Éppen csak valami rendszert nehéz ebbe a jellemrajzzá kinevezett panaszkodásba vinni. Amilyen bőven önti tapasztalat és sérelem a felhányt vonásokat: olyan nehéz a szívünkről lecsorgó jelzőket attól a jelzőártól elválasztani, amellyel más népek írói szokták a maguk fajtáját mosdatni. Nemrég jelent meg egy könyv, amely tizennégy országos szakértőt hívott tanácsba, hogy a magyarság tulajdonságait megállapítsa. Semmi sem volt könnyebb, mint ezt a könyvet nevetségessé tenni. Csak a nagy igyekezettel összehordott jelzőket kellett egy garmadára önteni. Szabadságszerető, konkrét, habzsoló, pompázó életes, egyéni, előkelő, méltóságára érzékeny, búskomor, és így tovább, két oldalon át. Alig volt tulajdonság, s a tulajdonsága ellentéte, amely a monstre-jellemzésbe bele nem sodródott. Hogy fogjunk hozzá, hogy faji hibáinkról írva, ne ilyenféle bazárt nyissunk emberi hibákból?

Egy történeti faj, amilyen a magyar is, nem áll egyforma tulajdonságú egyénekből, mint a természetrajzi fajok, mondjuk az orpington tyúk. Német, orosz, angol: nem vegyi elemek, mint a réz vagy a vas, hanem keverékek, mint a bronz, vagy akár a puskapor. Nem egy típussal kell őket jellemezni, hanem típusokkal, s azzal, hogy azok milyen gyakoriak bennük. Így mondhatja az antropológus, hogy a német főtömegében északi plusz alpesi. Vagy a mi Bartuczunk, hogy a magyar húsz százalék kelet-balti, harminc turanid, húsz dinári stb. Az, hogy keverék: nem azt jelenti, hogy nincsen egységes jellege. A puskapornak is megvan a maga jól pukkanó jellege, ha molekuláiban nem is kapcsolódott össze: szén, kén és salétrom. Mi tehát nem a magyarság faji hibáit fogjuk leírni, hanem a legszembetűnőbb magyar típusokét. S minthogy nem antropológusok vagyunk, s nem is hiszünk annyira, mint szokás az antropológiában, nem a kelet-balti, turanid stb. fajták hibáit, hanem azokét a szembeötlő magyar típusokét, melyeket múltunkban s népünkben járva, sokszor láttunk, s mint fajtánkra jellemzőt megismertünk.

Mint esztétikus, gyakran kockáztattam meg a játékigazságot, hogy a nagy írók erényei azonosak hibáikkal. Azaz: mert Kemény Zsigmond súlyos, nehéz mozgásúnak is kell lennie; mert Kosztolányi kristályos, néha felületes is. Hasonlóképp van ez az életben is. A hiba itt is az erény fonákja; mert ilyen vagyok, nem tudok másféle lenni. A különbség lángelmék és mindennapi emberek közt csak az, hogy míg a halhatatlan végül is győzelemre vitte értékeit, s így hiányai is csak értékeknek lesznek körvonalai (csak torz elmék hányják fel Petőfinek, hogy nem Arany, Szent Ferencnek, hogy nem Szent Domokos); addig a halandók, egyének és népek, ritkán viszik végbe a teremtés tervét önmagukban, s erényként megcsillanó képességeikben mindig megvan a hajlam, hogy életkedvük apadásában vagy a körülmények nyomása alatt hibákká, bűnökké torzuljanak. A görög bölcsességből így lesz görög szofisztika, a francia könnyűségből francia könnyelműség. Nézzük meg hát mi is, hogy a legjellemzőbb magyar típusok: milyen bűnökkel szoktak kivirágzani, ha egyéni sorsuk vagy a közösség állapota legjobb kifejlődésükhöz vagy kevés szabadságot ad – vagy túl sokat.

*

A kritikus magyar. Azt szokták mondani, hogy a magyar irodalomban ritka a kritikus. A múlt században az egy Gyulai; de ő is nagyobb prózaíró, mint ítész. Ezt azonban hiba úgy érteni, hogy a magyar irodalom kritikai elméknek is szűkében van. Merüljünk csak el legnagyobbjainkban: alig van a magyar tehetségnek állandóbb ismertetőjele, mint a rendkívül biztos és kemény kritikai érzék. Beolvadók és magyarvérűek szétválasztására alig tudnék biztosabb rációt ajánlani: nézd meg, ítéleteiben mennyire realista. A magyar író többnyire gyilkos és igaz körvonalakban látja az igazságot. Móricz Zsigmondból ez a könyörtelen, s mégsem rábizonyítón naturalista kritikai komorság csinál századában páratlan emberábrázolót. Arany Jánost ez a valóságérzék tölti el látszólag fölfelé táncoló kora, sőt tulajdon dicsősége iránt is fanyar idegenkedéssel. Széchenyi ezzel áll mementószerű sziklaként a negyvenes évek szép illúzió-áradásában.  A barátságra vágyó Berzsenyi ezért végez oly gyorsan barátaival, s szabja viselkedését azon „törpe szarmatákhoz”, akik közt élnie adatott. Irodalmi vagy politikai bírálatra, igaz, a legtöbben nem szívesebben nyitották szájukat. Vagy ha igen: az csupa félénkség, óvatosság, vagy éppen nyílt cigánykodás volt. De ez megint csak valóságérzéküket bizonyítja: nem volt kedvük véleményük kimondásáért összetöretni magukat. Elég, ha ők tudták, s barlangjukban ülve, mint temérdek sárkányok tartották szemmel a többit, s őrizték nyugalmukat. Ameddig szemünk visszalát: a magyar emberre semmi sem volt olyan jellemző, mint ez a sötét, s kissé bezárkózó kritikai véna. Hasonlítsuk össze Árpádjainkat a vegyesháziakkal: ez a nehéz kritikai vér különbözteti meg őket. Kodolányi is ezt örökítette meg oly jól IV. Bélájában. A román stílt, mely nemcsak első templomainknak, de nemzetté formálódásunknak is stílusa lett: ez tartotta meg a nyugati divat hullámai alatt is a magyar ember, s a formásabb magyar paraszt stílusának. Szent Istvántól le Veres Péterig nem tudnék még egy fonalat húzni a magyar századokon át, melyre legjobbjainkból annyit lehetne felfűzni, mint ez a komor realizmus.

Ennek a fontosabb magyar típusnak már a legkiválóbbjai is gyakran ejtik zavarba az erkölcsbírót. Tavaly adták ki Pálffi János nyolcvan éve heverő arcképeit több száz kortársáról. Leírja ő ebben Kemény Zsigmondot is, akivel egy éven át egy lakásban lakott. Kevés ilyen sötét jellemrajzot olvastam. „Ő erős megrázó inger nélkül érzékeire semmit sem tud teremteni, mert legyen esze bármely fényes, ez nem elég. Néki lelke kopár, kedély sivár, szíve márvány.” Kemény sohasem az, aminek látszani akar. Ő szórakozott odáig, hogy nem hall, nem eszmél, pedig esze és figyelme éppen akkor van leginkább helyén. Ő együgyű, magával jól tehetetlen a hülyeségig, valóságos birka-arcot öltve, pedig éppen akkor lesi el ellenének vagy barátjának valamennyi gyengeségét.”„Szóval a Kemény Zsigmond jelleme az emberi nem két ősbűnéből, önzés[ből] és hiúság[ból] van csak alkotva, minden nemes tulajdon nélkül. És ez nagy kár, mert megtagadva tőle a természet a szív lélek jobb érzelmeit, felruházta éles boncoló ésszel, gyors felfogással, elegendő ítélőtehetséggel, és erős emlékezettel.” Az ember hajlandó azt mondani: lám, mit lát a lángészből a kortárs; vagy mit olvas belé a rosszakarat. Az arckép utolsó mondata azonban ezt mondja: „Nem lehetetlen, hogy … meg fog őrülni.” Tizenöt évvel előbb, mint megőrült. Én a Pálffi-féle arcképet egybevetettem azzal, amelyet nemrég magam készítettem róla, s bámulom a megfigyelő erejét. A múlt század fennkölt polgára csak ilyennek láthatta – kívülről – a legnagyobb „kritikus” magyart. Minden részlet igaz: éppen csak az egészet nem fogta föl. Móricz Zsigmondnak különösen nagy kedve telt benne, hogy ennek a valóságlátó magyar típusnak az erkölcs alatti vagy erkölcs feletti erkölcstanával megdöbbentsen. Bethlen Gábora, a magyar ember ideálja, börtönbe veti kincstárnokát. Ősz fején hagyja a gyalázatot, hogy a Báthory-kincseket, amelyekhez állami érdekből ő nyúlt hozzá, hűtlenül kezelte. A nagy regényíró szándékosan hagyta hőse jellemében ezt a göcsöt.  Az én Bethlen Gáborom olyan ember, aki, hogy Erdélyt megváltsa, s a fejedelmi becsületet is megőrizze, nem átallott egy öreg embert bűnbakul odadobni.  Ezt a realista magyar erkölcsöt pirongatja Kossuth is Deákhoz intézett levelében: noha jóbarátok voltak, feleségének nem nyújtott segítséget, mikor a forradalom után hozzá fordult.  Ez a magyar típus valóban ritkán engedi meg magának az erkölcsi rivalda hatásos szerepeit. Minthogy természetes állapota a magába húzódottság, ahol valami őrületbe futó dolgot lát: ott nem szalad meg, még hátat sem fordít, csak éppen nem mozdul, s természetes magába húzódottságából figyeli: mi lesz a vége. Így maradt ki a szabadságharcból is, vagy vonszolódott vele rosszkedvűen éppen az ország legmagyarabb része. Nem feltűnő, hogy a tizenhárom vértanú közül nyolcnak idegen neve volt; a Nagyidai cigányokat azonban annak a kornak legmagyarabb költője írta.

Már ez a példa is szimatot ád, hogy a népek őrültségének néha nagyobb következménye támad, mint bölcsességüknek. Ennek a magyar típusnak veszélye, hogy mostoha viszonyok közt könnyen lesz eszménytelen.  Amikor az idő lassacskán javul, az ideák szelíden harmatoznak; ő is bizalomra gerjed, s be lehet csalni valami nagy közös vállalkozásba. A bevett eszménk a melegét fordult viszonyok közt is soká és szépen őrzi, mint a jól begyújtott cserépkályha. A forradalom előtti s utáni Deák lelkiállapota summája sokakénak. A megbokrosodott, fiatalos idők azonban vénen találják, s a hosszú eszmei aszályban ridegségre, gonoszságra repedezik föl szárazsága. A kritika kerítés: ez én vagyok, az meg túl te vagy, s ahol a kerítéseket semmi sem enyhíti, ott a falu vagy ország egymást figyelő várak mozaikja, melyek akkor is ölnek, ha össze sem csapnak.

Ma két helyütt lehet ennek a kritikai közönyösségnek és kicserepesedésnek a következményeit jól megfigyelni: az írók világában és a kálvinista falvakban. Szóval, ahol színmagyarok többségben vannak. Sokan nem értik: miért veszekednek a magyar írók, amikor voltaképpen ugyanazt mondják, s magasabb érdekük is azt kívánná, hogy összefogjanak. Az egymást figyelő, maga kupacán ülő bizalmatlanság azonban éppen ezt nem engedi meg. Emlékezzünk csak vissza Szabó Dezső küzdelmeire a húszas évek elején. Nm hiszem, hogy szellemi emberek a világ bármely táján ekkora rosszakarattal tudnák szemlélni egyiküknek a többiért viselt harcát. Egy támogató szó, annyit sem kap, aki a bajba belerohan. A magyar író ilyenkor nem író, hanem paraszt, s kalapját szemébe húzva nézi az oktalant. A háttérből ugrató, hízelgő, csábító világi és szellemi hatalmasságok pedig elintézik a többit.

Ugyanez a kép még mogorvább kiadásban a Dunántúl községeiben. Mindenki a magáén, gyűlöletben, bizalmatlanságban és félelemben. A sokat emlegetett egykének is itt a legfőbb oka: a valóság egyoldalú, bénító tisztelete elnyomta az eszménytelen magyarban a szaporításhoz szükséges könnyelműséget, életbizalmat, életkedvet. Annyira bölcsek, hogy kipusztítják magukat.

A parádés magyar. A kritikus magyar mellett, ameddig csak határozottan megrajzolt magyar alakokra adatik visszalátnunk, ott állt, kisebb számban, de nagyobb fényben kísérője és örök civódó társa: a parádés magyar. Móricz Zsigmond Tündérkertjében nagyszerű példányát örökíti meg a halálba farsangoló Báthory Gábor fejedelemben. Bethlen Gábor a valóságérzék embere, a józan, építő magyar. Vele szemben azonban ott táncol asszonyai élén a magyarhoz illő pusztulásba, aki furcsa módon neki is ideálja: a jóvérű Báthory, az igazi fejedelmi magyar. Hogy milyen örökérvényű két típusa ez a két fejedelem a magyarságnak: kitűnik abból is, hogy az Erdély olvasója: Ady Endre és Móricz Zsigmond profilját látja egymás felé fordulni a régi magyarság borosában és bornemisszájában.  Ugyanez a két vérmérsék[let] rágódik és gőzöl egymás mellett a legnagyobb magyar drámában: Bánk bán és Petur. Én a magyar falukból ismerem ezt a két típust: az Utolsó kísérletben szembe is állítottam őket: a bölcs, zárkózott szkeptikus, a világot kritikával elintéző apát, s a megyei politikába benyargaló, csekélyebb értelmű, de színesebb vérű nagybácsit, akit semmi sem húz fel úgy, mint a sógora suttyom kritikája. A múlt század derekán az egész vidéki köznemesség, s a módosabb kulákság is ennek a két típusnak az arcával fordult egymás felé.

A parádés magyarban is megvan a kritikus értelmessége; csakhogy őbenne gőz is van. Ahol a másik csak fenntartani akarja magát; ő érvényesül, kápráztat; vére sodrába szeretné a világot rántani. A megyét, eklézsiát, a közboldogságot is lelkesen vállalja, ha azzal a maga szépségét fokozhatja. A politikában gyakoribb, mint az irodalomban. Amikor Ady azt írja, hogy valójában sohasem érdekelte más, mint politika és szerelem, ennek a típusnak a megvetését mondja ki az irodalom szokott tárgyai iránt. Dendiskedő modorával, éjszakázásaiban, gőzös udvartartása közepén ő valóban jó példája a szellemi térre betört parádés magyarnak. A parádés magyar igazi mezeje azonban a harctér, a megyegyűlés, az asszonyos mulatság. Olvassuk el Csengery Antal könyvét a negyvenes évek státusférfiaról [államférfijairól], vagy Kölcsey országgyűlési naplóit: a magyar tanácskozások elsősorban ennek a típusnak dolmányában és hangjával dörögtek. A századvégi parlament nagyságai, a Szilágyi Dezső-félék is inkább nagy s cifra vérükkel maradhattak a kortársak emlékezetében, mint előttünk ismeretlen alkotásaikkal.

Hogy ez a két típus csak ritkán fért jól össze: nyilvánvaló. A parádés magyar vezetést követel; a kritikus meg átlát minden hiú gyengeségén, dohog rá: ridegebb taktikájával alkalomadtán hurokba is csalja. Az erdélyi krónikáknak legsötétebb lapjai: a ligák. Egy csomó erdélyi főúr összefog, hogy a sorukból kiötlőt hóhérkézbe nyomja. Ilyen ligák a tizenhatodik század végén külföldön is voltak: a magyar ligáknak azonban épp az a karakterük, hogy egy-egy sértőn szép hivalkodó parádés magyart nyomnak el a rosszabb kedvűek. A legjellemzőbb: a Bánfi Dénes esete, akit Jókai is megírt az Erdély aranykorában.  Cserey Mihály szerint azon vesztett rajt, hogy Béldi Pál feleségét táncközben megcsókolta. A külföldet járt, nagyműveltségű, szép vérű Báthory Boldizsár vesztében is része volt ennek az irigységnek; az összefogóknak nem kisebb „kritikus” magyar volt köztük, mint Bocskai. Szörnyű párbajt ír le Bethlen Miklós életrajza; ő Teleki Mihálynak volt túl színes és szeles rivális. Egyidőben szöges bottal járt be a tanácsba is. De volt benne annyi a szívósabb kritikus magyarból is, hogy el ne veszítse magát. Ez az első halhatatlan magyar rivalitás kap lángeszű formát abban a kajánságban is, amellyel Kemény Zsigmond írja meg a Zord időben a Budát elparádézó Werbőczyt. Mekkora elégtételt találhatott ebben az alakban a nagy gondolkozó, aki egyszer próbált meg életében szónokolni, s akkor is kinevették. A Kossuth elleni gyűlöletben is sok volt, Széchenyinél és Keménynél is ebből a magyar kutya-macska ellenszenvből; bár Kossuth inkább csak színészkedte a parádés magyart, s éles, hideg ésszel bűvölte a nemzetet a Werbőczy-bőrből. Széchenyi igazi parádés párja: Wesselényi Miklós, az ifjúkori barát, s férfikorának ellensége. A negyvennyolcas-hatvanhetes háborúságban is ott lappangott ennek a két típusnak a küzdelme. Gondoljunk csak az irodalmi Deák-párt embereire: egy bokor kritikus magyar csendes rosszallásban.

A parádés magyar, éppúgy, mint a kritikus, értékes eleme – vitorlája és fűszere – a magyarságnak. Ha jobban ismernőnk középkorunk nagy személyiségeit, valószínű, hogy még értékesebb alakokban állana előttünk. A kicsinyeskedő magyar közélet szemmel láthatóan sorvasztotta és korcsította. A parádés magyarnak nagy a képzelete, tágabb a fogékonysága, több benne a nagy vallásos birkózásokra, Istentusákra a metafizikai hév. A parádés magyar az Istennel szemben is érvényesülni, üdvözülni szeretne. Nemcsak a két nagy vallásos magyar költő: Balassa és Ady volt virága ennek a típusnak, de a mi három nagy Péter prófétánk, Meliusz Juhász, Pázmány, Bornemissza is ennek a típusnak hordja zordabb színeit. Sőt ha a legnépszerűbb magyar szentet, Szent Lászlót a nemzet képzeletében hagyott színfoltokból szabad föltámasztanunk: ő a legrégibb és legfényesebb példája ennek a parádés magyarságnak. A székelység egy részében, a Kalotaszeg gyönyörű népében is úgy látszik ez a parádés középkori magyarság állt el, kicsit szívósabb, faragványosabb alakban. Szent Lászlótól a szűzmáriás királyfi írójáig: így vonul át a magyarságon ez a típus gazdag és termékeny érrel.

Ahol azonban a közösségi fegyelem meggyengül: a parádés magyar élő csóva a nád alatt. Ha valahol a kritikus magyarok adta biztonságot egy nemzedéknek órák alatt sikerül a káoszba kavarni: ott mindig feltűnik a parádés magyar. A nagy Báthory István Erdélyét így herdálják el az utolsó Báthoryak; Bethlen és az öreg Rákóczi György méhkaptárát a lengyel farsangra kiinduló fiatalabb Rákóczi György. Az eszménytelen magyarnak legalább nincs eszméje; az elfajult parádézó azonban a maga személyét teszi meg eszmének. Éles értelméből fog lesz, mellyel hiúsága harap. Érvényesülése ügyéből: közháborúság, melybe féken tartott maró ösztönükkel lassan a kritikus magyarok is belekapnak. Bor és bujaság: temetője és új ingere csak ennek a rosszalkodó dühösségnek, mely annál keservesebb, minthogy az alapjában vallásra fölhúzott lélek bevallatlanul is érzi, hogy romlásba rohan. Megyében, országban, szellemben a parádés magyar csinál lengyelt belőlünk.

Az anekdotázó magyar. Az anekdota szónak ma becsmérlő íze van. A nagyképű műveltség ezzel bélyegez meg mindent, ami kerek, akár esemény, akár mese. Az anekdotának azonban nagy és klasszikus múltja van, s bölcsességet jelent, amely gondolatok helyett történetkékben mondja el tételeit. Montaigne Essaii, a reneszánszból kiforró újkor remekműve, voltaképp egy nagy példatár anekdotákból. A mai ember már el sem igen tudja képzelni, hogy lehetett ennyi anekdotát külön kartoték nélkül egybehordani, s összeszőni. De százötven év múlva még Voltaire is csupa jellemző pletykákból szerkeszti össze nagy történeti művét: XIV. Lajos korát. Éppúgy mint a kor közbeeső memoárírói. A humanizmustól a francia forradalomig az anekdota az európai elmék kedves kavicsa, abból rakják ki mozaikábráikat.

Köztünk, magyarok köz is alighanem a reneszánsz terjesztette el az anekdotázás gyönyörűségét. Lehet, hogy épp az olaszainktól körülanekdotázott Mátyás királyon kaptunk rája. A Báthory-kor történetírói már egészen feltűnően gyűjtik az anekdotaszerű mozzanatokat, szólásokat. Szamosközi ránk maradt magyar kézirat nyalábja teli van a jobbnál jobb történeti anekdotákkal. Még faji hibáinkat is anekdotákban hányja a szemünkre. Amikor az Erdélybe bevonult Mihály vajdát a Báthoryak kincstárába vezetik, azt mondja: Ha szolgáik közt osztották volna szét ezeket a kincseket, nem jártak volna így. Figyelemreméltó egy olyan embertől, teszi hozzá Szamosközi. Az anekdotázó magyar típusa azonban mégis később, a nemesség tétlen bomló esztendeiben érik be nálunk, s az anekdota is csak a táblabíró világában kapja meg sajátos magyar ízét.

Az anekdotázó magyarban megvan a kritikus valóság érzéke, s némi parádézó kedv is, a legfőbb törekvése mégiscsak az, hogy a velőig látott, s elbűvölni is vágyott világgal valahogy összeférjen. Az igazságot elkedélyeskedni, magát a szívekbe belekedélyeskedni, erre hizlalja ki, és veti korda alá száraz eszét és hiú vérmérsékét. Az anekdota olyasmi neki, mint a csillagásznak a fizika. Annak minden üstökösre van szabálya, neki minden jelenségre egy története. Semmi sem lehet olyan váratlan, hogy egy jó anekdota a dolgok rendjébe egy-kettőre be ne iktassa. Semmit sem csodálni, mondja a magyar anekdota fennhangon. És semmit sem szégyellni túlságosan, vág oda cinkosan. Mert az emberi fogyatkozások is megvoltak a világ teremtése óta, s galádságot sem követhetsz el olyat, amit az anekdota a megmosolyogni való örök emberi hitelével be ne aranyozna. A magyar cinizmusnak, melyben a mindent lerántás és az anarchikus önérvényesítés démonai is ott dolgoznak, így lesz aranyos köpönyege az anekdota.

Egy kis anekdotás íz vagy lárva nélkül nem boldogult, s még ma sem boldogul itt, aki a szívekbe akarja magát bedolgozni. Karácsony Sándor, a mi legmagyarabb és legnépszerűbb gondolkozónk még a metafizikát is debrecenies anekdotákba ostyázza. Előadása kezdődik egy csomó kedélyes példával, amelyre mindenkiben megindul a gyomornedv, aztán következnek a leggyönyörűbb elvontságok, amelyeket ketten, hárman ha megemésztenek. Könnyű megfigyelni, hogy Jósika s Jókai magyar regénye is az anekdotától kapja a formáját. Minden fejezet éppen egy anekdotányi: amikor az kikerekedett, ragaszthatjuk hozzá az új sejtet, az új anekdotát. Jókai persze nagy költő, akinek kavernája is volt; gyermek, ahogy mondani szokás; de olyan gyermek, aki a dürgést is ismeri, s legnagyobb varázsa épp az, hogy ártatlanságát ezzel a középnemesi cinizmusával kevergeti. Egy árnyalatát ennek a magyar cinizmusnak én még a Csokonai-féle borotválkozó angyalról sem tudnám leétetni. Nem is akarom: attól is ragyog.

Az anekdotázó magyarságnak példa-példányai persze mégsem ők: hanem Mikszáth Kálmán, vagy még inkább Eötvös Károly. Mikszáth épp olyan jól látta a magyar világot, mint Vajda János vagy Tolnai Lajos. Még moralizált is fölötte (gondoljunk csak az Új Zrinyiászra), de csak úgy, ahogy a magyar cinizmus szokott pálcát törni, vagy mondjuk pálcát hajtogatni önmaga fölött. Eötvös Károly talán még jellemzőbb bölénye ennek a típusnak. Kár őt a múlt század nagy prózaírói közül kifelejtgetni, ahogy újabban szokás. Az egész nemesi Dunántúl ott él az ő fecsegésnek címzett mesélgetéseiben, s a könyveiből kinövő hatalmas alak egy gyönyörű faj erkölcsi patológiája.

Mert az anekdotázó magyarság: ez már bomlási termék, közbülső hasadási fok az időtálló nagy magyar típusok, s a felbomlás közt. Minthogy nagy jólétet s renyheséget kíván, a magyar parasztság nm is igen választotta öngyilkossága formájául. Inkább az epigon értelmiség majmolgatja benne a régi középosztály vidám pusztulását. Mert ne feledjük el: az anekdotázó magyar volt a beolvasztó. A minap egy göcseji vendéglőben csendes vacsorázgatás közben egy úri társaságot voltam kénytelen kihallgatni. Három rétegét figyelhettem ott meg a magyar anekdotázásnak. A legformásabbikban még a régi kurtanemesek, Pálóczi Horváth Ádám földijei szórakoztathatták egymást kúriáikra bezártan. A legvaskosabbat negyven-ötven éve hordták körül az országban a borügynökök és jégkárbecslők. A legpetyhüdtebbeket most hozta Pestről, noteszben, a vidéki élet számára, a beolvadt körorvos. Az anekdotázó életformában (s mindabban, ami vele jár) rohad a kultúra nagy ingereitől elszakadt elme a legbiztosabban lefelé, s ebben fő része a legkönnyebben más fajok rothadóival. Krúdy Gyuláról hallottam. Egy időben a Margitszigeten lakott, s este egyedül kellett hazamennie. Azt kérdezi az egyik barátja: Nem félsz, Gyula, hogy leütsz valakit? Akik ismerték, azt mondják, jól jellemzi  kivételes író félelmetes züllöttségét. S nem ő-e az, akiben az anekdotázó magyarság messze fölülmúlta önmagát? A realista magyar beszárad inkább, minthogy elrohadna, a parádés összetöri magát, és úgy megy tönkre; az anekdotás azonban, ha rothadásnak indul, fűszert izzadva tud utolsó atomig oszlani.

A vívódó magyar. Egy társadalom, amelynek ilyenféle típusok gőzölgik fel a légkörét: elég nyomasztó környezet másoknak. Két egymásra merőleges okból is nyomasztó. Nyomasztó, mert kiváló emberpéldányokból áll, akiknek megvan a biológiai súlyuk, és elnyomják a természet szerint csekélyebb súlyút. Másrészt nem kaphatók rá arra a fajta lelkesedésre, amelyre teneked szükséged van. Egyszóval: ezek közt nem lehet Schillernek lenni. Egy Schillerül jelentkezőt ők először is a testi mivoltában vetnek vizsga alá, s száz esetből kilencvenkilencben azon is megtalálják az ürügyet, amelytől az egész schillerségedet afféle szellemi göthösségként intézhetik el. A kritikus magyar vállat von, a vadkan ellök az útjából, a cinikus ráolvassa a megfellebbezhetetlen anekdotát.  Volt hatása Mathiász Jánosnak Kecskeméten, érdeklődtem a legilletékesebbtől a nagy szöllész felől. Nem sok tekintélye volt. Már csak azért se, mert tót volt, Matyes: az tót, s a tótnak a magyar előtt nem lehet tekintélye. Az életrajzíró ugyan másként mentegetőzik, de úgy látszik, hogy Mathiásznak mégiscsak volt valami idegen szaga. S a magyar páratlan mester abban, hogy akármilyen tiszteletet parancsoló szellem, s amellett még szelíd s kedves ember is valaki: a bánásmódjában, ha neki idegen, elintézze. Eötvös József például nemcsak mint Európa egyik nagy gondolkozója, de mint jóbarát is, megérdemelte a legnagyobb tiszteletet. Meg is kapta, de számítani azért sosem számított úgy, mint a többiek. Hát aki nem az ő nyájasságával akart itt eszmei ember és elviselhető barát is lenni. Aki akár egyoldalú könyvműveltsége, akár a véribe ütött idegen vér miatt halálos komolyan vette a Schillerséget, vagy egyéb lobogásokat. Az ilyent ki kellett hoznia a sodrából ennek a világnak. Egyrészt mert nem is értette egészen, másrészt mert a többieknek a jogtalan, s mégiscsak jogos fölényétől is szenvednie kellett. Nemzetének ő csak a rossz tulajdonságaihoz súrlódott, s igen könnyen támadhatott olyan közérzete, hogy barbárok vagy gonosztevők közé vetette nemesebbre vágyódó szívét. Így lett belőle: kivadított, nyugtalan, vívódó, patvarkodó.

Kölcsey a gyönyörű példája ennek a típusnak. Ez a természettől gyönge és hibás eminens tanulója a nemzetnek, aki a nagy eszményekből szeretett volna egy második, nemesebb életet csinálni magának: szinte minden érintkezésen felhorzsolta magát, s iszonyában odáig ment, hogy Csokonait és Berzsenyit is mint a barbárság képviselőit szerkesztette ki. Minden magyar földre mosolygó realizmusa ellenére ebbe a csoportba számítom én Petőfi Sándort is. Akik azt tartják, hogy a költőknek a sírban a legjobb, dicsérni szokták őt korai haláláért. Az abszolutizmus úgyis meggyilkolta volna. Én azt hiszem, amilyen magányos, elkeseredett ember volt ő már a szabadságharc úgynevezett „fény”-napjaiban, minden abszolutizmusnál biztosabban megrágták, kverulálásba hajszolták volna őt a mi ránehezedő faji tulajdonságaink. S hadd hozzam fel például azt a nagy írót is, akit a napokban temettünk el. A Kelet Népében egy rendkívül tökéletes visszaemlékezés olvasható róla a Móricz Zsigmond tollából. Örök példája, hogy köpi ki a magyar vérmérsék a neki idegent, akármilyen nemes. Babits Mihályt még soha úgy meg nem látták, mint ebben az írásban. S én mégis testvéri együttérzéssel vagyok iránta, ameddig olvasom. Ilyen tekintetek alatt a legnagyobb nemességnek is meg kell sötétednie és karcosodnia.

Ez nem jelenti azt, hogy ezeknek a vívódóknak, akiknek valóban „nincs honjuk a hazában”, a vértanúságuk haszontalan. Ők a magyarság nagy ablaknyitása, akik a nagy testek áporodó gőzére a világ fuvalmát ráengedik, s miközben maguk szétszakadnak, mégiscsak új szempontokat, s néha tisztább morált is oltanak belé a magyarba. Sőt ha egy kis vére, vagy csak fénye is van rajtuk a parádés magyarnak: a magyar szívekben is példátlan sikert érhetnek el. A három utolsó század három legnagyobb hatást tett magyarja: Rákóczi Ferenc, az önvallomások nemes vívódója, Kossuth, a nagy színész, nemzetszuggerátor, s Szabó Dezső, a győztes kvureláns: voltaképp ebbe a csoportba tartozik. A hűvös eszméket és a társadalmi lázongásokat ők ültetik, s tartják ébren. Veszélyességük az, hogy többnyire gazda nélkül csinálnak üzletet. Azt hiszik: elég egy helyzetet fölmérni, s hozzá valami szépet és okosat javallni, s azon más agyak meg fognak indulni. Az agyak azonban nem indulnak meg. Zrínyi Miklós korában és a mai Tanúk korában sem. Mert ezek az agyak nem a műveltség nagy nyugati nyelvéhez csinálódtak. Ezeknek a legszebb eszme is füst, ha az ő belátásukban s érdekükben előre meg nem volt formálva. A nyugtalan magyar ezen felháborodik. Nem veszi észre, hogy a hiba nagyobb fele őbenne van. Madarak és farkasok számára csak Szent Ferencnek volt szabad olaszul prédikálni. Felháborodásában a magyar típusokba bepréselt kőszén emberi fajmelege iránt is eltompul. Kétségbeesik magáért, nemzetéért, s terjesztője lesz egy furcsa, s izgága csüggedésnek, amely kisebbségi érzésekbe ugyan nem lovalja a magyart, de megerősíti abban a hitében, hogy ő és a világ két különböző dolog.

Ez a vívódóból fejvesztetté ingerelt magyar éppúgy megtalálható a magas közéletben, mint a tudákos falusi cipészek, városi munkások idegen műveltségbe nyalt seregében. A magyar vér és gondolkozás nehezen tűri a nyugati hibridizációt. A kelleténél több német vagy tót vér az ereidben, a kelleténél több latin, germán vagy zsidó tekercs az agyadban, s boldogtalan és izgága lettél egész életedre.

Híg magyarok. Az utolsó száz évben, a hatvanhetes magyar állam hivatalnok és kereskedő paradicsomában igen sokan vették fel a magyar nyelvet anélkül, hogy a magyar népről megtudtak volna valamit. Beolvadni csak ott lehet, ahol van mibe. Nálunk azonban zárt kötelékben álltak át a magyarságba idegenek, németek, szlovákok, zsidók; a városokban, ahol színmagyarok csak elvétve éltek. A tegnap beolvadt így lett Budapesten is a ma beolvadó tanítómesterévé. Magyarrá asszimilálódni, a nagy vívódók példájából s falusi emlékeinkből tudjuk, színmagyar vidéken sem megy nagy fájdalmak, sérelmek és lázongások nélkül. Ezek az egy tömbben asszimilálódók megtakarították a szenvedést. Nekik csak egymáshoz és újságjaikhoz kellett igazodniuk. A magyarságba viszont nem is forrtak be igazán. A nyelvet még csak megtanulták, rosszacskán, ahogy én is megtanulhatom a németet, franciát. A magyar beszéd fényűző szólásmódjára, a nyugatitól elütő, magyar gondolkodásmódra, hogy tekercselhették volna át idegen múltat őrző agyvelőiket. Az értelmiség is csak annyit konyított a magyarsághoz, amennyi az unalmas magyar nyelvi órákon, s népszínművek nézőterén ráragadt. Ezeket a vívódások nélkül asszimilált magyarokat, s ami (ott, ahol nagy többségben vannak) a színmagyarságból is hozzájuk kopott, neveztem el én híg magyarságnak.

A híg magyar derék állampolgára lehet az országnak, addig azonban, míg asszimiláltsága tökéletlen voltát be nem látja, s a belátással járó öngyötrést magára nem veszi: fajtánknak csak a statisztikai számát gyarapítja, nem élő erejét. S mint az elmúlt évtizedek történetéből látjuk, még számával is veszéllyé nőhet. Gyanútlan önbizalmában a fajta eredeti megnyilatkozásait nyomhatja el. A híg magyar ugyanis mindenre gyanakszik: csak a maga magyarságára nem. Rosszhiszemű civódónak tartja, aki a nagy nemzeti létkérdésekben szegénységre vagy a nemzet vériben folyó hagyomány tiszteletére szorítja. Minthogy nyugati vagy éppen sémita emberként, nemcsak a magyar, de általában a kelet-európai élet iránt sincs igazi érzéke: a magyar dolgok iránti álláspontja is többnyire végletes. Vagy vaktában imádja a magyart vagy ismeretlenül veti meg. A feltűnő hangos magyarkodás, a más népek lelkében gázoló harmincmilliós sovénség, és nem ritkán az idétlen turánizmus is éppúgy ennek a híg magyar érzéketlenségnek a fattya, mint a Párizst járt európaiság, amely minden faji ellenállást azzal a titkos belső gőggel intéz el: legyetek boldogok, hogy ilyen pallérozott, modern ragyogású elme mint én, a ti félázsiai elmaradottságotokra a nagy műveltség színét lophatja rá. A két álláspont azonosságára semmi sem jobb bizonyíték, minthogy régebben általában a németből jött magyarok voltak a zabolátlan magyarságimádók, s a zsidók a fölényes franciák; ma a német beolvadtaktól halljuk lépten-nyomon elmaradottságunkat, s a zsidók szeretnének fórumaikon egy magyar zsidó kurucfrontot összetárogatózni.

A híg magyarság hibái voltaképpen nem faji hibák. Nem a magyar fajiság követi el, hanem éppen e fajiság hiánya. Az egész nemzet kívülről látott hibáiban azonban nagyon is nagy osztályuk van ezeknek a híg magyar hibáknak. Igen sokat írtak és írnak fel a magyarság számlájára, amit az előtérbe törekvő híg magyarság handabandáz bele a világba, a történelemből szívesen kimaradó színmagyarság helyett. A színmagyar például a mai nagy történelmi áradásokról is azt gondolja, hogy azok előbb-utóbb a medrükbe térnek, az emlék azonban, amelyet más népek emlékezetében hagyunk, visszamarad, s kár a zavarok idején túlontúl elrontani a békénket. Sajnos, a híg magyar új-hitű, vagy sokszor már disszidens buzgalmában nem így érez, és nem így tesz, s többnyire ő az oka, ha gyűlöletet és bántalmakat vet el, ahol testvériséget vagy legalábbis egy méltóságos emberség emlékét kellene elvetnie.

*

In Németh László: Kisebbségben. I-II. kötet. Magyar Élet kiadása, Budapest, 1942, 161-175