborúban befolyása inkább gátlón, semmint ösztönzőn hatott. S az eredmény: a Savoyai-ház alatt egyesült királyság, teljesen kiábrándította a hithű republikánust. Mégis, éppen Mazzini volt az, aki az olasz népet az egyesülés akaratával telítette, s a nagy feladat érdekében megtanította a kicsinyes széthúzás megvetésére. S e tanítás belőle a nemzet számára szinte előírásszerűen, tisztábban és parancsolóbban szólt, mint bárki másból: államot kell alkotni, hogy az, mint egy szilárd keret fogja át és foglalja be a nemzetet.

A szabadság, mint politikai tan, nemcsak, hogy jól összefért a nemzet-mivolttal, de egyenesen megkövetelte annak, mint elmellőzhetetlen alapnak [az] elismerését. Hiszen a szabadság se szabadság, alany nélkül. Az állam sok tekintetben elmulasztotta, hogy ő legyen a szabadság méltó hordozója. A határai között élőket nem elégíthette mind ki teljesen. Már akár a lakosság nemzeti homogenitásának hiánya miatt, akár végrehajtó szerveinek egyoldalú, pártos működése következtében. Ezzel ellentétben éppen a nemzetiség látszott [a] legalkalmasabbnak arra, hogy a vágyva vágyott szabadságot megvalósítsa. A közfigyelem s a kor közérzülete is egész melegségével annál is inkább feléje fordul, mert az állam és a szabadság nem a legjobb lábon állt egymással. Az 1789-1793-as évek szabadságbarátai az államot meglehetősen kevésre becsülték. Véleményük szerint az állam csak arra jó, hogy a szabadsággal esetleg visszaélőket kordában tartsa, de egyebekben ne nagyon avatkozzék bele a közösség életébe. Így értették a szabadság fogalmát s a demokrácia feladatát az Egyesült Államok fiatal köztársaságában Thomas Jefferson s az övéi. Az Uniónak hamarosan meg kellett tudnia, hogy az állam feladatinak efféle lebecsülése nem túlságosan szolgálja a szabadság ügyét. Európa régebbi politikai iskolázottságú országaiban rendszerint bizonyos egyensúlyban tudták tartani egymással a tekintélyt és a szabadságot. S így ott, a politikai liberalizmus s a nemzeti önállóságra törekvés a haladás két különböző formájának számított. Magában a haladás tényében senki sem kételkedett.

A szabadság eszményének, a politikai mellett, ezenközben, már régóta még egy oldala mutatkozott: a gazdasági. A gazdasági tényező állandóan növekvő jelentősége a korszellemet egyre inkább az ipari, kereskedelmi és földművelési érdekek felé fordította. A jólét fogalma a Bentham-iskolát járt, s a haszonra sandító nemzedék szemében szinte szentté magasztosult. Magában véve a szabadkereskedelem eszméjének a patriotizmus és a nacionalizmus eszméjéhez kevés köze volt. A valóság azonban ezeket az eszményeket egészen természetszerűen az állam, az ország és a nép keretei közé szorította. Mert hiszen az ipari és kereskedelmi élet reális egységei nem a hajózás, a gabonakereskedelem, a bányászat s a bankügy voltak általában, hanem ezeknek az üzemágaknak a valóságba átvitt berendezései, melyek a különböző államokban fennálltak, s célszerűen szabályozva voltak. Már a középkor óta mindig azon igyekeztek az államok, hogy az áru forgalmát szigorú rendelkezésekkel szabályozzák, mégpedig lehetőleg a kincstár és a népesség javára és érdekében. A szabadság eszménye így öltött teljesen haszonelvű és anyagias, új alakot. Mindamellett eszmény maradt. Richard Cobden egészen bizonyosan nem volt kevésbé idealista és optimista, mint a politika terén Mazzini, s az ő common sense and plain morality-ja mögött kétségkívül éppoly sok szent lelkesedés és önzetlen odaadás rejlett, mint az olasz próféta szemlélődései mögött. S ugyanannyi illúzió is. A Manchester-iskola gondolatrendszere a rend és a haladás világának előfeltevésén alapult. E világ szereplői: önálló és egyenjogú államok, melyek a jog tisztelete, barátságos versengés, és egymás megbecsülése közben, a javak termelése és cseréje útján az egyetemes jólét és boldogság felé haladnak. A termelő egységek pedig ebben az elméletben a földrajzilag különböző országok, természetes segélyforrásaikkal. Minden ország igyekezzék [a] termelésében – amennyire csak lehetséges – természeti adottságaira korlátozódni. A nemzetközi szabadverseny az áruk cseréje révén bizonyos harmonikus kiegyenlítődést fog eredményezni, s ez biztosítja majd az egyetemes jólétet. Az áru olcsósága minden társadalmi bajt meg fog gyógyítani, automatikusan kitermeli a szociális reformokat, és megőrzi a békét. A szabadkereskedelem – írja Cobden – minden nép számára egészséges és áldást hozó fogékonysággal fog járni a kultúra iránt. Minden jövendő kormány politikáját a kivitel és a termelésbe be nem avatkozás fogja meghatározni. Anglia lenne e téren minden más nép mintája és vezetője. A hatalmi egyensúly politikájának egyszer s mindenkorra vége. A gyarmati expanzió a múlté. Boldog idő lesz az, – így vélte Cobden – melyben Angliának az ázsiai térségen egy holdnyi területe sem lesz többé.

Mindez igen szépen volt elgondolva. Főképp, ha a világ olyan derék lenne, mint azt a különböző rendszerek előírják, s ha a történelem menetében működő erők valóban a termelőegységek volnának, s nem a meglévő államok, a maguk ingatagságában és örök diszharmóniájában. És nemcsak ez. E rendszer, melynek alapelve „mindenki magának, s szabadság mindenkinek”, még [a] legnemesebb formájában is veszedelmes nemzeti ellentétet rejtegetett, sőt csírájában ott hordta az erősebb jogának elismerését is. A gazdasági szabadság elmélete egyrészről utat nyitott a korláttalan kapitalizmus elhatalmasodásának, másrészt elkerülhetetlenül az erősebb államok és népek imperializmusára vezetett. Az alapfeltételek, melyeket e rendszer követelt, sohasem voltak, s nem is lehettek meg. A természeti kincsek túlságosan egyenlőtlenül oszlanak meg a „termelő egységek” között. Az államok viselkedését a nemzetközi jog csak igen kis mértékben befolyásolja, s emellett távolról sem vezettetik magukat olyan tökéletesen gazdasági érdekektől, mint ahogy Marxnak vagy a Manchester-iskolának megfelelt volna. Cavour és Bismarck egészen más gondolatkörben mozgott, és főként másképp cselekedett, mint azt Cobden vagy Mazzini feltételezhette.

Mindent egybevetve: a szabad árucsere és az ország gazdasági életébe való állami be nem avatkozás tana akaratán kívül inkább elősegítette, semmint gátolta Európa nemzeti, sőt nacionalisztikus kialakulását.

Ezenközben a század közepén megjelent az az államférfi, kinek megadatott az önálló nemzetiség alapelvét kipróbálnia: III. Napóleon, a politikai kalandorból lett császár, a szociális és gazdasági álmodó és teoretikus. Ezt az embert most oda sodorta sorsa, hogy a gyakorlati európai politika színpadán a főszerepet játssza. Nekünk itt csak a nemzetiségi kérdésben követett magatartásával van dolgunk, s meg kell elégednünk egyetlen utalással a jól ismert tényekre. Vajon az ő beavatkozása az olasz egység ügyébe mi egyéb volt végeredményben a rég idejét múlt osztrákellenes politikába való meggondolatlan visszaesésnél? S vajon siralmasan balul sikerült fellépése Mexikóban igazán a mexikóiak nemzeti önállóságáért történt-e, s nem inkább Európa politikai karzatának gyönyörködtetésére? III. Napóleon sekélyes szellemének megértése, vitathatatlan tehetségének és jó szándékának elismerése mellett is, minden időkre lehetetlen vállalkozás marad. De akárhogyan állnak is a dolgok, III. Napóleon édes-kevéssel járult hozzá Európa nemzeteinek kialakulásához.

Mialatt a második császárság a jó alkalmak elszalasztásán kívül Franciaország tekintélyét is eljátszotta, addig Palmerston a csatornán túl tovább dolgozott a hatalomnak azon a nagyarányú épületén, melyre a 19. század második felében teljes joggal ráillett ez a két új kifejezés: nacionalizmus és imperializmus. Anglia politikája voltaképp a középkor napjaitól kezdve nemzeti volt. Már előbb megállapítottuk, hogy az angol nyelvben a nemzeti öntudatot és a nemzeti túlsúlyra törekvést egy és ugyanaz a szó jelöli meg. A körülmények úgy alakultak, hogy a 18. századtól kezdve az angol politikai imperialisztikussá is vált.

Palmerston még abban a kellemes helyzetben volt, hogy mindenütt a világon, [a]hol valamilyen angol érdeket megsértettek, vagy ahol Anglia orrát ebbe vagy abba a kérdésbe beleütni akarta, egyszerű diplomáciai fenyegetéssel is célt érhetett. A nagyközönségre támaszkodó önbecsülés politikája volt ez, ami azonban még magában Angliában is aggodalmat keltett. Honfitársaik e lármás és hiú nacionalizmusát maguk az angolok nevezték el 1878-ban „tudatlanságnak”. A nemzeti öntudat eldurvulása, ami a 19. század utolsó negyedében bekövetkezett, kétségkívül a sajtó eldurvulásával függ össze, valamint a meginduló fegyverkezési versennyel. Ez utóbbiból származtak végzetes szükségszerűséggel az 1864 utáni háborúk. A revans-gondolat hozta létre Franciaországban azt a pártot, mely először nevezte magát „nacionalistának”. A „Ligue des Patritots” alapítójának és a „Chant du soldat” költőjének, Paul Déroulède-nek alakja sok tekintetben magában rejti már a következő század nemzeti „aktivistáinak” jellegzetes vonásait. Ő az alkotmányos köztársaságot népköztársasággal (république plébiscitaire) akarta helyettesíteni. Ez az elméleti eszmény egykor nép-zsarnokság alakjában vált valóra. Déroulède a boulangisták között is szerepelt, és később részt vettt egy tábornoknak az Elysée elleni támadásában; a puccs-módszer szépen fejlődött.

A 19. század utolsó öt évének cseppet sem üdítő eseményeiben, melyek az elfajulás és feloszlás benyomását keltik (Dreyfus-ügy, a Jameson-raid stb.) a homályos nacionalizmusnak sokkal nagyobb szerepe volt, mint hinnénk. Senki sem léthatta előre, hogy ez a nacionalizmus az egész állami és kulturális életet mozgató erőként, végletes túlzásaiban hová sodorja az új századot. Az ember azt hihette volna, hogy egy egészen más, széles és hatalmas eszmefolyam fog rövidesen mindent, [a]mit eddig nacionalizmusnak és patriotizmusnak neveztünk, elönteni, és végérvényesen elsodorni: a szocializmus. A tan maga, lényege szerint, antinacionalisztikus. A század legnagyobb részében passzív ellenállást tanúsított minden olyan erővel szemben, [a]mely imperializmusra vagy militarizmusra vezethetett. A munkásnak nincs hazája, tanította Marx. S mikor, éppen Marx kommunista kiáltványának válságos esztendejében, a szocializmus Párizs utcáin oly véresen elzuhant, s a közvetlen veszély a társadalomról évtizedekre elhárulni látszott, – akkor íme belső organizációjára, tudományos, bölcseleti elveinek megfogalmazására, s a jövő idők propagandájára veti rá magát az új tan. De persze sem a szervezet, sem az igeterjesztés nem vonhatta ki magát minden „Internacionálé”, és minden világpolgárhoz szóló kiáltvány mellett sem azok közül a keretek közül, melyeket a valóságban az állam rendje szabott meg számára. A szociáldemokrácia csak nemzeti összeállítású párt-szervezetekben élhetett és fejlődhetett. S minél hatalmasabbá váltak ezek a szervezetek, annál kevésbé lehetett kételkedni abban, hogy adott alkalommal, a megpróbáltatás és a leszámolás óráján, a szocializmus nemzetközi hivatásához ragyogóan hű fog maradni. És íme ütött az óra: 1914. augusztusában… Az a rögtönösség és tökéletesség, amivel minden háborút viselő ország szocializmusa a nemzeti politika érdekei előtt összeroppant, valóban gondolatkeltő intést tartalmazott a jövőre nézve. E tényből fel kell ismernünk: mily kevéssé hasonlítanak a modern idők úgynevezett ideológiái azokhoz a meggyőződésekhez, melyekért a hit mártírjai egykor életüket adták.

Nem akarom azt az időhatárt, [a]mit témám elé tűztem, átlépni, s ezért befejezésül csak néhány szót még a patriotizmusról és nacionalizmusról általában. Történelmi kifejeződésében vizsgáltam és igyekeztem ábrázolni e két jelenséget. Mi értelme volna, hogy most újra visszatérjek e két fogalom történeti és szociológiai értékének nyomozására? Mások s talán több sikerrel, megkísérelték ezt már előttem. Futólag említettük már, [hogy] miből keletkeznek rendszerint ezek az érzések: a hazaszeretet talán a királyság felsőbbség-eszméjéből származott (mint az az Ótestamentumban jelentkezik). S a nemzeti öntudat kialakulását a kívülről fenyegetett, s összefogásra kényszerült vallási közösségek segítették elő. Oly magyarázatok ezek, melyeknek minden különös adott esetben lehet talán értékük, egészben azonban alig gazdagíthatják néhány halvány új árnyalattal azt a voltaképp legegyszerűbb értelmet, amit mindenki ösztönszerűen e két kifejezésen ért. Úgy látszik, [hogy] e két fogalom egyre meg egyre legősibb megjelenési formájára igyekszik korlátozódni: a hűség és a ragaszkodás érzésére egyrészről, másrészt a kollektív öntudatra. Csak a történelem jeleneteinek tarka változásai között, a folyton más és más színpompás jelmezben fellépő jelenségek láttán támadhat bennünk az a benyomás, hogy növésnek, fejlődésnek vagyunk tanúi. Szemléljük inkább e két fogalmat még egyszer lélektani, társadalmi és erkölcsi vonatkozásaiban!

A legöregebb görög bölcselők egyike mindent, ami a kozmoszban történik, a szeretet és a viszály két elvének örök ellentétéből igyekezett magyarázni. Helyezkedjünk egy pillanatra mi is az ő álláspontjára, és kérdezzük meg magunkat, vajon [a] két jelenségünk közül melyik oldalon áll hát a patriotizmus , és melyiken a nacionalizmus? Azonnal világossá válik előttünk, hogy a patriotizmus a pozitív oldalra tartozik: hiszen már a neve is megmondja: hazaszeretet. (Vagy talán a fordítással surran be a fogalomba valami túlértékelés?) Ha az igazi szeretetnek az az ismertetőjele, hogy többet ad, mint amennyit kap, akkor ám tegye minden jó hazafi érzéseit erre a mérlegre. Ha ezek az érzések csupán a sajáthoz, a magunkéhoz való velünk született ragaszkodást tartalmazzák, bizonyára nem érdemlik még meg a hazaszeretet nevet. Békeidőben az állampolgár hűsége hazájához, munkaerejének odaadása, egyéni vagy vagyoni áldozata, oly államban, melyet annyira jól kormányoznak, amennyire emberi közösségben az egyáltalán lehetséges, lényegében talán egybeesik személyes létérdekeivel? A haza a hűségéért védelmet, jogbiztonságot, sőt néha még szabadságot is ad neki. Hazafiúi kötelezettségei végzésével az állampolgár még nem a szeretet művét teljesíti. Csak, ha a hazát veszély fenyegeti, akkor válik odaadása áldozattá, szolgálata szenvedéssé, hűsége szeretetté. A világ a csodálat borzadásával láthatta újra meg újra, [hogy] mire képes az igazi, tisztult, elhatározott hazaszeretet.

*

Felületesen érintettük a patriotizmusnak, mint érzéshullámnak sajátságait. Erről még sokkal többet lehetne mondani, de akkor a történelem területéről múlhatatlanul a líra területére kalandoznánk. Érzéseink a hazai rög irányában a gyermekkor emlékeinek, a honvágynak, a nosztalgiának szférájában nyílnak. Fenyők és szántóföldek illata, s a tengerpart éles levegője szállong körülöttünk. Ezek az érzések szimbolikus értékekből élnek. Közéjük tartozik a nemzeti himnusz is.

A hivatalos nemzeti himnuszok, amilyeneknek ma ismerjük őket, nem régiek. Néha egészen véletlenül keletkeztek, néha meg éppen rendelésre. Hogy szövegük illik-e a dallamukhoz? – Mellékes. S még az sem baj, ha olyan politikai helyzetet tükröznek, mely már talán egy évszázada elmúlt. A szavaknak nem kell up to date lenniük. Azonkívül is e daloknak legfeljebb néhány versszakát ismeri az ember. Keletkezése körülményeinél fogva egyedülálló a németalföldi nemzeti himnusz. A nemzet születésének hősi pillanatában támadt ez a csatadal, ez a kiáltás a szabadságért. Jelképesen nemzeti jelentéssel telt meg: maga a szabadság alapítója beszélt belőle. Az eleinte könnyebb lejtésű dallamot mély komolyságúra hangolták át; de azután a nép ajkán újra vidám fanfárrá változott vissza. Az a politikai mellékzönge, mely a 18. század pártküzdelmeiben járult a Wilhelmus-hoz, az 1814-es évek lagymatag nemzedékének nem tetszett többé. A kor nem értette már e hangokat. Pályázatot írtak ki új nemzeti himnuszra, és Tollen Wien Neederlands bloedj-je vitte el a pálmát. Azóta ez a hivatalos holland himnusz. Csak 1890-ben, a Wilhelmine királynőt helyettesítő kormánytanács idején tértek újra vissza a Wilhelmus eredeti dallamára. S mint költeményt is voltaképp ekkor fedezték fel újra. Egy megújult holland lelkű új nemzedék megértette ezt a dalt, mely közel négy százados múltja alatt semmit sem veszített egyszerű komolyságában rejlő erejéből; s melynek szövege up to every date marad, míg Hollandia lesz a Föld színén.

Vegyük a másik szót, a nacionalizmust is újra elő, és vizsgáljuk meg még egyszer a patriotizmussal való ellentétében! Csak az imént kíséreltük meg e két fogalmat a régi görög bölcs kozmikus mérlegére tenni, s a szeretet és a viszály fogalmaival megmérni. Megállapítottuk, hogy a patriotizmus kétségtelenül a pozitív szférába, a vonzalom szférájába tartozik. Világos egyébként, hogy a vonzalom, mint olyan, a szubjektív szférától elválaszthatatlan, s csak konkrét esetre irányulhat. Lelki- és szociális magatartás; állapotot, erőt, szenvedélyt jelent, mely az adott esettől elvonatkoztatva, azonnal alaktalanná válik.

A nemzeti öntudatot ezzel szemben objektív, mérhető egységnek tekinthetjük; szétszedhetjük, elemezhetjük, értékelhetjük. A nemzeti öntudat elméletileg: meggyőződés.

*

De ne fejezzük be elmélkedésünket ilyen diszharmonikusan! Vessünk még egy pillantást a nacionalizmusra, de ne mint vitatható magatartásra, hanem mint szellemi és és történelmi jelenségre! Minden művelt és jóakaratú ember a maga népe mellett szeret néhány olyan idegen nemzetet is, melynek földjét ismeri, szellemét becsüli. Hívd elő magadban ily nemzet képét, s mélyedj el benne! Nem lesz szükséged rá, hogy tájait viszontlásd, múzeumait meglátogasd vagy költőit újraolvasd: ez a belső szemlélet elvonultatja lelki szemeid előtt ennek az idegen népnek minden kincsét. Feltámad benned művészetének szépsége, hatalmas életereje, átéled történelmének aggasztó pillanatait, látod tájainak bűvös távlatait, elmerülsz szavainak bölcsességében, hallod zenéjének halhatatlan hangját, örülsz nyelve metsző világosságának, és gondolatai mélységének, szívod borai illatát, átérzed bátorságát, erejét, vidámságát, s mindez oly nemzet jegyeit vési beléd, mely – nem a Tiéd! Mindez idegen Neked… s mégis oly kimondhatatlanul drága. Életre szóló gazdagság, és dús nyereség. Akkor hát miért az áldatlan, örök visszavonás és irigység?!

*

A 19. század végéig akartunk szemünk előtt elvonultatni ezt a „nézőjátékot”, nem tovább. Nem mintha az az iker-jelenség, melyet felidéztünk, leszerepelt, s a színpadról eltűnt volna már; ellenkezőleg. De nem akarjuk a történelem egyöntetű világosságát, melynél a dolgokat szemléltük, a jelen fénycsóváinak vakító, vad sugár-kévéivel helyettesíteni. Érjük be ennyivel!

Oly nézőkként távozunk, kik nem látták végig a darabot. Összerántjuk a függönyt, miközben a tragikus bonyodalom ott bent tovább szövődik. A részvét és a rémület jaj-hangjai már csak távolról hatolnak hozzánk. Elválunk tárgyunktól, mint akik semmit sem tudnak. Úgy teszünk, mintha azok volnánk, kik látták még jönni a századfordulót. Mintha egykori, negyven évvel ezelőtti magunk volnánk…

*

Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus. Ford.: Szentkúty Pál. Danubia kiadás, Budapest, 1941