Az atomisztikus államelmélet az egyénből indul ki, akit az állammal való kapcsolatában polgárnak nevezünk. Az állam mesterséges alkotás, az egyeseknek (polgároknak) akaratából (szerződés útján) kitermelt jogi intézmény, a polgárok boldogulásának – saját külön célt nem ismerő – eszköze. Amint az egyesek akarata és érdeke hozta létre, úgy csakis az érdekeiket védő és megvalósítani törekvő egyesek állandó és minél közvetlenebb befolyása és irányítása mellett végezheti életnyilvánulásait. Az államot annak alkotó elemei (a polgárok, osztályok, csoportok) bármikor pillanatnyi tetszésük és változó erőviszonyaik szerint gyúrják, alakítják, s teszik vélt vagy valódi érdekeiknek engedelmes szolgájává. Az állam az ő szubsztrátumát képező tömegtől el nem különíthető, azzal szemben saját nyomatéka és ereje nincs. A tömegerő teremtménye, eszköze, játékszere, és semmi más.

A nemzetállam a közből indul ki. Itt az egyesekből összeverődött tömeg az ő alkotó elemeivel szemben önállósuló, azok felé emelkedő, magasabb személyi létre tökéletesedik, s az így létrejött kollektív személy az alkotó elemeit képező egyesek mellett, illetőleg felett, külön értéket és érdeket is képviselő önálló jogi jelenségként nyúl bele tagjai sorsának intézésébe.

Akármelyik államelméletet vesszük is államszemléletünk alapjául, az államot jogi szervezetnek kell tekintenünk. Az állam a jog formái között, a jog által létesített közintézmények összhangzó működésében éli életét. De egészen más az állam jogi szervezetének, az intézményeknek szerepe és jelentősége aszerint, [hogy] vajon ezek az atomisztikus államelmélet vagy a nemzetállam elméletének szemmel tartása és alapulvétele mellett épültek-e ki.

A nemzetállam abból a célból építi ki intézményeit, olyan súlyt és nyomatékot juttat és biztosít nekik, hogy a tömeghangulat szertelenségeivel és hullámzásaival szemben bizonyos tárgyilagos erőt képviseljenek, s így az államélet fokozatos, zavartalan és nyugodt fejlődésének biztosítékai legyenek. Bár a modern nemzetállam életének is a polgárok akarata szab irányt, de itt a közakarat nem nyersen, nem kiforratlanul, hanem az intézményeken átszűrve, a salaktól megtisztulva érvényesül.

Az atomisztikus államelméleten felépült állam sem nélkülözheti az intézményeket. Ámde tartózkodó és bizalmatlan velük szemben. Gyengíteni törekszik azt a tárgyilagos erőt, azt az akadályt, amelyet létezésük a pillanatnyi tömegakarat momentán érvényesülésével szembeállít, s tervszerűen olyan alacsonyra és gyengére építi az intézmények gátjait, hogy azok a tömegakaratok hullámainak csak rövid ideig állhassanak ellent.

A nemzetállam iskolapéldáját a magyar állam állítja elénk. A Szent Korona tanára felépített államszervezet szinte eszményi tökéletességben valósítja meg az állami életnek azt a formáját, amely míg egyrészről a nemzeti akarat érvényesülésének lehetőségét kellőképpen biztosítja, addig másrészről az államot magát kockára tevő és veszélyeztető szertelenségekkel szemben mégis kellő ellensúlyt állít. Míg egyrészt a nemzeti önrendelkezés nagy elvét viszi bele az állam minden intézményébe és életnyilvánulásába, s az alkotmányos élet épületének minden kövét átitatja azzal a központi gondolattal: Minden jog forrása a nemzet, – addig másrészről a nemzet fogalmának jogi felépítése révén gondoskodik azokról a szűrőkről és korrektívumokról, melyek a közakaratot – nemcsak a könnyen izgatható tömeg szenvedélyeinek kitöréseivel szemben, hanem még a jövőt veszélyeztető önző és kicsinyes pillanatnyi részérdekekkel szemben is  – az örök életű nemzet nagy és állandó érdekinek és céljainak szolgálatába tudják állítani.

Egy állam alkotmányának – alkotmánya lényegének, belső tartalmának és jelentőségének – [az] igazi megismeréséhez úgy jutunk el, ha az alkotmány alapjául szolgáló államfelfogás mikénti érvényesülését végigkísérjük az alkotmányos intézmények és berendezések egész vonalán. Úgy külső jelentkezésük, mint belső vonatkozásaik szempontjából. Az elvi kijelentéseken és konkrét életnyilvánulásokon keresztül egyaránt.

Két példával próbálom ezt megvilágítani.

1. A modern alkotmányos berendezkedésnek a népképviselet áll a központjában. De milyen más a helyzete és jelentősége a népképviseletnek aszerint, hogy a népszuverenitás vagy a nemzetszuverenitás eszmeköre szolgál alapjául!

A népszuverenitás tana a népet, vagyis az állampolgárok összességét, tömegét ismeri el az államélet alanyául. Ennek akarata, a közakarat (volonté générale) tulajdonképpen nem más, mint a tömeg minden tagjának akaratkijelentéseiből (volonté de tous) kihámozott nyers többségi akarat. És ha az állam nagysága szükségessé is teszi, hogy a polgárok összessége – a népszuverenitás tanával egészen soha össze nem egyeztethető – képviselet (népképviselet) útján gyakorolja hatalmát, ez a képviselet mindig csak mint mandatárius, és pedig több-kevesebb bizalmatlansággal kísért, többé-kevésbé függőségben tartott mandatárius szereppel, akinek állandóan éreznie kell, hogy csupán csak szükséges rossz gyanánt tekintik, s megbízójával szemben helyzete teljesen prekárius. Még az alkotmányban annyira-amennyire netalán biztosított önállósága sem bír érvényesülni azzal a tömegakarattal szemben, amely az ő létalapját képezi, mert a tételes jog rendelkezései mindjárt összeroppannak annak az államszemléletnek [a] nyomása alatt, amely államszemlélet az egyénekből összegezett tömeg többségi akaratát ismeri el az államélet feltétlen és korlátlan urának, és irányítójának.

Egészen más a nemzetállam képviseletének jogi helyzete. A népképviselet itt az állam alkotórészeit képező egyesek felé emelkedett, s velük szemben önállósult nemzetnek a szerve. Az általa kimunkált közakarat, vagyis a nemzeti akarat nem az egyesek akaratának matematikai összegzése, hanem az önálló léttel és érdekkel is bíró nemzetnek saját külön akarata.

A népképviselet itt nem a polgárok mandatárius, s jogalapját nem mindenkinek az akaratában (volonté de tous) bírja. A népképviselet a nemzetnek az a szerve, amely a közösség, a nemzet érdekében, s olyképpen van megszervezve, hogy a sokszor széthúzó, sokszor a közérdekkel ellentétes részérdekek felé emelkedve, a nemzeti érdeket világosan és tisztán legyen képes felismerni, megállapítani és megvalósítani, s így közvetve tagjainak (polgárainak) tágabb szemhatáron nézett valódi érdekeit is – [a] pillanatnyi érdekek zavaró befolyásától függetlenítve – a leghatékonyabban szolgálni.

Ennek a népképviseletnek a megalapozásához elvileg nem szükséges mindenkinek a közreműködése, elég azoknak a közreműködése, akikben elevenen él a nemzeti öntudat, s akiknek közreműködéséből a nemzet érdekét legtisztábban felismerni és megvalósítani képes népképviselet remélhető.

A magyar alkotmány szellemének leghűbb tolmácsa, és a rendi kor gondolatvilágában a jogegyenlőség legelszántabb harcosa: Werbőczy István megkapóan domborítja ki ennek az államfelfogásnak a lényegét, amikor a közület akaratának kifejezője gyanánt a pars potior et sanior-t, a különb és józanabb részt jelöli meg, ami alatt közelebbről meghatározva azokat kell érteni, „akik hivatásuk és tudásuk révén előkelőbbek és jelesebbek”. (Hármaskönyv, III. rész, 2. cikk., 8. §)

A nemzetszuverenitás eszmekörében tehát a népképviselet kiválasztásához, s a nemzeti akarat létrehozásához elvileg nem kell minden állampolgár közreműködése, elég az arra hivatottak és alkalmasak közreműködése, s hogy kik ezek az arra hivatottak, azt éppen az alkotmány határozza meg. Az persze nem szenved kétséget, hogy a nemzetszuverenitás gondolatkörében is az a legeszményibb állapot, amikor a kulturális adottságok révén mindenkinek a közreműködésével alakulhat ki a nemzeti akarat. De nem ám úgy, hogy a közakarat létrehozásában való közreműködés joga elvileg biztosíttatnék mindenki számára, hanem úgy, hogy az állam igyekezzék minden egyes polgárát arra a szellemi és erkölcsi szintre emelni, amelyen aztán ennek közreműködése a közakarat létrehozásában kívánatossá, értékessé, s éppen ezért parancsoló szükséggé is válik.

Röviden összefoglalva, az előrebocsátottak lényege az, hogy a nemzetállamban a népképviselet nem más, mint a nemzeti érdekek szolgálatára az alkotmány által megszabott módon kijelölt, a nemzeti érdekek tárgyilagos és önálló mérlegelésére és szolgálatára képesített, jogosított és kötelezett nemzetszerv, nem pedig a szeszélyesen hullámzó tömeghangulathoz automatikusan hozzásimuló lélektelen visszhang. Az alkotmányból merített felhatalmazottsága, és az alkotmány által biztosított jogállása révén a pillanatnyi tömeghangulat netaláni romboló kitöréseinek esetleg gátul is kell szolgálnia. A jól megszervezett és hivatala magaslatán álló népképviselet néha a tömeghangulattal ellentétben álló népszerűtlen magatartást is kénytelen tanúsítani, bármily nehéz helyzetet is teremt ezzel [a] maga számára. A nemzetállam alkotmányának éppen az a céltudatossága adja erejét és szépségét, hogy [a] népképviselete részére ilyen magatartást lehetővé tesz, képviseletével szemben bizalommal viseltetve, szükség esetén ilyen önfeláldozó tevékenységet vár tőle a sokszor ugyancsak nagy erővel és energiával jelentkező pillanatnyi részérdekek felé emelkedő örök nemzet távolabbi érdekeinek széles látókört igénylő szolgálatában. A népszuverenitás gondolatkörében ez elvileg ki van zárva. Itt az állam szekerének kocsisa nem tarthatja szorosan a gyeplőt, ha a paripák megbokrosodnak és elragadnak, hanem ilyenkor az a szerepe, hogy vagy a lovak közé dobja a gyeplőt vagy leszáll a bakról, s olyan kocsisnak adja a helyét, akit a gyeplő vontat. Sőt a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy rendszerint olyannak a kezébe kerül a gyeplő, aki a megvadult paripákat jelszavainak ostorával még eszeveszettebb rohanásra korbácsolja.

A nemzetállam népképviseletének a tömeghangulattal szemben a fent említett bizonyos fokú önállóságot és tárgyilagos erőt pedig az alkotmánynak az a tétele biztosítja, hogy a nemzeti akarat nem formátlanul, és nem a pillanatnyi néphangulat által netalán felszínre dobott hatalomkezelők vagy hatalombitorlók által (persze saját érdekeik szemmel tartásával) megállapított formák között, – hanem egyedül és kizárólag csak az alkotmányszerűen megállapított szervezeti (választási) törvények szűrőjén keresztül érvényesülhet jogszerűen (jogfolytonosság).

A jogfolytonosság nagy elvének a jogrend szentségét és a jogfejlődés nyugodtságát biztosító hatását hiába próbálja a népszuverenitásra épített alkotmány más módon, például olyan (formai értelemben vett) alaptörvényekkel pótolni, amelyek az állami élet alapjait képező jogszabályok változtatását és eltörlését csak a rendestől eltérő, bonyolultabb és nehézkesebb alakszerűségek mellett teszik lehetővé. Az államfelfogás központi gondolatkörében ellenállhatatlannak tekintett tömegakarat – az elvi kiindulással teljes összhangban – éppen olyan könnyedséggel sepri el útjából az alaptörvényekhez előírt komplikáltabb formaságokat, mint a közönséges törvényalkotás rendes alakszerűségeit.

2. Egy másik – de rokon – vonatkozásban a nemzetszuverenitás gondolatköre a nemzetfogalomnak a Szent Korona tanára felépített alkotmányjogi meghatározásában nyomul előtérbe.

A népszuverenitás eszmekörében nép és nemzet fogalmak világosan és szabatosan alig különböztethetők meg egymástól. Mert ha különbséget teszünk is egyrészt a nép mint az állampolgárok összessége, másrészt a nép mint az állami szervezetbe összefoglalt nép között, mégis mivel az állami szervezetet a nép mesterséges alkotásának és eszközének tekintjük, az állami szervezetben az ő alkotójával szemben nem látunk olyan tárgyilagos erőt, amely az állami szerveknek az alkotmány szerinti működését biztosíthatná, sőt ellenkezőleg: a momentán összeverődött, és jogi formákkal meg nem kötött népakarat (tömegakarat) az egész alkotmányos szervezetet és ennek szerveit bármikor éppen úgy félredobhatja, és mással helyettesítheti, mint ahogy azokat eredetileg megalkotta.

Ezzel szemben a Szent Korona tanának eszmekörében a nép és a nemzet fogalmai élesen elhatárolódnak. Megkapó egyszerűséggel és világossággal mutat rá erre a különbségre már Kölcsey is:

„Nemzet és sokaság egymástól különböznek. Amaz együvé állott egész, ez több egyesek most ilyen, majd olyan számban és alakban történt összecsoportozása. Amannak van álladó pályaköre, (…) emennek kimért utai nincsenek.” (Parainesis)

Ebben az eszmekörben a nép (az állampolgárok összessége, a sokaság, a tömeg) – még ha kollektív akaratának érvényesítésére megfelelő fizikai erővel rendelkezik is –, nem a jog világának, hanem a tények világának jelensége. Ezt a tömeget (a népet) azonban a jog olyan szervezet elemévé teszi, amely szervezetben a tömeg az ő kollektív életének öntudatos irányítására válik képessé. Ebben a jogi szervezetben a tömeg átlép a ténybeli adottságok világából a jogi jelenségek világába. Népből nemzetté lesz. Vagyis a nemzet a jog formái között állami (politikai) életre szervezett és képesített nép; az állami szervezetben személyi létre emelkedett nép; a jogi személlyé kiteljesedett nép; a pontosan körülírt tételesjogi keretekben államilag akaró és cselekvő nép.

A nemzet fogalmában tehát a király is benne van. A népet a közhatalmi szervezet emeli nemzetté, márpedig ennek a közhatalmi szervezetnek egyik eleme, a csúcspontja a király (a Szent Korona feje), másik eleme a Szent Korona tagjainak törvényes képviselete (országgyűlés).

A Szent Korona tanára éppen azért építhető fel a nemzetállam a maga eszményi tökéletességében, mert a nemzet fogalmába be[le]foglalt király, s a nemzeti akarat mellőzhetetlen kitevőjét képező királyi akarathozzájárulás (szentesítő consensus) – a népképviselet alkotmányszerűségének követelménye mellett – további biztosítékot képez a nyers tömegakarat netaláni szertelenségeivel, kilengéseivel és rombolásaival szemben, anélkül, hogy a következetesen megnyilvánuló és higgadt megfontoláson nyugvó valódi közakarat érvényesülésének és megvalósulásának tartós akadályozója lehetne.

*

II. Az előbbiekben vázol kétféle államfelfogásnak egyik nagy horderejű gyakorlati következménye abban jelentkezik, hogy egyrészt a népszuverenitás tanára felépített államban, másrészt a Szent Korona tanára eszmekörében kialakult nemzetállamban egészen más mederben hömpölyög a jogfejlődés folyama.

Népszuverenitás mellett a szó jogi értelmében vett jogfolytonosságról nem beszélhetünk, a nemzetállam jogfejlődésében pedig a jogfolytonosság a sar[o]kpont. Népszuverenitás mellett az elementáris erővel megnyilvánuló népakarat nem respektál jogi korlátokat; elvi aggály nélkül áttöri az alkotmány által előírt, de nagyon komolyan sohasem vett jogi formákat, viszont a nemzetállam a népakarat medrének olyan gátat épít a jogfolytonosság nagy elvében, amely a jogrend nagy gonddal megművelt termőföldjét az ember alkotta intézmények által egyáltalában nyújtható biztonság maximumával védi az áradások romboló hullámaival szemben.

Persze a gyarló ember által emelt még oly hatalmas gát sem feltétlenül biztosíték a hatalmas természet romboló erejével szemben! Ugyanígy a legnagyobb garanciákkal körbebástyázott jogrendet is áttörheti a tömegek fékevesztett szenvedélye vagy a jogrend megszabásánál alapul vett életviszonyoknak előre nem látott, váratlan és gyökeres átalakulása. Közelfekvő példa erre az 1918. évi világomlás, amely egy időre a magyar alkotmányjog szabályainak érvényesülése alól is kirántott a talajt. Nemcsak a jogszabályok tömege vált alkalmazhatatlanná, de elnémíttatott az alkotmányszerű törvényhozó szerv is, amelyik a szuverén szavával a beállott káoszban rendet teremthetett volna. Vacuum iuris állt elő.

A népszuverenitáson nyugvó állam hasonló esetekben nem áll jogi szempontból nehéz probléma előtt. A szerveitől megfosztott, dezorganizált állam visszafog az államalkotó tömegre, s a tömegakaratból építi ki új szervezetét. Ezt tették úgy a világháborúban tönkrement régi, mint a világháborúból felmerült új államok, s alkotmányozó gyűléseikben rakták le új állami életük alapjait. Ha az államot a polgárok mesterséges alkotásának tekintjük, akkor valóban nincs elvi akadálya vagy nehézsége annak, hogy az összetört állami szervezet és alkotmány helyébe újat készítsünk.

Ez az út a nemzetszuverenitásnak és a Szent Korona tanának eszmekörében nem járható. Ebben az eszmekörben egyáltalában nem lehet alkotmányt csinálni. Itt az alkotmány nem készül, hanem előáll, megterem. Megfogamzik, megszületik, fejlődik és visszafejlődik, lombosodik és satnyul, vénül és megfiatalodik. Ennek az államfelfogásnak a talaján olyan alkotmányozó gyűlés, amelyik az eddig érvényes alkotmányban gyökerező jogalap, vagyis a múlttal való kapcsolat nélkül rakhatná le a jövő alapjait, egyszerűen elképzelhetetlen.

A történelmi fejlődés eredményeként előállott, s a jogfolytonosság eszmekörében fejlődő és alkalmazkodó alkotmánnyal bíró államban melyik hát az az út, amelyik a jogalkotás alkotmányszerű szerveinek megsemmisülése vagy megbénulása következtében támadt jogrendi zavarokból kivezethet?

A történelmi alkotmányon felépült nemzetállam jogrendjének óceánját két nagy folyam táplálja. Az írott jogfejlődés, s az íratlan (szokásjogi) jogfejlődés folyama. S ha az állami szervezet kataklizmája eltorlaszolja is az írott jogfejlődés medrét, a másik mederben szabad lefolyása marad annak a forrásnak, amelyben a nemzet jogalkotó géniusza buzog fel. Amíg a nemzet önmagát regeneráló életereje ki nem merül, addig ez a forrás nem apad el. Az élet feszítő erejével utat tör magának a jogrendi formák zátonyai és szirtjei, Scyllái és Charybdisei között.

Ha az állami élet gyakorlati szempontjai szerint mérlegeljük és hasonlítjuk össze azokat a lehetőségeket, amelyeket az alkotmányszerű szervek lehetetlenülése folytán előállott jogrendi zavarokból (vacuum iuris-ból) való kibontakozás terén egyrészt a népszuverenitásra, másrészt a nemzetszuverenitásra támaszkodó államfelfogás nyújt, – mindegyiknek megállapíthatók az előnyei és a hátrányai.

A népszuverenitás gondolatkörében a jogrendi zavarok áthidalása sokkal könnyebb, a zavar kiküszöbölése sokkal gyorsabban mehet végbe. Amint a tömeg élén sodródó hatalomkezelők a maguk mérőeszközeivel lemért tömegakaratot megállapítják, azonnal kész az új kijegecesedési pont, az az arkhimédészi pont, amelyen az új jogrend a lábát megvetheti.

Sokkal hosszabb, fárasztóbb és meredekebb a jogrendi zavarokból kivezető út amaz államfelfogás mellett, amely a jogfolytonosság medrének eltorlaszolódása esetén a néplélek jogteremtő megnyilvánulása részére csak a szokásjog talaján lát lehetőséget.

Itt a jogrendi zavarok kiküszöbölése jóval több időt vesz igénybe, s éppen ezért sokkal több áldozatot is kíván. A jogrendileg szétzüllesztett közület tapogatódzva keresi a maga új életformáit. És nem találja meg azonnal. Hosszabb fejlődési folyamat indul meg. Megbízás nélküli ügyvivők próbálják a jogszerű szervek funkcióit átvenni; a közület tagjai igyekeznek cselekvéseikben a jogeszmének ösztönszerűen megsejtett követelményeihez, az ő jogrendi vágyaikhoz, eszményeikhez alkalmazkodni, s csak lassan és fokozatosan alakul ki új jogi közmeggyőződés. A biztosított rend után sóvárgó emberek a fokozatosan megszokott és megszilárdult új államhatalmi tényezőket azután hovatovább ismét jogszerű szerveknek kezdik tekinteni, s így létesül és állandósul megint a cselekvéseknél egyöntetűen és következetesen szemmel tartott szabályokban egy új – a közmeggyőződésre (communis opinio iuris) – támaszkodó szokásjogi rend.

Ebben az eszmekörben a jogrendi káoszból való kibontakozás nem megy gyorsan, és zökkenések nélkül. A jogrend ígéretföldjére a jogi anarchia purgatóriumán keresztül visz az út. A felborított régi jogrend megbosszulja magát, s a jogrend megsértésében bűnös vagy legalábbis vétkesen közömbös kort mintegy jogi interdictum alá helyezi, időlegesen megfosztja az emberi boldogulásnak és haladásnak a jogrend által nyújtott eszközeitől, hogy az emberek saját kárukon és nyomorúságukon keresztül tanulják megbecsülni a jogrend értékét.

A jogrendnek ez a hatalmas visszaütő ereje, ez az immanens szankciója az, ami a jogfolytonosság központi gondolatkörében mozgó nemzetállamnak nagy előnyt biztosít a népszuverenitáson nyugvó alkotmánnyal bíró állammal szemben.

A népszuverenitás gondolatköre megkönnyíti a jogrendi zavarok áthidalását, viszont a jogfolytonosságon nyugvó nemzetszuverenitás gondolatköre a minimumra csökkenti a jogrendi zavarok lehetőségét.

A népszuverenitás gondolatkörének központjában az egyén és annak érdeke áll. Ez az államfelfogás a múlttal nem sokat törődik, a jelen érdekeit a múlttól függetlenül próbálja kielégíteni. Viszont a jogfolytonosságon alapuló nemzetszuverenitás gondolatvilágának központja a múltból kibontakozott, s a jövőbe induló örök életű nemzet, amelynek alkotmánya a polgárok érdekeit nem közvetlenül, hanem a nemzetnek csak nagy távlatokban áttekinthető érdekein keresztül szolgálja. S mikor a múlt tőkéjének kamatait a jelen részére felhasználja, arról is gondoskodik, hogy a tőke a jövő számára is biztosíttassék, sőt gyarapíttassék.

Népszuverenitás és nemzetszuverenitás két ellentétes gondolatvilágot márkáznak. E két gondolatvilág elemei nem vegyülnek, akárcsak a víz és az olaj.

Aki a magyar alkotmányon belül el tud képzelni olyan alkotmányozó szervet, amelynek a magyar múlttal való jogi kapcsolata teljesen hiányzik, – aki a mai közjogi provizórium alapnormáját megalkotó nemzetgyűlésben olyan állami szervet lát, amelyik az alkotmány összes kérdéseit korlátlan szabadsággal és végleges jelleggel jogosult szabályozni, vagyis olyan szervet, amilyen a világháború után bukkant fel azokban a környező országokban, amelyeknek régi alkotmánya összeomlott vagy újonnan keletkezett –, az a Szent Korona tanának gondolatköréből áttévedt a világháború utáni államalakulások folyamán szomszédságunkban valóban széles körben érvényesült népszuverenitás gondolatvilágába, s ezzel elhagyta a magyar államfelfogást, a Szent Korona tant, s a magyar alkotmányjog talaját.

Új államalakulások manapság a dolog természeténél fogva valóban csak a népszuverenitás gondolatkörében mehetnek végbe. Ahol hiányzik az államalkotó és alkotmányképező nagy történeti múlt felbecsülhetetlen hagyatéka, ott mesterségesen kell új alapköveket faragni és elhelyezni. Ahol hiányzik az eszmények kultuszában élt és vérzett ősök évezredes erőfeszítésével létrehozott, s jó-és balsorsban kipróbált szervezet és alkotmány, ott a jelennek kell kísérletezni olyan új alkotmány készítésével, amilyen az individualizmus gondolatvilágában eszményi lendületre alig képes kor fiaitól kitelik.

A magyar állam az alkotmányfejlődés terén ezeréves múltra tekint vissza. Ez az ezeréves múlt azonban nemcsak jelentős erőforrás, de nagy nyomatékkal determinálja is úgy a jelent, mint a jövő fejlődés útjait. És nem tűri meg a nivelláló és ekviparáló összehasonlítást a világháború káoszából felbukkant alakulatokkal és alkotmányos intézményekkel.

A kiáltóan jelentkező különbségeket nem szabad elhallgatni, még kevésbé elhomályosítani. Mert ezek a különbségek a magyarság államalkotó képességének, a bebizonyított kultúrfölénynek legfenségesebben világító, le nem tagadható és el nem vitatható gyönyörű bizonyítékai, sivár jelenünkben a jobb jövő zálogai.

*

Molnár Kálmán: Államelméletek lecsapódásai a tételes alkotmányjogban. Különlenyomat a Némethy Károly Emlékkönyvből. Pallas Rt. Nyomdája, Budapest, 1932