A földfelszín 135 millió km²-éből az államok fejlődése, mint valamilyen mindenre kiterjedő alapanyagból vette a táplálékát, és körülbelül 375 km²-nyi víztükörre lett befolyása. A Karl Ritter által arányossági tannak nevezett elmélet legmélyebb értelme a Föld egészéhez viszonyított térarány fogalma; a politikai földrajzban ez a fogalom gyakorlati formát ölt. Az országok összefüggése az egész földfelszínnel nem tiszta absztrakció, hanem a jelenben és minden időkben létező és ható dolog. [2] Az alapok közösségével adottak az országok közötti érintkezések és kölcsönös viszonyok, úgyhogy mindenfajta különbség és választóvonal ellenére egyikükről sem gondolhatjuk azt, hogy csupán egészen elszigetelt egzisztencia, és semmi más. Mivel a földfelszín ezen 510 millió km²-e a politikai növekedés korlátja, az országoknak, minél jobban és minél nagyobbra nőttek, annál közelebb kellett kerülniük egymáshoz, és annál őszintébb kölcsönös kapcsolatba kellett lépniük egymással. Velük és általuk a népeknek is. A történelem tehát közelebb húzódás, összetömörülés, az érintkezések és a csere megsokszorozódása. Az ismert Földnek az ismeretlen rovására végbemenő terjeszkedésével már Hanno és Pytheász előtt a politikai térségek folyamatosan növekedtek nagyságban és számban, ez alatt az ismeretlen területek – egyik a másik után – jutottak politikai értékhez. A továbbiakban így jutnak politikai jelentőségre azok a területek, melyek még ismeretlenek előttünk, míg az egész Föld ismert és politikailag hasznosítható lesz, és „világunk” politikai értelemben is nagyobbá válik, mint amilyen a korábbi világ volt. Fordítva: a mai, oly nagy térségekkel bánó történelemben a görög történelem egykoron legfontosabb helyszínei többé már nem játszanak szerepet. A Korinthoszi-földszoros Szuez mögött éppúgy a háttérbe szorult, mint a maiak gyarmataival szemben mindig csak az ország széleihez ragasztott gyarmatvárosai Kis-Ázsiában vagy a Fekete-tengernél.

Nemcsak a saját tér van hatással az államra, hanem a környező terek is, amelyektől nemcsak a tengerhez, más országokhoz és központokhoz vezető útjai – röviden: célpontjai – függnek, de a továbbiakban növekedése és bizonyos körülmények között életképessége is függ. A földrajzi felfedezések történelmének nagy jelentősége az egyetemes történelem szempontjából az, hogy azok mindegyike új tereket nyitott meg, amelyeket hasznosítottak és lehatároltak, valamint az, hogy új államokként megnagyobbították a történelem színterét. Ezáltal mindegyik, még a legkisebb ország is olyan helyzetbe jutott, ahol az egész növekedésével változhatott. Ez az, ami ugyanakkor a politikai történetet mély és szükségszerű kapcsolatba hozza a politikai földrajzzal.

A történészek ezen térfelfogását mindenesetre elhomályosítja az, hogy ezeket olyan címkékkel látják el, amelyek elfedik a dolog lényegét. Ha egy hatalom „uralkodó területi helyzetéről”  beszélünk, akkor elhelyezkedésének térbeli nagyságára gondolunk. A területi szó azonban nem nevezi meg a dolog lényegét, csak a jelenséget, tehát másodrangú kifejezés. A „hatalmi viszonyok” kifejezésbe rendszerint szintén bele kell érteni a fogalmat, hogy tér; és abba, hogy „hatalmi kiegyenlítődés” (J. G. Droysen kedvelt fogalma) mindenekelőtt, – mert itt hatalmi viszonyokat értenek ezalatt, ahol pedig mindig a térnek kell játszania a nagy szerepet. Ezeken az elleplező címkéken keresztül nem üt át igazán a történelem tanítása, hogy minden térbeli változással egybekötött esemény egészen különleges jelentőségű. Ha Mommsen Gallia római meghódítását olyan eseménynek nevezi, „melynek következményei még ma is meghatározzák a világ történelmét”, akkor a térbeli változások általános sajátosságairól szól, melyek utóhatása sokáig tart. A politikai földrajz hosszú távon nem elégedhet meg ennek a velejéig geográfiai jelenségnek csupán [a] felszínen mozgó szemléletével – a történelemkutatás sem mindig –, sokkal inkább azt kell feltárnia egyik legfontosabb feladatának, hogy szisztematikusan tárgyalja azt.

Az államok térbeli fejlődésének korlátai

Mivel a földfelszín nagysága az államok fejlődésének korlátokat állít, ezért mindig csak kevés állam tud ugyanabban az időben nagy területeket elfoglalni. Éppen ezért a kisállamok száma is ettől a 124 millió km²-től függ, amely rendelkezésükre áll. Ezen a területen 200 Németország vagy Franciaország is elférne, de ez a tágas tér rögtön összezsugorodik, ha jelenleg öt valóban nagy hatalom – Anglia, Oroszország, Kína, az Egyesült Államok és Brazília – osztozik rajta, mert ezek már majdnem a felét igénybe is veszik belőle. Ami megmarad, az még mindig nagy egy történelmi meghatározottságában békésen pihenő birtokhoz, de kicsi egy újabb Nagy Sándor vagy Napóleon nagyravágyó terveihez. Az egész föld mindig csak egynéhány nagy politikai törekvéshez elég, és annál szűkebb, mivel nemcsak a politikai tereket szorítja egymáshoz, hanem a mozgási-és fejlődési törekvéseket is korlátozza. Oroszország már nem növekedhet anélkül, hogy összeütközésbe ne kerülne a brit és a kínai birodalmakkal. Átéltük, amikor Németország csak illő szerénységgel lépett be a gyarmati hatalmak sorába, s máris felébredt az az érzés, hogy a világ a német törekvések beszűkítését akarja, s a még felosztatlan terület kisvártatva gazdára talált. Ha országunk hiába keres egy még el nem foglalt területet a mérsékelt övi zónában, ha mindent elfoglalva és betelepítve talál, ijesztően beszél önmagáról a tény, hogy milyen kicsi manapság a Föld [a] népei számára. Ezen a szűk planétán csak 5 millió km² képezi egy „valódi” nagyhatalom alapját. Ezért szorítja ki [az] egyik hatalom a másikat a világhatalmi helyzetből; ami ma Anglia, az tegnap Spanyolország volt, úgy mint azon a szűk horizonton, amelyen a nyugati világ még fel sem tűnt, az Imperium Romanum és a Dáriusz alatti Perzsa Birodalom máris nem tudott megférni egymással, és egyáltalán a „világot uraló” hatalmak egymásutánja az ókori történet lényegéhez tartozik [3] – ez mind nem más, mint tisztán a térségekhez kapcsolódó jelenség.

A világhatalmak

A korszakok adott szakaszaitól függött, hogy az államok milyen nagyra növekedhettek ahhoz, hogy „világhatalmak” legyenek, azaz hogy az ismert földet politikailag átfogják és befolyásolják. Amikor a Potomak folyótól a Szent Lőrinc-folyamig terjedő részen élő néhány irokéz neve hallatán mindenki reszketett, akkor azok Észak-Amerika indiánjai számára világhatalomnak számítottak. A politikai térigények az ismert terekkel együtt növekedtek. Ha a modern történelmi művekben Róma világhatalmáról, Dáriusz világhatalmáról, a német középkori császárság világhatalmi állásáról, és más egyéb világjelenségről beszélünk, ezek mind viszonylagos kifejezések, amelyek csak azon idő szűk horizontján vizsgálva nyernek értelmet, melyekre vonatkoznak. Korunkban az ilyen kifejezések a jelen igazi nagyhatalmainak nagyságát szem előtt tartva csupán díszítő jellegűek lehetne. Mégis minden időben világhatalomnak nevezhetjük azt a hatalmat, amely az ismert Föld minden részén – és különösen a döntő helyeken – birtokai révén hatalmának teljes súlyával van jelen. Olyan hatalom, mely térben oly nagy és oly kiterjedt, hogy a Föld minden országában és tengerén közvetlenül képviseli magát, még napjainkban is csak egy van, s ez a Brit Birodalom. A széles e világon mindenütt megoszló érdekek még nem eredményeznek világhatalmi állást; a világforgalom lehetővé teszi a beszűkült államoknak is, mint Belgium és Svájc, hogy ilyen terveik legyenek. Még az olyan óriási ország is, mint Oroszország, csak akkor válhatna világhatalommá, ha tovább terjeszkedne a Csendes-óceánnál, és megfelelő pozíciót foglalna el az Atlanti-óceánnál, merthogy csak a világtengerek nyitnák meg számára az utat egy esetleges hatalmi terjeszkedéshez a nyugati és a déli félteke országai felé. Oroszország a legnagyobb lépést valószínűleg akkor fogja majd megtenni a világhatalmi álláshoz, ha megnyitja kijáratát az Indiai-óceánhoz, és ha az Atlanti-óceánhoz vezető kijáratot legalább olyan közvetlenné tudja tenni, mint ahogy azt már a Csendes-óceánnál megtette.

Földrészek és országrészek

A földnek a földrészek közötti egyenlőtlen elosztásától függ a politikai terek egyenlőtlen elosztása a Földön. Mivel Ázsia megközelítőleg ötször, Amerika négyszer, és Afrika háromszor akkora, mint Európa, az európaiak Európán kívüli világa kezdetektől fogva mint tágasabb, a terek kérdésében nagyobb léptékkel mérő, igényesebb entitás jelenik meg. Európa és Ausztrália, amelyek a Föld szárazföldi részének csak 7,2 és 6,6%-át fogják át, csupán akkora tér felett rendelkeznek, amely csak egyetlen igazi nagyhatalom számára elég. Ausztrália Tasmániával együtt ausztráliai Commonwealth-szé nyilvánította magát, azaz az egész földrészből egy államot csinált: ez az első példa az ilyesmire a világtörténelemben. Európában a területének több mint a felét kitevő Oroszország mellett csak egy még nagyobb számú közepes hatalomnak van hely, közöttük területét tekintve Svédország-Norvégia [4] a legnagyobb, amely Oroszország európai területének még akkor is csak a hetedét teszi ki.

Az északi és a déli földrészek közötti különbségek is befolyásolják az államok nagyságát. A földek nagymérvű kiterjesztése az északi félteke északi részén a legnagyobb államoknak biztosított tereket Európában, Ázsiában és Afrikában. A déli félteke kétkontinensnyi méretű állama 2:7 arányban viszonylik az északi félteke két legnagyobb államának területéhez. Nemcsak az fejeződik ki mindebben, hogy az északi féltekének nagyobb a politikai súlya, hanem az is, hogy államai és népei között erősödik a verseny, ez pedig az emberek és az államok számával együtt kell, hogy növekedjék. Az államok számát tekintve is fölényben vannak az északi kontinensek a déliekkel szemben. Afrika esetében arra is kell gondolnunk, hogy ez a földrész politikailag még nincs elég jól megszervezve ahhoz, hogy a többiekkel egyáltalán össze lehessen hasonlítani. De bárhogy is számolgatjuk, az északi félteke államai akkor is kétszer annyian vannak, mint a déli féltekén lévők, és kétszer annyi kontinensnyi méretű államuk van.

(…) Ha eltekintünk a politikailag még fejlődésben lévő Afrikától, akkor a kontinens nagyságú államok minden földrészen a legnagyobb teret foglalják el. A nagyságrend szerint azonkívül sokkal közelibb rokonságban állnak egymással, mint a közepes és a kisebb államok, amelyek az adott teret inkább véletlenszerűen használják ki, míg az előbbik azt addig töltik ki, amíg ebben a természeti akadályok meg nem állítják, azaz, ahol lehet, tengertől tengerig. Ott, ahol a közepes és a kis államoknak hasonló adatott meg, az nem a nagyságuknak köszönhető, hanem a földrészek alakjának, ezért a legkisebb államok és gyarmatok, eltekintve a szövetségi államok tagállamaitól, kivétel nélkül szigeteken, félszigeteken vagy partszakaszokon helyezkednek el.

(…) Ha a politikai terek mai felosztását Európára vonatkoztatjuk, akkor Orosz-Ázsia és a Kínai Birodalom nagyobb mint Európa, a kettő együtt megközelítőleg háromszor akkora, Brit-Ázsia majdnem pontosan akkora mint az európai Oroszország, Afrikában a francia, brit, portugál és német birtokok, valamint a kongói állam együtt egy teret alkotnak, amely Európa térségét még több mint 2,3 millió km²-rel múlja felül. Az afrikai francia birtokok már most több mint tízszer, a németek több mint négyszer nagyobbak az anyaországnál, a kongói állam nyolcvanszor nagyobb Belgiumnál. Amerikában az Egyesült Államok, a brit birtokok és Brazília azok az országok, amelyeknek a területe kevéssel marad el Európa mögött, és az Egyesült Államok határain belül 14-15 olyan állam van, melyek akkorák, mint Németország vagy Franciaország. A 23 állam és gyarmat átlaga Amerikában az 1.667.000 km²-rel háromszor akkora mint Franciaország és Németország területe, és negyvenszer nagyobb, mint az európai államok átlagos nagysága. Tegyük Amerika 18 önálló államához hozzá az európai hatalmak amerikai birtokait a jelenlegi felosztásuk szerint, így 19 gyarmati területet vagy nem önálló államot kapunk, amelyek között 11 kisebb, mint a legkisebb önálló amerikai állam, Haiti a maga 28.676 km²-ével. A 37 terület átlagos nagysága 1.036.000 km²-t tesz ki.

Az Európán kívüli térviszonyok hatása az európai térviszonyokra

Még le kell vonni Európa történelmében azokat a következtetéseket, amelyek az Európán kívüli térviszonyok elkerülhetetlen hatásából adódnak az európai térviszonyokra. Mint minden befejezetlen dolog, ez az állapot nyugtalanítóan hat, természetesen mindenekelőtt azoknál az országoknál, melyeknek nagyságát nem a természet maga alakította ki. Európa veszélyeztetve érzi a jövőjét azáltal, hogy az Európán kívüli világnak nagyobb a fejlődőképessége. Az összezsúfoltság helyzetének előnyeit a kulturálisan kedvező zónában a szűk tér hiányaival vásárolta meg. Beszélhetünk az összeurópai rosszról, de az ebben a földben gyökerezik. Milyen egyszerűen és nagyszerűen zajlott le az észak-amerikai államok kialakulása az európaiakéhoz képest! A német terjeszkedés keletre fáradságos előretörés és áttörés volt az egyes területeken, más területeken pedig kényszerű egy helyben maradás. Ezen a módon még a legerősebb európai expanzió idején is csak egy fikarcnyi terjeszkedés volt lehetséges, mivel minden vándorlási hullámmal szemben jöttek az ellenhullámok, amelyek az előzőeket megtörték. A végeredmény a népfélszigeteken-és szigeteken élő népek és népecskék szétaprózott helyzete lett, túlontúl sok súrlódással. Ilyen európai betegség a mezőgazdaság sanyarú helyzete is, amely abból ered, hogy a lakosság túl szűk területre sűrűsödött össze, a föld kimerült, miközben a verseny erősödött a nagyobb, fiatalabb, gyéren lakott és olcsón termelő országokkal. Lassan az eredeti európai népek történelmem túlmegy Európa határain, és Európában a jövőben az lesz a legnagyobb, aki az Európán kívüli világban a legnagyobb.

Modern tértendenciák

Mivel minden korszak a területnagyságokból meríti ítéleteihez a mértéket, és a politikai terek növekedéstörvényének uralma alatt áll, ezért a jelenben nem csak olyan kiterjedésű birodalmakat látunk, amelyek az ókortól idegenek voltak, hanem még tovább mutató tértendenciákat is, a legújabb kor történetének különlegességeit. Birodalmak, amelyek fél kontinenseket átfognak, megpróbálkoznak azzal is, hogy hozzá még egész földrészeket is egy „politikai rendszerbe” vigyenek be. Amikor Alberoni bíboros a XVIII. század harmincas éveiben javaslatot tett az Európai Egyesült Államokra európai birodalmi gyűléssel, milyen fantasztikusnak is tűnt akkor a terv, és mennyire váratlanul fejtette ki ma a hatását jó előre a közlekedés és egyáltalán a kultúra ennek az ügynek az érdekében! Az amerikai államférfinak az „amerikai rendszer” Grönlandtól a Horn-fokig terjed, átfogja Kubát, Hawaiit és Szamoát, ahol keresztezi az ausztrál ideált [5], ami alatt az értendő, hogy egyesíteni kell a Csendes-óceán összes szigetét Ausztráliával.

Ha Európában az ázsiai és amerikai nagyságú összefüggő birodalmak képződését mint lehetetlent ismerjük el, akkor a nagyterekben gondolkodó politikai tervek tendenciája, melyeket bizonyíthatóan Európán kívüli viszonyok sürgettek, mégiscsak enyhébb formában jut érvényre. A nagy birodalmak gazdasági viszonyainak hasonlósága, Oroszországban és az Egyesült Államokban, időszerűvé tette a nyugat-és közép-európai népeknek küldött figyelmeztetést az egyesülésre Caprivi 1891. december 10-én a Reichstagban a kereskedelmi szerződések tárgyalásakor megemlített egy világtörténelmi jelenséget, aminek nagy jelentőséget tulajdonított – a nagy birodalmak kialakulását, öntudatukat, és azt a törekvésüket, hogy a másikkal szemben elhatárolják magukat; valamint azt, hogy a történelem színtere kiszélesedett, a politikai arányok nagyobbak lettek, és „egy állam, amelyik mint európai nagyhatalom játszott szerepet a történelemben, ami anyagi erejét illeti, belátható időn belül a kisállamok sorába tartozhat”. Más szóval: Európának is egy, a földrészt vagy legkevesebb annak egy részét kitöltő politikai egész ideálja lesz fenntartva. Ha ez a nagytér-gondolat Európa földrajzi megosztottsága és etnográfiai szétforgácsoltsága fölött mindenekelőtt mint gazdasági gondolat tudna diadalmaskodni, akkor ez a legnagyobb teljesítmény lenne, amire az egyáltalán képes. Természetesen, mennyire másként lenne aztán ez a tér betöltve az angolszász Ausztráliával és Észak-Amerikával, az orosz Észak-és Közép-Ázsiával vagy a spanyol-portugál Dél-Amerikával összehasonlítva! Európa népeinek és államainak világa mindig és elkerülhetetlenül magán fogja viselni annak a történelmi kornak a nyomait, amely a kistereknek a játékteret biztosította, sokkal inkább, mint a mi korunk nyomait: mindig megmarad a maga sokrétűségében, és épp ezért még inkább az ókori jelleg benyomását fogja kelteni. (…)

*

XIII. fejezet: A nagy terek politikai hatásai

A tér a népek tudatában

A terek nagysága, amely körül politikai gondolataink forognak, s amelynek alapján tervezünk, attól a tértől függ, amelyben élünk. Emiatt léteznek kis-és nagytér-felfogások, és növekszik a térfelfogás, avagy csökken azzal a térrel, amelyben élünk. A nagy tér vakmerő terjeszkedésre késztet, a kicsi csüggeteg összeszorulásra. Mindegyik a mozgás szabadságán, és a térnagyság kihasználásának fokán mérhető, és a képzelőerő is eszerint nő vagy csökken. Ehhez jön még a nép. Hozzá tartozónak tekintjük az államférfit, aki a nép szelleméből kiindulva cselekszik; ő az, aki ugyanezzel a mércével méri a föld iránti állami igényeket, hogy minek alapján vetheti be a földműves a termőterületeit. A Fargo melletti (Dél-Dakota) Dalrymple-farm 200 km²-e éppen olyan jellemzően amerikai, mint az Egyesült Államok 9 millió km²-es összterülete. Ha széttagolt is az a politikai tér, amelyet egyszer már az egység értelmében megszereztek, a nagyság eszméje mégis megmarad, hogy gyakran évszázadokkal később elővegyék a politikai eszmék birodalmából, s az eleven politikai gondolatba – mint új térségelképzelést – újra beoltsák, és aztán megvalósítsák, mint ahogy arra Németország és Olaszország újabb kori történelme tanít bennünket. Ha Clausewitz tábornok „1812-es hadjáratában” Oroszországban azt mondja: „Az ötlet, amely Berlinben született”, az volt, hogy „Napóleonnak tönkre kell mennie a nagy orosz dimenziók miatt” [6], vagy ahogy Ralph Waldo Emerson, az új-angliai bölcs magasztalja az Amerikai Egyesült Államokat, hogy neki egyáltalán nem esik nehezére a „messzire tekintő nézetek megalkotása”, akkor arról a térről van szó, amely szárnyakat adva vagy bénítóan, de átment az emberek tudatába. Ebben az értelemben a térség önmagában véve politikai erő, és nem csupán politikai erők hordozója. Az önmagában vett tér nem egy meghatározott tér, itt annak az erőnek a viszonylatában jut el önmaga értékéhez, ami a saját maga leküzdéséhez szükséges, és amit épp az önmagában vett téren mérhetünk le. Az idők folyamán a növekedésük is együtt történik.

Minden nagy történelmi hatás feltételezi a tér jelentőségének megértését, illetve az annak leküzdéséhez szükséges erőt, és így ezek a történelmi nagyság alkotóelemeinek tekinthetők. Minden nagy hadvezérben vagy uralkodóban él egy nagy, gyakran a távoli időkbe előresiető térfelfogás, ami egy Nagy Sándor, Caesar, Nagy Károly vagy Napóleon terveinek egészen a sajátja. Ennek egy különös fajtáját világítják meg Ranke szavai, beleszőve Nagy Alfréd jellemébe: „Csak azok érdemlik meg ezt a nevet, akik nemcsak a helyi, hanem egyidejűleg a nagy, általános érdekekért is síkra szállnak.” [7] Amikor Perzsia olyan jelentős államférfiakra volt hatással, mint Alkibiadész és Kolón, amikor szellemiségükkel a nagy tér és a nagyvonalú eszközökkel folytatott politika találkozott. Az utak, mint a terek leküzdésének munkaeszközei nagy uralkodók diadalmi címei közé tartoznak, akik mindig nagy út-, csatorna és hídépítők voltak. Egy nagy ország közlekedésében a legrövidebb utak jelentőségét elsőként bizonyára nem a körülményeknek alárendelt, azokhoz alkalmazkodó kereskedő ismerte fel, hanem a fejedelem és a hadvezér. Milyen messze megelőzte Napóleon Szajna-Trave-csatorna tervével korának németjeit! Nem az orosz kereskedő, hanem I. Miklós cár volt az, aki megalkotta a gyakran kinevetett, de igen nagy államférfiúi képességre valló, nyílegyenesen legrövidebb Pétervár-Tver-Moszkva összekötő utat. Ami a hősből államférfit csinál, az annak a belátása, hogy mit jelent a térbelileg lehetséges; [8] a felfedező attól nagy, hogy megvalósítja a térbelileg lehetetlennek gondolt dolgot; a mélyre tekintő történetíró ugyanakkor meglátja azt is, hogy az események mögött hogyan sejlenek fel annak térségi feltételei, és megláttatja velünk is azokat.

A tér iskolája

A tér iskolája hosszadalmas. Minden népnek meg kell ismernie a kisebb és a nagyobb terekről alkotott nézeteket, éspedig valamennyinek újra és újra, mivel az utóbbiaknak az előbbiekbe történő visszasüllyedése állandóan bekövetkezik. Minden szétesés egy visszafejlődött térfelfogás következménye. Az ingadozások, valamint a római politika és hadvezetés elégtelensége az első pun háborúban az Itáliából Szicílián keresztül Líbiába és Ibériába vezető úton azt az átmenetet mutatják, amit a történelem által az iskolába felvett, a színtér természeti adottságaitól támogatott fiatal állam megtett a terek feletti uralom bizonytalanságától a biztos téruralomig. A fiatal Róma néhány térnyerése kényszer következménye volt, már Hispánia megtartása is a római politika egyfajta „italikus” felfogásába ütközött. De a fegyverekhez, amelyekkel Róma Görögországot alávetette, a térségek feletti uralom fensőbbsége is odatartozott már azután. Amit északon és keleten nem igáztak le, az ennek a mediterrán felfogásnak az értelmében egy fenyegetően nagy föld volt. Már az is nagy haladás volt, amikor a nagy létszámú trákok már nem az a nép volt, amely az északi horizont felől fenyeget. Nagyon vonzó feladat, hogy egy olyan erős, határok által közrefogott országban, mint Szicília és Ibéria, nyomon követhetjük egy olyan térfelfogás fejlődését, amely először bizonyos mértékben felkúszott rájuk, majd benőtte őket; Róma számára viszonylag kicsik lettek; a középkor számára ismét olyan nagyok, mint egykor Karthágó számára voltak; most pedig szerény provinciák és középállamok. A tér iskoláját egyúttal meg is könnyíti az, hogy egy növekvő állam hasonló dimenziók mellett mindig nagyobbnak fog feltűnni, mint a nyugalmi állapotban megragadott, mert a csak később létrejövő államnagyság lelki szemeink előtt ahhoz a nagysághoz kapcsolódik, amit ma megragadhatunk, felfoghatunk. A növekedés lehetőségei által nagyobb lesz annak az államnak a képe, amit még sosem láttunk éles, zárt kontúrjaiban, csupán a maga különös, reménybeli bizonytalanságában látunk átfejlődni a jövőbe. [9] A nyugalmi állapotban lévő állam ezzel szemben összezsugorodik.

Ennél a nevelésnél nemcsak az abszolút, hanem a lakóhely szűk világához mért viszonylagosan nagy tér is érvényre jut. Nemcsak a végtelen tenger, hanem egy hegyvidék szikla-és gleccserpereme is felébresztheti az emberi világtól való távolság és a természetközelség érzését. A városlakóval ellentétben a vidéki embernek lehetősége van személyiségének szabad kibontakoztatására, több tere van, és kevésbé gyakran érintkezik más emberekkel. A germán erdőlakók, a hegyi népek, a paraszti-és városállamok történelmi jellemvonásainak ahhoz a nagy és szűk térhez van köze, ami a törzsnek és az egyes embereknek a birtokában van. [10]

A modern népek egyre inkább tudatába jutnak térviszonyaiknak. A politikai terek növekedése Ázsiában és Amerikában soha nem látott módon irányította rá a figyelmet magára a tér fogalmára, és vele kapcsolatban egy új stúdiumot hozott létre. A nagy terek egyre inkább a népek és az államfejlődés általános érvényű tendenciájává váltak, amit a különböző mozgalmak céljaiban lehetett tetten érni. Manapság minden európai államférfinak Ázsiában és Amerikában kellene próbálnia valamit megtanulni a terek értelméből, amely révén ismereteket szerezhetünk az európai viszonyok szűk voltáról, és arról a veszélyről, ami a nagy Európán kívüli térfelfogások nem ismeretében rejlik. Fontos, hogy tudják Európában, hogyan mutatnak földrészünk politikai méretei, az amerikai és ázsiai tér-elképzelések nagyságához viszonyítva. Európa államainak egymás melletti zsúfoltsága ázsiai szemszögből nézve veszélyesen vakmerő tervek megalkotására csábíthat. [11] Ha a mai németeknek elődeik terjeszkedését a transzelbai területeken mint a németek történetének – ami nem keverhető össze a Német Birodalom történetével – mindig mint a legnagyobb téralakító tényt mutatjuk be, akkor nem úgy jelenik-e meg előttük az angolszászok észak-amerikai és ausztráliai terjeszkedése, mint a felfoghatatlan és utánozhatatlan nagyság teljesítménye? A politikai terek mércéi megszakítás nélkül változnak, és időről időre hozzá kell őket igazítani a nagyobb dimenziókhoz. A politikai földrajznak alkalmazkodnia kell ehhez a feladathoz, mivel az mindig követi a politikai térfelosztást a történelem minden szakaszában, és különösképpen éppen a mostani szakaszban. A történelem visszafelé fordult, és épp ezért könnyeben elveszíti azt a térmértéket, amely a jelenben és a közeli jövőben a valódi mérték leend.

A háború mint a tér iskolája

Bár a békésen terjeszkedő közlekedés is hozzájárult a gazdasági terek kitágításához, a háború mégis a terek legyűrése képességének nagy iskolája maradt. Amikor hadvezérek váratlan menetelésekkel a legnagyobb sikereket érték el, akkor ebben nemcsak fizikai teljesítményt láthatunk, és nemcsak a hősiességet. Egy olyan veszélyes kardot rázni, mely ugyanabban a pillanatban sebesíti meg a barátot, amikor azt az ellenség ellen rántják ki – gondoljunk Hannibál menetelésének merészségére Új-Karthágótól a Póig, vagy arra, hogy a krími háborúban a végtelen, le nem gyűrt tér Oroszország ellen fordult, ugyanaz, amelyik 1812-ben a győzelemhez segítette, [12] vagy hogy a német törzsek azt a teret nem tudták politikailag kihasználni, amely a rómaiak ellen szövetséges társuk volt. Hanem megjelent egy tisztán szellemi elem, az erősebb térfelfogás egyik eleme. Ez a nyereség gyakran ment veszendőbe; Nagy Sándor és Caesar esetében megőrizte az az utókor, amelynek látókörét kitágította. A történelemben megismétlődik az, hogy minden nagyobb ország a háborúnak is nagyobb feladatokat szab meg, és hogy aki győz, az leváltja őt. Ez a térért vívott harc, amelynek révén a térfelfogás állandóan fejlődik. Egy – a legszűkebb térben keletkezett – háború hirtelen kitágítja egy konfliktus színterét, amely tovább szélesedik, és egyiktől a másikig továbbterjedve, a népeket és az államokat ellenséges táborokba osztja. Az Egeste és Selinus közötti határvita így hozta össze Athént, Spártát, a szkiliótákat és a szicíliai itáliaiakat, és a peloponnészoszi háború legvégső döntéseit a Hellespontosznál hozták meg. [13] Még az Oroszország esetében levont tanulságnál is nagyobbat szolgáltatott a hadvezetésnek évszázadunkban Észak-Amerika, ahol a polgárháború mindkét pártja számára kikényszerítette annak a szükségességét, hogy szokatlanul nagy mennyiségben vonjanak be a háborúba vasútvonalakat, távíróvonalakat, és hogy a mind nagyobb számú lovassággal legyőzzék a nagy távolságokat – a konföderációsok hadseregének nyugaton gyakran majd a fele lovasságból állt –, és még ahhoz is, hogy régi szokás szerint legyen mivel a téli szállásokra visszatérni.

Az egyes hadszínterek között van egy közepes méretű, amely megfelel az emberek mozgásképességének. Ha az ún. belső vonal túl hosszú, akkor szellős a terület; ha túl rövid, akkor az ellenség egy részét mindjárt ott érezzük a hátunkban, ha éppen a másik rész ellen fordulunk. Egy hadviselő fél számára, amely birtokolja a nagyobb teret, előbb-utóbb előnyös lesz az, hogy a háborút egy korlátozottabb nagyságú területen játssza, ahol össze tudja fogni az erőit, anélkül, hogy szélesre nyílt hátát feladná. Ebben rejlett Oroszország gyakori győzelme a kelet-európai hatalmakkal való viszonyában, éspedig hogy a velük való döntéseit korlátozottabb nagyságú terekbe tudta átvinni. Amiatt a képtelenség miatt, hogy a határt a Varanger fjordjától a Kaszpi-tengerig kell védelmezniük, miközben Törökország és Ausztria támadásai, a Kaukázus és Lengyelország felkelései fenyegették őket, Oroszország 1854-ben arra a gondolatra jutott, hogy egy Ausztria ellen intézett támadással átvigye a háborút egy korlátozott nagyságú területre, és „Bécsen keresztül jusson el Konstantinápolyba”. Amikor I. Napóleon kimondta azt az alapelvet, hogy az erődök sosem helyettesíthetik a hadsereget, hanem csupán támogatniuk kell azt, tisztában volt vele, hogy azok egy szűk területet csak védelmezni tudnak, de területet szerezni nem, ami azért mégiscsak feltétele a háborúnak. A hadszíntér beszűkítése nem mehet túl messzire, mert akkor a háború elhibázza tulajdonképpeni célját.

A terek legyőzése mint népsajátosság

A terek legyőzése képességének, amelynek forrása az „uralkodói adottságban” és a „szervezőképességben” található, a népben is benne kell lennie, ha a politikai tér tartós megnövelése a cél; szárnyakat ad a nép gazdasági tevékenységének, és így együtt halad a világgazdaság [14] a világpolitikával. Az államférfi távolra tekintő uralkodása a terek felett kapcsolatban áll a tömegek mozgékonyságával és alkalmazkodóképességével, s csak ez a kettő érheti el együtt a legnagyobb sikereket. Egy nép történelme belőlük meríti a lendületet és a kitartást, amely egykor a németek gyarmatosítását a mai Észak-Kelet-Németországban, valamint az anglo-keltákét Észak-Amerikában és Ausztráliában jellemezték. Már a kereszténység misszionáriusainak, apostolainak és mártírjainak a Brit-szigetek irányából végbement elterjedése is az angolszászok hatalmas expanziós erejét mutatta, amely aztán az „erzsébeti kor hosszú időszaka alatt” megismétlődött. Miközben a terek a növekedés állapotában voltak, ebből az együttműködésből egy nemzeti rendszer alakult ki – útjait és céljait az Amerikai Egyesült Államok története hihetetlenül világosan mutatja. Nemcsak azt látjuk benne, hogy az állam expanzív politikáját támogatták, hanem azt is, hogy előkészítették azt a farmerek és kereskedők merész előretörésével és terjeszkedésével legalább úgy, mint ahogy a felfedezők és a katonák. Az expanzió szelleme áthatja az egész népet, amelynek gazdasági jellegű kirajzása az állami terjeszkedés számára készíti elő az utat. A kapcsolat világtörténelmi lett, amint a déli ültetvényes gazdaság mindig új terek megszerzésére irányuló törekvése rányomta az expanzivitás bélyegét az Egyesült Államok politikájára, amely hamarosan egymás után bekebelezte a Mississippi-medencét, Texast és az egész Nyugatot, egészen a Csendes-óceánig. Ha nem jön létre a törés az északiakkal, akkor ez továbbsodródik Közép-Amerika és Nyugat-India felé. Ennél az esetnél a politikai terjeszkedés messze megelőzte a gazdaságit. Ha azonban manapság látjuk az európai politikusok hajlandóságát arra, hogy az észak-amerikaiak pánamerikai tervét fantazmagóriának tekintsék, akkor gondolnunk kell arra is, hogy az Egyesült Államoknak egyre nő a gazdasági befolyása Kubában, és polgárainak befolyása pedig mindenekelőtt Mexikóban. Aki ezt az alapot és előkészületet látja maga előtt, emlékezzen arra is, hogy éppen a germán népek gyarmatosító politikájának miért volt mindig sajátja az egészségesség és az ellenállóképesség egy bizonyos formája? Azért, mert ez kéz a kézben haladt előre a gazdasági expanzióval, néha megrészegülve a „fizikai probléma hatalmas méretétől”, de alapjában véve folyton erősödve és felfelé emelkedve.

Az egészségesség ebben a kapcsolatban van. Ott, ahol a gazdasági terjeszkedés azon a talajon mozog, aminek közvetlenül politikai eredményeit is köszönheti – mint még ma is Amerikában –, csak ott ismerhetjük fel igazán földrészünk megannyi gátjának és szűkösségének okait, ott, ahol a történelem tolongássá változott, és ott, ahol a gazdaságot és politikát aggasztó módon szét kell választanunk egymástól. Az államférfiakat és Európa földrajztudósait látjuk, amint egyként azon fáradoznak, hogy az Európán kívüli kérdésekben eltakarítsák az útból az Európa által sugallt kisszerű felfogásokat.

Sir J. Stachey újra és újra hangsúlyozza gyakorlati politikusoknak szánt India (1888) című előadásában annak a szükségességét, hogy Indiát úgy fogják fel, mint önmagáért létező világot, melynek tartományai és népei között nagyobb különbségek uralkodnak, mint Európa országai és népei között.

A terek legyőzésének különböző módjai és fokozatai

Nagyon tanulságos, amikor összehasonlítjuk a germánok észak-amerikai előrenyomulását mindkét nagy neolatin gyarmati hatalom előretörésével: Spanyolországéval és Franciaországéval – közülük mindkettőt majdnem mindenütt leváltották. Spanyolország épp elég vakmerő és szorgalmas gyarmatost bocsátott ki, akik gyorsan eljutottak Kaliforniáig és La Platá-ig; de sohasem volt elégséges a politikai szervezet, amivel ezek az országok rendelkeztek, elegendő ahhoz, hogy a szétszórt és nagyon különböző feltételek között élő fiatal népek szükségleteinek megfeleljenek. Elismerten szükségszerű visszahatása volt a jelen évszázadban előretört föderalista mozgalom annak az értelmetlenségnek, hogy a 100 párhuzamos fokot átfogó világbirodalmat három alkirályságra osztották fel: Peru és Mexikó, sőt még Új-Granada is hozzákerült ezekhez a XVIII. században. Fordítva: Franciaország is mély megértést tanúsított egy, a földrajzi feltételek szerinti valódi kontinentális hatalom szervezete iránt; hiányoztak azonban a gyarmatosok, akik a Szent Lőrinc-folyam és a Mississippi folyamvidékei összekötésének szép tervét az öt Nagy Tóval mint belső tavakkal, egészében kivitelezhették volna. [15] Három típust fedezhetünk itt fel, melyek a történelemben mindenütt ismétlődnek:

1. A terek legyőzésének képessége megvan a vezetőkben, nincs meg ugyanakkor a tömegekben: a franciák.
2. A terek legyőzésének képessége a tömegekben erősebb, mint a vezetőkben: a spanyolok.
3. A tömegek és vezetőik egyaránt jól fel vannak készítve arra a feladatra, amit a téruralom megkíván: az anglo-kelták.

A nagyoroszban is hasonló szellem él, mint az anglo-keltákban, ez azonban nem kapcsolódott olyan nagy egyéni önállósággal, és energiájuk inkább a szívósságban, mint a gyorsaságban mutatkozik meg, ami még azáltal is különösen érdekes, hogy a nagyoroszok a kontinentális terjeszkedésnek nyilvánvalóan több elemével is rendelkeznek, mint az óceániak. Szibéria, a hihetetlenül gyors, de felületes és messze elágazó terjeszkedés földje ezzel szemben a harmadik típus különleges változatát mutatja. A pánszláv igények övezetének nagysága és az Orosz Birodalom kiterjedése között húzódó mélyebb összefüggés éppen ebben a nagyorosz népjellegben nyilvánul meg.

A gazdaság és az államfejlődés a nagy terekben

Egy tevékeny nép gyorsan terjeszkedik a nagy térségeken, amikor is a kedvező adottságú helyeket nagyon korán megkeresi, és az elérhető előnyöket a leggyorsabban kihasználja. Abból az erőből, amit a távolságok legyőzésére fordítanak, jut valami a gazdasági vállalkozásokra is, amelyek ettől ugrásszerűen fejlődnek. Még élénkítőbben hatnak a termelés és a csere általánosan kedvező feltételei a nagy hozamok és magas bérek mellett. A frissen elfoglalt földeket kíméletlenül kihasználják. A művelés és az ugaroltatás felületesen és egyhangúan megy végbe, és nagyon gyakran a föld, az erdő és a bánya rabló-kizsákmányoló típusú megművelésében nyilvánul meg. Az egész észak-amerikai őstermelés nem áll másból, mint hogy egyetlen termelő kevés munkaerővel egy óriási területet, a gyors és magas hozam érdekében kizsákmányol; Oroszországra és Ausztráliára itt egyformán jellemző ugyanaz a jelenség, hogy a termelés minden új ágazata „a gyarmati termelés melegházi klímájában” néhány éven belül az erős túltermelés következtében válságba süllyed. Mindkét országban, úgy mint a többi hasonló területen, megnövekszik a több közlekedési útvonal iránti kereslet, mivel a föld kizsákmányolása gyorsabban halad előre, mint az utak és a vasutak teljesítőképessége, és ugyanakkor az értékesítés továbbra is cél marad; ugyanakkor végül a több föld megszerzése is – ha már a meglévő felszínes módszerek többé nem elég jövedelmezőek, ami azonos a politikai expanzióval. Ennélfogva lényegbevágóan térségi kérdés Észak-Amerika mezőgazdasági konkurenciájának kérdése Európával. Max Sering észak-amerikai mezőgazdasági konkurenciáról készített jelentése egyik fő feladatként azt jelöli meg, hogy „meg kell állapítani, hogy mekkora terület áll még rendelkezésre Észak-Amerikának ahhoz, hogy gyarmatosítson, és hogy milyen feltételek szükségesek az ismert területek további kibővítéséhez”. [16] Magában Észak-Amerikában az a kérdés, hogy mekkora termő-és legelőterületet tudunk a száraz nyugat sztyeppéitől mesterséges öntözéssel elhódítani, manapság legalább annyira égető kérdés, mint ötven évvel ezelőtt új területek meghódítása a szűkké vált, és részben a megbomlott és egyoldalú kultúra által kizsigerelt virginiai és karolinai gyapot-és dohányföldek pótlására: az öntözés és a bevándorlás a mai Észak-Amerika két egymáshoz közel álló problémája lett.

Amikor egy népet egy nagy tér benépesítésének és kiaknázásának feladata elé állítanak, annak a veszélye fenyeget, hogy a nép egy nagy gazdasági kizsákmányoló organizmussá válik, melynek gazdasági törekvéseit teljesen áthatják az élet-megnyilvánulásai. Az észak-amerikaiakról azt állítják, hogy állítólag csak a vallás az, ami a nép közös érdekei között még helyet kap a szervezési tevékenység mellett. Minden politikai kérdésnek van egy gazdasági magja. Magát a szabad-és rabszolgatartó államok közötti, a mindkettőt legmélyebben megmozgató vitát is teljesen elsimíthatatlanná tette az ellentét a védővámos északi ipari-és kereskedőállamok, valamint a déli ültetvényes államok között, amelyek a szabadkereskedelem hívei voltak. Az expanzióra való törekvés a legnagyobb lendítője a művelési tevékenységnek; földéhség formájában, amelynek az előbb elmondottak szerint az a lényege, hogy nem lehet csillapítani, megpróbálja a politikát a szolgálatába állítani, és különösképpen ez úton hat a lényegükből következően már amúgy is nagy világhatalmak révén fenyegetően a közepes nagyságú terek hatalmaira. (…)

A kis-és nagytér-felfogások közötti vita

Mint ahogy a létért való küzdelem mindig a tér körül zajlik, a népek harcai is gyakran csak térért folyó harcok, melyeknek győzelmi díja ennek okáért az újkor minden háborújában a térhódítás, vagy az kellene, hogy legyen. Minden történelmi korban a népek a politikai terek felfogása szerint rangsorolhatók. A „dolgoknak az a nagyszabású felfogása és rendje”, amely alapján Mommsen a rómaiakat kezdetben Pyrrhos-szal és Mithridatésszel szemben gyengébbnek találja, ugyanazt a politikai térfelfogást jelenti, amelynek segítségével az anglo-kelta népek az Ó-és Újvilágban a legjobb és a legnagyobb országokat megszerezték maguknak. Ez az eszme Észak-Amerikában is olyan nagytér-politikát eredményez, amely kezdettől fogva tudatában van a maga térelőnyeinek – ami őt magát még tovább hajtja a fejlődésben, miközben egy pompás gyakorlati-földrajzi felfogás jut öntudatlanul érvényre mind a nagy tervekben (Nicaragua, Alaszka, Hawaii), mind a kis határkérdésekben (Haro-csatorna). Nyugat-és Kelet-Európában, ahol nem volt lehetséges, hogy újabb térségeket szerezzenek maguknak, ez az eszme soha nem tudott oly mértékben kibontakozni. A kicsiny, de intenzíven hasznosított térségek európai rendszere azért van elmaradva az előbbiek mögött, mert nem lehet a jövő rendszere, amely – mint évszázadok óta mindig – ma is nagyobb terek megszerzésére törekszik. Az észak-amerikai unió típusa szerinti nagyállamok az állam modern kifejeződései, melyekben új folyamatok mennek végbe, ezeknek a folyamatoknak különösen nagy hasznára válnak a közlekedés jelentős vívmányai; a többiek megakadtak a fejlődésben. A nagytér-felfogás szükségszerűen kerül vitába a kistér-felfogással szemben. Mindig és végérvényesen vívta ki a maga számára a győzelmet: ott, ahol vereséget szenvedett, vagyis a kis tér győzött, ott a kis tér növekedhetett. Rendszerint azonban a kis tér a nagy térrel folytatott harcában vereségre van ítélve. Azt láthatjuk, hogy az európai bevándorlók mindkét Amerika területén fölénnyel lépnek fel, s ebben a fölényben a nagytér-felfogás, mint a leginkább győzelemre ítélt sajátosságok egyike jut érvényre. Az indiánok korlátolt elképzelések rabjai voltak, az európaiak ugyanakkor olyan parancsok birtokában jöttek, hogy az Atlanti-és a Csendes-óceán között szerezzenek földeket, és kormányaik már száz évvel a felfedezések után megpróbálták, hogy felosszák egymás között a földrészt. [17] Az indiánok nem voltak képesek arra, hogy tegyenek valamit az itt tenyésző nagysággal szemben, mert hiányzott hozzá a rálátásuk és a mérce. Tetszésük szerint mondtak le sok olyan földről, amelyeknek számukra nem volt értéke, önkényesen betörtek a törzseket elválasztó határsávokba, és csak későn ismerték fel, hogy az egyes földátengedések gyakran olyan számukra érthetetlen tervvé álltak össze, mint a háló szövete, melynek hurkai egyre szorosabbá váltak körülöttük. Kétszáz évvel az első bátortalan foglalások után az indiánok elvesztették az Allegheny-hegységet, és ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy a Mississippi nem természetes határa többé az új államnak! Még sokkal nagyobb volt a politikai térelképzelések különbözőség más területeken, különösképpen Ausztráliában és Új-Zélandon, ahová a XIX. század kezdetének bevándorlói még tágabb látókörrel, valamint a mozgás és összeköttetés még hatékonyabb eszközeivel érkeztek. Bennszülötteket láttak, akik nem láttak a vadászterületeiken túlra. Sokkal mélyebb értelemben, mint ahogy ez a történelmünkben előfordulni szokott, itt most szó szerint az történt, hogy két világkorszak talált egymásra, egy szűk térelképzelésektől visszafogott, és egy magasan szárnyaló, és ebben a találkozásban lelhető fel e fiatal országok történelmének romboló és újat létrehozó ereje.

Hasonló ellentét áll fenn a pásztorkodó nomádok – akik hozzá vannak szokva a nagy terekhez – és a szűk keretek között élő letelepültek között, akik közül az előbbieknek földre a ritkán lakott sztyeppei vidékek mércéi szerint van szükségük. Így kerültek szembe a ritkán lakott sztyeppék vándornépeinek földigényeivel fellépő germánok a már korlátozott, a szétesés állapotába jutott rómaiakkal, keltákkal stb. A görög szellem előtt úgy álltak ott Kis-Ázsia és Irán tágas fennsíkjainak hatalmai, mint hallatlanul jelentős nagyságok, és az új térviszonyok súlyosan hatottak rájuk. Amit Franciaország úgy nevez, hogy „Illír Kontinens” – a kifejezés maga egy kissé ódivatúan hangzik –, az hatalmas nagy földet jelentett a számára, Perzsia úgy jelent meg előtte, mint egy önmagáért létező világ. Dél-Afrika búrjai, ámbár sokkal régebbiek Dél-Afrika földjén az angoloknál, mégiscsak közepes nagyságú államokat alkottak, amennyiben mindig csak annyi földet vettek el maguknak, amennyiről azt gondolták, hogy elég lesz a letelepedéshez és a növekedéshez. Nem a földművelők régi dór sajátossága néz ki ránk ebből [a] korlátozásból: rendezkedjünk be szűkre lehatárolt területeinken, és ne tekintsünk ki belőle távolra? A fiatal XV. századi svájci szövetség bezáródására emlékeztet bennünket a két dél-afrikai állam önkorlátozása. A korábbi fokvárosi gyarmat is csupán közepes nagyságú volt, és csak Anglia nyúlt hozzá több oldalán, és alkotott meg egy „birodalmat” Dél-Afrikában is. (…)

A tér a külső kapcsolatokban

Minél nagyobb egy zárt ország, annál egyszerűbbekké válnak külső kapcsolatai, viszonylag annál kisebb a perifériája. Megismertük a helyzet egyszerűsítését, és ami ebből következik: az Egyesült Államok ebben az évszázadban szomszédjainak számát ötről kettőre csökkentette, és az olyan szűk térben, mint a San Juan de Fuca-út, egyszerűsítette helyzetét. Maguk az eredetükre nézve oly különböző európai befolyások egybekapcsolódnak, s ellenkező irányban a Golf-áramlattal, nyugat felé tartanak az európai kultúra egyetlen nagy áramlatában. Az Egyesült Államok csak egy kulturálisan egységes Európával állíthatja magát szembe, mert ő maga is egy nagy egységes egészet képez; ebben is nagyon világosan megmutatkozik a fiatal országokból összeálló állam típusa. Az ilyen országok külpolitikájának nagyszerűbb, hosszabb távú és egyszerűbb feladatok jutnak. Ez vonatkozik Oroszországra is, amely Törökországtól Koreáig alapjaiban ugyanazzal a „keleti kérdéssel” szembesül. Minden nagy ország megtapasztalja, hogy a politikai tér nagyságának növekedésével a határ hossza viszonylag kisebb lesz. Amennyiben a nagyobb államoknak viszonylag rövidebb határai vannak, mint a kisebbeknek, akkor a külső zavaró hatásoknak is nagyobb erővel állnak ellent. [18] Micsoda gyorsasággal gyógyultak Oroszországnak a krími háborúban szerzett sebei, vagy Észak-Amerikában a polgárháborúban szerzettek, milyen zavartalan fejlődést biztosított az 1812-es háború Angliával a nyugat felé forduló Egyesült Államoknak; az egésznek csak kis részeit érintette a háború közvetlenül. Minél nagyobbakká válnak az államok, annál nehezebb lesz a másik oldalon háború vezetni ellene, amennyiben persze attól függ a siker, hogy hogyan lehet a térbeli távolságokat gyorsan legyőzni. A leggyakoribb és legtartósabb háborús állapotok a közép-és kisállamiság talaján jönnek létre. Az ököljog egy, a térfejlődés miatt is alacsonyabb fokon álló szervezetnek felel meg, ahol a harcok az egymáshoz közel álló népecskék között – hiszen naponta elérhetők egymás számára – olyan gyakoriakká válnak, mint az egyszerű verekedések. Napóleon késői spanyolországi beavatkozása jobbára a nagytérrel magyarázható, mert megriadt attól, hogy a megrázkódtatás továbbgyűrűzhet Amerikába. Politikailag jól kiszámított tér-iszony volt ez. Baumgarten elvész saját frázisaiban, amikor arról beszél, hogy Napóleon számára a spanyol kultúra csak egy sötétben pislákoló láng volt. [19]

Térnagyság és tartósság az államok egymással szorosan összefüggő tulajdonságai. Ugyanazok az erők, amelyek egy népnek biztosítják, hogy az eredetileg örökölt és a szerzett földjét egy bizonyos szolid méret figyelembevételével egybetartsa, azok az évtizedek és az évszázadok sorának is biztosítanak egy bizonyos időbeli kontinuitást. A leghiánytalanabb történelmi folyamat még a lakosságnak gyors változása mellett is nagytereken megy végbe. Világos, hogy egy nagy államterület, ha egyáltalán egységes, a kicsinél könnyebben képes elviselni azokat a sérüléseket, melyek a perifériáról elindulva keletkeznek. Napóleon moszkvai hadjárata megmutatta, milyen nehezen érhető el egy nagy ország szíve. Micsoda ereje van az állhatatosságnak! Perzsia minden veresége ellenére kevesebb, mint egy évszázad leforgása alatt nagy kiterjedése és kitartása [révén] visszanyerte állását a Földközi-tenger keleti medencéjében, míg a görög államok középállamok klientúrájává süllyedtek l. Hány szűk területen élő nép tűnt el, s mindenek előtt hány sziget veszítette el eredeti lakóit! Még a nagyobb szigeteken is, mint Kuba, San Domingo vagy Tasmánia, egész népeket láthattunk kihalni. Nagy területeken a történelem fonala mégsem szakad meg olyan hamar; a terület valamelyik zugában még a legnagyobb megrázkódtatások után is továbbszövődik valahogy.

*

[1] Az államok, gyarmatok, vidékek stb. területén lévő térségek pontos meghatározására szolgáló fő geográfiai forrás a Behm által alapított, Wagner és Supan által továbbfolytatott A Föld népessége (Bevölkerüng der Erde) című mű a Geographische Mitteilungen kiegészítő füzeteiben. Ezekkel a kritikai összeállításokkal egy régi óhaj teljesült, aminek akkor adtak hangot, amikor a múlt század végén a háborús események fokozták az amúgy is élénk államtudományi érdeklődést, a statisztika területén születő munkák nélkülözték a pontos ténymeghatározásokat. Crome akkoriban a „térségtudomány” (Arealkunde) pontosítását éppúgy fontosnak tartotta, mint a népességtudományét (Bevölkerungskunde). A fő forrás ebben az időben a Bécsben 1781-ben megjelent mű volt, mely a „Földrajzi felmérések” (Geographische Vermessungen) címet viselte. Vesd össze A német államok statisztikai áttekintésének (1786, IV. rész) észrevételeivel. (…)

[2] Petzet túl messzire megy, amikor elfogadja az arányokon nyugvó harmóniát az egyes államok és a földrész mint egész között (Globus XXVII., 187. o.), de a kis térség függése a nagyobbtól oly mértékű, hogy még pedagógiai szempontok miatt is ajánlatos, hogy az egyes ország vizsgálatát bevezetésként a földrész vizsgálata előzze meg.

[3] Róma csak egy nagyhatalommal volt határos – Iránnal, de a római hadvezérek és államférfiak egyáltalán nem ismerték el egy Róma melletti másik nagyhatalom jogosultságát. Az abszolút világbirodalom eszméje teljesen kizárta az egyenjogú nagyhatalmak egymás mellett élését. „Ez összeegyeztethetetlen volt a római, talán egyáltalában az ókor politikájának lényegével.” (Mommsen: Róma története. V. kötet, 357. o.)

[4] Norvégia az 1814-1905-ös unió idején is „szabad, önálló királyság” volt, és csak a király személye kötött Svédországhoz, mindenesetre a kifelé egységes diplomácia által képviselve. 1905-ben – mint ismeretes – Norvégia kezdeményezésére bontották fel az uniót.

[5] Ezt különösen az új-zélandi államférfiak képviselik. Vesd össze: Sir Julius Vogel: New Zealand and the South Sea Islands and their Relation to the Empire. London, 1878, és Seddon új-zélandi miniszterelnök Hokkaidói beszéde 1895. január 11-én (Times, január 15.), melyben kifejezte annak szükségességét, hogy a Csendes-óceán szigeteit a brit fajnak kell benépesítenie („are peopled by the British Race”).

[6] Carl von Clausewitz tábornok hátrahagyott művei. 7. kötet, 218. o.

[7] Ranke: Angol történet. I. kötet, 17. o.

[8] A történelmi növekedés erőinek félreismerése a régi történetírás szokásos szemléletmódjának fő hiányossága. Freeman a görög városokat vizsgálva meglát minden, a térségviszonyok által meghatározott sajátosságot, különösképpen a nagy virágzást és a gyors hanyatlást (Comparative Politics, 1873, 93. o.), de a térség ehhez fűződő viszonyát nem sejti. Ábrázolása tehát az okok oldalán messzemenően tökéletlen.

[9] Jellemző, hogy Friedrich List azon nézetét, hogy a gazdagságot létrehozó erő egy nép számára értékesebb, minta gazdagság maga, egy növekedésben lévő nép, nevezetesen az Amerikai Egyesült Államok népének hatására alakította ki; arra törekedett, hogy a nemzeti eszme erejét, amit ennél a fiatal népnél ismert meg, átvigye saját elöregedett népére.

[10] Itt emlékeznünk kell Wietersheim nézetére is, miszerint a római alkotmányban lévő autoritás-elv és a germánban fellelhető patriarchális karakter közötti ellentét arra vezethető vissza, hogy Róma szűk térségben keletkezett. „A rablóbanda, amely itt az őserdőben a mocsarak között először búvóhelyet, és aztán megerősített védművet keresett és talált, tudott-e máshogyan fennmaradni és fejlődni, minthogy vakon engedelmeskedett a kapitányának?” A germánok ezzel szemben, akik a végtelen erdős pusztán nomadizáltak, támogatva az indogermán előd-törzsek büszke szabadságtudatától, patriarchális önkormányzatot alakítottak ki (A népvándorlás története. I. kötet, 347. o.)

[11] Vesd össze a fent idézett mondatokat Caprivi grófnak a Reichstagban elmondott beszédéből, 137. ülés, 1891. december 10.

[12] Jomini már akkor, amikor Napóleon 1806-1807 telén előretört a Warthe folyón, előre látta a lengyelországi hadjárat nehézségeit. Eylau és Friedland ténylegesen már előre engedte sejteni 1812 nehézségeit. A szokásos hadjárat kellékei hiányoztak. A felderítés majdnem lehetetlen volt, a kiküldött parancsok nem érkeztek meg. „A távolságok, a piszok, a jég, a hó, a véletlenek játszották a főszerepet. A dolgokban rejlő erőszak kezdte osztani a lapokat, és kezdett fölénybe kerülni az emberi zsenialitás felett.”. Eylaunál Napóleon már nem mondhatta azt, amit Austerlitznél: „Nagy terveimet egyik a másik után valósították meg oly nagy pontossággal, hogy magam is csodálkoztam rajta.” A népi háború nehézségeit Spanyolországban és Tirolban ismerte meg. Most Oroszországban egy új Spanyolországra talált „értelmetlenül, bor nélkül, segélyforrások nélkül, városok nélkül.” (Jomini: Vie politique et militaire Napoléon. IV. kötet, 2. o.) A háborús hadszíntér szélességének és mélységének megnövekedése a franciák előtt, amikor azok keletnek fordultak – főleg Ausztria felé, nagy nehézségként jelent meg, és Magyarországtól megrettentek, mint egykor a rómaiak. „Mélyen be kellett őket csalogatniuk az országba, és ki kellett zökkenteni előnyös helyzetéből”, mondja Möser a keruszkok praktikáiról Q. Varus-szal szemben. (Osnabrück története, I. kötet, 144. o.)

[13] Az 1870-1871-es háborúból a történész azt a tanulságot vonta le, hogy „minden győzelem magával hozza a győzelmet kivívó erők megnövekedését.” (Sybel: Az 1871-es béke) A tanulság igazsága mélyebb értelemben nyert bizonyítást, mint ahogy itt gondoltuk, abban az értelemben, ahogy azt Delaney 1871 után a Times-ban egy mondatban megvilágította: „Az európai háború a kontinentális események bekövetkezésének lehetőségét hosszú időre lecsökkentette. Mostantól Ázsia az új hadszíntér. A jövő kérdése az ázsiai kérdés.”

[14] Úgy, ahogy a világtörténelem minden korban az akkori kor világának történelme is volt, a világgazdaság is csak valami viszonylagosat jelent. Amit a közgazdászok világgazdasági periódusnak neveznek, az csak a térségek nagyságában különbözik attól, amit ugyanők népgazdasági periódusnak tartanak.

[15] „A franciák észak-amerikai erőfeszítéseiben megmutatkozott az a képességük, hogy megértsék a politikai földrajz nagy kérdéseit. (…) Úgy tűnik, hogy már másfél évszázaddal korábban felismerték a Mississippi-völgy lehetőségeit, minthogy azt az angolok elkezdték volna felismerni.” (Nath S. Shaler a Winsors Narrativ and Critical History of America 4. kötetének bevezetőjében, XXIII. o.) Ebben nemcsak tehetség fejeződik ki, hanem egészen biztosan annak a környezetnek a befolyása is, amelyben francia tisztek olyan nagy geográfusok korában nőttek fel, mint Bouguers és Delisles.

[16] Észak-Amerika mezőgazdasági konkurenciája a jelenben és a jövőben. 1887, 62. o.

[17] Az 1629-es szerződés, amely Franciaországnak juttatta Kanadát, Cap Bretont és a határtalan Acadiát, lényegileg előkészítette Észak-Amerika felosztását.

[18] K. C. Kriegk: Írások az általános földrajzról. 1840, 213. o.

[19] Baumgarten: Spanyolország története. I. kötet, 162. o.

*

Ratzel, Friedrich: Politische Geographie, oder die Geographie der Staaten, des Verkehres und des Krieges. Druck und Verlag von R. Oldenbourg, München und Berlin, 1903, 353-389., továbbá Ratzel, Friedrich: Politikai földrajz. In Csizmadia Sándor – Molnár Gusztáv – Pataki Gábor Zsolt (szerk.): Geopolitikai szöveggyűjtemény. Ford.: Tefner Zoltán. Stratégiai és Védelmi Kutató Hivatal, Budapest, 2002, 192-210.