Az így gondolkodó tételes jogász szemében ennek folytán csak magyar, német, angol, svájci és egyéb állami jog van, ellenben – egységes Európa hiányában – nem lehet beszélni sem „európai jogról”, sem „európai jogtudományról”. És ezzel a mi témánk formai szempontból is el volna intézve. E mellett a szemlélet mellett a nemzetközi magánjogban is az állami törvény az egyetlen formális érvényességi alap, még akkor is, ha valamely nemzet bírája egy nemzetközi jellegű esetben az idegen jog alkalmazása mellett dönt. Sőt éppen a nemzetközi magánjog területén érvényesül a nemzeti „ordre public” klauzula, mint az európai egységet feloldó momentum. A formai érvényességi alap szempontjából a jogpozitivisták még az európai nemzetközi jog létezését is tagadásba veszik, mindamellett, hogy a nemzetközi jog évszázadokon  keresztül az európai nemzetközi joggal, sőt a ius publicum Europaeummal volt azonos. Ennek a pozitivizmusnak a szemlélete mellett a nemzetközi jog és a belső jog dualisztikusan befelé és kifelé két, teljesen elkülönített jogkörre szakad, két, teljesen különböző jogforrással: a törvénnyel és a megegyezéssel. A külső és a belső, a nemzetközi és a hazai jog szétválasztása annyira tökéletes, hogy – amint ezt H. Triepel a „Völkerrecht und Landesrecht” (1899) című könyvében kifejtette – befelé és kifelé teljes összefüggés-nélküliség áll fenn, úgyhogy elvileg nem is lehetséges a két jogterület közti összeütközés. Ez a Triepel által 1899-ben kifejtett dualisztikus tana a belső és külső jogterület össze nem függésének teljesen uralkodóvá vált. Ez a tan egyszerű tagadása az „európai jogtudomány” létezésének. Mert a jogtudomány vagy egy ország belső jogával foglalkozik, és akkor tekintetét kizárólag befelé irányítja, és képtelen azt a szakadékot áthidalni, amely a belső jogot a külsőtől elválasztja, vagy a nemzetközi, helyesen az államközi joggal foglalkozik, midőn ismét csakis olyan egyes államokról van szó, amelyek kölcsönös szerződésekkel vagy megállapodásokkal a pozitív államközi jogot teremtik meg. Az európai államoknak más európai államokkal létesített szerződései és megállapodásai formai szempontból [a] nem európai államokkal kötött szerződésekkel és megállapodásokkal szemben semmi jellegzetességet sem tüntetnek fel. Míg a 19. század végéig egységes európai nemzetközi jogot tanítottak, addig ma, a századfordulón, a nemzetközi jog az egész földkerekség 50-60 államának számtalan, térhez nem kötött államközi kapcsolatára aprózódik fel.

Az ilyen pozitív-formai szemlélet azonban a valóságban nem más, mint egy tételes törvényre vagy szerződésre alapított fikció, amelynek igen relatív értéke van. Egyáltalán nem ragadja meg a jognak, mint konkrét rendnek tartalmi-tárgyi jelentőségét, s már ebből az okból sem vindikálhatja azt, hogy egyedüli jogi szemlélet legyen, és hogy problémáink tekintetében a végső szót jelentse. Mert éppen a tudományos méltatásnak és rendszerezésnek kell a normák tárgyi tartalmára és a jogintézmények konkrét tárgyára figyelemmel lenni. [1]

*

Ha a tartalmat vizsgáljuk, egészen más kép alakul ki, mint amit a belső és külső jogterületnek formai-pozitivisztikus kettészakítása vetít elénk. A tartalom szerint ugyanis a fontos normák, fogalmak és jogintézmények szembetűnő módon egybevágnak. Itt az európai jog erős közössége tárul elénk, amelynek még nemzetközi jogi jelentősége is volt. Mert a népek együttélésében, a gyakorlati nemzetközi jogban még nemrégen a népek közösségébe való felvételnek nélkülözhetetlen előfeltételeként érvényesült a kodifikációnak, törvényhozásnak és igazságszolgáltatásnak alkalmazkodása a jognak egy meghatározott, típusos európai standardjéhez. Csak ilyen feltételek mellett nyertek felvételt az európai jogközösségbe a nem-európai államok is. Törökországgal szemben az úgynevezett kapitulációk kérdésében még az 1923-i lausanne-i konferencián is arra az elvi álláspontra helyezkedtek, hogy egy olyan államban, amely szuverenitását el akarja ismertetni, az Európában kialakult jog standardjének kell érvényesülni[e]. És ami a formai érvényességi alap szempontjából jogilag érdektelen, mert a törvényes szabályok véletlen egybehangzásának vagy paralel voltának látszik, az a tartalmi jogtudományi szemlélet előtt európai közösséggé alakul, amelynek közös joga a valódi „common law” tulajdonságait tünteti fel. Erre a szakjogászok által jól ismert számtalan példát látunk az egyes jogágakban: a magánjogban, kereskedelmi jogban, büntetőjogban, perjogban. A kölcsönös egybehangzás és befolyás éppúgy érvényesül az egyes jogintézmények, mint az egész jogrendszer szisztematikai [szisztematikus] struktúrája tekintetében. Az egyes európai államok ma érvényesülő joga a kölcsönös megtermékenyítés emez állandó európaközi processzusának az eredménye. Igen, mi minden alaptalan túlzás nélkül felállíthatjuk a tételt, hogy az európai népek jogtörténelme és jogfejlődése recepciók története. Recepción természetesen nem a gondolkodás-és fantázia nélküli lemásolást értjük, hanem a bekebelezésnek, a hozzásimulásnak és a továbbfejlesztésnek azt a gyakran erős és egyidejű reakciókkal összekötött menetét, amely a recipiált jogra is visszahat. Az ilyen recepciók természetesek, és az élet fejlődéséhez tartoznak. Ugyanaz áll ezekre is, mint a formák és motívumok utánzására a művészetben, és itt is érvényesül a 17. század egyik nagy német mesterének a tétele: „Entlehnen ist eine erlaubte Sache, man muss aber das Entlehnte mit Zinsen erstatten.” [A hitelfelvétel megengedett dolog, de a hitelfelvevőnek kamattal növelten kell visszafizetnie a kölcsönt.] Ezt viszont minden európai állam a maga sajátos módja szerint megteheti.

Az első helyen itt természetesen a római jog recepciójának nagy ténye áll, ami minden európai nép jogtörténetének sok századát uralja. Az európai jogtudomány története évszázadokon át nem volt más, mint a római jog tudományának története. Amit a 12., 13. és 14. században a jogi iskolákban, egyetemeken és jogi fakultásokon mint „jogot” tanítottak, – a kánonjog mellett elsősorban a római jog volt. És ezt a jogot a római jog nyelvén adták elő, amely nyelv több mint egy fél évezreden át befolyásolta és meghatározta valamennyi európai nyelv jogi fogalomképzését. A római jog tudománya a glosszátoroknál, humanistáknál és pandektistáknál mint magának a jogtudománynak tulajdonképpeni, ha nem ugyan egyetlen formája érvényesült, és ennek a joganyagnak nagy ismerője és történésze, Sohm Rudolf is azt állapítja meg, hogy a római jog recepciója nem egy jogrendszernek, hanem egy jogtudománynak a recepcióját jelentette.

Nem akarjuk most itt felvetni azokat a nagyszámú történeti problémákat, amelyek felvetődnek minden egyes európai nép és a római jog recepiójának minden egyes korszaka számára. Az összesített eredmény lenyűgöző. Nemcsak az európai jogtudomány története számára különösképpen, hanem annak a történetére vonatkozólag is, amit egyáltalában európai tudománynak és európai szellemnek lehet nevezni. Majdnem egyidős a római jog recepciójával a recepció melletti és elleni állásfoglalás, a szellemi harc a kérdés körül: hasznot vagy hátrányt jelentett-e a recepció a nemzeti jogfejlődés szempontjából? Az utolsó tíz év alatt ez a vita különösen Németországban lángolt fel újból, s itt folytatták azt le a legnagyobb intenzitással minden nézőpont megvilágításával. A vitatkozás ebben az esetben is új felismerésnek atyjává lett. [2]

Ami azonban a római jog tekintélyét illeti, erre vonatkozólag a küzdelem eredménye leginkább Goethenek Eckermannhoz intézett mondására emlékeztet: „Úgy áll a dolog a római joggal, mint a kacsával, amely, bár gyakran a víz alá bukik, mégis mindig felbukkan.” Tudom [a] saját megfigyeléseimből és számos beszélgetésből, hogy az, aki a római jogot népi vagy faji szempontból eleinte hevesen visszautasította, a vita folyamán arra a megállapításra jutott, hogy éppen a régi római jog az árja parasztság nagyszerű alkotása: „ó-árja ius civile”, mint ahogyan B. W. Leist azt egyik könyvének címében már évtizedekkel ezelőtt nevezte. Azok közül, akik részt vettek ebben a vitában, ma egyik sem fogja félreismerni azt, hogy a régi római jog az indogermán népek töretlen jogérzékének egyik legnagyobbszerűbb alkotása. Ennek a régi római jognak sok intézménye – különösen a családjogi és örökjogi intézmények – a faji és törzsi gondolat szempontjából jogtörténetileg ma egészen új fényben jelenik meg. A római jog körül folytatott heves vita azonban nem csak a római jog elméleti tudományát mozdította elő. Megmutatta azt is, hogy a kölcsönös befolyás előrehaladása, a korábbi kritikátlan túlértékelésekhez és aláértékelésekhez képest, most már kritikai magatartásban folytatódik, s ebből új, mélyebb értelem fakad. Fontos, mély benyomást keltő példa erre az a tény, hogy Prof. Riccobono, a római jog tudományának olasz nagymestere röviddel ezelőtt kifejthette meggyőződését a római jogi fogalomalkotás örök érvényéről egy, a berlini egyetem aulájában tartott latin nyelvű előadásában, amikor kiemelte, hogy ő ezen nem az antik vagy a klasszikus jogot, hanem Justinianus Corpus Iurisának jogát érti, és egyben megvédte a glosszátorok mos italicus-át a humanisták mos gallicus-ával szemben. A római jog recepciójának nagy sikerében – legalább az egyetemek jogi karain és a jogtudomány útján – része van valamennyi európai nemzetnek; még azoknak is, amelyeknél, mint például Angliában, a hivatásrendi érdekek nemzeti ellenállása következtében, nem lehetett eljutni a normák és intézmények recepciójához. Ezen a módon a római jog a maga jogászi kifejezésmódjával egy bizonyos közös joggá, Európa common law-jává lett, anélkül, hogy a különböző nemzetek jogászai közt akárcsak a nyelvi megegyezés is lehetséges lenne. Az a kultúrpalota, amelyet az európai szellem épített, ezen az alapon áll. S ez nem kevésbé jelentős, mint az európai közösség művészet-és irodalomtörténeti alkotásai, amelyeket gyakran egyedül állítanak előtérbe. A római jog recepciójának állandóan messze kiható, a kulturális élet valamennyi területére mind a mai napig befolyást gyakorló történeti ténye már önmagában véve is feljogosít bennünket arra, hogy még ma is beszélhessünk „európai jogtudományról”.

Egy ilyen, valamennyi európai népet átfogó és befolyásoló recepciónak második, és nem kevésbé fontos esetét tartalmazza a 18. és 19. század alkotmányjogi eszméinek és mozgalmainak a története. Egész rendszer jött létre fogalmakból és intézményekből, amely az 1848-i forradalmak következtében minden európai államra kiterjeszkedett, s amely nemcsak az írott alkotmány normáit határozta meg, hanem az egész közjogot és a közigazgatási jog tudományát is. Ezzel a recepcióval szoros összefüggésben állanak azok a megegyezések és kölcsönös hatások, amelyek a magánjog, a büntetőjog s a polgári és bűnvádi eljárásjog kodifikációira vonatkoznak. Az államhatárokon túl itt a gondolkodásmódnak bizonyos közös alapja alakult ki, amely lehetővé teszi egy európai állam minden egyes tudományosan képzett jogászának, hogy otthonosan érezze magát egy másik európai állam jogának világában is. Tovább megy a közös fejlődés a modern tudományágak terén is. A modern gazdasági és munkajog valamilyen formában minden nép jogrendszerébe benyomul, és egyetlen európai nép sem vonhatja ki magát ama közösség alól, amelyet itt az európai jog, s annak tudományos munkálása létesített.

*

Mindezek ellenére az európai jogtudomány nehéz és kritikus idejét éli. Ezen a helyen nem szeretnék beszélni a jelenlegi világháborúnak a témához közelfekvő hatásáról, hanem – ha szabad így mondanom – az immanensen jogtudományi problémához tartom magam. Annak, ami ma a jogtudománynak és magának a jognak súlyos kríziseként jelentkezik, mélyebb okai vannak, mint minden nagy történelmi jelenségnek. És ezek az okok nem ebben a pillanatban keletkeztek. Ide vonatkozólag is helytálló a költő [Friedrich Hölderlin] szava:

Wer hub es an? wer brachte den Fluch? von Heut
Ists nicht und nicht von gestern, und die zuerst
Das Maas verloren, unsere Väter
Wussten es nicht, und es trieb ihr Geist sie.‎”

Ezelőtt egy évszázaddal a törvényi pozitivizmus uralomra jutásával kezdődött a jogtudomány válsága. Atyáink a magát túlélt természetjogot távolították el, és abban, amit ők pozitivizmusnak neveztek, nagy előrehaladását láttak a valósághoz való közeledés irányában. Már a történeti iskola ferde fronton harcolt a régi természetjoggal szemben. Mégis kibontakozott a tanítás a szokásjogról, amely nem engedte a szorosan vett törvényi pozitivizmust felszínre kerülni. A tulajdonképpeni fordulat 1848-ban következett be. Szemléletes példa erre Windscheidnek egy 1854-ben tartott beszédből vett idézet: „Der Traum des Naturrechts ist ausgeträumt.” [A természetjog álma megfakult.] A nagy római és pandektajogász azt hitte, hogy ezzel a mondással realistává és pozitivistává lett, holott, éppen pandektista létére, aligha lehetett képes a tiszta törvényi pozitivizmusra. A másik oldalon pedig az akkori törvényhozás stílusa még igen messze volt attól, hogy megismertesse a ma időszerű problematikáját. Éppen ezért Windscheid még nem ismerhette fel olyan tisztán a tulajdonképpeni kritikus kérdést, nevezetesen a jogtudomány és a modern törvényhozás viszonyát, mint ahogyan az a mi tudatunk számára az első világháború utáni években növekvő mértékben jelentkezett.

Mégis már 1848-ban élesen felcsattant ez a kérdés. Egy Berlinben 1847-ben elhangzott, és 1848-ban nyomtatásban is megjelent előadás már címében („Über die Wertlosigkeit der Jurisprudenz als Wissenschaft”) vitássá tette a jogtudomány „tudomány” jellegét és értékét. Ennek a címnek riasztó hatása annál erősebb, mert a szerző, Kirchmann államügyész, maga is tekintélyes jogász, habár később főleg filozófiai munkák tanulmányozásába is mélyedt. Bátor és nyílt szava még ma sem veszített hatásából. Előadásához újabban is számos cáfolási kísérlet és élénk vita kapcsolódik. Nemrégiben Neese Gottfried, egy fiatal nemzetiszocialista Németországban újra kiadta Kirchmann munkáját, s ennek bevezetésében is kiemeli Kirchmann megállapításainak nem csökkent időszerűségét. Miben áll e tanulmány szerint a jogtudománynak mint tudománynak [az] érdektelensége? A felelet a következő mondatban rejlik: „Drei berichtigende Worte des Gesetzgebers und ganze Bibliotheken werden zur Makulatur”. [A jogalkotó három korrekciós szavával egész könyvtárakat száműzhet a szemétdombra]. Ez a szólam kiélezett változattal: „Ein Federstrich des Gesetzgebers und ganze Bibiliotheken werden zur Makulatur” [A jogalkotó egyetlen tollvonással egész könyvtárakat száműzhet a szemétdombra] – gyakran idézett szállóigévé vált. Kritikus helyzetünk magja ezzel egyszerre láthatóvá lett. Mert felvetődik a kérdés: tudomány-e az a mesterség, amelynek értelme és célja semmi más, mint az állami hatóságok állandóan növekvő számú pozitív jogszabályainak kommentáló és interpretáló magyarázata akkor, amidőn ezek az állami hatóságok mégis csak maguk tudhatják és mondhatják meg a legautentikusabban, hogy mi volt rendelkezéseiknek tulajdonképpeni értelme és célja?!

A tételes írott jog és annak a jogtudomány által való feldolgozása közötti viszony ősrégi, külön probléma. Ismeretes, hogy a nagy kodifikátorok elvileg nem voltak barátai munkáik tudományos feldolgozásának. Munkáikat világosaknak és érthetőknek tartották, s azoknak egy önálló tudomány által elvégzett interpretációjából csak a bizalmatlanság feléjük áradását érezték ki. Mind Justinianus Corpus Iurisa, mind pedig az 1794. évi Preussisches Allgemeines Landrecht – amelyet még Nagy Frigyes kezdeményezett – több-kevesebb udvariassággal kikéri magának a jogtudósok interpretáló munkáját. Ez azonban problémánknak még csak első, ártalmatlan szakasza. Mindg a Corpus Iuris, mind pedig az 1794. évi Preussisches Allgemeines Landrecht olyan munka, amely – ha szabad így mondanom – valósággal duzzad az önmagába szívott jogtudománytól. Mégpedig kétféle módon: Justinianus műve jórészt híres jogászok véleményeinek gyűjteménye, a porosz kodifikáció pedig a meghatározások és osztályozások valóságos rendszeres enciklopédiája. Mindkét esetben maga a törvényhozó vált – jogtudóssá. És a törvényhozó és a jogtudós közti ellentét két olyan testvér rivalitásában oldódott fel, akik hasonló eszközökkel törekednek ugyanannak a célnak az elérésére.

A probléma felállítása és megoldása ma már, sajnos, nem olyan könnyű. Az 1848 óta felnőtt két első jogászgeneráció még meglehetősen biztosan érezhette magát, mert a törvényhozás rendszere és tempója, a törvények előkészítése és keletkezése 1848 után is, a 19. század második felében, szoros összeköttetésben maradt a jogtudománnyal. Ez elsősorban a magánjog és a kereskedelmi jog nagyobb arányú kodifikálására áll; de hasonló a helyzet a büntetőjognál és a bűnvádi eljárásnál is. A magánjog német kodifikációjának, az 1896-i polgári törvénykönyvnek, egyenesen terhére lehetne írni túlzottan tudományos jellegét; a svájci magánjog kodifikációja pedig Eugen Huber, egy kiváló jogtudós és jogi professzor műve. A nagy törvénykönyvek kommentálása mindenekelőtt a jogtudomány hivatása volt. Ezt döntő módon befolyásolta, hogy a törvényhozó tollvonásai, amelyek az ilyen kommentárokat „makulatúrává” változtatják, akkoriban még nem voltak mindennaposak. Nyilvánvaló lett, hogy az a terület, amely a pozitív törvény esetében is a tudományos interpretáció és rendszerezés rendelkezésére áll, igen tág lehet: úgy, hogy a mindenkor érvényes állami törvény pozitivizmusa sem zárhatta ki sem az önálló bírói gyakorlatot, sem az önálló jogtudományt. A törvény a hivatalos gyűjteményben közzétett autentikus szövegével önmagában lezárt objektív nagyságként jelentkezik, és élesen elkülönül a törvény-előkészítés anyagától és indokaitól, amelyekben az előkészítésben részes emberek személyes véleménye nyilvánul meg, gyakran ellentétes módon. Ekképpen éles különbség áll elő a törvény objektív akarata és a törvényszerkesztők és törvényhozók szubjektív akarata közt, amelyek így egymással szembe is állíthatók.

Ez a különbség gyakorlatilag nagyobb lett, sőt politikai jelentőséget kapott azokban az országokban, amelyekben a parlament, a törvényhozó testület több különböző pártra oszlott. Itt a törvény (a törvényhozó testület többségi határozata) a heterogén pártkoalíció kezében úgyszólván minden fontos esetben egy nehézkes, gyakran önmagában véve sem világos kompromisszummá torzul. Ilyen volt a helyzet például a Német Birodalomban Bismarck 1890-i lemondása óta, sőt tulajdonképpen 1878 óta, amióta a német országgyűlésben voltaképpen megszűnt a többségi párt-rendszer, és a többség esetről-esetre, sőt törvényről-törvényre, gyakran egészen ellentétes motívumoktól vezérelve alakult ki. Itt a törvénynek a legnagyobb élességgel kellett egy egységes objektív alkotássá önállósulnia, ha nem akarta, hogy a törvényhozó testület belső ellentétei egységes akaratában megsemmisítsék. Imigyen lesz a törvény, mint objektív, keletkezésétől eltávolodott létező, híd a belpolitikai szétszakadozottság szakadéka fölött. Az objektív, minden pártpolitikai ellentmondástól megtisztított normában testesül meg úgyszólván a politikai egység objektív értelme. És a jogtudomány, a bírói gyakorlat mellett, ennek az „objektív értelemnek”, a törvényakarat emez önmagában következetes egységének fontos, nélkülözhetetlen hordozójává lészen, amely objektív értelem ellenszegül a törvényhozásban részes sokféle tényező egymástól eltérő akaratának. Ilyen helyzetben az a különben paradoxonként vagy szőrszálhasogatóan csengő mondat is, hogy „das Gesetz muss oft klüger sein, als der Gesetzgeber” [a törvénynek gyakran bölcsebbnek kell lennie a törvényhozónál], konkrét, gyakorlati jelentőséget kap. Ez a mondat meg is teremtette a lehetőségét egy olyan jogtudománynak, amely bár alávetette magát az időnként uralkodó tételes törvénynek, ugyanakkor azonban tudott az „objektív törvény” nevében is beszélni. A törvény és törvényhozó közti különbség, amely a törvény imént kifejtett objektív akarata és a törvényhozásban részes személyek szubjektív motívumai között kialakult ellentétből fakadt – igen jelentős érvényesülési teret biztosított a jogtudomány magyarázó és értelmezési tevékenységének, megalapozva egyben a belsőleg részekre szakadt törvényhozóval szemben a maga új tekintélyét, és majdnem törvényalkotó méltóságát. Hiszen a jogtudomány az önző pártok és frakciók sokféleségével ellentétben a jogi akarat egységét képviselte!

*

Ez, a jogtudományra bizonyos szempontból kedvező helyzet az első világháború után jelentősen megváltozott. 1914 óta a fejlődés iránya és a nagy történelmi események valamennyi európai országban arra vezettek, hogy a törvényhozás eljárása mind gyorsabb és sommásabb, a jogszabályok keletkezésének útja pedig egyre rövidebb lett. Háború és háború utáni idő, mozgósítás és leszerelés, forradalom és diktatúra, infláció és defláció minden egyébkénti különbségük ellenére valamennyi országban ugyanarra az eredményre vezettek: a törvényhozás eljárásának egyszerűsítésére és siettetésére; mindig új és mindig további felhatalmazások megszerzésére, amelyeket a törvényhozó testületek azért adnak a kormányoknak, hogy azok törvényerővel bíró jogszabályokat alkossanak. A rendelet legyűrte a törvényt. Alkotmányjogi meggondolások mindig voltak a felhatalmazási gyakorlat ellen, és volt is alapjuk. Mert elvégre az alkotmány azért létesít törvényhozó testületeket, hogy azok maguk alkossanak törvényeket, s ne másokat hatalmazzanak fel törvények alkotására. Már Locke, a modern alkotmányos állam jogfilozófiai megalkotója is azt tanítja, hogy a törvényhozó testületeknek törvényeket, és nem törvényhozókat kell alkotniok. Az 1921-i berlini német jogászgyűlésen H. Triepel közjogász megállapította, hogy Németországra az a szerencsétlenség, hogy a törvényt a rendelet nyomja el, az első világháborúval kapcsolatos 1914. augusztus 4-i felhatalmazási törvény létrejöttével köszöntött be. Triepel akkor egy levélből, amelyet nagy mestere: Karl Binding röviddel halála előtt írt neki, a következőket olvasta fel: „Die nächste grosse Aufgabe ist die Bekämpfung der Verordnung in ihrer Anmassung gegen das Gesetz.” [A következő nagy feladat az annak érdekében folytatott küzdelem lesz, hogy megakadályozzuk a rendelet önhittségét – ebben a kontextusban inkább túlsúlyát– a törvénnyel szemben.] Binding – nemcsak jelentős büntető-, hanem alkotmányjogász is – biztos ösztönnel érezte meg a fenyegető veszélyt. Az európai jog minden országában, leginkább azonban Franciaországban hasonló gondok és megfontolások hangzottak el az alkotmányjogászok részéről. Minthogy a „delegációhoz” vezető fejlődést lehetetlen volt teljesen megakadályozni, sok művészi elmélet keletkezett, hogy legalább szilárd vagy használható határokat állítsanak fel a „legiszlatív delegáció” számára. Minden eredmény nélkül. Mindenütt: hadviselőknél és semlegeseknél, győzőknél és legyőzötteknél túlságosan erős és ellenállhatatlan volt a kényszer, amely a törvényes szabályozásnak a gyorsan változó viszonyokhoz való simulását követelte meg. [3]

A törvényhozó gépezet nem várt mértékben növelte tempóját, és a pozitív-jogtudományi magyarázat és értelmezés alig követhette ezt a gyors ütemet. A jogtudomány professzorai által írott tudományos kommentárok helyébe növekvő terjedelemben léptek a gyakorlati emberek vagy minisztériumok referensei által alkotott „praktikus” kommentárok, amelynek alkotói – el kell ismernünk – számos esetben tettek tanúbizonyságot kitűnő jogászi képzettségükről is.

Azt mondták régebben, hogy a rendelet „motorizált törvény”. Kérdés: vajon a jogtudomány is siessen utána ennek a fejlődésnek, és „motorizálja” ugyanúgy saját magát? Minden tudományosan gondolkozó jogász meg fogja érezni egy ilyen „utánasietésnek” a veszélyét. De a fejlődés a törvény motorizálásával még nem is érte el csúcspontját. Új siettetések következtek különösen az ún. „Marktorndung” [piacszervezés] és a gazdasági élet állami irányítása területén, és ebben a körben Németországban a „Verordnung” [rendelet] fogalma mellé az „Anordnung”-é [kb. az intézkedésé] lépett. Az Anordnung felülmúlja a rendeletet mind születésének gyorsaságában, mind pedig közzétételének egyszerűségében: úgyhogy azt mondhatjuk: ha a rendelet motorizált törvény, akkor az Anordnung motorizált rendelet. [4]

Itt most már teljesen megszűnik az önálló, tisztán pozitivisztikus jogtudomány mozgási tere. Az illetékes tényezőtől kibocsátott, minden további nélkül megváltoztatható és a gyorsan változó helyzethez állandóan alkalmazkodó rendelet és „Anordnung” esetében lehetetlenné válik a jogtudomány számára, hogy önálló tényezőként érvényesüljön a rendelet és a rendeletalkotó között, mint ahogyan tette azt a 19. században a törvény és a törvényalkotó között. Mert ha annak idején volt is értelme annak a mondásnak, hogy a törvény legyen okosabb, mint a törvényhozó, azt most már igazán értelmetlen volna vitatni, hogy az eset körülményeire épített valamely rendelet okosabb lenne, mint a rendeletet kibocsátó, és az eset körülményeiről legjobban tájékozott tényező.

A jogalkotás rendszerének ez a legújabb fejlődése a jogtudományt kétségtelenül kritikus helyzetbe sodorta. Azt hiszem azonban, hogy a valóságban nem magának a jogtudománynak, mint inkább a tiszta pozitivisztikus módszernek válságáról van szó. A jogtudomány nem szorult rá arra, hogy versenyt fusson a motorizált rendelet-és rendelkezésmódszerekkel, amely versenyben amúgy is kifogyna lélegzete. Sokkal inkább rá kell eszmélnie tulajdonképpeni tudományos feladatára, tehát meg kell őriznie a jogszabályok tengerében már-már elvesző következetes egységet és szisztematikát. Ehhez azonban nincs szüksége lélegzetelállító sietségre. Ellenkezőleg: mindenekelőtt a benső erőgyűjtésre és a legnyugodtabb megfigyelésre.

*

Hogy mit végezhet el ez az önmagára eszmélés a jogtudomány hivatása és méltósága érdekében, egy nagy példa igazolja. Savigny példájára gondolok. „Vom Beuf unserere Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft” című, 1814-i tanulmánya éppen a mi témánkat boncolja. Ez a tanulmány nem ugyan időhöz kötött részleteiben, de alapfelfogásában ma még időszerűbb, mint keletkezésének idejében; alapjában véve pedig sokkal időszerűbb és sokkal pozitívabb, mint Kirchmann negatív pesszimizmussal átitatott hírhedt előadása.

Ha Európáról beszélünk, helyes, ha konkrét neveket említünk; a nagy európaiak listáját állítjuk fel, hogy így a fogalom meghatározható tartalmat kapjon, és ne maradjon csupán sokat jelentő program. Úgy érzem, kevés olyan név van, amely több joggal érdemelné meg, hogy erre a listára felvegyük, mint Savigny neve. A lotharingiai német nemesi családnak ez a fia európai hatású és tekintélyű jogász és történész volt. A római jog tudományának újraélesztője, és egyben a „népszellem” tanának, amely szerint a jogot és a nyelvet a népszellem alakítja ki, megteremtője; az úgynevezett történeti iskola alapítója, és ugyanakkor a modern nemzetközi magánjog úttörője; átfogó tudású tudós, és egyben nagyvilágias, előkelő úr. Egyáltalán nem véletlen, hogy éppen Savigny volt az, aki „Vom Beuf unserere Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft” című, 1814-i tanulmányával megadta a tudomány méltó válaszát nemcsak az akkori időnek, hanem, megelőzve korát, a mai helyzet kiélezett problematikája számára is.

A Savigny értékelése körül kiélesedett vita évtizedek óta nem tudott nyugvópontra jutni. „Mi nekünk Savigny” – kérdezte már 30 évvel ezelőtt a szabadjogi mozgalom egyik képviselője, és a feleletek mintha mind negatívabbaknak látszanának. [5] Egy széles körben gyökeret vert felfogás szerint Savigny 1814-i tanulmányával más gyakorlati eredményt nem is ért el, mint hogy megakadályozta a német magánjog kodifikációját majd egy évszázadig, bár mégsem akadályozhatta meg azt véglegesen. Emellett a jogtörténeti fejlődésben egyszerűen a helytelen oldalon állt; és vitathatatlan sikerével végeredményben csak a professzoroknak a magas minisztériumi bürokrácia feletti pyrrhusi győzelmét érte el. Ez az általánosan elterjedt felfogás a 19. század végének perspektívájából keletkezett, mely csak a pozitivisztikus jogtudomány létjogosultságát ismerte el, és amely a jog fejlődését a törvényhozó gépezet folyton fokozódó pontosságával tévesztette össze. Mindig arra hivatkoztak, hogy Savigny csak az akkori időknek törvényalkotásra való hivatottságát tagadta, és nem vették észre, hogy tanulmánya állásfoglalás a jogtudomány mellett. Hogy a törvényhozással szembe elfoglalt álláspontja csak az akkori időknek a jogtudomány fellendítésére való hivatottságát akarta megalapozni.

A technika jegyében álló korszak nem tudta észrevenni, hogy itt az európai szellemnek egy nagy képviselője zseniális meglátással eszmél reá a jog mechanizálásának veszedelmére, húsz évvel hamarább, amint arra az európai szellem első felismerője, a nagy francia történész: Tocqueville bukkant reá, és száz évvel hamarább, mielőtt azt egy súlyos válság ereje közismertté tett. Savigny akként érvel, hogy a nép gyermekkoráról, fiatalságáról és öregségéről beszél. Ő a fiatalos szellem jelének látja azt, ha a jogéletet a tudomány vezeti. Ő ezt a jogtudományt szembeállítja egyrészt a teológiával és filozófiával, másrészt az egyszerű „törvényismével”. Ez az értelme az ő „történelmi” irányzatának. Ezzel ő, messze felülemelkedve fejtegetéseinek időhöz kötött értelmén, találóan ismerte fel minden modern jogtudománynak tulajdonképpeni helyzetét. Ezt a helyzetet, ha mi azt nagy, évszázadokat átfogó szellemtörténeti aspektussal elemezzük, két ellentét határozza meg, amelyek a jogtudománnyal szemben egyrészről a teológia, metafizika és filozófia, másrészről a technika részéről éleződnek ki.

A teológiával folytatott harc eredményeként az európai jogtudomány a 12. századtól kezdve mint önálló tudomány bontakozott ki. A 17. és 18. század filozófiai természetjogában rejlő „szekularizált teológiát” Savigny épp olyan veszedelmesnek tartotta, mint a tételes jog pozitivizmusát, amellyel a történelmi forrás pozitivizmusát állítja szembe, hogy a jogtudományt a tiszta technikától megmentse. Hiszen ha a jogtudományt alárendelnők a technikának, megszűnnék tudomány lenni, és egy olyan technikai üzem eszközévé süllyedne le, amely a földet mint tér- és jognélküli tabula rasát kezeli.

Az európai jogtudomány elsőszülött gyermeke az európai szellemnek, a modern nyugati racionalizmusnak. Ennek a racionalizmusnak első úttörői a legisták volták; nagy forradalmárok, akik a forradalmárok sorsát át is élték. A 12-15. századig a római jog újjászületése Észak-és Közép-Olaszország városaiban a „glossát” avatta Corpus iuris-szá; kaotikus időkben, amelyek egyáltalában nem feleltek meg a 19. század biztonsági ideáljának. A 13. században az egyházzal és teológiával folyatott heves küzdelmek után sikerült a jogtudománynak egyetemi fakultáshoz jutnia, és magát a feloszlás állapotában lévő feudalizmus zavaros körülményei között is felszínen tartania. A 16. század, amely a humanisztikus jogtudomány virágzását élte át, egyben a véres vallásháborúk ideje is volt. E korszak sok nagy jogásza lett áldozata a türelmetlen fanatizmusnak: olyan nagy magánjogászok, mint Donellus, vagy nemzetközi jogászok, mint Albericus Gentilis. Jean Bodint, a modern közjognak és a szuverenitás fogalmának megteremtőjét Párizsban az 1572-i Bertalan-éjszakán, csak csoda mentette meg a legyilkolástól. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a szellem bátorsága, amelyre nemcsak a jogtudománynak, hanem minden tudománynak egyaránt szüksége van, a vallásháborúk kaotikus idejében hiányzott volna.

*

Az Európa tudományos szellemiségét ma fenyegető veszedelem nem a teológia, avagy valamely újabb filozófiai metafizika oldaláról, hanem az egyre több tért nyerő technikai szemlélet felől fenyeget. Most más vonatkozásokban kell a jogtudománynak a maga pozícióját megvédelmeznie. Mi jogászok nem vagyunk sem teológusok, sem filozófusok, de nem akarunk tisztán technikusok sem lenni. Mi védekezünk az alárendelt hangszerelés (subalterne Instrumentalisierung) ellen, éppúgy mint annak idején a teológiától való függőség ellen. Mi igenis meg akarunk maradni tudománynak és jogtudománynak is. Így töltünk csak be olyan feladatot, amelyet helyettünk az emberi szellemnek semmiféle más formája vagy rendszere el nem végezhet. Mi őrizzük annak a racionális emberi létnek alapját, amely a jog alapelveit nem nélkülözheti. Ezek az alapelvek: a személyiség tisztelete, a fogalmak és intézmények logikája és következetessége iránti érzék és a rendszeres eljárás követése. Ez a magasztos hivatás, amely reánk van bízva ma Európában, sokkal inkább, mint bármikor.

Befejezésül szeretnék egy vallomást tenni, amely Savigny idézett tanulmányának nem a törvényhozásra, hanem a jogtudományra gyakorolt hatására vonatkozik. Miben áll annak a rendkívüli hatásnak titka, amelyet ez az írás nemcsak Németországra, hanem egész Európára gyakorolt? Milyen mély forrásokból merítette a szerző az erőt egy ilyen, még most is – a kaotikus világháborúban is – érvényesülő, nemcsak külső, hanem belső sikerhez? Savigny fejtegetései a gondolattartalom tekintetében egyáltalában nem egyszerűek és lenyűgözők. A nyelvezet és stílus minden szépsége ellenére is a figyelmes olvasó nyomban észrevesz feltűnő ellentmondásokat. Így Savigny a folyamatosan növekvő, teremtő népszellem szavát hirdeti, és mégis ő lett a szoros értelemben vett történelmi iskolának, vagyis egy olyan irányzatnak megalapítója, amely végeredményben antikvárius és archeológus tudományossághoz vezetett, és amelynek az élő népszellemmel való érintkezését csak igen nehezen lehetett felfedezni. Ezért nem lehet egyedül Savigny utódának, Puchtának, szűk látókörét felelőssé tenni. A jog és nyelv közötti párhuzamnak, amely Savigny-nál döntő érvként szerepel, Németországban germanisztikának kellett volna vezetnie; a római jog tiszta és kritikával ellenőrzött forrásaihoz való visszatérés követelményét viszont a német népszellem tanával a legjobb akarattal sem lehet összeegyeztetni. Én mindezt csak azoknak a közelfekvő ellenmondásoknak példájaként említem fel, amelyeket ebben az írásban találhatunk. Ezeket az ellentmondásokat nem akarom itt kiélezni. Csak azt akarom velük kimutatni, hogy bizonyára nem a szellemi érvelés kényszerítő logikája volt az, ami Savigny tanulmányának lenyűgöző eredményét megmagyarázza. Én az ő nagy külső és belső hatásának titkát valami másban látom; nevezetesen az ő fő argumentumában, hogy a fiatal és jövővel bíró népeknél a jogélet a jogtudomány vezetése alatt áll, míg a jog abszolút tételezése, tiszta állami legalitássá, az állami igazságszolgáltatás és közigazgatás funkciómódozatává átalakítása, a megmerevedés (modern kifejezést használva: a mechanizálás, a technizálás és termitizálás) állapotát jelenti. A „la légalité tue” kifejezés mélyebb értelmet nyer. Mert figyelmeztet arra a veszedelemre, amely a jogot az írott normák mechanizmusa részéről fenyegeti.

Száz évvel ezelőtt, amikor Savigny tanulmányát írta és közzétette, ennek az üres tételező mechanizmusnak veszedelme még korántsem volt olyan nagy, mint ma a motorizált törvény és a motorizált rendeletüzem korszakában. Azt a szellemi erőt, amely ezt a veszedelmet már ekkor felismerte és támadta, ennélfogva még inkább kell csodálnunk. Ez az erő nem csupán egy zseniális egyénnek magánügye volt, mert azt a német szabadságharcnak szellemi és erkölcsi energiája táplálta. És amikor Savigny a népek ifjúkoráról beszélt, a szabadságharcból visszatért német ifjúság volt az, amely mögötte állott. Hogy mi lett ennek a harcedzett ifjúságnak nagy lendületéből az 1814 utáni években kibontakozott lendület nélküli reakció csalódásai és félreértési folytán, az egy más, egészen külön kérdés. Az 1814. év történelmi pillanatában azonban kétségtelenül az európai szabadságharcok géniusza volt az, amely nemcsak Savigny erejét, hanem hallgatóinak és olvasóinak lelkesedését is életre hívta. A tudományos szellemnek a háború által felkeltett új fiatalos erő tudatával való szövetségében rejlik a titka Savigny nagy felhívásának a jogtudományhoz.

A mostani világháború szenvedései és borzalmai közepette is új csírái támadnak a tudományos szellemnek. Ezek a csatáknak és légi terrornak zajában is meg fogják tudni találni azt a titokzatos csendet, amelyben kifejlődhetnek, és egy napon virágzásba borulhatnak. Ezt a hitet merítem én Savignynak a jogtudományhoz intézett felhívásából. Igen, az európai szellem fokozott intenzitással fog magára találni, és az a géniusz, amely bennünket – jogászokat – a korábbi évszázadok oly sok megpróbáltatása közepette sem hagyott el, ki fog minket menteni a mai válságból is.

*

[1] Előadásommal kapcsolatban vitéz Moór Gyula professzor úr joggal mutatott rá arra, hogy az állami törvényakaratnak, mint egyetlen formális érvényességi oknak, szemlélete nem zárhatja ki a jogösszehasonlító jogtudományt.

[2] Ide tartozik az a nevezetes előadás, amelyet Paul Koschaker tartott az Akademie für Deutsches Recht előtt 1937-ben „Die Krise des römischen Rechts und die romantische Rechtswissenschaft” címmel (megjelent az Akademie kiadványai között 1938-ban), s amely jogtörténeti jelentőségű emlék. V. ö. Koschaker „Probleme der spätigen romantischen Rechtswissenschaft” című tanulmányával (megjelent a „Deutsche Rechtswissenschaft” folyóirat 1940., 5. kötetében).

[3] Lásd a törvényhozási felhatalmazások problémájának legújabb fejlődéséről adott összehasonlító áttekintést (Legislative Delegationen 1936). Carl Schmitt: Positionen und Begriffe című gyűjteményében, Hamburg, 1940, 212. és következő lap.

[4] V. ö. Riegel miniszteri tanácsos tanulmányával a Reichswissenschaftsministerium Ministerialblattjában (1941. 18. 11.), továbbá Werner Webertnek a Zeitschrift für die gesamte Staatswissenschaftban (102. kötet, 116. lapszám), és Kurt Emigetnek a Deutsche Rechtswissenschaftban (1942. 220. lapszám) közölt tanulmányaival.

[5] Lásd Hans Thieme: Der junge Savigny, a Deutsche Rechtswissenschaftban, 1942., 53. lapszám.

*

In Gazdasági Jog 1944. évi 5. szám, 257-270. A fordításról a folyóirat főszerkesztőjének (Kuncz Ödönnek) ellenőrzése mellett a Hiteljogi Szeminárium gondoskodott.