Pedig valószínű, hogy nekik is voltak őseik, sőt alighanem úgy áll a dolog, hogy az övéké a legősibb magyar történelmi osztály, a szó szerint vett földmunkásoké, csak éppen hogy ők nem karddal és sarkantyúval csinálták a történelmet, hanem ásóval és talicskával. Ezer évvel ezelőtt is éppen így dolgoztak a földdel, sohase a magukéval, mindig a más földjével, éppen így görnyedtek hajnalszőküléstől napáldozatig a súlyos talicskák fölött és éppen így nevezték „csikó“-nak az ötesztendős kisfiúkat, vagy kislányukat, aki a derekára kötött kötéllel szalad a rézsútos deszkán a talicska előtt, így élvén a gyermekkor szelíd örömeit, míg a talicskahúzás annyira megedzi, hogy új kubikosokat nemzhet és szülhet a házának. Mert Isten kegyelméből nemcsak a királyi hivatal öröklődik apáról fiúra, hanem a kubikos-hivatal is, csak éppen hogy a kubikos-talicskának és a kubikos-ásónak nem használ úgy az idők patinája, mint a királyi trónnak és a jogarnak. A kubikos-talicska újkorában is mentes minden iparművészettől, s mire megöregszik, szétnyiladozik, összerepedezik, sokféle iszkábálás nyomaitól eléktelenedik. De azért ez egyszer, Trianon évfordulóján hadd érje az a tisztesség a rozoga kubikostalicskát, hogy vezércikktéma legyen belőle. Hiszen a kubikostalicska is beletartozik a nemzeti vagyonleltárba és a csillagos ég legyen a tanúm rá, hogyha valakinek e kis magyar világban joga van magát magyarnak vallani, akkor Majsi András kubikos az, aki cserzettbőrű öklével a döngő mellére üthet:

– Én vagyok a magyar nép. Az, akitől beszélni szoktak. Az, akire hivatkozni szoktak. Az, akinek a nevében történik minden. Az, akit soha meg nem kérdeznek.

*

Csakhogy Majsi András nem üt a mellére és nem mond semmit. Áll előttem lehajtott fejjel, feketére égett homlokáról törüli a patakzó verejtéket a meztelen karjával. Szép nagy szál ember, díszmagyarban ország zászlósának lehetne megfesteni, de most nagyon dísztelen magyarban van, a lefordított kubikos-talicskáról, a térdemen levő könyv fölül úgy nézek föl rá, mint valami friss öntésű Meunier-szoborra. S hogy a társaság még különösebb legyen, a kubikgödör fenekéről fölnéz ránk egy ezer éves csontváz, amit délután fakasztottak föl a kubikosaim. A csontember is jóvágású ember volt, kerek fejű, széles vállú. Lehet, hogy a Majsi András őse, lehet, hogy az enyém. Mind a ketten vállalhatjuk, mert szegény szolgaember volt, nincs egyebe egy rozsdás vas csatnál.

– No, Majsi, – mondom a kubikosnak –, holnap nem lesz munka.

– Nem lesz? – rezzen meg a verejtéktől ragyogó bronz-ember.

– Nem. A trianoni békekötés évfordulóján nem háborgatjuk a holtakat. De azért a napszámot megkapják, mert az élőknek is élni kell.

Majsi András kubikos, rámfelejtkezik, amennyire az illendőség engedi. Ez nemcsak azért van, mert talán életében először kap olyan napszámot, amiért nem dolgozott meg. Majsi András inkább a trianoni békekötésen csodálkozik el. Hallott ő arról, hogyne hallott volna, csak aztán kiment az eszéből. Engedelmet kér, de neki más gondja van, megfeledkezett róla, hogy olyan is van.

Készséggel megadom az engedelmet, mert magam is belátom, hogy Majsi András kubikosnak más gondja is lehet, mint a békeszerződések nyilvántartása. Sőt, nem veszem neki rossz néven azt se, hogy nem tudja, mi van a trianoni békében. Hiszen az ősei se tudták, hogy mi volt a karlócai, a vesztfáliai, vagy a linzi békében. Még azt is megbocsátanám neki, ha azt se értené meg, amit én mondok neki Trianonról. De megérti, mert a meztelen lábával megrúgja alattam a talicskát.

– Hát akkor ez trianoni talicska, úgy-e?

Határozottan ő az értelmesebb. Mert nekem meg kell kérdeznem, mért trianoni a talicska?

– Hát nézze, én ezzel a talicskával ezeknek előtte nemcsak itt a Tisza mentén kubikoltam. Jártam én ezzel Kassán is, meg Brassóban is. Hordtam én ezzel a földet Romániában is, mikor a nagy fort-okat építették, meg Szerbiában is megfordultam vele egynéhányszor. Olyan kapós volt a magyar kubikos, hallja, mint a mézeskenyér. Most meg nem kellünk senkinek és legjobb volna, ha kiverné az ember a gyereke fogát, mert rágnivalót úgyse tud neki adni. Forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk órájában, akik ezt csinálták!

*

Próbálom kivallatni a talicskás Tiborcot, kik azok, akik az ő hite szerint rászolgáltak erre a rettenetes átokra? Mondok népneveket, mondok személyneveket, Majsi András csak a vállát vonogatja. Ő nem tud semmit, mint ahogy akkor se tudott semmit, amikor behívták a háborúba. Ha tanult ember volna, akkor nem habozna az ítéletmondással, akkor káromkodna egy csokorra valót és a közepébe odatűzné az átkozott destrukciót, hurokra kötvén a nyakán a pántlikát. De mit lehet kívánni ettől az írástudatlan szegény kubikos magyartól, aki oly sok földet bejárt már, de a gyűlölet sós pusztáin sohase ütötte fel a sátrát? Nem szorítja ökölbe a kezét, nem csikorgatja a fogát, csak annyit mond fáradt szomorúsággal:

– Az úristen majd eligazít mindent, csak munkát adjanak és dolgozni hagyjanak.

*

Hét évvel ezelőtt, az ítéletnapon csak az égre volt szabad nézni és annak lábai elé hajtani megalázott fejünket, aki örökkévaló bíró gyanánt ül a csillagok fölött. A hetedik évfordulón már legyen szabad a földre dobbantanunk és rákiáltanunk önmagunkra:

– Magyarok, vigyázzatok! Térjetek észre és két kézzel kapaszkodjatok bele az életbe, mert a halál ma közelebb van hozzátok, mint Trianon napján: akkor csak a kaputokban állt, de ma már belül került kis portátokon. Csak rajtatok áll, hogy elvész-e az is, amit a sors még meghagyott a szegény magyar Anteusznak, hogy erőre kaphasson tőle. Ha csak azt hánytorgatjátok, hogy ki miben vétkezett, amikor omlóban és hullóban volt minden és nem azt nézitek, ki mit akar és mit tud adni az építéshez, akkor nem sokáig maradtok nemzet. Mert ha életetek csak abban telik el, hogy új tüzelőt hordotok a szenvedélyek hamvadó máglyáira, de a dologtevő napok elfolynak ujjaitok között, mint az olvadt hó, akkor a maradék haza is hamuvá válik a máglyán. Amíg egymással össze nem békültök, addig egyetlen komoly szövetségesetek se lesz a világon, mert senki se támaszkodik ingó oszlopra, amely elrántja a szilárdan állót is. Ha föl nem hagytok a magatok marcangolásával, akkor végleges szemfedőtökké válik a trianoni hártya-papír!

*

Trianon hetedik évfordulóján nem lehet helye se a nyöszörgő alázatnak, se a meztelen kézzel az egész világot fenyegető kalandori gőgnek. Majsi András kubikos a legkisebb fia a kis magyar nemzetnek, nincs semmi szava se a kül-, se a belpolitikában, a diplomácia soha a nevét se hallotta, de a talicskáját mindig úgy tudta igazgatni a rézsűt támasztott egy szál ingó deszkán, hogy még egyszer se zuhant le vele, amit a nagy államférfiak és diplomaták közül kevesen mondhatnak el magukról. És amit Majsi András kubikos mond, mikor a csillagvirágokat nyitogató ég alatt, az ősember sírja szélén sós-paprikás kenyeret és zöld hagymát vacsorázik a trianoni talicskán, az talán a legbölcsebb életprogramja Magyarországnak:

– Csak munkát adjatok és dolgozni hagyjatok, a többit elvégzi a jó Isten…

In Magyar Hírlap, XXVII. évf., 127. szám (1927. június 5,), 1.