„Corpus sacrae coronae”: így él mindnyájunk tudatában a magyar nemzetnek mintegy időn s téren felülálló ideája. A történettudomány kimutathatja a Szent Korona-tan európai befolyásoltságát, s lassú kifejlődését; bizonyos az is, hogy a középkor szakrális állameszméjének korunkra maradt emlékei élnek benn[e] tovább, de [a] történelmi sors és államalkotó akarat küzdelmében a magyarság létének már-már metafizikai magvává vált, s a pusztán közjogi kérdésen túl nemzeti létünk legmélyebb problémáit hordozza magában. A Szent Koronát, e tan középpontjában álló szimbólumunkat, Szent László forrasztotta egybe abból a két koronából, melynek egyikét II. Szilveszter pápa küldte első nagy királyunknak, másikat a bizánci Dukas Mihály Gézának. Történelmünk változó századainak távlatában mély és súlyos jelentőséget nyer e nagy szimbólum kettőssége: jelzi mintegy annak a roppant erőjátéknak két sarkpontját, amelynek terében a magyarság életereje kivirágzik és felmorzsolódik, amelynek élménye tisztultabban vagy homályosabban a magyarság minden rétegét átjárta, s amely államszervezőinknek, művelődésünk bölcselőinek mindmáig legsúlyosabb gondja és rejtvénye: Kelet és Nyugat küzdelmét.

A szimbólum bujdosik a nép sorsában és öntudatában. Néha elmerül, az élet új lehetőségei s élményei elhomályosítják, azután ismét felvillan, tisztán és élesen, a történelem jelentős helyzeteiben, egy-egy nagy szellem látomásában vagy az egész nép élményében. Különös fontosságot nyer oly években, midőn a nemzeti élet bontakozását gátak szorítják le, s a nép figyelme önmagára fordul: sorsa s egyénisége kulcsát s értelmét keresi. Nem véletlen tehát, hogy az összeomlás óta egyre több és több szó hangzik a magyarság kelet-nyugati helyzetéről, hogy tudósok, írók s politikusok ez ellentétpár körül építik fel elméleteiket s jelképeiket, hogy legjobb szellemeink ez örök dilemma új értelmezésén fáradoznak, s hogy e bonyolult képlet napilapjaink kezén már unalmas és szürke klisévé kopott, amelyet napról-napra újra felhasználnak, anélkül, hogy igazi jelentésére gondolnának. Egyre vadabban burjánzó történelmi regényirodalmunk minden történetfilozófiai kérdést megnyitó „szezám tárulj”-ja már ez a formula, s ott tartunk, hogy idegenforgalmi szerveink ugyanakkor, midőn Kelet-Európa Hollandiájául magasztalnak, s már már gyanús hangossággal hirdetik európai színvonalunkat, az „ősi Ázsia lelkét” ígérgetik vendégeinknek, s lehet hogy nemsokára, valami turanizált Wotan-kultusz jegyében, fehérló-áldozatot fognak bemutatni önmagunk dicsőségére, s az idegenek szórakozására. A kérdés valóban sokrétű, s mennél több szó esik róla, annál bonyolultabbnak látszik. Kelet, nyugat inkább csak általánosságok; tudós ténymegállapítás keveredik bennük politikai akarattal, s nemzeti illúziókkal. A zavart csak fokozza a magatartás, az érték[e]lő hangsúlyok összevisszasága, s talán mindennél inkább az alapkategóriának: a történelmi idea logikai szerkezetének tisztulatlansága.

Minden történelmileg képződött, s történelmileg ható idea legalább is két erő eredője: történelmi kényszeré, s történelemformáló akaraté. Tér és idő adottságainak s emberi vállalkozásnak, a történelemben formát nyert életnek, s újat teremtő akaratnak küzdelmében kristályosodik ki, sors és magatartás összefonódása határozza meg formáját, s tölti meg tartalommal. Tény is, tétel is. Föld, nép és történelem tényei s hasonló emberi akarat tételei közt pedig ott kavarog, mindkettőt táplálva, s mindkettőből táplálkozva az élmény változékony, derülő-boruló, félhomályos rétege, melyben egyre tisztuló öntudatosodás felé szűrődnek a történelem sokrétű benyomásai, s amelyben támasztékot, lendítő erőt keres a sorsot újra s újra megkísértő akarat. A történelmi ideák mindenfajta leírásában külön kell tehát választanunk legalább ezt a három réteget: a tényekben megvalósuló, az élményben felderengő, s a harci vállalkozásokban tétellé fogalmazott ideát.

*

De mit értsünk „keleten” s  „nyugaton”? Azon a művelődési lejtőn, mely Nyugat-Európa felől indulva kelet felé tart, s melyen az utolsó századokban a civilizáció nedvei keletre szivárogtak, sokszor csupán a szemlélő helyzetétől függ, hogy mit hova számít. Számunkra századokon át Bécs jelentette Nyugatot, ugyanakkor, midőn a párizsi s frankfurti polgár Kelet kapuját látta a Duna-völgy e fővárosában. A Balkán felé a magyarság szűrőjén át jutottak el Európa nagy áramlatai, s ha az osztrákok szerették a Lajtánál meghúzni a Balkán határát, az erdélyi román számára a Regát jelenti ma is a lenézett Keletet.

E rétegeződésen túl, a művelődésbölcselet síkjában is egyöntetű-e a fogalmak használata? Vajon egész Európa „Nyugatot”  jelenti-e, s jellemezhető-e egyértelműen „Kelet” Ázsiának nagy, s egymástól lényegesen különböző kultúráival? S nem hallottuk-e már számtalanszor, s napjainkban is újult hangsúllyal, hogy például a németség, történelmének legnagyobb pillanataiban, a Nyugat ellen ütött pártot, szembeállítva a „hierarchiával” a „keresztény lélek szabadságát”, a „szellemmel”, a „rétor-burzsoával” a „mesterdalnokot”, az „empire of human civilization”-nel a faj új s önfejű mítoszát? Bizonyos: a Nyugat-Kelet mitológia mögött nem egyszer csupán európai testvérharc jelentkezik, s ha hiszünk az organizmus-gondolatban, mely szerint igazi kultúra csak a nép ösztöneinek, alkotóvágyának irányában fejlődhetik, akkor feltehetjük, hogy a keresztény-római-román „nyugatiság” elleni forradalmakban a még teljesen be nem olvasztott, meg nem keresztelt barbár népi ösztönök lázonganak; „a vér s emlékezet eretneksége ez”, ahogy mondani szokták, „az idegen parancs és fegyelem ellen”.

Van azonban a kérdésnek egy harmadik vetülete is, s ez annak a földrajzi övnek a problémája, amelyik Európa és Ázsia határán, a történelem valóságában, keletről és nyugatról ható erők változó befolyása között, szellemében megtermékenyülve, s harcokban morzsolódva, e reális adottságokhoz volt kénytelen szabni életét; övről szóltunk, mert tévedés volna a Kelet-Nyugat ellentétet a magyar szellemiség kizárólagos tulajdonául tekinteni. Joggal vagy jogtalanul a „Zwischeneuropának” nevezett öv minden népe, a lengyelektől a bolgárokig itt keresi művelődésének értelmét és sorsának kulcsát. A magyar dilemmának egyéni színezetet csupán a táj, nép, történelem, az élmény és a magatartás sajátossága adnak.

*

Ewald Banse, az expresszionista földrajznak e meglepő tehetségű megszállottja „Hintereuropa”-nak nevezi azt a területet, mely Lengyelországot, a Kárpát-medencét, s Romániát magában foglalja. Átmeneti, zavaros tájat lát benne, egymást keresztező ellentétek zűrzavarát, melyben előkelőség s lerongyolódottság, Berlin-párizsi kultúramímelés, és pusztai pásztorvilág színei csattannak el egymástól. E tér egyik szeletében, „éghajlatok, népek s kultúrák határán, Kelet s Nyugat harctereként, német magas-műveltség, s félázsiai alacsony kultúra között” terül el a magyar medence. [1]

Nem lehet célunk e tétel kiegészítésére s cáfolására Magyarország földrajzának részleteire kitérnünk. A lényeges jegyek közismertek. A „középeurópai tér” földrajzi szakértői a Duna-völgy vonulata, s az Alpok egyre halkuló dunántúli kicsendülése nyomán egy nagy nyugati terület szerves részeként kezelik a Kárpát-medencét; a magyar Balkán-politika a déli tárt kapukat, az Árpádok hódító politikáját, Bizánc és Sztambul felvonulási útjait emlegette; a középkor kelet-nyugati kereskedelme a Szepességen s a Királyföldön át bonyolódott le észak-s délkelet felé. De ezek csupán a kijárások; a magyar földrajztudomány legszilárdabb tétele, s a magyar államgondolat legbiztosabb támasztéka mindig az a csodálatos földrajzi egység marad, mely a Duna-völgy e nagy központi medencéjének hegy-és vízrajzában, táji tagozódásában megnyilatkozik. Bizonyos: e tájban sokféle elem vegyül, s „miliő”-jében, abban a sajátos atmoszférikus egységben, melyet természet, nép és történelem alakítottak ki, az idegen érezhet valami sajátos nyugat-keleti vegyületet; az idegen, akinek a Közel-kelet egzotikumát, „a romantika színes országát” ígérgeti a mozgékony reklám. De keleti-e mindaz, ami különbözik a „germán” tájtól? Vajon ez a „keletiség” nem külsőség-e lassanként, melyet megmutatunk, mint „ősi életünk” rezervátumát? Nem a Hortobágy-e ez csupán, s olyanféle „nomád kelet világának” keresztelt, vidékies, paraszti-pásztori életforma, melyek párjai nyugaton is megtalálhatók, akárcsak a gémeskutak? Nyugat színeit vajon csak Budapest kissé groteszk ma