Az újkori Európa legnagyobb uralkodói hódítói tanultak ebből a kézikönyvből, és igyekeztek belőle elsajátítani az uralkodói mesterség és a művészet érettségi tételeit. V. Károly éppoly haszonnal forgatta, mint Napóleon; az európai ízlés tanítómesterére, XIV. Lajosra nem kisebb hatással volt, mint a nagy keleti barbárra, I. Péterre. Mindazok a fejedelmi személyek, a hatalomnak mindazok a megszállottjai, akik elmélyedtek szinte kivonatosan tömör megfogalmazásaiban, éppoly kevéssé érdeklődtek ezeknek a megszívlelendő tételeknek a szerzője iránt, mint ahogy nem érdekel bennünket egy iskoláskönyv írójának az egyénisége. Ez a kis kézikönyv mindmáig tökéletesen megőrizte időszerűségét, sőt mintha a hatása, a tételeiből kiáradó meggyőző erő minden évszázaddal csak növekedett volna. Tanításai ma jelenvalóbbak, mint valaha. De szerzőjének gazdag, érdekes és talányos egyéniségét ez a kis könyv teljesen felszívta magába. Niccolò Machiavellit a végzet arra ítélte, hogy ebben a munkájában éljen tovább, ennek a tankönyvnek a tételei alapján jelenjék meg nemcsak az író, a politikus, hanem az ember is az utókor ítélőszéke előtt.

Az író, a politikus és az ember? A Machiavelli-problémának talán ez a gyökere, hogy miként lehet ezt a hármat különválasztani. A politikusról és az emberről tulajdonképpen nem tudunk sokat; mindenesetre kevesebbet, mint az egy reneissance egyéniségről feltételeznők. Firenzének a szülötte, polgára és szerelmese, azé a városé, ahol az élet minden időben bizonyos fokig világtörténeti feladat volt. A város politikáját hivatalosan irányító „tízek tanácsa” titkárának tisztségét töltötte be. Vezető politikai szerepet azonban sohasem játszott. Később Borgia VI. Sándor fiának, Cesarenak a szolgálatába lépett. A Borgiák akkor nagy családi hatalmat alapoztak meg, egész Közép-Itália felett uralkodtak, a pápától és Cesaretől függött akkor Firenze sorsa is. A Borgiák támogatták a firenzei republikát az Arno-menti város fejedelmi hatalomra szert tett bankár-dinasztiája, a Mediciek ellen. 1512-ben a Borgiák családi hatalma összeomlott, a Mediciek visszatértek Firenzébe. Machiavelli néhány hónapot börtönben tölt, sőt kínvallatás alá is fogják, mert állítólag részt vett a Mediciek elleni összeesküvésben. A börtönből kiszabadulva mindent megtett, hogy a firenzei égbolt új csillagainak kegyeibe férkőzzék, és megtarthassa hivatalát. Mint a legtöbb szabadfoglalkozású intellektuel, ő is sóvárogva vágyakozott, ha még oly csekély de biztos jövedelemre. A Mediciek azonban nem bocsátották meg neki a Borgiák odaadó szolgálatát, jóllehet tovább nem üldözték, sőt Giulio Medici bíboros, a későbbi VII. Kelemen pápa, V. Károly ellenfele, a reneissance egyik legnagyobb szabású fejedelmi egyénisége kegydíjban is részesítette. Machiavelli, aki előtt végleg bezáródott a közszereplés kapuja, csalódottan és szegényen, percussioi földecskéjére vonult vissza. Irodalmi működése voltaképpen ekkor kezdődött. Percussioi magányában alkotta minden jelentős művét. Ezeknek a sorát a „Discorsi” nyitotta meg, amely Livius nagy történeti művének szabad felhasználásával Róma példáján igyekezett megmutatni a biztos utat az állam naggyá és hatalmassá fejlesztéséhez. A „Discorsi” az újkori történetbölcselet korszakos útjelzője. Machiavelli történelemszemléletében voltaképpen Oswald Spengler kultúrmorfológiája veti előre árnyékát; az államok élő szervezetek, csiráznak, kibontakoznak, fejlődnek, elérkeznek a tetőponthoz, azután fokozatosan hanyatlanak. Újra előretörhetnek azonban, ha elegendő életerővel rendelkeznek. Ez az életerő, virtù talán Machiavelli történelemszemléletének és politikai tanításának a gyökere, ennek a fogalomnak az értelmezésétől nagy mértékben függ Machiavelli intencióinak megértése és értékelése. A „Discorsi”-ban Machiavelli azt tanítja, hogy a köztársaság a legtökéletesebb államforma. Egyébként azonban Machiavelli szerint az államok fejlődése és virágzása nem a közösség, hanem kizárólag a nagy vezetők műve és érdeme. Az isteni gondviselésnek semmi része sincs az államok virágzásában és hanyatlásában. A politikai fejlődést kizárólag az államérdek irányítja és irányíthatja. A politikai életben ennek az érdeknek minden egyéb szempontot alá kell rendelni. Erkölcsi és vallásos meggondolások ebben a vonatkozásban nem egyebek célszerűtlen gátlásoknál. Machiavelli ily módon lefektette az isteni és erkölcsi törvényektől független államrezon kiszámíthatatlan jelentőségű modern tanítását.

Ha az államok sorsát a vezetők egyénisége és működése szabja meg, akkor elsőrendű kérdés, hogy milyen legyen egy ilyen vezető? Ez a kérdés készteti Machiavellit az uralkodás kézikönyvének megírására. Így jön létre a fejedelmi magatartásnak, a hatalom tudományának tankönyve: „Il Principe”, „A Fejedelem”. A „Discorsi” és „Il Principe” tanítását kiegészítik dialógusai, amelyek közül különösen említésre méltó „A háború mesterségének hat könyve”, amelyben annak a szükségessége mellett tör lándzsát, hogy Itáliát ne zsoldosok, hanem egy néphadsereg szabadítsa fel.

Élete alkonyán Giulio Medici bíboros megbízza közös szülővárosuk, Firenze történetének megírásával. Műve tökéletes ellentéte a középkori történetírásnak. Istennek éppoly kevéssé jut hely Firenze sajátos történetének irányításában, mint ahogy az államok fejlődésének és életének vizsgálatából teljesen kizárta a természetfeletti és erkölcsi világrendet. Az isteni gondviselés helyére azonban új egyetemes érvényű szabály lép: a milieu, a környezet, amelynek adottságai végzetszerűen megszabják az emberek törekvéseit és cselekedeteit. A reneissance jogászai és filozófusai, különösen Jean Bodin és Theophrastus Paracelsus, előszeretettel foglalkoztak a környezetnek az emberre gyakorolt hatásával, de a történeti fejlődésre a milieu elméletet következetesen Machiavelli alkalmazza először.

Machiavellinek, az írónak másik arcát örökítették meg rendkívül pajzán vígjátékai, a „Clizia” és a „Mandragola”, amelyek fontos állomásai az olasz drámaírás és irodalmi próza fejlődésének. Szatirikus korképeknek keresztelték el ezeket a vígjátékokat, amelyekből teljesen hiányzik Boccaccio könnyed kecsessége. Valóban mintha ezekben is a történeti kritikus józan, kiábrándult szemlélete nyilatkozna meg, aki most nagy tárgyak, nemzetek és államok sorsa helyett esendő kis emberek ragadozó természetére irányítja figyelmét.

*

Machiavelli, a „Discorsi”, „Istorie Fiorentine”, „Mandragola” szerzőjét teljesen felszívta magába Machiavelli, a „Principe tankönyvírója”. Egyedül ennek a könyvnek köszönhette a firenzei író és politikus, hogy nevéből alkották a politikai siker érdekében elkövetett minden aljas praktika gyűjtőnevét, a machiavellizmust. Ez a gyűjtőnév a felvilágosodás kora óta lett minden olyan aljasság kifejezője, amely a hatalom érdekében történik. Író és könyve a XVIII. és XIX. században úgy szerepel, mint a politikai aljasság tanítómestere és iskoláskönyve. Jogos ez a vád? Ha ezzel a váddal kapcsolatban a „Principe” tanítását meg akarjuk érteni, két szempontot kell elkülöníteni egymástól: mit mond Machiavelli, és mi a célja azzal, amit mond? Mert nem kétséges, hogy a hatalom tankönyvírójának a tételek egyszerű felsorakoztatásán kívül valami célja volt művével. Sőt az emberi lélek ismerete mellett azt is feltételezhetjük, hogy ezzel a céllal maga a szerző sem volt tisztában: ez a cél, amely egyéniségéből, alkatából következett, talán előtte is rejtve maradt.

*

Machiavelli ezt tanítja: az állam a legfőbb jó, minden egyéb érdeket és értéket alá kell vetni az államérdekeknek. Az állam senkinek sem tartozik felelősséggel. Autonóm tehát, önmaga a saját bírája és papja, az isteni tanításoknak nem tartozik semmiféle felelősséggel, semmi köze sincs amazokhoz. A politika nem lehet sem erkölcsös, sem erkölcstelen, mert kívül áll minden erkölcsi törvényen, egyetlen normája a siker. Aki az állam érdekében cselekszik, az szükségképpen erényesen cselekszik. De ez nem elég. Éppen ennyire alapvető tanítása a „Principe” szerzőjének, hogy az állam egyetlen ember személyiségén alapszik. Az állam érdeke tehát azonos egyetlen ember érdekével, erény, virtù tehát az, ami ennek az embernek az érdekében történik. Harmadszor pedig az is alapvető, hogy Machiavelli állama nemzeti állam, tehát modern értelemben vett állam, amely többé-kevésbé magában foglal egy nemzeti közösséget. A nemzeti állam alapításának és fenntartásának záloga a nemzeti hadsereg, vagyis lényegében az általános hadkötelezettség. Ezt mondja Machiavelli függetlenül attól, hogy mi volt a tudatos, vagy öntudatlan célja azzal, amit mondott. S hogy az utókor miért látta oly félelmetesnek ezt a tanítást, amely számunkra meglehetősen kézenfekvő, annak a magyarázata alapjaiban nagyon egyszerű. Machiavelli állama felett semmiféle magasabb hatalom nem lebeg, mint ahogy Raffael stanzáján Attila, a démoni hódító felett ott lebeg az isteni követek alakja. Nem lebeg felette sem Isten, sem az emberi jóság és méltóság, amelyet a felvilágosodás Isten helyére ültetett. Machiavelli állam öncélú, és minden öncélúság démonikus.

Hogyan értelmezzük Machiavellit? Machiavelli értelmezésének, rejtett intenciói feltárásának könyvtárra menő irodalma van. Kezdjük a legegyszerűbb kézenfekvő értelmezéssel: ez a természetes és egyszerű értelmezés, amelynek igen sok híve van, abból indul ki, hogy Machiavellinek teljesen igaza van. Ricardo Bacelli, a kiváló modern olasz politikai író és Machiavelli-interpretátor megállapítja, hogy Machiavelli erény alatt lényegében aktivitást ért. Szerint Machiavelli képe az államférfiról valóban megfelel az államférfi ideáljának. Az államférfinak csak azt kell mérlegelnie, vajon a rendelkezésére álló eszközök alkalmasak vagy alkalmatlanok-e a maga elé tűzött cél elérésére. Jó vagy rossz a politikai szempontjából kizárólag a siker kérdése. Lényegében ugyanebből a modern szemszögből értelmezi Machiavellit Hans Freyer, ismert nevű modern német állam-és társadalombölcselő. Freyer szerint a „Principe” a politikai bölcsesség örökérvényű foglalata, mert Machiavelli meglátta azt, hogy az állam normális állapota a szükségállapot, és a politikai magatartást sohasem az erkölcs, hanem az óra parancsa és hatalma dönti el.

Ezzel a modern állásfoglalással szemben a XIX. század számos nagy történetírója és gondolkodója, így többek között Ranke, Macaulay, Villari, Hegel szerint Machiavellit nem időtlen elvek szerint kell megítélni, hanem a korából kell megérteni. Machiavelli korában, a reneissance széttöredezett, elaprózott, anarchisztikus állami és társadalmi viszonyai mellett csak ily módon lehetett államot alkotni. Hegel Machiavelli tanításait követendő példának állítja a XIX. század első felének hasonlóképpen széttöredezett, elaprózott, anarchisztikus német politikai élete elé. Villari, a legnagyobb olasz történetíró szerint Machiavelli az első igazi olasz patrióta. Az olasz nemzeti állam nem egyéb, mint az ő álmának megvalósulása.

Nagyításhoz kattints a képre!

Nyilvánvaló, hogy a felvilágosodásnak el kellett ítélnie Machiavellit, mint a barokk abszolút királyi hatalom visszaéléseinek és gyalázatosságainak sugalmazóját. A felvilágosulás nagy előfutárai és betetőzői azonban valami törést éreztek a „Principe”-ben. Úgy érezték, hogy Machiavelli túllőtt a célon, és veszedelmesen megközelítette a szatírát. Ki hisz Rabelaisnak, Voltaire-nek vagy Swiftnek, ha a hatalmasokat dicsőítik? Hátha Machiavelli szántszándékkal dicsérte agyon ezeket a hatalmasokat, akiknek az emberiség ki van szolgáltatva? Machiavelliben a felvilágosodás politikai kritikájának előfutárát kezdték sejteni. Machiavellinek eszerint az lett volna a célja, hogy mint republikánus leleplezze azoknak az egyszerű és átlátszó módszereit, akik az emberiséget gonosz uralmuk alá kényszerítik. A „Principe” tehát minden idők legvéresebb politikai szatírája lenne. Hogy a hatalomra törők komolyan vették és felhasználták, ez csak az elnyomók és leigázottak szánalmasságát bizonyítja. Ez a felfogás lényegében már Baconnél, a modern racionalizmus apjánál is fellelhető. Machiavellinek, a leleplezőnek, a szatirikusnak igazi felfedezője azonban Rousseau. A „Principe” a nagy humanista kedvenc olvasmányai közé tartozott. Rousseau Machiavellit az emberiség és [a] felvilágosodás előfutárának, a hatalmasok elleni küzdelem titkos élharcosának tekintette, aki az irónia mindennél veszedelmesebb fegyverével harcol. Rousseau, aki maga sokkal inkább hajlott a pátoszra, mint az iróniára, Machiavellinek a fejedelemről alkotott portréjában nem annyira iróniát látott, mint inkább a felháborodás pátoszát csodálta benne. Machiavellit „honnête homme et bon citoyen”-nek nevezi. Diderot az „Encyclopédie”-ben is úgy emlékszik meg a „Principe”-ről, mint valami szellemes szatíráról.

Haladjunk tovább a önmagunkkal, társadalmunkkal és az emberiséggel való elégedetlenségnek azon az útján, amelyen a szatirikus elindul, és végül eljutunk az őrülethez. P. König, modern svájci Machiavelli-kutató a „Principe” szerzőjét, az embert és az írót Nietzschéhez hasonlítja. Tudjuk, hogy a hatalomhoz való győzelmes akarat nagy modern álmodója maga félszegségekkel, félelmekkel, alacsonyabbrendűségi érzésekkel telített, örökké a lelki felbomlás kísérleteivel küzdő ember volt. König szerint Machiavelli is, aki politikai téren mindig sikertelenül működött, és az élete csupa megoldatlanság volt, hasonló egyéniség lehetett. Ahogy Nietzsche oly módon akart győzedelmeskedni emberi gyengeségein, lelki gyökértelenségén, alacsonyabbrendűségi érzésein, hogy megalkotta az emberfeletti ember képét, úgy a politikailag és emberileg gyenge és tehetetlen Machiavelli is kivetítette magából az abszolút önkényuralom utópiáját. Machiavellinek a tökéletes fejedelemről alkotott képe tehát nem egyéb, mint egy sikertelen, kettétört élet vágyálma. König szerint Machiavelli lelki életének és egyéniségének tévelygő hajója számára nem maradt más mentőhorgony, mint az erő utópiája. Machiavelli teljesen elvesztette vallásos hitét, sokkal inkább mint például a reneissance természetbölcselői, akiknek a vallás pótlására még mindig ott volt a mágia: elvesztette hitét, elvesztett minden középkori közösséget, és ily módon akart új hitre szert tenni, az erő hitére.

Felsorakoztattuk mindazokat a portrékat, amelyeket az emberiség a századok folyamán a „Principe” szerzőjéről – és mindenek felett a „Principe” szerzőjéről – alkotott. Kétségtelen, hogy mindegyikben lappang az igazság egy szikrája. Machiavellinek az a tanítása, hogy a politikai cselekvés autonóm valami, aminek semmi köze a valláshoz és az erkölcshöz, megfelel a modern politikai fejlődésnek. Bizonyos, hogy Machiavelli nagy hazafi volt, minden eszközzel meg szerette volna valósítani széttöredezett, idegen uralmak bilincseibe vert nemzete egységét. Nyilvánvaló, hogy korából kell megértenünk, hiszen világképe teljesen a reneissanceban gyökerezett, még teljesebben, mint legtöbb nagy kortársáé. Valószínű az is, hogy túlzásainak némi szatirikus éle van, hiszen az író, a tudós, az államférfi gyakran látja egyszerre belülről és kívülről a dolgokat, és ez a kettős látás mindig iróniához vezet. Végül bizonyos értelemben álmodónak is nevezhetjük, hiszen minden szellemi alkotás az elégedetlenség érzéséből, valóság és szándék ellentétéből fakad. Mindez igaz – és mégis úgy érezzük, hogy valami még mindig hiányzik Machiavelli egyéniségéből. Úgy hisszük, hogy a „Principe” szerzője elsősorban nem államférfi és nem tudós, nem próféta és nem utópista volt, hanem író. Nem szépíró és nem történetíró, hanem egyszerűen író: az amit ma közírónak, publicistának, esetleg más szemszögből nézve literátornak nevezünk – tehát valaki, akinek az a szenvedélye és elhivatottsága, hogy Eötvös József szavaival élve „korának uralkodó eszméit” megörökítse, írásba foglalja, kifejezze. Machiavelli diplomáciai működése tulajdonképpen nem állt egyébből, mint a tett emberei mellett betöltött titkári és írnoki szolgálatból, mint ahogy a mai államférfiak is tartanak maguknak házi tollforgatókat. Már Jakob Burckhardt, majd a modern szellemtörténeti kutatás eszközeivel Konrad Burdach megállapította, hogy milyen döntő szerepük volt a reneissance szellemiség kialakításában a literátoroknak, „titkároknak”, közíróknak. Burdach szerint az új irodalmi stílus az udvari kancelláriákban bontakozott ki. Tudjuk, hogy a literátor, a közíró gyakran egymás után ellentétes eszméket képvisel, ugyanazzal a hévvel és nem ritkán ugyanazzal az őszinte meggyőződéssel. A literátornak, a közírónak mindennél fontosabb maga a kifejezés, a megszólalás; ki akarja fejezni azt, hogy amit a politikai és társadalmi életben maga körül lát és tapasztal, és még inkább azt, amit megsejt és megérez. A túlzás bizonyos fokig hivatásához tartozik. Ha feladatát könnyelműen és felelőtlenül teljesíti be, mérgező hatással lehet nemcsak kortársaira, a jelenre, hanem az utókorra, a jövőre, távoli évszázadokra is. A publicista, a szónak abban a legtágabb értelmében, ahogy most megemlékezünk róla, az írott szó mágusa. Mágiája gyakran éltet és segít, de gyakran öl is. Machiavelli egy féktelen és erőteljes korszaknak egyik legtehetségesebb közírója, publicistája volt. Ne feledkezzünk meg erről a Machiavelliről sem, aki nem volt egészen államférfi, és nem volt egészen tudós, nem volt vérbeli drámaíró, sem elszánt reformátor, hanem igazi író volt, közíró, egy korszak politikai és társadalmi arcának kifejezője és megörökítője. Ahogy régi képekben ott térdel a donátor vagy a piktor kicsiny alakja, úgy áll Machiavelli, a literátor, a közíró oldalt, mintegy a kép sarkában korának erőszakos és hatalmas törtetői és cselszövői, egy XI. Lajos és Aragóniai Ferdinánd, Francesco Sforza és Cesare Borgia, VIII. Henrik és II. Gyula mellett. Ez a visszahúzódás „a kép sarkába” Machiavelli művének és működésének egyik rejtett értelme.

*

Abban az időben, amikor Frigyes, Poroszország trónörököse a „Principe” tanulmányozásába és cáfolatába mélyedt, már külsőleg is, lelkileg is messze túljutott azokon a viharokon, amelyek majdnem trónutódlási jogától való megfosztásához vezettek: apja elleni lázadásán, szökésén, „cinkostársa”, Kate hadnagy kivégzésén, küstrini várfogságán, és apja akaratához való megtérésén. Az apja, Frigyes Vilmos már komolyan betegeskedett, és a megtért tékozló fiúnak mind nagyobb szerepet juttatott országa kormányzásában, amelyet ő formált Európa legjobban megszervezett katona-és hivatalnok-államává. Talán éppen azért fájt kétszeresen Frigyes Vilmosnak fia hűtlensége, s talán éppen azért töltötte el kettős örömmel és elégtétellel uralkodói hivatásához való megtérése, mert érezte, hogy ő maga nem tud élni azzal az eszközzel, amelyet megteremtett, a tökéletes katonai és hivatalnoki gépezettel, és fiának szánta azt a feladatot, hogy ezt a gépezetet valamely nagy cél érdekében működésbe hozza. Az öreg Frigyes Vilmos megelégedett azzal, hogy ennek a nagyszerű katonai és bürokratikus szervezetnek a birtokában a második hegedűs szerepét játssza az Ausztriai-ház oldalán minden sérelem dacára, amelyet a Habsburgoktól elszenvedett. Nagy Frigyes előtt akkor már tisztán állott a nagy feladat: az apja által megteremtett nagyszerű eszközt az Ausztriai-ház ellen felhasználni. A „Principe” cáfolatát, az „Antimachiavell”-t a trónörökös 1738 végén  és 1739 első felében írta. Az „Antimachiavell” első fejezeteit 1739 májusában küldte el Voltaire-nek. A felvilágosodás fejedelmét akkor még személyesen nem ismerte, de rajongott érte, és meghitt levelezésben állt vele.

Frigyes azok közé tartozott, akik Machiavelliben nem a felvilágosodás előfutárát, hanem ősi ellenségét, ősi tagadóját látták, a sötétség sátáni szolgáját, aki egyedül arra törekszik, hogy a gonoszságot uralomra segítse a Földön. Frigyes nem tudja elég keményen és élese ostorozni a firenzeit, az írót és az embert egyaránt. A „Principe” gonoszságot és aljasságot tanít, tehát szerzője is csak gonosz és aljas lehet. Frigyes negatív előjellel is osztja a felvilágosodás egyszerű és naiv hitét az emberi léleknek és cselekedeteinek, alkotásainak egységében, harmóniájában. Az éles, szenvedélyes, polemikus hang mellett olyan megragadó emelkedettség és pátosz csendül ki a vitairat soraiból, amely nem marad el a felvilágosodás legnagyobb szellemeinek nemes ékesszólása és lendülete mögött. Iróniának és pátosznak ez a zavartalan keveredése valójában Frigyes körülrajongott mesterének, Voltaire-nek stílusát és látásmódját tükrözi, az „Antimachiavell” irodalmi és publicisztikai remekmű, amely azért nem lett soha a német irodalom közkincse, mert szerzője franciául írta meg, s így osztotta azoknak az irodalmi alkotásoknak a tragédiáját, amelyek nem tartoznak bele a nemzeti irodalom közösségébe.

Frigyes 1739 közepe táján fejezi be az „Antimachiavell”-t, 1740. május 31-én meghal az öreg Frigyes Vilmos, és fia II. Frigyes néven Poroszország trónjára lép. 1740. október 20-án pedig meghal VI. Károly, és lánya, Mária Terézia követi Ausztria és Magyarország trónján, amelynek szilárdságát a leányági örökösödés megingatta. Nagy Frigyes felajánlja, hogy Mária Teréziát a trónjára emelt igényekkel szemben megvédelmezi, ha megkapja Sziléziát, Ausztria egyik legértékesebb tartományát. Mikor ajánlatát Mária Terézia elutasítja, benyomul Sziléziába, és meghódítja a tartományt. Ez a sziléziai hódítás teszi a szegény Poroszországot Ausztriával versenyző első német hatalommá. II. Frigyes egész magatartása a sziléziai kérdésben nagy mértékben megfelel Machiavelli tanácsainak, amelyeket Frigyes a „Principe” cáfolatában oly éles bírálatban részesített. Ezekről a külső tényekről nem szabad elfeledkeznünk, ha az „Antimachiavell” történeti helyét meg akarjuk állapítani.

Miben rejlik ennek a bírálatnak a lényege? Úgy is feltehetjük a kérdést: miben rejlik ennek a bírálatnak a történeti háttere? Hol találjuk meg azt a szellemtörténeti ütközőpontot, amely Machiavellit Nagy Frigyestől elválasztja? Nagy Frigyes a felvilágosodott abszolutizmus legnagyobb és legjellegzetesebb képviselője. Az alapvető állásfoglalás, amelyből Frigyes a „Principe” bírálatában kiindul, a királyi hivatás kötelességeiről szóló tanítás. Ez a tanítás pedig a felvilágosodott abszolutizmus fő tantétele. Ez a tanítás, hogy a királynak kötelességei vannak népével és államával szemben, teljesen távol áll Machiavellitől, és mélységesen idegen a barokk kortól, amelynek uralkodó oly híven követték Machiavelli tankönyvének útmutatásait. Ha feltételezzük, hogy a fejedelemnek államával szemben erkölcsi kötelességei vannak, és ezeknek [a] teljesítéséért felelősséggel tartozik, akkor már nem állíthatjuk, hogy ő egyszerűen azonos az állammal, mint ahogy azt Machiavelli és a barokk kor vallotta és hirdette. Egyáltalán az erkölcsi felelősség fogalma Machiavelli fejedelmi koncepciójától teljesen idegen. Ez a nagy ütközőpont Machiavelli és Nagy Frigyes uralkodó elgondolása között. Nagy Frigyes is az abszolút hatalom híve, de rousseauiánus abszolutista, a felvilágosodás szellemi neveltje: az ő királyát a népek állítják az élre, hogy gondoskodjék [a] nyugalmukról és fennmaradásukról. Ezért az uralkodó népének első szolgája. Tudjuk, hogy ez a szólam milyen komoly valósággá vált Nagy Frigyes uralkodói ténykedésében. A királynak, az első szolgának kötelességei vannak, erkölcsi felelősséggel tartozik. Nem hordozza tehát önmagában a saját igazolását, mint a barokk kor istenkirályai. William Oncken, Nagy Frigyes korának kiváló történetírója így fogalmazza meg az „Antimachiavell” alapvető posztulátumát, amelyet Nagy Frigyes uralkodása folyamán igyekezett megvalósítani: a királyság újjászületése a polgári erény útján. Ez a megfogalmazás nagyon mélyreható, talán megvilágosítóbb, mint ahogy azt maga Oncken is sejtette. A polgári korszak az, amely az állam és az állampolgárok kölcsönös kötelességeinek és felelősségének alapjára helyezkedik, és Nagy Frigyes, a felvilágosodott abszolutizmus legnagyobb alakja, voltaképpen erre a polgári álláspontra helyezkedve bírálja a reneissance és a barokk fejedelmi ideálját. Az „Antimachiavell” a francia forradalom kitörése előtt pontosan félszázaddal íródott; fél évszázad múlva uralomra jut a polgárság politikai koncepciója, a polgári állam-és társadalomszemlélet.

Valóban olyan nagy a különbség az abszolutizmus és a polgári korszak államszemlélete között? Ezt a kérdést így is feltehetjük: valóban olyan nagy-e a különbség Machiavelli és Nagy Frigyes fejedelmi ideálja között? A polgárság által kialakított nemzeti állam, és ennek végső kiteljesedése, a modern imperializmus voltaképpen megvalósította Machiavelli eszméit az állam teljes autonómiájáról. A modern állam, amelyet a polgárság hívott életre, önmagában hordja a saját törvényét, nem ismer maga fölött isteni törvényt. Ha most a fejlődésnek ezt a vonalát Machiavelli és Nagy Frigyes uralkodói ideáljaira vonatkoztatjuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kötelesség követelményeitől eltekintve a gyakorlatban nincs nagy különbség a kettő között. Mind a kettő a hittel és az isteni dolgokkal szemben teljesen közömbös. Amikor az az alapvető kérdés kerül szóba, hogy mi a jogos és mi a jogtalan háború, akkor Nagy Frigyes lényegében ugyanazt tanítja, mint Machiavelli, csak a megfogalmazás „polgári”, ami azt jelenti, hogy ahol Machiavelli az uralkodó akaratáról és érdekéről beszél, ott Nagy Frigyes az uralkodó kötelességét hangoztatja. Nagy Frigyes legfontosabb történelmi munkájában, a „Historie du mon temps”-ben, amely tulajdonképpen saját történeti magatartásának az igazolása, számos olyan okoskodást találunk, amelyek nem egyebek, mint Machiavelli tételeinek gyakorlati alkalmazásai. A firenzei államférfi és a nagy porosz király fejedelmi ideáljának viszonyát ebben a mondatban foglalhatjuk össze: az „Antimachiavell” a polgárosult „Principe”.

*

In Machiavelli és Nagy Frigyes A Fejedelemről. Officina Nyomda- és Kiadóvállalat, Budapest, 1942, 3-15