Johan Huizinga: Patriotizmus, nacionalizmus (1941) - II. rész
2021.03.25. 07:17
II. A reneszánsztól Napóleon koráig
Nem volt nehéz bebizonyítanom, mennyire tarthatatlan az a vélemény, mely szerint a nemzeti ellentétek a középkorban ismeretlenek voltak, s a nemzeti érzés a modern kor, a modern állam velejárója. Bármi[lyen] messzi-vissza nézzen is az ember a középkor távolába, észre kell vennie az élő nemzeti öntudatnak, sőt az egészen szabályszerű nacionalizmusnak megszámlálhatatlan megnyilatkozását.
Hiszen ezek az érzések közvetlenül a törzsi rokonságból, a hazai rög szeretetéből, a nyelvközösségből, a hasonló erkölcsből és szokásokból, s nem utolsósorban, s nem is legkisebb részben a királyhűségből fakadtak. Az állammal és a politikával ezeknek az érzéseknek nem sok a közük; a nemzeti kötelékek keletkezését politikai törekvések vagy kérdések alig, vagy egyáltalán nem befolyásolják. Kezdettől fogva kétféle egységgel találkozunk: szűkebbel és tágabbal. A szűkebbnél természetszerűen legerősebb a közösség öntudata, de a nagyobb egységre vonatkozó ellentét, mint a francia-angol vagy a német-román minden pillanatban fölülkerekedhetik. De ez az ellenségeskedés magában véve még nem válik nagyobb állambonyodalmak forrásává. A hosszú francia-angol háborúról sem lehet azt mondani, hogy nemzeti ellentét volt az oka. De igaz az is, hogy ez az ellentét éppen a háború következtében valóban kifejlődött. A középkor egyetlen jellegzetes nemzeti küzdelme a németek és a csehek között zajlott le, a huszita háborúban. A középkor végére már kialakultak – a Balkántól nyugatra – Európa legjelentősebb nemzetiségei, többé-kevésbé határozott államkeretben. Az ismert népnevek már régen forgalomban voltak: olaszok, franciák, németek, spanyolok, portugálok, angolok, dánok, norvégek, svédek, lengyelek és magyarok. Mind e nemzetiségek körén belül a törzseknek, nyelveknek, országrészeknek, városoknak legnagyobb változatossága uralkodott. Ez a szó: nemzet, akkor még többnyire szűkebb, regionális egységek megjelölésére szolgált. A kicsiny és nagyobb egység-alakulatok tarka sokfélesége fölött állandóan ott lebegett az általános, keresztény (jól megértsük: latin-keresztény) egység, ami azonban csak egyházi dolgokban aktiválódott, nevezetesen az erős politikai színezetű kísérletekben a keresztes háborúk újrakezdésére, s a szkizma és a zsinatok kérdésében.
Sem a császárság, mely tulajdonképpeni hatalmát már elvesztette, sem a pápaság, mely egyre jobban belebonyolódott az államközi politikába, nem hathatott többé egységesítőn Európa nemzeti kiformálódására. Maga az Egyház már mintegy a 13. századtól kezdve a nemzeti szétesés folyamatát szenvedte. Az angol egyház sok tekintetben függetlenítette magát Rómától, s a francia is, a nagy zsinatok óta, ugyanerre az útra lépett. Erre következett a 16. században a nagy szakadás, mely Angliában, a német államok felében, Skóciában, s a skandináv Északon a régi Egyház hatalmát minden időkre megtörte, s helyére nemzeti felekezeteket és egyházalkotmányokat épített. Még a lényegében annyira nemzetközi kálvinizmusnak is politikai irányvonalakhoz kellett alkalmazkodnia Skóciában, Németalföldön és New-Englandben.
A reneszánsz és a humanizmus ezek szerint olyan talajba hullott, melynek összetételét nagymértékben nemzeti elemek határozták meg. Milyen eredménnyel jár hát a nemzeti elvnek az új szellemmel való találkozása? A válasz nem lehet kétséges. Képzelhető, hogy az éppen újraéledt és legnagyobb megértéssel fogadott klasszikus hagyomány milyen új anyag-, kép-, példa-, gondolat- és kifejezésgazdagodást hozott a hazafias érzés és a nemzeti öntudat számára! Ezek az érzések egyébként bizonyos tekintetben már előbb is visszaszálltak az ókorba, még mielőtt a reneszánsz erőteljes, tisztult klasszicizmusa elkezdődött volna. A nemzeti büszkeség némely országban már néhány évszázada trójai – Priamustól vagy Anchisestől való – leszármazásra hivatkozott. Az udvari irodalom minden királyi ház számára, mely ősrégi eredettel dicsekedett, pompás, egészen Ilium hőseiig visszamenő genealógiát költött. Az ilyetén hőstisztelet alaphangját Vergiliusadta meg, ki Róma dicsőítésére Achilles és Agamemnon példáját Aeneasra vitte át. Vergilius iránti hódolatból a keresztény Nyugat a maga részéről szintén trójaiasra hangolódott. Figyelemreméltó példája ez az irodalom életteljességének!
Az 1500 körüli évek humanistáinak az ókor hihetetlenül tág látókörű és elmélyült ismeretében, az antik világ fényének ábrázolásához nem volt szükségük többé mondabéli királyfiakról szóló tarka mesékre. Livius, Caesar, Strabo, Tacitus bőségesen elegendő és hiteles értékű történelmi adatot szolgáltattak. A legtöbb nép valóban vissza tudta vezetni származását a római időkig. A nemzet nemességét tehát már nem csak Priamus gyermekei kutatgatják, hanem a helvétek, az allobrogok, sőt a gótok és szvévek is. A klasszikus hagyományból nem csupán az őstisztelet volt megtanulható. A görög és római történetírókból a reneszánsz nemzedéke azt is megérthette: mi az államalkotó ösztön és a polgári erény, s mit jelenhet az ma is.
A római patria fogalom visszanyerte teljes csengését. A középkori latinságban a patria szónak, mint láttuk, kétféle jelentése volt: jelentette egyrészt a mennyei hazát, és másrészt a szülőföldet. A késő középkori fordításokban a haza szó is előfordul ugyan – a közép-németalföldi és a közép fel- és alnémet nyelvben –, de kizárólag keresztényi jelentésben. Patrie alakjában, s valamivel tágabb értelemben, a francia nyelvben is folytatódik ez a szó. Különösképp kezdetben itt meglehetős ellenállásba ütközik. „Qui a Pays n’a que faire de Patrie” (Akinek eddig csak szülőföldje volt, most egyszerre hazásdit játszik) – tartja du Bellay, s azt magyarázza, hogy a patrie újmódi betolakodott szó, amolyan „olasz korrupció”-féle. Bizonyos értelemben igaza volt. De a szó azért mégis meghonosodott.
Első pillantásra azt hinné az ember, hogy a humanizmus Róma nagyságának és Görögország nagyszerűségének újrateremtésére törő lelkesedésében a sokféle nemzetté széttöredezett Európára úgy fog tekinteni, mint valami eltévelyedésre az eszményképektől. A humanistában eszményi szellemi magatartásként egy bizonyos kozmopolitizmus eleve megvolt. A nemzetekre tagolódás az ő szemében valóságos kultúrazavaró akadályként tűnhetett fel. S a keresztény vallás vajon nem ugyanezt mutatta-e? A humanizmus alapelvéből valami nemzetközi, nemzetek feletti egységesítő eszme látszott sugározni.
Valóban ez is volt az álláspontja annak a humanistának, kinek híre [a] legmesszebb hatott, s legtovább élt: Erasmusnak. „Mindenki – írja –, ki a múzsák nyitott szentélyébe belépett, honfitársamnak, homopatrida-nak tekintek.” Vagy egy más helyen így ír: „Minden nemzet irányában az vagyok, amit úgy neveznek: tiszta lap”. Gúnyt űz a nemzeti önszeretetből, mely népet nép, várost város ellen tüzel, „úgy, hogy mindegyik barbárnak nézi a többit”. Franciaországban azt prédikálják, hogy „Isten Franciaország oldalán áll; Angliában és Spanyolországban pedig, hogy nem a császár, hanem az Isten viseli a háborút”, stb. Ezzel az antinacionalizmussal azért természetesen igen jól összeegyeztethető a szülőföldhöz való ragaszkodás. A patria szónak Erasmus ajkán is bensőséges csengése van. Mindamellett nála is ingadozó e kifejezés használata. Néha Hollandiára vonatkozik: „mea Hollandia”, ahogy’ gyakori rosszallása ellenére batáviai nyelvjárás szerint maga is sűrűn nevezi. Azt bizonyítja ez, hogy a patria pietas-t magasra értékeli. Más alkalommal a patria szót az egész, V. Károly alatt egyesült Németalföldre érti. A területek e konglomerátuma megjelölésére Erasmusnak sem volt még önálló, megállapodott szava. Mint államegészet, századának annyi más fiához hasonlóan, Burgundiának hívja. Életének utolsó éveiben a patria szó leírásakor, úgy látszik, Brabantra gondolt. Ott szeretett volna meghalni is.
De Erasmusnak ez az intellektuális kozmopolitizmusa és mérsékelt hazaszeretete inkább kivétel, semmint szabály a humanisták között. Akármilyen különösnek látszik is: a legtöbb humanistában az antik világ túlzott előszeretete határtalan nemzeti elbizakodottság hangulatát eredményezte. S ez éppúgy bőséges tápot talált a klasszikusok szellemében, mint egy bizonyos fajta kozmopolitizmus. A tudós Budaeus-szal kissé gúnyolódik is barátja, Erasmus, francia nemzeti érzelmeiért. „Te sok dologban igazán nagymértékben hazaszerető vagy, panu philopatris. Sokan tán becsülik ezt benned, mindenki szívesen megbocsátja neked, habár véleményem szerint jobban illenék a filozófiához, az egész világot közös hazául tekinteni.” De Budaeus a nemzeti becsület tekintetében éppoly érzékeny maradt, mint volt előbb, s mint volt kora legtöbb humanistája. Erasmus a Levél a galateabeliekhez elé írt bevezetőjében célzást tesz a harmadik fejezetben előforduló „óh ti érthetetlen galateabeliekre”. Budaeus azt képzelte, hogy ez a franciákra vonatkozik, s komolyan megsértődött. Az ember nem lehetett eléggé óvatos ilyen dolgokban. Erasmus egy helyen példákat sorol fel gúnyos kifejezésekre: „Syctam eruditum, negociatorem integrum. Poenum, Italum bellacen”. Az olaszok kevésbé harckedvelők? No bizony, ilyet a feketeingesek elődeinek nem lehetett mondani! Kerekedett is erre olyan tollháború, hogy Erasmusnak sok kellemetlensége származott belőle.
A reneszánsznak ez a túlzottan érzékeny patriotizmusa és nacionalizmusa bezzeg egészen másképp hangzik, mint a középkoré. Ez immár szorosan kapcsolatos az államegység és a nemzeti érdek bizonyos politikai eszméivel. S tudományos fordulatait antik példákból meríti. Kormányok és tudósok céhei tudatosan művelik. Ennek a patriotizmusnak és nacionalizmusnak a történelmi példák és hasonlatok egész gazdag arzenálja áll rendelkezésére, minden korból. A műveltek körében lassan valami közvéleményféle van kialakulóban az európai napi politikáról. Olvassuk csak el például Morus Tamás Utópiájában azt a szellemes leírást, mikor az író gondolatban részt vesz a francia király legtitkosabb tanácskozásában. A király azon gondolkozik tanácsosaival együtt, miként tarthatná meg mindenféle fogással és ármánnyal Milánót, mint fűzhetné magához újra Nápolyt, hogy fogja továbbá a francia fegyveres erővel megverni, vagy átmeneti szövetkezéssel becsapni Velencét, aztán magáévá tenni egész Itáliát, egész Burgundiát (vagyis Németalföldet), Franciaországot, s meghódítani még egy csomó más népet, melynek területét gondolatban már régen elfoglalta. Morus a francia politikát alkalmasint egészen Machiavelli Principe-jének szellemében szemlélte. (Az Utópia s a Principe keletkezése egyidejű is), melynek kifejezett célja a francia nemzeti hegemóniának egész Európára való kiterjesztése volt.
Míg íme Franciaországban, Angliában és Spanyolországban a nemzeti öntudat a megszilárdult egységű, erős állammal és központosított hatalmával karöltve kifejlődhetett, a német országokban egészen másképp álltak a dolgok. A császárság már régóta nem volt összekötő-, s még sokkal kevésbé egyesítő tényező. Az egyes területek, melyekre a nemzeti érzések vonatkoztak, egyre számosabbak lettek; kezdve a maguk is gyakorta kisebb részecskékből álló nagyobb hatalomcsoportokon, mint Bajorország, Brandenburg vagy Szászország, le egészen a számtalan, többnyire igen jelentéktelen birodalmi városig. Törzsi öntudat, szülőföldszeretet, nyelvközösség, hűség az országúrhoz, mind megannyi egymással laza összefüggésben álló elem határozta meg eztán is a német nemzeti érzést. S mégis a tudatos németül-érzés mind e részmegvalósításai fölött, egész határozottsággal ott lebegett egy minden németben közös, rendkívül eleven és meg-megújuló lelkesedés, mely nem ismert különbséget szászok, svábok, észak-, vagy dél-németek között. Ez a lelkesedés a múlt emlékeiből és eljövendő eszményekből táplálkozott, s a klasszikus irodalmi ismeretek mindkettőt újra meg újra megtermékenyítették. Ez az új német patriotizmus és nacionalizmus költők és írók ügye maradt. Kifejlődése elsősorban a humanisták latinitása. A régi Germania név az új haza ilyetén megjelölésekor új tartalommal telt meg.
Minden, a nemzeti öntudatot érintő dologban rendkívüli jelentősége van a névnek. Németország a Germania nevet kapta a rómaiaktól. A népnyelv a nyelv, a terület, a nép megnevezésére ősidők óta beérte a „deutsch”, a „dietsch” szóval. Ez nem jelentett egyebet, mint: hazai, népi, saját. A szó maga Olaszországban „tedesco” alakot öltött. A franciák és a spanyolok a németeket „allemand”-oknak, alemánoknak nevezték; a középkori latin nyelv, félig a theodisk-deutsch szóból, félig klasszikus emlékek alapján a teutonicus szót alkotta. Csak az egyházi nyelvhasználatban élt tovább a Germania szó. S a humanizmus új életet lehelt belé. Ebből a névből immár nemcsak a császárok dicsőségével zsúfolt középkori múlt büszkesége cseng ki, hanem valami pátoszféle is; a mitikus előidők germán hősiességének és romlatlan erkölcsének pátosza. Tacitus Germaniájának ismerete meghozta [a] gyümölcseit. Ezzel a dagályos, tudós patriotizmussal ismerkedett meg Erasmus elő bázeli tartózkodása idején, mikor a német humanisták örvendve fogadták. Szemükben ő volt az a német, ki az olaszokat kiütötte a nyeregből, s főként ezért becsülték annyira. Szenvedélyesen követelték tőle, hogy nyíltan álljon melléjük. A meglepett rotterdami, kinek jól esett a hízelgés, kezdetben lelkesedéssel fogadta ezt a szerepet. Wimpfelinghez, mint Germanus Germano, mint német a némethez, azt írja, hogy a „hamisítatlan német derekasság, mely annyira meghitt sajátunk mindkettőnknek, jól fog esni neked, találkozásunkkor”. De a német barátok túlzásaikkal lassanként kezdenek [a] terhére lenni. Érezte, hogy ezek a hangok nemzetközi meggyőződéseihez sehogy sem illenek. És nem is akarta elrontani dolgát [a] francia barátaival, kik éppen olyan szenvedélyes nemzeti érzésűek voltak, mint új rajongói. Budaues-szal való levelezésében nemsokára újra feltűnik a nostra Gallia kifejezés. Vajon Hollandia, így tépelődik Erasmus a tudós lelkiismeretességével, az antik források szerint nem inkább Galliához számítható-e, mintsem Germániához? Minél jobban cibálták mindkét oldalról, annál kisebb hajlandóságot mutatott arra, hogy magát a két nemzetiség közül bármelyikhez tartozónak vallja. S így inkább valami szkeptikus kozmopolitizmus-félébe húzódott vissza, mely klasszikus és keresztényi álláspontjával egyaránt igazolhatóbbnak látszott, s kifejtette, hogy a tudós számára a nemzetek különbözősége mit sem jelent, s végül még azt is letagadta, hogy – noha Bázelben lakott – Németországban élne, ami azidőben egészen bizonyosan helytelen megállapítás volt, mind államjogi, mind földrajzi szempontból.
Az újabb kor hajnala óta egyre inkább a hivatalos történetírás veszi át a nemzeti öntudat kialakítójának és közvetítőjének szerepét. A reneszánsz idején égő érdeklődés mutatkozik az emberekben saját honuk és népük történetének alapos megismerése iránt. Többet és jobbat kívántak annál, mint amit a krónikák nyújthattak. Éppen ennek a jobbnak hiánya következtében a nyomtatás fiatal művészete kezdetben ráveti magát a régire, s olyan munkákat segít életre, mint a holland Divise-krónika vagy a Grandes Chroniques de France. Minden kritika nélkül összehordott ollózások és kivonatok ezek. Utolsó mozzanatai a középkori, és előfutárjai a modern történetírásnak. S ennyiben a kiadó és az olvasóközönség (bármily szűk körű lett légyen is az még akkor) jóval előtte járt a tudós munkájának. Itália egyelőre az új történetírásnak is példaképe marad minden művelt nemzet számára. Ott már a 14. századtól kezdve kitűnő krónikások működtek, mint Villani és más hasonló céhbeliek, s az irodalomnak ezt az ágát felvirágoztatták; de az olasz történelem sokkal szorosabban össze is függ a klasszikus ókorral, mint Franciaország vagy Anglia. Az átfogó történelmi ismeret s kritikai szellem Olaszországban már 1500 előtt kialakul. Ennek eredményeképp megfigyelhetjük, hogy Franciaországban és Angliában az új királyok, XII. Lajos és VII. Henrik, kik mindenki másnál jobban meg tudták ítélni a jó történeti ábrázolás hatását az államra – történetíróikat Olaszországból hozták. Megbízták őket azzal, hogy az ország történetének pontos és alaposan kidolgozott képét készítsék el. S gondjuk volt aztán rá, hogy ennek az írásnak királyi tekintélyükkel mintegy hivatalos érvényt is szerezzenek. Azt a veronait, ki 1499-ben ilyen megbízatást kapott a francia királytól, Paulus Aemiliusnak, s az urbinói humanistát, ki 1507-ben az angol királynál kezdte meg történetírói működését, Polydorus Vergiliusnak hívták. Mindketten hatalmas, latinul írott műveket szállítottak. Az egyik a halálával megszakadt De rebus gestis Francorum tíz könyvét, a másik az Anglicae historiae-t, 26 könyvben. Ez a nemzeti történetírás kormánymegbízásból, persze némileg járószalagra volt fűzve, de a gyeplőt mégsem fogták túl szorosan. Amennyiben a feldolgozó a nemzeti legendát, mely már régen a korona gyöngyének számított, illő tisztelettel kezelte, kritikai tehetségei kibontakoztatására teljes szabadságot élvezhetett,. Paulus Aemilius például nyugodtan mondhatta a trójai eredetet merő kitalálásnak, s a galambot, mely Klodvig keresztelésekor a szentelt olajat hozta, valamint Rolandot meg sem említi. A Tudor-ok a törvényességnek jóval fiatalabb és gyengébb lábon álló igénye alapján már kissé jobban a körmére néztek történetírójuknak. Polydorus Vergilius a Brutusról szóló mesét és Artus király mondáját, az angol történet kezdeteinek kritikailag teljesen kicsiszolt leírása mellé állítja anélkül, hogy maga véleményt kockáztatna a dologról.
Nem kétséges, hogy ezek a sok tekintetben kitűnő, alapvető művek, ha olvasóközönségük első kiadásukban nagyon szűk körű volt is, nagymértékben hozzájárultak a nemzeti öntudat gyarapításához és megerősítéséhez. Ez az öntudat egyre inkább valami szigorúan lojális politikai tan és elismert hagyomány színezetével bírt. Mikor azután a humanizmus elérte azt a népréteget, melynek sem ideje, sem kedve, még kevésbé kellő felkészültsége ahhoz, hogy latin tudományos értekezéseket olvasgasson, mely azonban a maga számára mégis megkívánt valamifajta új történelmi ábrázolást, ez időben újra a nép nyelvén író krónikások jutottak szóhoz, Raphael Holinshed Angliában, Belleforest Franciaországban. S hogy a sors e kettőnek tartósabb hírnevet szánt, mint tudós elődeiknek, Paulus Aemiliusnak és Polydorus Vergiliusnak, az nem onnan van, mintha érdemeik nagyobbak lettek volna, hanem, mert Shakespeare forrásul használta őket. Ezzel az átmenettel a latinból a nép nyelvére, természetesen az értéktartalom is nagyot süllyed, körülbelül megint a Grandes Chroniques már rég meghaladott szintjére. A nemzeti s politikai irányzat még inkább előtérbe kerül, mint hajdan. Bernard du Haillan, IX. Károly historiográfusa követi Paulus Aemiliust, de elbeszélésébe újba beleszövi azokat a meséket és legendákat, melyeket amaz elhagyott; bár természetesen sejteti, hogy ő maga mit gondol erről. Neki nem az volt a feladata, hogy a korábbi humanisták nemzedékének megbízható ismeretek után való tiszta és heves vágyát csillapítsa. Neki olyan irodalmi ízlést kellett kiszolgálnia, mely színesebb, terjengősebb ábrázolást kívánt. Az Amadis-regények, a lovagregény e túlzóan romantikus válfaja közönségének, a nemesi katonaságnak és az udvari széplelkeknek ízlését. Du Haillannak tehát újra ebbe a romantikus, hősi hangnembe kellett átcsapnia, megint csak a lovagi eszményekért kellett lelkesednie, bármennyire elcsépeltek voltak is azok. S ha ezzel nem éppen a történelmi tudományok épületéhez hordott is követ, annál inkább növelte a nemzeti eszme erejét. S Franciaország helyét végre is ez biztosította a népek családjában.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a patriotizmusnak és a nemzeti öntudatnak a reneszánsz adta meg azt az érettséget, azt a szilárdságot, azt az erőteljesen lüktető életet, ami művészetéből, gondolatvilágából s a benne gyökeredző emberi viszonylatokból oly izzóan sugárzik felénk.
Mielőtt tekintetünket az újabb századokra irányítanánk, egy kis kitérőt kell itt tennünk. Eddig olyan jelenségeket figyeltünk meg, s tárgyaltunk példákkal megvilágítva (tárgykörünkön belül), melyeknél a nemzeti fejlődés kezdetei szinte előre megalkotottnak látszottak, akár egy a természetből megmintázott terület-mag, akár valami ősrégi törzsi- vagy nyelvrokonság, vagy tiszteletreméltó korú és szent hagyományú királyság alakjában. De fel kell jegyeznünk a nemzeti fejlődés oly eseteit is, melyekben a végleges néppé-, vagy állammá-válást történeti események sajátos összetalálkozásaiként kell feltüntetnünk. Itt azonban vigyáznunk kell, mert előadásunk könnyen félreérthetővé válhatik. Alaposabb vizsgálat azt mutatja, hogy a fejlődés az előző esetekben sem olyan szükségszerűen előre-meghatározott, mint amilyennek feltételezésére olyannyira hajlunk. A történelem nem ismer változhatatlanul előre megállapított folyamatokat. Ezek közé az esetek közé, melyekben a nemzeti fejlődés kiindulópontja nem fejezhető ki egy szóval, tartozik Németalföld és Svájc. Első pillantásra mindkettő számára a természeti adottság látszik predomináns tényezőnek. A legmagasabb hegyvidék és a legmélyebben fekvő folyam-delta bizonyos fokig teremtve látszik lenni a szabadságra és az önállóságra. Ez az állítás azonban ilyen formában túlságosan egyszerűre zsugorítása a kérdésnek. Az alpesi vidékek szövetségei nem vezettek szükségképp a német birodalom széteséséhez. Nem is az volt a céljuk. Mineműségük szerint miben sem különböztek a 13. és 14. századi Délnémetország egyéb város- és osztályszövetségeseitől. Egyik csakúgy, mint a másik, alkalmi összeállás volt, egyesülés ad hoc, a célszerű központi hatalom hiányának kiküszöbölésére. Valamivel változott körülmények között a svájci szövetségek, akárcsak a németek, rövid idő múlva feleslegessé váltak, s önmaguktól megszűntek volna. Kevés politikai alakulat keletkezett oly esetleges, kiszámíthatatlan módon, mint a svájci eskü-szövetség, mely a német kantonok összeállásából, s a később hozzájuk csatlakozó latin kantonokból nőtt elő. A nemzetiség és a haza fogalmának tágíthatóságát mi sem bizonyítja jobban, mint Svájc szilárd közössége: három nyelvterület, s mégis egy nemzet, három kultúrközösségben egy részvétel, s a szétesésnek leghalványabb tünete se; s mindez olyképp, hogy a kantonok összessége még csak nem is egy kultúrközpont körül kering, hanem legalább öt-hat ilyet számlál.
A németalföldi nemzeti öntudat keletkezéséről és fejlődéséről keveset kell szólnom: különböző összefüggésekben nem egyszer írtam és beszéltem erről a kérdésről. A provinciák egységbe tömörülése itt éppoly kevéssé természeti adottság eredménye, mint Svájcban. Hiszen az Alföldön fekvő területsávok csoportjának nincs is természetes határa sem Keletnek, sem Délnek. A nyelvi állapotok inkább kettősséget kívántak volna, a gazdasági, politikai és kulturális helyzet inkább egységre utalt. Mégis kétszer sikerült ez az egyesülés, a dinasztikus és a nemzetközi politika összeműködésének eredményképp, – kétszer meg nem sikerült. A határvonal, mely az egyesült provinciák köztársaságát a spanyol Németalföldtől elválasztotta, igen törékenynek bizonyult. A nemzetiség fogalmának rugalmassága és feszítő ereje ismét jól kivehető ebben az esetben: két nemzet keletkezik itt egy helyett; az egyik, az északi, a maga néprajzi egységében és uralkodó háza, az Orániai Ház sorsával való mély összeforrottságban, erősnek bizonyul, s a másik, a déli, bér a fájdalmas flamand-vallon dualizmus erősen terheli, mégis megállja [a] helyét minden téren magas rendű alkotásaival, s Európa tiszteletét érdemli ki önként hozott áldozatáért.
A németalföldi, svájci és belga nemzetiségi kérdésnél jóval bonyolultabb Ausztriáé. Azé az Ausztriáé, mely legalább két évszázadon át Európa diplomáciai középpontjának számított. Az önálló államegységgé és hatalommá fejlődés kiindulópontja itt egy dinasztia volt: a Habsburg-ház. A korai középkor bajor törzsű német Ostmark-ja, előbb mint őrgrófság, majd mint hercegség, hatalmasan fellendült, s határhelyzete ellenére hamar központjává vált a német kultúrának. A császárság a Habsburgoknak szinte az ölébe hullt, előbb átmenetileg, 1300 tájt, később a 15. században végérvényesen. Az örökös tartományoknak valóságos koszorúját fonták az osztrák hercegség köré, s a főhercegi cím felvételével – voltaképp minden különösebb jogosultság nélkül – a többi német fejedelmek fölé emelkedtek. Ausztria ura csak királyi minőségében volt első a választók között. E család egész felemelkedése a Római Szent Birodalom keretei között történt. Csak a burgund örökség esett e kereteken kívül. Igaz, hogy ez a kivétel igen nagy jelentőségű volt: a gazdag Flandria, a francia korona hűbére, s a burgund örökség legbecsesebb darabja került így a Habsburg-házhoz. Csak e révén válik a Habsburg-ház nemzetközi hatalommá. S Flandria birtokából fejlődik ki az ellentét a Habsburgok és Franciaország között, mely néhány évszázadon át hatalmában tartotta az európai politikát. S mintha a viszályoknak nem volna még elegendő magja: következett Ausztria egyesülése Spanyolországgal, s aztán a magyar korona megszerzése, mely utóbbinak fénye ugyan a török háborúk következtében meglehetősen elhalványodott. Így vált Ausztria a 16. század közepe előtt Európa legnagyobb és legnemzetközibb hatalmává. S vajon beszélhetünk-e ennek következtében osztrák nemzetről? Semmi esetre sem. A nacionális és dinasztikus elemeknek sokfélesége él itt együtt a császárság fényében. Egyelőre nem több ez ennél. Ebben a „nemzetköziségben”, aminek az 1600 körüli Ausztriát joggal nevezni lehetne, a német elem alig dominált a burgundok, a németalföldiek, olaszok, csehek, magyarok, stb. között.
A harmincéves háború alapjában nem igen szaporította a Habsburg-ház dicsőségét, sőt inkább kiélezte az amúgy is állandó viszályt Franciaországgal. Ausztria mindamellett valamivel később egy valóban európai feladatot vállalt, s azt fényesen meg is oldotta: a törökök elleni küzdelmet, s a támadó kedvű imperializmusát még egyszer érvényesíteni akaró törökség visszaszorítását. Ritkán volt még az európai konstelláció annyira nemzetközi, mint ekkor, amikor 1683-ban németek és lengyelek együttesen űzték el a törököket Bécs kapui alól, s mint mikor röviddel ezután egy francia herceg, Savoyai Jenő, a német császárnak nyert csatákat, melyek végképp megszabadítandók voltak Európát a török veszélytől. Ez az erőteljes politikai véghez vitte azt, ami V. Károlynak, háza szinte határtalannak mondott hatalmával nem sikerült: Mária Terézia Ausztriája állammá lett, s hazává. Oly hazává, mely a maga tarka néprajzi alkatában is termékeny talaja lehetett mindenfajta nemzeti érzésnek, s egyben a hűségnek is. E felix Austria szívében: Mozart, Haydn, Beethoven és Schubert személyében ülte a német kultúra legszebb diadalait.
De éppen ebben a Németországgal való eltéphetetlen, bensőséges elkötelezettségben rejlett az elkövetkező idők végzete az osztrák nagyhatalom, s az osztrák haza számára: a porosz viszály, az új császárságból való kirekesztés, a szövetség, mely az 1918. évi összeomláshoz vezetett, és a mai Anschluss. Feloldódás-e Németországban vagy önállóság Németország mellett? Ez a tragikus kérdés egyelőre megoldódott. S az a nemzetközi államhatalom, mely Európa e legnyugtalanabb részét, ha mégoly lazán is, összetartotta – romokban hever.
V. Károly, II. Fülöp és Erzsébet kora a haza és a nemzet jelenségét teljesen kiérlelte. Mindkét fogalom szorosan összekapcsolódott most egy erőteljes államszerkezet képzetével, s a kormányzás fontos feladataival. A korszellem kedvezett a felsőbbség nagy tekintélyének, s az abszolutisztikus kormányformáknak. A korona és a törvények méltóságát az ellenreformáció és a barokk életstílusa az égig emeli. A fejedelem alakja egyszerűen isteni fényt kap; az állam és a nemzet lényege szinte kizárólag a királyi vér fenséges méltóságában fejeződik ki. A királyok politikája a 16. században mindenekelőtt dinasztikus politika. Vagy tán még inkább a Korona politikája. Mert a fejedelmeket nem házuk anyagi érdeke vezeti, hanem egészen bizonyosan valami magas rendű nemzeti felfogás, a feladat nagyságának tudata, és pedig oly feladaté, melyben a nép s az ország közvetlen érdekét kiváltképp a korona fénye rejti. Az ország gazdasági érdekei bizonyára folytonos és előkelő szerepet játszanak ebben a belátó politikában, de a közjólét, a jogi rend, s a kultúra tudatos ápolásáig ez az állambölcsesség ritkán emelkedik. Elméletileg eléggé világosan állt a fejedelem előtt a nép üdve. A res publica, a salus publica kifejezések kezdettől beletartoznak az uralkodás művészetének szókincsébe. Már a középkor is ismeri a „fejedelmek tüköre” irodalmi műfaját, s az „intést”, mely a fejedelmek kötelességeit ismerteti, és feladatait körvonalazza. Ez a műfaj egyébként inkább klasszikus stílus-virágokat és keresztény erkölcsprédikációkat tartalmazott, semmint a gazdasági és szociális viszonyok belátó megértését. Többé-kevésbé ezekkel a „fejedelmek tüköreivel” összefüggésben keletkeztek a politikai vezérfonalak, mint Machiavelli Il principe-je vagy Jean Bodin és az úgynevezett monarchomach-ok írásai. A gyakorlatban azonban a fejedelmek és az államférfiak eléggé hevenyészve összetákolt politikai sajkákban evezgettek. A számítások durvák és rövidlátók maradtak, s az eszközök, leszámítva tán az ármányokat és a vesztegetést – elégtelenek és célszerűtlenek. Az állam vezetői iránt tartozó minden tisztelet mellett is II. Fülöp vagy az utolsó Valois-ok politikáját, mint szellemi ténykedést alig tekinthetjük egyébnek gyámoltalan handa-bandánál, oly eszközökkel, melyeket sem megérteni, sem velük bánni nem tudtak.
A 17. században megjelenik a hazafias érzés, és a nemzeti öntudat ideológiája (vagy helyesebben frazeológiája), felcicomázva mindenféle ókori színes aggatékkal és díszítménnyel. Elég, ha e téren [a] Vondel kifejezés-készletében előforduló töméntelen klasszikus motívumra utalok. E klasszikus fordulatok között egy különös bensőséggel csengett. Ez a pater patriae kifejezés volt. E megtisztelő cím nemcsak a koronás főknek szólt. Hiszen maga a római szellem is köztársasági vonatkozásban alkotta meg, és Cicerót ékesítette vele. Valójában a római és a görög patriotizmusnak ez az egész képgazdagsága jobban is illett ahhoz a néhány államalakulathoz, mely megmaradt a polgári szabadság s az esküvel erősített szabad kötés mellett, mint a kifejezett abszolutizmusok fényelgő méltóságához. Most, hogy a svájci eskü-szövetség, rövid ideig tartó fényes hőskora után mély árnyékba borult, s Velence és Genova tettereje elhanyatlott, mindenekelőtt a fiatal németalföldi köztársaság volt az, mely a szabadság politikai eszményét értette. A pater patriae díszítő cím Orániai Vilmosra jobban illett, mint bárki másra. Ha valahol, hát itt értették meg igazán ezt a régi szót: „patria”. S ha azt a pátoszt, amit ez a szó tartalmaz, valahol megérezhették, úgy az azok szívében történt, kik ezernyi veszedelemmel dacolva, hazatérőben voltak az Egyenlítők körül való szakadatlan utazgatásukból az „édes Németalföldre”, „soet Nederlant”-ba.
De nemcsak a patria és a pater patriae kifejezések vertek a németalföldiben hazája történelmével egybecsengő visszhangot. Ugyanez áll a hazafi szóra is. Mert még jóval azelőtt, hogy a 18. század szelleme ezt a szót hevesen vitatott pártjelszavává tette, a hágai „belső udvaron”, az államok székhelyén, már elhangzott az annak a hűséges férfiúnak ajkán, (s szavai a holland történelemben ércbe vésve fennmaradnak a késő utókorra), ki így szólt utolsó órájában: „férfiak, ne higgyétek, hogy hazaáruló vagyok; becsületesen, jámborul, jó hazafihoz méltón cselekedtem; s akként halok is meg”.
Oldenbarnevelt szavai megértetik velünk, milyen jelentőségre emelkedett a hazafi név a 17. század nyelvhasználatában. Ez a szó a humanizmussal együtt jelent meg; a latinból származott, s kezdetben annyit jelentett, mint „földi”. Nemsokára a hazaszeretet is hozzájárult az értelméhez. Kiliaen szótára mindkét változatban közli; hazafi, annyi mint: földi és patriae amans. A Spanyolország elleni németalföldi felkelés idején pártelnevezéssé lesz ez a szó, többnyire ilyen összetételben: „jó hazafiak”. A „hazafi” szót a spanyolokhoz szító, a királyhű ellentéteképp használják, minden esetben az Orániaihoz tartozás megjelölésére. Jellemző, hogy a patriote a francia nyelvben sokkal később megy át a közhasználatba, bár bons patriotes változatban (igaz, hogy egyetlen egyszer) már a 16. században is előfordult. Saint Simon herceg patriote-ként dicsőítette Vauban-t, állami reformtörekvéseiért. S ez arra indította Rousseau-t, hogy a szó kitalálását Saint Simonnak tulajdonítsa. Mások azt állították, hogy a szó Angliából származik. Valóban, a hazafi szó Angliában hova-tovább a szabadság barátja jelentéssel azonosult. Már a 17. században szívesen nevezték itt magukat hazafiaknak bizonyos csoportok és szövetségek, melyek az államvezetés reformjait óhajtották. A szabadságszeretet jelentésének általános elismertetése Lord Bolingbroke idejében történt, mikor az 1738-ban kiadja vitairatait. Ezekben hevesen támadja a hosszú életű Walpole-kormány langyos békepolitikáját. A Patriot King az egyiknek, és On the Spirit of Patriotisme a másiknak címe. A király személyes tekintélyére s a nép szellemére apellál bennük a parlament megmerevült arisztokráciájával szemben. Ha akarnám, igazi nacionalizmusnak is nevezhetném ezt, még akár a fasizmus némi előízét sem tagadnám meg tőle. De Bolingbroke Alkibiades-szerű egyénisége nem arra való volt, hogy tartósan megragadja az angolt közvéleményt. A hazafi kifejezés nemsokára nevetségessé vált Angliában, és elkopott. „Patriotism is the last refuge of a scoundrel” (A hazafiság az ármányosnak utolsó menedéke), szólt Dr. Johnson Boswellhez. De a szónak angol értelmezésű használata (patriot = a nép, a szabadság barátja) most Franciaországba is behatol, hogy végül a németalföldi köztársaság polgárháborúiban annak a pártnak híveire találjon alkalmazást, kik köcsögkalapban és pipával az agyarukon, fehér pincsikutyát vezetve feszelegtek az utcákon.
A hazafiság fogalma ezek szerint a hazához való hűség szférájából népszabadságra, jogegyenlőségre, államreformra, szociális haladásra és … forradalomra való törekvéssé módosult. Ezenközben természetesen eredeti alakjától, a saját tájtól, a saját házküszöbtől is egyre távolodott, s ősi jelentéstartalmát, az emberrel együtt születő ragaszkodást a földhöz-röghöz, lassan veszíteni kezdte. Mert ennek a szabadságnak többé nem az volt az eszménye, hogy a hagyományos nemzeti szabadságokat fenntartsa, hanem hogy az emberi boldogságot s a társadalmi tökéletességet az egész földkerekségen elterjessze. A nemzet és az állam gyakorlati politikai eszméje, s az emberszeretet és világpolgárság egyetemes eszménye között – aminek megvalósulása a 18. század okos és érzelmes szellemei előtt oly közelinek látszott – valóságos szakadék keletkezett. A Nemzet és a Haza az emberiség egyetemes egyetértésében és testvériesülésében már-már elmerülni látszott. Hogy’ is lehetett volna az eljövendő világ filozófusok alkotta derűs képében helye [a] nacionalizmusnak? S mégis volt! A bölcsesség-keresők elméleti elképzelései a gyakorlatban korántsem váltak be úgy, mint azt rendszereikben előrevetették. Montesquieu és Rousseau, a szociális gondolat két vezető szelleme, ezidőben a konkrét haza, vagy a konkrét nemzet eszméjét alig méltatta figyelemre. Montesquieu az Esprit des Lois-ban inkább néprajzi és társadalmi, semmint politikai gondolatkörben mozog. Rousseau pedig előszeretettel elvontságokban él: az emberi államalkotás és együttélés absztrakcióiban. S mégis még a Contrat Social rendszerében sem lehetett semmi egyéb a szabad egyesülés tárgya, s a volonté générale hordozója, mint az egyetlen reális mennyiség: az állam és a nép. S így a Considerations sur le gouvernement de Pologne-ban (1772) maga Rousseau alkotta meg az igazi nemzeti politika programját. Sőt a törvényhozás egyenes céljának tekinti a néplélek tudatos, nemzeti szellemű kialakítását; a nevelés céljának pedig azt a törekvést, hogy a hazai szokások és hagyományok a nép szívében meggyökeresedjenek.
Ennek a Nagy Forradalom felé haladó kornak szellemében két eszme küzd egymással: az egyik, az egyetemes testvériesülés elmosódott eszménye, a türelem, az emberség, a békés közösség vágya, oly közösségé, mely üdvét az általános szabadságban s a harmonikus, természetközeli életben találja meg, s a másik, nem kevésbé fejlett érzék minden iránt, ami a saját országra, a saját népre vonatkozik. A nemsokára kitörő forradalomban a száj ugyan még egyetemes emberszeretetet és erényt hirdet, de a fegyveres kéz a haza és a nemzet nevében jól odavág. Leginkább kézügybe mégiscsak a szív esik. A Patrie és a „nemzet” azelőtt sohasem jelentettek még akkora felhajtóerőt, s hatásuk sem volt olyan tartós, mint az 1789-1796-os években. Ez a tény csak azt bizonyítja, hogy a természet mindig újra meg újra erősebb az elméleti tanoknál. S emellett az emberek változatlanul abban a hitben éltek, hogy követik a tanokat. A nemzetgyűlés első dolga, hogy meghirdesse az emberi és polgári jogokat. Ezt tartja legfőbb kötelességének. Jól jegyezzük meg: előbb van az ember, aztán jön a polgár. De mihelyt az emberi jogokat formába kell önteni: rögtön s elkerülhetetlenül ott az állam, hogy a közösségnek keretet adjon. Az emberiség – sajnos – nem lehet a forrón vágyott szabadság hordozója. A szabadság élettere a haza, s alanya a nép. S így a francia forradalom kezdettől fogva hatalmas mértékben hozzájárult a patriotizmus és a nacionalizmus szenvedélyes fellobbanásához.
A nagy átalakulás színpadán ezenközben különös közjátékok voltak láthatók. A forradalom idilli esztendejében, 1790-ben, mikor mindenki azt hitte, hogy minden az emberi nem javára fordul, s közel az idő, hogy az emberiség szent egyetértésben testvérré egyesüljön, egyszerre csak – pontosabban június 19-én – különös menet jelent meg a nemzetgyűlésben: arabok, poroszok, svájciak, svédek, hinduk, szíriaiak, brabantiak, lüttichiek, stb., stb., mind valamennyi saját nemzeti viseletében, a fantasztikus Klever Anacharsis Cloots báró vezetése alatt. Mint a genre humain képviselői, megkérni jöttek ők Franciaországot, hogy a szabadság és testvériség ünnepén részt vehessenek, s aztán népeikhez elvihessék a felszabadulás közeledtének hírét.
Montesquieu óta tantétellé vált, hogy a szabadság a Tacitus-leírta germán őserdőkben született, s hogy a régi germán szabadságnak ebből a talajából nőtt ki Anglia állami berendezkedése is. Franciaországban is elfogadták ezt a dogmát. Bizonyos büszkeséget származásuk germán elemeire már jóval korábban is észrevehetünk a román népek között, de most, mikor a romantika diadalmasan úrrá lesz a szíveken, egyenesen dicsőséggé válik a germán származás. Tocqueville gondolkodás nélkül beszélhetett „nos ères les Germains”-ről és barátja, Gobineau, felkapja ezt az ötletet. Ez az eszme egészen különös körülmények között jelenik meg a forradalom idején. A Konventben a fent említett Anacharsis Cloots 1793. április 24-én kifejti Egyetemes Köztársasága rendszerét. „Il a demandé – így szól az egykori tudósítás – la supression du nom françois, il a pensé que le nom de Germains nous conviendroit parfaitement.” (A francia megnevezés törlését kérte, és úgy gondolta, hogy a germánok neve tökéletesen megfelelne nekünk.) A Marseillaise már megvolt ekkor, a szenvedélyek fellángoltak, s a forradalom seregei felkerekedtek, hogy Franciaországnak megadják „természetes határait”, s a népeknek szabadságukat.
Természetes határok! Élettér! Minél nagyobbat változik a politika, annál inkább visszatér. A természetes határok vágyában újra feléledt az a harcias expanziós politika, mely Richelieu-vel kezdődött, s XIV. Lajossal folytatódott. De a „természetes” szó immár megtelt a 18. század „filozófiájával”: a természet a jó legfőbb foglalatának számított, s az embernek, az életnek, a szellemnek engedelmesen ehhez kellett igazodnia. A haza területének katonai kitágítása semmi egyéb sem volt, mint engedelmeskedés a „természet” parancsainak. Az elnyomott népek egyetemes felszabadításának eszméje is közvetlenül Rousseau gondolatmenetéből folyt. Éppen azzal, hogy társadalmi szerződésének ideáját nem egy bizonyos államra, vagy egy bizonyos nemzetre vonatkoztatta, hanem egyetemes érvényű rendszert teremtett, egyengette a talajt Rousseau az egyetemes nacionalizmus számára (ha ugyan van ilyen?), mert hiszen az eszményi állam konkrét egysége végeredményében csak a nemzeti állam lehet. S így Rousseau államtana legtisztább kifejeződését abban a műben érte el, amivel Bonaparte folytatta a konvent hadseregének diadalait: roppant ékes antik nevű szabad köztársaságok koszorú-rendszerének forradalmi megalkotásában, mint a Batáviai köztársaság, a Helvét, a Cisalpin, a Liguri, a Partenopéi ([a] „respublica napolitana” már nem is hangzott volna elég klasszikusan) köztársaság.
Mindamellett más erők is táplálták a nemzet és a haza eszméit a 18. században, mint Rousseau „naturalizmusa” és Montesquieu szociológiája. A népéletről, a népi szokásokról, a népdalról, a mondáról, a meséről és legendáról való képzetek az élet melegségét és sokféleségét s varázsukat, mely a szíveket megdobogtatta, semmiképp sem bölcselmi észokokból nyerték, hanem az esztétikai szemléletből, s a velük való lelkiismeretes, szerető foglalkozásból. A romanticizmus gyülekező esőterhes és viharmagvas nyári felhői elfedték a felvilágosodás s a racionalizmus józan napfényét. A romantikus tudat kincseit azonban előbb felszínre kellett hozni. S ehhez sem a filozófusok, sem a költők munkája nem volt elegendő. A szorgalmas kutatónak kellett jönnie, hogy ezt elvégezze. A történelmi-filológiai úttörést, melyen a romantika szelleme azután elindulhatott, Johann Gottfried Herder végezte el. Herder öt évvel volt idősebb Goethe-nél, s egy évvel Schiller előtt halt meg. Egyike volt azoknak a szellemeknek, kikből hiányzott ugyan a nagy alkotó erő, de kiknek működése azért mégis hallatlanul termékenyítővé vált. Nem írt tökéletes műveket, melyeket ma is olvasnának az emberek, de mintegy alapot rakott, melyen a nemzet és a haza fogalmai tovább fejlődhettek. A képet, mit a népről, a szociális élet és a kultúra voltaképpeni hordozójáról, a tarka részletrajz ezerféleségével alkotott, a népdalok, a régi szokások és hagyományok tömkelegéből varázsolta elő. Ő az atyja mindannak, amit ma néprajznak nevezünk, s az egyetemes irodalomtudománynak is. Nagy része volt abban, hogy az irodalom megszabadult attól a balhittől, ami még Voltaire-t is fogva tartotta: a Szépség kánonától. Attól az eszménytől, melyhez minden igazodni tartozott. Mindenben a valódi, az őseredeti, a sajátszerű kifejezését kereste. Figyelemreméltó, hogy Herder a népit, a népszellemet nem a maga német honfitársai között pillantotta meg, hanem Rigában, a lettek között. Herder nem az a szellem volt, aki politikai fogalmakban gondolkodott. Gyűlölt minden hatalomra vágyó, hódító politikát. Még kevésbé ismert el faji kategóriákat. Nem különös, hogy az az ember, ki mindenkinél többet tett a népsajátság, a népszellem, a népiség, a népjellem fogalmainak kifejtése körül, maga nem hitt a népi sajátságok velünk születésének és örökölhetőségének tanában, sőt ellenkezőleg, abban hitt, hogy az emberi szellem kialakulásának folyamatában a környezeté a főszerep. Ennek ellenére is éppen ő vált az új színezetű nemzeti öntudat legbefolyásosabb nevelőjévé.
A 18. század olyan időszakkal végződik, melyben a nemzet és haza kérdései, jobban mint valaha, az európai élet középpontjában álltak. De nem ám bölcseleti viták, vagy egyensúlyukat kereső államok diplomata-forgalmának alakjában, hanem valóságosan, hosszadalmas háborúk nyugtalanságaiban. Bonaparte vállalkozik rá, hogy az igazság, az emberek és népek jogegyenlőségének eszményeit, amiket a forradalom olyan szépen megálmodott, hatalomösztönének és uralkodó tehetségének parancsa szerint a fejük tetejére állítsa. A nemzetiség s haza alapelvei – bár a szájakon ott lebegtek még – időnként jól elrejtőznek a kíméletlen imperializmus hallatlan sikerei között. A tábornok konzullá lesz, a konzul császárrá, a császár királyságokat varázsol elő háromszögletű kalapjából, a hajdani Európában. Párizs a világváros, minden hatalom kiindulópontja, s a kultúra folyamainak deltája. Az újsütetű batáviaiaknak el kellett felejteniük, hogy nemrég még hollandusoknak hívták őket, s a toszkánaiaknak jól meg kellett jegyezniük, hogy most újra etruszkokká váltak. S mindenkinek meg kellett elégednie azzal, hogy most „francia” lehet. A császárság végzetszerű álmában a haza és a nemzetiség fogalmának nincs többé mit keresnie.
De jön idő, mikor kitűnik, hogy államokat és népeket nem olyan könnyű kiirtani és megsemmisíteni, mint fegyveres erővel legyőzni, és ideiglenesen elnyomni. Európa egyes megszilárdult államalakulatai visszanyerik ellenálló képességüket. A soha le nem győzött Anglia, a fanatikus Spanyolország és az újraéledt Poroszország nemzeti erői Európát Lipcsétől Waterloo felé sodorják.
Folyt. köv.
|