A foglalás-felosztás-művelés az emberi történelem ősi eljárása, e korai „drámai színmű” három felvonása. E három aktus mindegyike saját struktúrával és eljárással rendelkezik. A felosztás példának okáért megelőzi a felmérést, a nyilvántartásba vételt, és az elosztás mértékének megállapítását. A számbavétel-megmérés-felosztás profetikus szavai – mene, tekel, ufarszin az Ószövetségben, Dániel próféta könyvében – [2] a  Föld nomoszáról szóló három felvonásos ősi „dráma” második aktusával állnak összefüggésben.

A Föld nomoszáról vallott különböző felfogások folyamatosan jelen voltak [a történelemben]. Az emberiség minden korszakában beszélhetünk a Föld foglalásáról, felosztásáról és megműveléséről. De a nagy földrajzi felfedezéseket, azaz a XVI. századot megelőzően nem állt az emberiség rendelkezésére egy, a bolygónkról alkotott globális koncepció. Persze az emberiség ekkoriban is kialakított magának bizonyos mitikus képeket az égről és a földről, a szárazföldről és a tengerről, de a Földet még nem glóbuszként határozták meg, és az emberek nem merészkedtek a nagy óceánok [vizeire]. Az ő világuk tisztán szárazföldiként volt lajstromozva. Minden ereje teljében lévő uralkodó feljogosítva érezte magát arra, hogy a föld középpontjaként és a szabadság székhelyeként aposztrofálja birodalmát, melynek határain túl a háborúk, a barbarizmus és a káosz uralkodik. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ez az „outsider” világ bizonyos határokon belül könnyen meghódíthatóvá és kizsákmányolhatóvá válik, ha valaki jó [stratégiai] érzékkel van megáldva. Ennek ellensúlyozására építettek kerítéseket, limeseket, kínai falat, vagy vették tekintetbe [a mitológiai jelentéstartalommal bíró] Herkules oszlopait vagy a világ végén elterülő tengert. A „földkerekség” (görög szóval élve: Oikumené) terminusával csak a saját birodalmukat illették.  Ez volt a Föld nomoszának első felvonása [fázisa], amelyben az emberiség még nem rendelkezett a bolygójáról vallott globális fogalommal, és a nagy óceánok még emberi erő által megközelíthetetlennek bizonyultak.

A Föld első nomosza 500 esztendővel ezelőtt semmisült meg, amikor a nagy óceánok megnyíltak [a felfedezők előtt]. A Föld körülhajózhatóvá vált; Amerika, a teljesen újszerű, ismeretlen, korábban még csak nem is feltételezett [új világ] felfedezésre került. A Föld második nomosza  a szárazföldek és a tenger ilyen [típusú] felfedezéseitől datálódott. A felfedezőket persze nem invitálták a „felfedezettek” [őslakosok]; a felfedezők számára senki sem állított ki közülük vízumokat. A felfedezések tipikusan európai karakterűnek számítottak; az európaik foglalták el, osztották fel és hasznosították a bolygót. [3] A Föld második nomosza tehát Európa-centrikusnak bizonyult. Az újonnan felfedezett Amerika [földjeit] először telepek formájában használták ki. Az ázsiai földtömegeket azonban nem hajtották hasonló módon uralom alá. A nomosz eurocentrikus struktúrája a területfoglalások megnyíltával csak részben terjedt ki [ezekre a térségekre]; egyébként a gyarmatok, koncessziók, kereskedelmi szerződések, és az érdekszférák formájában, dióhéjban tehát a hasznosítás rendkívül rugalmas formái által [valósult meg az európai befolyás]. Afrika felosztására csak a XIX. században került sor az európai hatalmak részéről. [4]

E második nomosz jellemző karakterisztikája elsősorban az Európa-központú struktúrából ered, másodsorban viszont, szakítva a világról alkotott mitikus felfogásokkal, ez a perspektíva már [egyértelműen] kalkulált az óceánokkal. Ez a felfogás tehát már globálisnak bizonyult, de még mindig csak a szárazföld és a tenger között differenciált. A szárazföldet az államok, telepek, gyarmatok, és az érdekszférák számára parcellázták ki. Ennek kontrasztjaként a tenger teljesen szabad volt. A tenger felülete szabadon kihasználhatóvá vált az államok számára (és olyan jogosítványokat foglalt magában, mint például a halászás, a sóbányászat, a gyöngyhalászás, és így tovább); a tenger nem ismert határokat, és nyitottnak számított. Természetesen az is döntőnek bizonyult, hogy a tengerek szabadsága a háborúk folytatásának szabadságát is jelentette. Az erősebb tengeri hatalom következésképpen képessé vált arra, hogy uralma alá hajtsa a világ óceánjait. A nagy szárazföldi hatalmakat követően tehát a nagy tengeri hatalom is megjelent: Anglia minden európai riválisát, így Spanyolországot, Hollandiát, Franciaországot és Németországot [is] legyőzte a tenger[ért vívott küzdelem] vonatkozásában.

Nagyításhoz kattints a képre!

Az Európa-központú nomosz időszaka egészen az első világháborúig (1914-1918) kitartott. Ez egy kettős egyensúlyon nyugodott: először is a szárazföld és a tenger egyensúlyán. Anglia egyedül uralta a tengert, és nem engedte meg a tengeri hatalmak „koncertjének” [kialakulását]. Összehasonlításképpen, az európai kontinensen a szárazföldi nagyhatalmak egyensúlya érvényesült. Ezt éppen a tengeri hatalom, Anglia szavatolta. A szárazföld és a tenger egyensúlya számított annak az alapnak, amely biztosította, hogy a szárazföld további és speciális kiegyensúlyozások [és felosztások] tárgyává válhasson. 

A szárazföld és a tenger két gyökeresen eltérő rendszerként működik. Külön nemzetközi jogi szabályok érvényesülnek a szárazfölddel kapcsolatban, és ettől eltérő rendelkezések hatályosak a tengeri jogra nézve. A szárazföldi háborúkban nem a civilnek tekintett lakosság, hanem az ellenséges hadsereg számít ellenségnek. A szárazföldi háború nem emberek, hanem kizárólagosan az európai államok hadseregei között zajlott. A civil lakosság magántulajdonában lévő vagyontárgyak a nemzetközi jog szabályai értelmében nem számítottak hadizsákmánynak. A tengeri háborúk kereskedelmi háborúk formájában zajlottak. A tengeri háborúban bármelyik állam ellenségként lehetett elkönyvelve, amennyiben az ellenséges állammal kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn.  A hadviselő állam civil népességének magántulajdona a blokádjog és a tengeri zsákmányjog értelmében nyílt zsákmányként volt meghatározva, sőt a semleges államok vonatkozásában is ez a szabály érvényesült, amennyiben kereskedelmi kapcsolatokat tartottak fenn a rivális hadviselő állammal. [5] A szárazföld és a tenger mint két elkülönült világ álltak egymással szemben, és teljesen különböző fogalmakat alakítottak ki a háborúról, az ellenségről, és a zsákmányról.

Az első világháború eredményeként a Föld nomoszának ez az Európa-központú változata megsemmisült. Mai világunk két részre lett osztva: a Nyugatra és a Keletre, amely élesen szemben áll egymással a hidegháborúban, és alkalmanként a „forró” háborúkban is. Ez Földünk jelenleg érvényre jutó felosztása. Kelet és Nyugat mindenekelőtt földrajzi fogalmak. [6] A Földnek két pólusa létezik – Észak és Dél –; nincsen keleti vagy nyugati pólus. Európa szempontjából Amerika a Nyugat; Amerika szempontjából Kína és Oroszország a Nyugat; Kína és Oroszország szempontjából Európa megint csak a Nyugat. Tiszta földrajzi fogalmakban gondolkodva így lehetetlen, hogy mindkét tömb [egzaktan] állapítsa meg a határait vagy nyilvánítsa ki a kölcsönös ellenségeskedés [paramétereit]. De a földrajzi különbözőségen túl egy mélyebb és alapvetőbb ellentét is felfedezhető. Elegendő, ha tekintetünket a glóbuszra szegezzük, és [máris] láthatjuk, hogy amit ma Keletnek nevezünk, az egy gigantikus földtömeg. Összehasonlításként, a Föld óriási kiterjedésű nyugati felét az Atlanti-óceán és a Csendes-óceán vizei övezik. Az eddig elmondottakból következően a Kelet és Nyugat között feszülő ellentétnél sokkal mélyebb a kontinentális és tengeri világ – a szárazföld és a tenger – ellentéte.

Az emberiség történelmében a nagy feszültségek és ellentétek komponensei időnként tisztán láthatóvá válnak. A nagy német költő, Goethe egy ilyen világtörténelmi pillanatban alkotott egy meglepő hangvételű verset. 1812 nyarán Napóleon francia császárként katonai és politikai hatalma csúcspontján állt, és csapatai Oroszország megtámadását követően éppen Moszkva felé meneteltek. Goethe a versében magasztaló sorokat írt Napóleonhoz, és a következőket mondta róla:

Amiről mások felhős századokon át töprengtek,
Ő a józan ész világosságával mondta:
Minden kicsinyes dolog elszivárgott,
Csak a tengernek és a földnek van itt súlya. [7]

Goethe támogatta Napóleont, és reményét fejezte ki, hogy Napóleon ereje és bölcsessége révén győzelmet tud aratni Anglia felett, és a szárazföldet újra „visszahelyezik a jogaiba”. Ma már tudjuk, hogy Napóleont nem Anglia által lett legyőzve, hanem Oroszország, Ausztria és Poroszország szárazföldi hatalmai révén. Ez is azt mutatja, hogy a Föld nomoszának ez a felfogása még mindig a szárazföld és a tenger egyensúlyán alapult.

Hogy állunk ezzel manapság? A korábbi egyensúly, amely a szárazföld és a tenger elválasztásán alapult, semmissé vált. A modern technológia fejlődése megfosztotta a tengert korábbi jellemző karakterétől. Az új, harmadik dimenzió – a légtér – az emberi [had]erő és aktivitás színterévé vált. Manapság sokan úgy tekintenek az egész világra, bolygónkra, mint puszta leszállópályára vagy repülőtérre, a nyersanyagok raktárára, és egy olyan anyahajóra, amelynek révén el tudunk utazni a világűrbe. Bizonyos tekintetben ez fantasztikus. De ez is csak annak a problémának az erejét bizonyítja, amelyet a Föld új nomosza jelent számunkra.

Milyen formái lehetnek ennek az új nomosznak? Három lehetőség merülhet fel válaszként. Az első, és nyilvánvalóan a legegyszerűbb [lehetőség értelmében] arról van szó, hogy a jelenlegi globális szembenállás folyamán az egyik fél legyőzi a másikat. A Kelet és Nyugat dualizmusa ebben a felfogásban az utolsó lépcsőfokot jelenti világunk végső és teljes egysége felé – a végső menetet, a végső táncot a Föld új nomoszának rettentő arénájában. Aki ebben a küzdelemben győz, az a világ egyedüli szuverénjévé válik. Az uralma alá tudja hajtani az egész Földet – beleértve a szárazföldet, a tengert és a légteret –, és a saját tervei, valamint elgondolásai alapján tudja felosztani, majd igazgatni azt.

A jelenlegi tudásunk, amely egy széles körben elterjedt technikai módszeren alapul, nem ismer más lehetőséget, mivel a világ túl kicsivé vált ahhoz, hogy egykönnyen irányítani vagy igazgatni lehessen. [8] A modern technológia fejlődése olyan hatásosnak bizonyult, hogy a Föld teljes egysége előre eldöntött ügyként tűnik fel  [gondolkodásunk horizontján]. A modern technikai eszközök hatásossága nem tudja teljesen felszámolni sem az emberi természetet, sem a szárazföld és a tenger erejét anélkül, hogy egyidejűleg el ne pusztítanánk magunkat. A modern technika vívmányai nem részegíthetnek meg minket, de kétségbe esnünk sem kell tőle. Nem szabad száműznünk az emberi értelmet, és nem kell felhagynunk a racionális megfontolásokkal, ha a Föld új nomoszának lehetőségeit fürkésszük!

A második lehetőség az, hogy kísérletet teszünk az előző nomosz egyensúly-struktúrájához való visszatérésre, és megtaláljuk azt az utat, amely ezt képes lehet összeegyeztetni a jelenkori technikai eszközök arzenáljával. Ez azt jelentené, hogy Anglia korábbi tengeri uralma kibővülne a tengerek és a levegő közös uralom alá helyezésével, amelyre jelenleg egyedül az Egyesült Államok rendelkezik [megfelelő] kapacitással. Amerika úgyszólván a legnagyobb sziget, amely irányítani és garantálni tudja a világ többi részének egyensúlyát.

A harmadik lehetőség is az egyensúly koncepcióján alapul, de ebben a konstrukcióban nem egy hegemón [hatalom] tartja fenn és kontrollálja a tengeri és légi erő kombinációját. A független jogállású Großräume-k (nagyterek) vagy tömbök képesek lehetnek egy új egyensúly konstituálására, ezáltal alapítva meg a Föld új rendjét.

Kifizetődő lenne, ha a fent vázolt, globális perspektívájú lehetőségek széles körű ismertségre tennének szert. Azok közül ugyanis, akik górcső alá veszik ezt a gyümölcsöző [megoldásokat magában rejtő] problémát, a legtöbben vaktában rohannak a „világ egyedüli szuverén [urának]” szcenáriója felé. Ez a felfogás bizonyára rendkívül egyszerűnek bizonyul, de nem szabad megengedni, hogy kiszorítsa [gondolkodásunkból] a további lehetőségek górcső alá vételét. A második eshetőség, a korábbi hegemonikus egyensúlyi struktúra folytatása jó esélyekkel bír, mert elfogadott tradícióval és „vevőkörrel” rendelkezik. A harmadik koreográfia, a független Großräume-k egyensúlya racionális megoldás lehet, ha a nagyterek kellőképpen elkülönülnek egymástól, és belső homogenitásra tesznek szert.

Földünk új nomosza mind jobban felgyorsul [és teret nyer]. E problémát illetően sokan csak halált és pusztulást vélnek felfedezni. Néhányan abban a hitben élnek, hogy a világvégét fogják megtapasztalni. A valóság ezzel szemben az, hogy [csak] a szárazföld és a tenger korábbi relációjának végét tapasztaljuk meg. Biztos, hogy a korábbi nomosz[on alapuló rend] összeomlott, és vele a korábbi rendszer által elfogadott rendszabályok, fogalmak és szokások is [elenyésztek]. De nem szükségszerű, hogy a határtalan és vég nélküli ellenségeskedés nomosza fog bekövetkezni. Még a régi és új erők bátortalan porondján is megfelelő intézkedés-csomag, és sokatmondó összhang munkálható ki.

Itt vannak az istenek és a szabályok,
Hatalmas az ő súlyuk. [9]

*

[1] Carl Schmitt A Föld nomoszában többször is utalt rá, hogy az évszázadok folyamán miként sikerült félreinterpretálni a „nomosz” szó jelentését. A Nomos-Nahme-Name című, P. Erich Przywara tiszteletére írt tanulmányában (1957) pedig azt rótta fel Cicerónak, hogy a nomosz „törvényként” (lex) való fordítása milyen problematikusnak bizonyult, mert a lex csak teljes mértékben római jogi kontextusban helyezhető el. Egyetértőleg idézte a spanyol származású romanistát, Alvaro d’Ors-ot, aki szerint a nomosz „lexként” történő fordítása az egyik „legnehezebb teher”, ami a nyugati fogalomképző és nyelvészeti kultúrára helyeződik. (V. ö. Schmitt, Carl: Nomos-Nahme-Name, in Schmitt, Carl: The Nomos of the Earth. Telos Press Publishing, New York, 2006, 342.) Ami a nomosz Schmitt által posztulált fogalmát illeti, az a legtisztábban egy olyan közvetlen formaként határozható meg, amelyben egy nép politikai és társadalmi rendje térbelileg láthatóvá válik. (Schmitt: op. cit. (2006), 70.) 

[2] Dániel 5:25-28. „Az írás, amelyet felrótt: Mené, mené, tekél és parszin. A szavaknak ez a jelentésük: Mené: Isten számba vette a királyságodat, és véget vetett neki. Tekél: megmért a mérlegen, és könnyűnek talált. Parszin: feldarabolta országodat, aztán a médeknek és a perzsáknak adta.” (A Szent István Társulati Biblia fordítása)

[3] Schmitt A Föld nomoszában hosszan értekezett a „globális lineáris gondolkodás” kezdeteiről, és az „első globális vonalakról”, az új világot spanyol és portugál befolyási övezetekre felosztó ún. rayákról, a „barátság-vonalakról”, és a nyugati félteke jelentőségéről. Ld. Schmitt: op. cit. (2006), 86-100.

[4] Az „utolsó páneurópai területfoglalást” realizáló 1885-ös berlin Kongó-konferenciáról Schmitt ugyancsak hosszan tudósított A Föld nomoszában. Tekintve, hogy a konferencia résztvevője volt az Osztrák-Magyar Monarchia is, és az 1886. évi XIV. törvénycikkel a magyar jogrendbe is beépült a konferencia eredményeként elfogadott főokmány, a berlini értekezleten elfogadott megállapodás magyar nyelven is hozzáférhető.

Ami az ázsiai területek kérdését illeti, Japán vonatkozásában érdemes felhívni Henry Kissinger véleményét, amely szerint „Japán a felsőbbrendűség-tudatnak köszönhetően igen rugalmasan tudta hozzáigazítani mindenkori politikáját a nemzeti stratégiai szükségszerűségekről alkotott elképzeléseihez. 1868 után alig egy évszázad leforgása alatt (…) a teljes elszigeteltségtől [eljutott] a legfejlettebb nyugati államok technikai és politikai eredményeinek teljes átvételéig. (…) Mindeközben végig megőrizte azt a meggyőződését, hogy nemzeti küldetését nem csorbítja a más társadalmak technikáihoz és intézményeihez való alkalmazkodás; a sikeres adaptációk inkább csak segítik e nemzeti küldetés kiteljesedését.” (Kissinger, Henry: Világrend. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2015, 187.) Az ázsiai országokkal kapcsolatban is jól használható Niall Ferguson munkája (A civilizáció. A Nyugat és a többiek. Scolar Kiadó, Budapest, 2011).

[5] „[A] tengeri háborúban a hadviselő felek törekvése egymás kereskedelmi forgalmának a megbénítása; (…) a kereskedelmi hajók és hajóárúk, még ha békés polgárok tulajdonai is, hadizsákmányt alkotnak. (…) a tengeren járó hajók és árúk, ki lévén vonva az állam védelme alól, ki vannak téve a hadviselő felek önkényes eljárásának.” (Ferenczy Árpád: A semlegesség elmélete. Nemzetközi jogi tanulmány. Franklin-Társulat, Budapest, 1907, 19-20.) Lásd még Csarada János: A tengeri zsákmányjog elvei a háborúban. Budapest, 1882.

[6] A Nyugat fogalmának más szempontú, főként civilizatórikus és kulturális aspektusaira nézve lásd például: José Ortega y Gasset: A kultúrkörök, in Ortega: Don Quijote nyomában. Atlantisz. Bibliotheca, Budapest, 1943, 122-136.; Spengler, Oswald: A Nyugat alkonya. A világtörténelem morfológiájának körvonalai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995; Keyserling, Hermann: Új világ születése. Révai Irodalmi Intézet, Budapest, 1926; Leo Frobenius „kultúrkör-elmélete” (kiváló összefoglalását adja Németh László a San Remó-i naplóban); Toynbee, Arnold: A Study of History (1934-1961); Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Franklin-Társulat, Budapest, 1923; Huntington, Samuel P.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002; Zakaria, Fareed: A posztamerikai világ. Gondolat Kiadó, Budapest, 2009.

[7] Goethe, Johann Wolfgang: Ihro der Kaiserin von Frankreich Majestät, in Goethes’s Werke. Dreizehnter Band. J. G. Cottaschen Buchhandlung, Stuttgart und Tübingen, 1829, 244. Eredeti nyelven:

Worüber trüb Jahrhunderte gesonnen,
Er übersieht’s in hellstem Geisteslicht, –
Das Kleiniche ist alles weggeronnen,
Nur Meer und Erde haben hier Gewicht.

[8] Bár a „mire gondolt a költő?” kérdése nem egyszer kuszálta már össze a papírra vetett gondolatok eredeti jelentését, talán mégsem haszontalan rögzíteni, hogy Schmitt a Föld „összezsugorodásának” említésekor valószínűleg arra a jelenségre utalt, amelyet hét évvel a tanulmány elkészítését követően, 1962-ben Marshall McLuhan kanadai filozófus fejtett ki részletesen a globális falu koncepciójában.

[9] Schmitt ezen a ponton a Heidegger által exponált félelmekre reagált, amelyet a Bevezetés a metafizikába hasábjain vetett papírra.  Eszerint a kultúrpesszimizmus korát éljük, amelyben a világ elsötétedése, az istenek tovantűnése, a Föld destrukciója, és az emberek tömeggé silányulása következik be. (Az istenek tovatűnése kapcsán Heidegger egy Hölderlin-költeményre hivatkozott.)

*

A Föld új nomosza (Der neue Nomos der Erde) eredetileg a Gemeinschaft und Gesellschaft: Zeitschrift für soziale und politische Gestalt 1955. évi 3. számában jelent meg (7-10. oldal); jómagam A Föld nomoszának G. L. Ulmen által angolra fordított változatához illesztett korolláriumok sorában (Schmitt, Carl: The Nomos of the Earth. Telos Press Publishing, New York, 2006, pp. 351-355.) találtam rá, és e forrásmunka alapján igyekeztem magyarra fordítani.

Pongrácz Alex