Anyagnak és szellemnek ezt a vitáját én fölöslegesnek tartom. Anyag és szellem csak a mi agyunkban válnak szét: a valóságban ugyanannak az életcélnak más-más aspektusai. A történelemben nincsenek „anyagi” és „szellemi” forradalmak. Az élet időnként megduzzad, új területekre áramlik ki, s ezek a nagy kiáramlások egyszerre anyagiak és szellemiek. Európa utolsó ezer éve három ilyen óriási kiáramlást látott: [az] első a tizenkettedik század eleje, a keresztes háborúk kora, a második az 1500 körüli évek, [a] harmadik a múlt század úgynevezett kapitalizmusa. Az első a Földközi-tenger kereskedelmét szervezte meg, fölvirágoztatta a Pó-völgy és Flandria közt a „vásárok útját”, városokkal szórta be ezt az utat, megerősítette bennük a polgárságot, s meggyorsult anyagcseréjével új föld törésére biztatta a földművelést. A második kiáramlás Amerika fémei és fűszerei felé: az Atlanti-óceán partjaira szívta a világhatalmat, a vállalkozások mögé óriás[i] tőkéket gyűjtött s centralizálódó birodalmakat. A harmadik kiáramlás a múlt század folyamán a szénben, kőolajban, fémben alvó energiák felé folyt. Ennek köszönhetjük gyárainkat, a tőkés rendet, s a színes világ európaisodását. Három anyagi forradalom, de ugyanakkor három szellemi is. A keresztes háborúk kiáramlásához a clunyi reform, VII. Gergely heve, II. Orbán sikere is hozzátartoznak; az ó-francia költészetben az új életbőség gyöngyözik fel. A kiáramlás Amerika fűszerei felé: áramlás a szellemi szabadság, előkelőség és kalandorság irányába, a szellem forradalma minden mechanizmus ellen. A kapitalizmus kora sem csak a gőzgépet, elektromosságot fedezi fel. A figyelem évszázadok óta folyó szoktatása előzi meg; feltétele: a „tudományos” gondolkodás, a polgári szabadság, s az igények új rendje. Mind a három esetben az egész élet fordult új irányba, szaladt ki új területre, s vett fel ott új szokásokat.

Hogy gondolkodik a mi korunkról, aki az európai történelmet ilyen nagy „kiáramlások” árapályának látja? A kiáramlások nem határtalanok. A meglódult erők torlódni kezdenek, az elakadt karavánok egymásba keverednek, áramlásban lévő emberek gazdátlanokká, „munkanélküliekké” válnak; [a] gazdaságban és [a] társadalomban kitör a pánik, a kiáramlásban részt vett emberiség válságba kerül. Mi most a kapitalista életduzzadás válságában hánykódtunk, a legnagyobb válságban, mert a kiáramlás minden eddiginél is sokszorta nagyobb volt; eddig jut el a kórisméjében a kapitalista. A szocialista már azt is tudja, hogy ezeket a kiáramlásokat mindig rendezés követte (például a keresztes háborúkat a városi céhekben a munka szigorú felosztása, a termelés kartell-szerű fegyelme), s mivel a szabad térfoglalással együtt járó gazdasági és erkölcsi anarchiát legerélyesebben ma a szocializmus szabályozza, korunk a szocializmus kora.

Mind a két felfogásnak igaza van: a különbség köztük csak fokozati. Egyet nem látnak tisztán: hogy ugyanakkor, amikor a régi életduzzadás pánikjával küzdünk, az új már megkezdődött. A múlt század csődbe jutott „kiáramlásától” nem látják a miénket, a huszadik századét. A keresztes háborúk területe: a Kelet volt, a reneszánszé Amerika, a kapitalizmusé: az anyagban szunnyadó kontinens: a gőz, benzin, elektromosság világa. A mi területünk: az új, az embermilliókat felszívó világ: a Kert, a minőségföldművelés. A föld milliókat küldött fel a városokba, de ma még több milliót hajlandó kertjeibe visszavenni. Fémek, fűszerek és mozdonyok helyett: gyümölcsöt, zöldséget, apró állatot kínál ez az új világrész, annyit, amennyi számára tudásunk s szorgalmunk rajta helyet szorít. A Kert épp olyan nagy jelképe a mi századunknak, mint az előzőnek a gyár. Nemcsak anyagi, szellemi is. A Kertet kereste a múlt század kapitalizmusának az egész ellenzéke; az új európai irodalom java, a Kert irodalma; kertvárosokba szökik ma a városi ember, s a Kert erkölcséről és államáról álmodunk mindnyájan, százféle álomban. 

Minden kiáramlás új népeket emel fel: a keresztes háborúk az olaszt, franciát, flandriait; az újvilág felfedezése: a spanyolt, portugált, angolt; a kapitalizmus: az amerikait, németet, zsidót. Mit várhat Magyarország az eddig elkerült, ettől az új kiáramlástól? Sokat. A természet kertországnak szánta, nagybirtokai szabad teret kínálnak új, tiszta kertészgyarmatoknak, lakosságának csak kis része iparosodott el, természete könnyebben elsodródhat most, mint a kereskedelem és a gyáralapítások korával, kertjei trágyája: trágya lehet kultúrája alá is. Útjába esik az új kiáramlásnak; de egy kiáramlás útjába esni nemcsak remény, hanem veszély is. Amerika megszállásának nemcsak spanyoljai voltak, hanem inkái is. Félő, hogy a magyarból is az lesz. Éppen mert földje az új idők Amerikájához tartozik: nagyobb lesz felé a népek tolongása. Étvágyak vihar[j]ába kerül: foglaló ösztönök keresztútjára. Ha eddig elkerülte a történelem, most a szemébe néz, s fölemeli vagy elsodorja.

Az én életcélom: a magyarságot erre a farkasszemre előkészíteni. Ezt az életcélt nem elvi megfontolások tűzették ki velem. Magából az életemből alakult ki, ösztönöm tiltakozásaiból és felujjongásaiból. Pályám elején, amikor még csak biológiai gyökerei feszengtek, hajtottak: egy új, szabad foltért küzdöttem baloldal s jobboldal közt. Társakat kerestem, akik az ellenforradalmi és liberális bizantinizmus közt egy új oldalt teremtenek; elébb a szellemben, azután az életben is. A visszatartott törekvések később már gyorsan bontakoztak. Az új „kertszellem” homályos ösztönből világos eszme lett. A görögökben őst és példát talált ez a szellem; a közép-európai gondolattal szorultságunkból igyekezett hivatást csinálni; a minőség-szocializmussal marxizmustól és fasizmustól egyaránt távol álló élet- és társadalmi eseményt rajzolt a magyarság elé.

*

In Németh László: A minőség forradalma. Negyedik kötet. Mozgalom. Magyar Élet Kiadása, Budapest, 1940, 181-184.