Ez a kérdés tényleg a Monarchia alapproblémájának tekinthető, s egyre nagyobb erővel nyomul előtérbe azóta, hogy a Monarchia népei a középkor politikai aléltságából mind teljesebb öntudatra jutnak. Ha majd a felelős államférfiak, majd a nép köréből alulról felmerült reformterveket vizsgáljuk, a következő három alapvető koncepcióra bukkanunk.

1. Oly törekvésekre, melyek a nemzetiségi elvet mereven keresztülvinni akarják. A Monarchia a benne élő népek etnográfiai hovatartozása szerint volna egy egységes szövetséges államon belül autonóm államokra bontandó. Ez a terv már a kremsieri országgyűlésen felmerült, s legszélsőségesebb kifejtését találta a román Popovici, majd Richárd Charmatz munkájában.
2. Oly törekvésekre, melyek a történelempolitikai individualitásokhoz ragaszkodva, eme történelmi keretek konzerválásával akarnák az új rendet felépíteni. Ezt az elméletet báró Eötvös József állította fel, s különösen cseh írók és publicisták részéről talált felkarolásra.
3. Oly törekvésekre, melyek a mai történelmi keretek épségben tartásával a vallási mintájára kiépített nemzetiségi autonómiában keresik a kérdések megoldását. Ezt az eszmét tudtommal először Kossuth Lajos vetette fel, [1] de legátgondoltabb és legtudományosabb kifejtésre a Karl Renner munkáiban talált.

Véleményem szerint a három terv egyike sem vezetne megnyugtató megoldásokhoz. (…)

Ezekből a meggondolásokból a következő három alapelvet vonom le ama probléma megoldásának vezető szempontjául, mely minket foglalkoztat:

1. Biztosítani kell az életképes nemzeti államiságok kialakulásának lehetőségeit.
2. Biztosítani kell a nemzetiségi kisebbségek hatékony védelmét a nemzeti államokon belül.
3. Biztosítani kell az új államok olyan organikus kooperációját, mely újabb összeütközéseket lehetetlenné tesz úgy közöttük, mint nemzetiségeik között.

A Monarchia mai kereteiben az új egyensúly nem teremthető meg

Emez elvek alkalmazásával minő volna a Monarchia népeinek új alkotmánya?

A Monarchiának öt olyan nemzete van, mely mindenben megfelel a történet-politikai individualitás kritériumainak: a magyar, a német, a lengyel, a cseh és a horvát-szerb. Mindegyiknél megvan a több-kevésbé zárt telepterület, elegendő számú és kulturális súlyú népesség önálló nemzeti lét folytatására, a történelmi öntudat kontinuitására.

Az egyes államok területeinek megszabásánál a lehetőségig figyelembe veendők a történelmi keretek, a szilárd geográfiai határok, a gazdasági egymásrautaltság. Emellett arra kell törekedni, hogy az illető nemzet a maga területén lehetőleg kompakt többségben maradjon s ott, ahol nyomósabb érdekek nem kívánják, ne terheltessék meg túl nagy nemzetiségi kisebbségek által.

E feladatokat csakis a történelmi múlt s jelen gazdasági és etnográfiai adottságok alapos ismerői oldhatnák meg megnyugtatóan, és részletekben is. Nekünk itt nemcsak nem célunk utópisztikus határkiigazításokat csinálni, csak egy lehető új egyensúly-állapot körvonalait akarjuk megrajzolni.

Az öt nemzet elhelyezkedése körülbelül a következő volna a Habsburg-monarchia mai keretében. (A háború által teremtett új helyzet következményeit a terv szempontjából a következő fejezetekben fogjuk levonni.)

1. Magyarország, Horvát-Szlavónországok nélkül úgy történelmileg, mint geográfiailag, mint gazdaságilag szilárd és megbonthatatlan egységet alkot. A magyarság természetes gazdasági és kulturális hegemóniája itt képes volna zavartalan és eredményes kooperációt létesíteni az ország többi nemzetiségeivel, ha szakít a feudalizmus esztelen asszimilációs politikájával. Látni fogjuk, hogy a tervezett új alkotmány egy ilyen változás minden garanciáját magához fogja hordani.
2. Ausztria, az örökös tartományok német történelmi magja (Alsó-és Felső-Ausztria, Tirol, Stiria és Karintia). Az osztrák-németek helyzete számra nézve nem vezető ugyan, de oly nagy kulturális és gazdasági erőt képviselnek, s oly fontos közvetítő feladatot vannak hivatva teljesíteni a Monarchia északi és déli szlávjai között egyrészt, a Németbirodalommal másrészt, hogy szerepe az új államszövetségben akkor is jelentékeny lesz, ha elveszíti hegemóniájának azt a részét, mely immár nem felel meg a tényleges gazdasági és kulturális erőviszonyoknak.
3. Csehország, Vencel koronája országaiból. A számra nagyon tekintélyes, gazdasági és kultúrerőben pedig még mindig vezető német kisebbség legmesszebbmenő kielégítése az új közjogi kereten belül az új államszövetség egyik legfontosabb problémája lesz, de a cseh nemzeti igények kielégítésével nem lesz többé semmi akadálya annak, hogy a német kisebbség által követelt adminisztratív kettéosztás tényleg megvalósíttassék.
4. Lengyelország. A mai Galícia 4.500.000 lengyelével és 3.700.000 rutén lakosságával teljesen alkalmatlan a történelmi lengyel nemzet jogos igényeinek kielégítésére. A ruténok által követelt bifurkáció Nyugat-és Kelet-Galícia között sem oldana meg semmit. Így sem jutnánk életképes államalakulatokhoz, hanem egy minden eddiginél veszedelmesebb lengyel és orosz irredentát hívnánk életre. Ez a kérdés a Monarchia mai határai között nem oldható meg. Csak a háború teremtette új helyzet vezethet megnyugtató megoldásra, miről a következő fejezetben fogunk szólni.
5. Illyria. E néven volnának összefoglalhatók a délszlávság telepterületei, melyek immár véglegesen eljutottak teljes nemzeti szolidaritásuk tudatára. Ez alakulás kulturális fókusza Horvát-Szlavón-Dalmátország volna, melyhez Krajna, továbbá Isztria és Stájerország szláv területei és Bosznia-Hercegovina volna csatolandó. Ez az új alakulat – okos külkereskedelmi és nemzetközi politika mellett – ugyan életképes volna, de a délszlávság öntudata ma már oly erős, hogy a Monarchián kívüli szerbség törzse immár elválaszthatatlanul összefügg a Monarchián belüli délszlávság problémájával. E vonatkozásról szintén a következő fejezetben lesz szó.

A Monarchia jövője s a háború által teremtett új helyzet

Látjuk, hogy a Monarchia új alkotmányszervezési problémáját nem is lehetett volna a háború előtt megoldani. Úgy a lengyel-, mint a délszláv kérdés még nem volt érett a megoldásra. Fejlődéstörténeti szempontból nézve, a háborúnak legnagyobb eredménye éppen az, hogy a lengyel és a délszláv területeknek tabula rasa-t csinált. S immár nincs semmi akadálya annak, hogy a történelmileg, gazdaságilag és kultúrában összetartozó lengyel és délszláv területek egyesíttessenek, s ezáltal megnyugtatólag befejeztessék egy folyamat, mely – ha az egyesítés nem történik meg – Európa békéjének továbbra is Achilles sarka marad.

Galícia és Orosz-Lengyelország egyesítéséből egy szilárd alapokon nyugvó, körülbelül 200.000 km² területen 20-21 millió lakost számláló állam jönne létre, hol a lengyelségnek elegendő számbeli fölénye volna (körülbelül 14 millió), nem is beszélve igen jelentékeny kulturális, gazdasági és történeti előnyeiről. Egész kétségtelen, hogy ez az alakulat, mely a Balti-tenger felé könnyen kikötőhöz juttatható, mindazt kielégítené, ami a lengyel államalakulási törekvésben fontos és lényeges. Az új nemzettest előnye olyan nagyok és szembeötlők volnának, hogy ezzel szemben a lengyelség utógondolat nélkül lemondhatna németbirodalmi részeiről, melyekről a mai Németország sem stratégiai, sem gazdasági szempontból alig volna hajlandó lemondani, s melyekben a német kultúra oly hódításokat tett, hogy azok többé alig volnának visszacsinálhatók. Az új lengyel állam – ha felállítását egyidejűleg egy okosabb és megértőbb nemzetiségi politika kísérné a Németbirodalomban a lengyel diaszpórával szemben – véglegesen megoldaná a lengyel kérdést, s csatlakozása a dunai konföderációhoz, mint látni fogjuk, épp úgy megfelelne a lengyel fejlődés belső logikájának, mint az európai béke szükségleteinek.

Ami most már a rutin kisebbség sorsát illeti az új alakulattal szemben, az kétféleképpen volna biztosítható. Ha a független Ukrajna csakugyan állandósul, akkor neki volnának átengedhetők Kelet-Galícia zárt rutén telepterületei ama méltányos koncessziók fejében, melyeket Oroszország a felállítandó lengyel állam érdekében tenni fog. A lengyel állam nem veszítene sokat 2-3 millió rutén eltávozásával, akikre a nagy ukrajnai állam különben is olyan vonzóerőt gyakorolna, hogy az új lengyel államiság nehéz helyzetbe juthatna vele szemben. Ha azonban egy ilyen megoldás akár lengyel, akár rutén szempontból nem bizonyulna keresztülvihetőnek, semmi akadálya sem volna annak, hogy a rutén telepterületnek külön autonómia adassék, például oly formában, ahogy jelenleg a Társországok Magyarországhoz állanak.

A délszláv kérdés megnyugtató megoldása szintén csak ugyanezen alapelvek szerint volna elképzelhető. Az új Illyriának magában kellene foglalnia az összes horvát, szerb és szlovén területeket. A mai Horvát-Szlavónország, Dalmácia, Isztria, Bosznia-Hercegovina, s a zárt szlovén telepterületek, valamint a mai Szerbia és Montenegró egyesítéséből egy kompakt, életerős, körülbelül 170.000 km²-en közül 10 millió lelket számláló államiság jönne létre. A macedón területeknek méltányos felosztása közte és Bulgária között az új államot még jobban erősítené, s egyben méregfogait is kihúzná a ma annyira elkeseredett szerb-bolgár antagonizmusnak. Az új államiság népének kisebbik fele tartoznék ugyan a róm[ai] katolikus egyházhoz, de e rész kultúrája annyival régibb és intenzívebb, s egyáltalán az egész szerb-horvát terület gazdaságilag és kultúrában annyira Közép-Európától függ, hogy az új Illyria sokkal inkább nyugati keresztény, semmint bizánci képződmény volna, bár a dunai demokratikus konföderációban a nyugati és keleti kereszténység ellentéte nem játszana nagyobb szerepet, mint Nyugat-és Közép-Európában a katolicizmus és protestantizmus ellentéte. Az új délszláv állam, valószínűleg Szarajevóban centralizálva, sub specie aeternitatis [az örökkévalóság szempontjából] megoldaná azt a kérdést, mely Európánkat felgyújtotta: többé mi akadálya sem volna annak, hogy ez a zseniális és hatalmas temperamentumú nép szabadon fejleszthesse ki oly gazdag és változatos természeti kincseit a dunai szövetség és egész Európa legnagyobb javára.

Ez volna az egyedüli örök és megnyugtató megoldás: minden más csak fortwursteln, félrendszabály volna, felújítása és kiélesítése a délszlávság régi küzdelmeinek. Ugyanis egyrészt világos, hogy a délszláv kérdésnek monarchiaellenes megoldása (outside of the Monarchy, miként Scotus Viator már jóval a háború előtt éleselméjűen jellemezte, rögtön rámutatva e megoldás hátrányaira), mely a Monarchia délszláv részeit elszakítaná, hogy azokat Belgráddal összefoglalja, elfogadhatatlan terv volna nemcsak a dunai népek, de Németország számára is, mivel egész Közép-Európát tengerétől fosztaná meg, s a nyugati kultúra-befolyásokat teljesen feláldozná a keletieknek. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy az entente-nak gyakran hangoztatott követelése a független Szerbia, Montenegró és Albánia helyreállítása iránt, alapjában véve haladásellenes és reakciós program, mely csakis azért érthető és méltányolható, mivel általa azt az erkölcsi követelést akarják megvalósítani, mely az erőszak jóvátételére irányul. Ámde a népek életében nem a restitutív, de a fejlődési igazságot kell nézni. A déli szlávságnak nem a háború erőszaka a főbaja, hanem a háború előtti állapot. A déli szlávságnak nem a szenvedett erőszak jóvátétele a főtörekvése, hanem olyan állapotok létrehozása, melyek a régi status quo helyén szabad fejlődési lehetőségeket biztosítanak a számára. És ehhez nem elég Szerbia helyreállítása, sőt tengerhez való segítése sem. A Monarchiának részekre osztott délszlávjai és az új Szerbia között újra csak olyan folyamatok indulnának meg, melyeket a Monarchia magára nézve veszedelmeseknek tartana. Ezt a helyzetet még jobban elmérgesítené a két balkáni operettállamnak, Montenegrónak és Albániának további fenntartása, melyek kellő geográfiai, gazdasági és etnográfiai alap nélkül szűkölködve, csak arra jók, hogy tehetségtelen dinasztiák és diplomaták fűtsék a puszta létük által táplált zavarokat és elégületlenségüket. (…)

Valóban a dunai és a Balkán-népek sorsa a háború után attól függ, hogy a történelmi erők a Monarchia fennmaradása vagy feldarabolása mellett döntenek-e. De ha egyszer valaki átlátja a Monarchia létjogosultságának benső logikáját, ami semmi egyéb, mint oly népek kooperációja, melyek egyedül képtelenek volnának helyüket megállani a germánság és a keleti szlávság kettős nyomása alatt – és ez az álláspont, melyre, úgy látszik, immár Wilson elnök és Lloyd George is eljutottak –, akkor legyen elég bátorsága egy további lépés megtételére, és annak felismerésére, hogy ennek az új monarchiának, a dunai egyesült államoknak a léte összeegyeztethetetlen a délszlávság feldaraboltságával, és a lengyelség alapvető részinek széttagoltságával.

A nemzetiségi kérdés megoldása a szövetséges államok területein

A Monarchia népeinek ez a pentarchiája hatalmas lépést jelentene a szellemi és gazdasági erők felszabadítása, a béke és megértés irányában. Az összes életképes nemzeti állam-embriók önálló létre jutnának, megszűnnék a részekre tagoltság nyomása, a mesterkélt centralizáció által okozott ingerültség, a népeknek az az állandó, nyomasztó érzése, hogy legfontosabb nemzeti problémáikról tőlük idegen erők határoznak. Mindegyik nemzet úr volna a maga portáján, s viselné független cselekedetei erkölcsi következményeit. A nemzeti érzékenység szempontjai háttérbe szorulnának a szociális és a kulturális törekvések javára.

Azonban az öt nemzet szabad állami léte egymaga még nem oldaná meg a dunai államok és a Balkán problémáit. Ezáltal még csak az államalakulási probléma volna megoldva, de nem a szorosan vett nemzetiségi kérdés. Mind az öt nemzetnek megvolna a maga belső nemzetiségi problémája, mert – mint láttuk – a történelmi, gazdasági-geográfiai keretek reakciós szétzúzása nélkül, sőt még ez áron sem juthatnánk el merőben homogén, egységes nemzeti alakulatokhoz. Ámde a nemzetiségi problémák megoldása az új államszervezetben jelentékenyen könnyebb volna. A leghevesebb, legkiélezettebb nemzetiségi kérdések: a cseh, a lengyel és a délszláv egyszerre végleges és megnyugtató megoldást nyernének az új államiságokban. A fő nemzettörzseknek ez a teljes autonómiája megnyugtatólag hatna ama fajrokonaikra is, akik a szomszédos államok területén élnek. Az illető nemzetiség legerősebb, legbefolyásosabb gros-jának nem volna többé oka mindenáron elégületlenséget szítani az egész vonalon, mint ma. Ellenkezőleg, minden államalkotó nemzet közös volna a súrlódási felületet lehetőleg csökkenteni.

Ugyanis igen sok esetben a nemzetiségi kérdést nemcsak a szorosan vett belpolitikai zavarok és bajok élezik ki, hanem az a körülmény is, hogy az illető nemzetiség nemcsak magát érzi elnyomottnak, hanem úgy látja, hogy az a nemzet, mely az ő fejlődését megnehezíti, egyben legközelebbi fajrokonai jogos államalakítási törekvéseit is lehetetlenné teszi. Így például Magyarország tótjai és szerbjei nemcsak az ő szorosan vett nemzetiségi sérelmeik miatt vannak a magyarság ellen elkeseredve, hanem azért is, mivel elsősorban benne látják azt az ellenséges erőt, mely cseh, illetőleg délszláv fajrokonaik egység, illetőleg állami önállóság utáni törekvését Magyarország határán túl is lehetetlenné teszi. Viszont a csehek és a délszlávok nemcsak azért fűtik a tótok, illetve a szerb-horvátok elégedetlenségét Magyarországgal szemben, mivel a magyarokban fajrokonaik elnyomását látják, hanem elsősorban azért, mert a dualizmust tekintik annak a béklyónak, amely Csehország és Illyria kialakulását – a német-magyar szupremácia mesterséges fenntartására – lehetetlenné teszi. Ebből az elkeseredésből azután mindenféle romantikus álmok keletkeznek: olyan bekebelezési és annektálási tervek, melyek máskülönben fel sem merültek volna. A csehek tehetetlen dühükben immár nem érik be a történelmi Vencel-koronával, hanem hazárd politikát játszanak, s a magyarországi tótokat, s a németsziléziai cseheket is maguk számára vindikálják. A délszlávok a lehető egységtörekvéseken túlmenve, régi magyar területeket is elfoglalni akarnak.

Ezeket a veszélyeket senki olyan tisztán előre nem látta, mint Kossuth Lajos, aki épp ezekből a szempontokból találta a dualizmust rövidlátó és veszélyes kísérletnek. Kossuth Lajos alapgondolata éppen az volt, hogy a belső nemzetiségi kérdés is csak úgy oldható meg, ha nemzetiségeink fajrokonainak államalakítási törekvéseit támogatjuk. Ezért kelt ki olyan nagyon a „cislajtániai egységes nemzet” koncepciója ellen, s ezért védelmezte olyan nagy hévvel Csehország történelmi jogait:

„Csehországnak a történelmi jog szempontjából is szintannyi joga van magát külön autonóm államnak tekinteni, mint Magyarországnak, s ha lehetséges volna még annyival is inkább több joga volna, amennyiben tény, hogy Csehország már önálló virágzó állam volt századokon át, midőn mi magyarok még nem voltunk Európában.”

És gúnyosan lobbantja a dualizmus magyar híveinek szemére, hogy ők most Csehországgal szemben alkalmazzák azt a jogeljátszási elméletet, melyet ellenségeink egykor Magyarország megrontására alkalmaztak:

„Hanem mi nem gondoljuk, hogy a fehérhegyi csata folytán a »verwirkolás« istentelen tanának Csehországra alkalmazását helyeselhesse, midőn annak a világosi árulás folytán magunkra alkalmazását oly dicséretes eréllyel ellenezte.” [2]

A Kossuth Lajos dunai konföderációs tervének épp az volt az alapgondolata, hogy a magyarországi nemzetiségekkel fajrokon államok felszabadítása, és az azokkal való szövetkezés nélkül a független magyar államiság is elképzelhetetlen. Elképzelhetetlen volna még akkor is, ha egy szerencsés külpolitikai fordulat formailag vissza is adná a magyar állam függetlenségét:

„Ha mégis – írja – valamely véletlen minden külsegítség nélkül is belerázná a magyart a szabadságba, csaknem lehetetlennek tartom, hogy institúcióit annyira konszolidálhatná az állam proponált szövetség nélkül, amennyire szüksége van, hogy mind függetlenségét fenntarthassa, mind az európai államcsaládban tekintélyes politikai súllyal bírhasson. Nem konszolidálhatná pedig azért, mert a nemzetiségi benső viszályok tökéletesen kiegyenlítve azon oknál fogva nem lennének, mivel ezen viszályok mérge nem koncessziók tárgyát képezhető belviszonyokban, hanem azon szenvedelmeken fekszik, melyek a rokonfajú szomszéd tartományokból szitogattatnak. A proponált konföderáció nélkül ezen agitációknak vége sohasem lesz, sőt azok Romániának és Szerbiának rövid időn előrelátható felszabadulásával csak erősödni fognak. Úgy, hogy ha lerázhatná is külsegítség nélkül a magyar az osztrák jármot (mire nem látom, hogy magát képesnek érezné) nyugatról a német aspirációk által szoríttatva, keletről hazánk földének felosztására vágyandó szomszédok által környezve, kiknek háta mögött ez esetben az osztrák képezne támaszt, benn pedig az e szomszédokkal fajrokon, s onnan folyvást bujtogatott nemzetiségek viszálykodásai által dúlva, nem látom lehetségét, hogy institúcióink kifejtésével függetlenségünket úgy konszolidálhatnónk, hogy az a legelső európai komplikációkban vagy el ne süllyedjen, vagy legalább csorbát ne szenvedjen. Ellenben az én konföderacionális tervem az átkozott nemzetiségi viszályoknak egyszerre elveszi fullánkjukat, megszűnik a szomszédbeli bujtogatás, meg velök a territoriális szétdarabolás tendenciája: nemzetünk institúcióit kifejtheti, honvédelmi rendszerét rendezheti, függetlenségét konszolidálhatja.” [3]   

„Vegyük már most figyelembe, hogy a természet ösztönénél fogva nem magyar ajkú polgártársaink közt a felső-magyarországi tótoknak Csehország, a románoknak Románia, a szerbeknek Szerbia függetlenségi törekvései iránt a legtöbb érdekeltséggel kell természetszerűleg viseltetniök, következőleg mindent a legszorosabb elégedettséggel kell akarniok, ami ezen függetlenség elérését könnyítheti se biztosíthatja, és lehetetlen lesz be nem látnunk, hogy Magyarország oly állást veszen, s oly politikát követ, mely ezen érdekkel összhangban áll, e nemzetiségi kérdés minden legkisebb nehézség nélkül megoldható.”

„Ellenben, ha Magyarország oly állást veszen, s oly politikát követ, mely ezen érdekekkel ellentétben áll, a nemzetiségi kérdés meg nem oldható; mert internacionális tekintetben ellentétes állást foglalván a nemzetiségi aspirációk természetes ösztönével, a legelterjedtebb adminisztratív engedmények is csak egy múlékony és mesterkélt nyugalmak idézhetnek elő, mely azon percben halomra dől, amely percben Magyarország politikája Csehország, Románia, Szerbia függetlenségi törekvéseivel összeütközésbe jő.” [4]

Lesznek, akik ezekre az okfejtésekre azt fogják mondani, hogy mindez tévedés, hiszen kialakult a független Románia és az egységes Itália, a magyarországi román, az ausztriai olasz kérdés ellenben csak még jobban kiélesedett. A független Csehország, az autonóm Illyria még csak fokozná nemzetiségi bajainkat. Ámde ez az érv csak akkor volna helytálló, ha Kossuth Lajos azt tanította volna, hogy a mi nemzetiségi kérdésünk megoldására elegendő nemzetiségeink fajrokonait függetlenséghez segíteni. Kossuth azonban tisztán látta, hogy ez a követendő helyes politikának csak az egyik fele: a másik a velünk együtt élő nemzetiségek összes jogos, s az állam egységével összeférő igényeit a legmesszebbmenőkig kielégíteni. Ezért lépett fel a dunai konföderáció tervével karöltve egy olyan nemzetiségi törvényjavaslattal, mely a nemzetiségi liberalizmusnak talán legmesszebbmenő alkotása. [5]

Az itt javasolt szövetségi tervnek épp ez volna [az] egyik legáldásosabb hatása, hogy minden állam számára lehetővé tenné a legmesszebbmenő liberalizmus alkalmazását nemzetiségeivel szemben. Ugyanis az egyes nemzeteknek többé nem volna semmi okuk arra, hogy ne biztosítsák a saját területükön a nemzetiségi kisebbségek jogos érdekeit. Ellenkezőleg mindegyik átérezné, hogy a saját léte biztos alapokra van fektetve, s mintegy az összes többi garanciája alatt áll: az irredentizmus legveszélyesebb motívumai megszűnnének. Semmi akadálya sem volna többé annak, hogy egyrészt minden nemzetiség kulturális autonómiája a személyiségi elv alapján elismertessék, másrészt pedig a közigazgatásban és bíráskodásban a nemzetiségi kisebbségek minden ésszerű igénye kielégíttessék. S minthogy a szövetségnek csaknem minden állama valamelyik fajrokon nemzetiségre nézve érdekelt fél volna valamelyik másik állammal szemben; nagyon valószínű, hogy a gyűlölködés mai szellemét a megértés és a kibékülés levegője váltaná fel. A németek nem scharfmachereskednének a csehekkel szemben, ha tudnák, hogy ezzel a cseh állam kereteiben élő német kisebbség sorsát veszélyeztetik. A lengyel többség nem erőszakoskodnék többé a rutén kisebbség felett, ha tudná, hogy pózeni testvérei érdekében ő és az egész szövetség csak akkor emelhetné fel szavát megfelelő erkölcsi nyomatékkal, ha a saját működési területén becsületesen biztosítaná a nemzetiségi kisebbségek sorsát. Illyria sem követhetne elnyomó politikát a magyar enklávékkal, a mohamedánok autonómiájával, az albán nemzetiséggel szemben, ha érezné, hogy Magyarország lojalitásától függ szerb fajrokonai egy tekintélyes részének zavartalan nemzetiségi autonómiája. És így tovább. De mindennél nagyobb erő volna a nemzetiségi kisebbségek jogainak biztosítására a belső demokratizálódásnak az a folyamata, mely, mint látni fogjuk, elengedhetetlen előfeltétele, sine qua nonja a dualizmus bukásának, és az új állami rend létrejöttének.

A nemzetiségi kisebbségek védelmét azonban nemcsak a tényleges helyzet logikája biztosítaná, hanem ezt jogi szankcióval is lehetne, és kellene ellátni. Ez a jogi szankció az új alkotmány alapgondolataiból önként következnék. Világos, hogy az öt állam magára hagyva és izolálva életképtelen volna az egyre szélesebb körű államszövetség[n]ek abban a rendszerében, mely ezt a háborút követni fogja. A Kleinstaaterei és az apró, izolált gazdasági egységek kora végleg lejárt. Mindenki érzi, hogy még a régi történelmi kis államok is valami korrektivumra szorulnak, olyan intézményekre, melyek őket szervesebben bekapcsolják az emberiség vérkeringésébe. Az újonnan alkotott kis államok még fokozottabb mértékben éreznék a gazdasági és kulturális izoláció összes bajait és veszélyeit. Ámde, ha eme kis államok bármelyike közvetlenül valamelyik nagy világbirodalomra akarna támaszkodni, egy tehetetlen Pufferstaat, egy erőtlen kolónia szerepére jutna.

Amit Kossuth Lajos dunai konföderációs terve indoklására mondott, az a mi tervünk szélesebb területére nézve is nem kisebb mértékben igaz:

„Minden egyes aldunai nemzet, ha sikerülne is népe köré gyűjteni a most bárhová tartozó fajrokonait, legfeljebb másodrendű államot alkothatna, melynek a függetlensége örökös veszélyben forogna, s mely szükségképp alá lenne rendelve idegen befolyásoknak. De ha a magyarok, délszlávok és románok a fentebbi tervet felkarolják, elsőrendű, gazdag és hatalmas állam lesznek 30 millió lakossal, mely sokat fog nyomni Európa mérlegében.”

„Egység, egyetértés, testvériség, magyar, szláv és román között! Íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! Íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!”

Hogy a Monarchia új államai erősek és életképesek legyenek, ahhoz szoros szövetségi kapcsolatban való egyesülésre van szükségük. A politikai és gazdasági tudományokban jártasak előtt fölösleges bővebben kifejteni, hogy az a szövetség csakis a teljes vámunió, a közös honvédelem és külpolitika alapján képzelhető el. S valóban az itt egyesülő öt állam a természeti, éghajlatbeli és etnográfiai tényezők akkora gazdagságát mutatja, hogy az a sokat emlegetett autarchia, amely ugyan nem eszményi célkitűzés, de mindenesetre az életképes államiság belső teherpróbája lehet, kevés történelmi államalakulatban forog fenn olyan mértékben, mint itt a dunai egyesült államokban. Amaz intézmények során, melyeket a szövetséges államok külügyeik intézésére, alapvető gazdasági politikájuk közös irányítására, és nemzeti hadseregeik egységes alapelvekből való összetartására létesíteni fognak, nagyon célszerű lehetne egy oly békebírósági szervezet létesítése, mely az egyes államok között felmerülő vitás kérdéseket megvizsgálná, s eldöntené. Ez a szervezet lehetne [a] legfőbb jogi biztosítéka annak, hogy a szövetség minden egyes állama a nemzetiségi kisebbségek jogos igényei a közösen felállított alapelvek szerint, tehát egy közös nemzetiségi törvényhozás szellemében valóban biztosítani fogja.

Egy további garancia volna ugyanebben az irányban az államközösség örökletes dinasztikus szerkezete. Ez az új demokratikus konföderáció, mely történelmileg, fajilag, vallásilag és kultúrfokban oly heterogén részekből alakul, a jövőben sem nélkülözhetné azt az összefűző és kiegyenlítő erőt, melyet egy oly szigorúan alkotmányos dinasztia nyújt, melynek sorsa évszázadok óta összeforrt az állam fejlődésével. A polgári köztársaság még nemzetileg homogén államokban is – még pedig oly mértékben, aminőben növekszik az illető állam működési területe – tagadhatatlanul sok veszélyt rejt magában, s nem egyszer olyan cézarisztikus tendenciákra vezet, aminőket például az angol monarchia nem ismer. Annyi nemzet és nemzetiség egyesülése, aminő a dunai konföderáció volna, oktalanul nagy rázkódtatásoknak tenné ki magát, ha az elnökválasztás meg-megújuló izgalmaival a kétségtelenül még igen soká nagyon erős szeparatisztikus tendenciákat erősítené és kiélezné Ehelyett egy szigorúan alkotmányos, a nemzettagok szabad akaratnyilvánítását és akarat-végrehajtását miben sem akadályozó királyi hatalom a nemzeti egyensúly és a nemzetiségi védelem egyik hatékony biztosítéka lehetne.

*

[1] 1851. alkotmányterve kommentárában rendkívüli világossággal domborítja ki e koncepció alapelveit: „Valamint a vallás, a nemzetiség is társas érdek. Ehhez, mint amahhoz az államnak, mint ilyennek semmi köze. Az alkotmány biztosítván az egyesülhetés jogát, a polgároknak szabad nemzetiségi mint egyéb érdekeik védelme és fejlesztése végett egyesülni s egyesületeket szervezni községenként, megyénként, országosan épp úgy, mint a protestánsok vallási érdekeinek tekintetéből egyesülvék községek, megyék, kerületek szerint, s az ágostai hiten lévők országosan is. De miképpen ezen vallásos társulatok, a nemzetiségbeliek sem követelhetnek területi hatóságot polgári tekintetben, hanem szorítkozni fognak nemzetiségi érdekeik ápolására. E szempontból azonban teljes rendelkezési szabadsággal birandanak, választhatnak főnököket, kiket tetszés szerinti címmel felruházhatnak, valamint a vallási társulatok választhatnak elnököket, híván azokat patriarchák, metropoliták, érsekek, püspökök, superintendenseknek, felügyelők[nek], gondnokoknak vagy akárhogyan. Tarthatnak gyűléseket, és hozhatnak határozatokat az alkotmány és törvény korlátain belül, s az állam nem igényelhet egyebet, mint azt, hogy ezen gyűlések nyilvánosak legyenek. Ez az elv úgy fog alkalmaztatni a magyar, mint a többi nemzetiségre, egyiknek sem lesz legkisebb kiváltsága, s a kormány mint ilyen, egyiket sem fogja pártfogolni a többinek vagy valamelyiknek a rovására. Mennyiben pedig a kormánynak, országgyűlésnek, megyének, községnek hivatalos nyelvre van szüksége, a részben a föntebbi elv akképpen fogna alkalmaztatni, miszerint mindenhol a többség fogja elhatározni, micsoda nyelven vitessenek a közügyek, a kisebbségnek joga sértetlen hagyatván. Valamely megyének gyűlése például elhatározza, hogy a folyó évben román, vagy szláv, vagy szerb, vagy német, vagy magyar nyelven fogja vezetni a közdolgokat, azért a többi másajkú polgároknak joguk lesz a maguk nyelvén nemcsak folyamodni, törvényszék előtt perlekedni, de a gyűlésben is szólani. A kormány pedig a hivatalos magyar nyelvhez, ha a megye, melyhez intézi rendeletét, más nyelvet fogadott el hivatalosnak, e nyelven szerkesztett fordítást tartozik mellékelni közleményéhez, valamint a megye hasonló módot fog követelni a kebelében lévő községekkeli érintkezésében. Így viszont a megye, ha hivatalos nyelve nem a magyar, fordítást kapcsoland a kormányhoz intézett jelentéséhez. A törvények pedig az országban divatozó valamennyi nyelvre lefordíttatván, az illető nyelveken is ki fognak hirdettetni.” (Kónyi: Deák Ferenc beszédei. V. kötet. 38. lap.)

[2] Kossuth Lajos iratai. VII. kötet, 367-368. lap.

[3] Levél gróf Károlyi Györgynéhez. Kónyi: Deák beszédei. V. kötet, 68-69. lap.

[4] Kossuth Lajos iratai, i. m., 381-382. lap.

[5] Nem véletlenség, hogy Kossuth Lajos mindjárt a magyar szabadságharc bukása után figyelmét a magyarországi nemzetiségi kérdésre irányítja, mert átlátta, hogy annak megoldása nélkül nemcsak Magyarország problémája, de a Balkáné is megoldhatatlan, Ide vonatkozó terveinek vezérszempontjai a következők voltak:
„A különböző nemzetiségek és vallásfelekezetek egymáshoz való viszonya a következő alapokon rendeztetnék, melyek már a magyar bizottságnak Turinban, 1860. szeptember 15-én közzétett emlékiratában is bennfoglaltatnak.

Nevezetesen:

a) Minden község maga határoz hivatalos nyelve felett. E nyelven fognak folyni szóbeli tanácskozásai; készülni jelentései és levelei a megyefőnökhöz, kérvényei a kormányhoz és a diétához. Minden község maga szabja meg azt is, iskoláiban melyik legyen a tannyelv

b) Minden megye szótöbbséggel dönti el, hogy a közigazgatásban melyik nyelv használtassék. E nyelven fognak folyni a szóbeli tárgyalások, szerkesztetni a jegyzőkönyvek s a levelezések a kormánnyal. A kormány viszont szintén e nyelven válaszol, s fogalmazza minden rendeletét.

c) A parlamenti tárgyalásoknál minden képviselő tetszés szerint használhatja az országban dívó nyelvek bármelyikét

d) A törvények a megyékben és a községekben otthonos valamennyi nyelven fognak közzététetni

e) Az ország lakói szabadon egyesülhetnek nemzetiségük érdekében nagy nemzeti egyletekké (consortii), szervezkedhetnek kényük-kedvük szerint, s tarthatnak kisebb-nagyobb gyűléseket, s időhöz kötött értekezleteket vallási ügyeik elintézése végett. Egyszersmind választhatnak maguknak nemzetiségi főnököt, akit vojvodának, hospodárnak vagy más effélének nevezhetnek.

f) Templomaik és iskoláik felett intézkedni a nemzetiségi egyletekre bízhatják, szabadon választva főpapjaikat, s címezve ezeket patriarchának, metropolitának vagy más effélének.

g) Statútumokat hozhatnak szervezetük s nemzetiségi és vallási érdekeikre vonatkozólag.

h) Az állam csupán egyet követel tőlük: azt, hogy határozataik és tetteik nyilvánosságra hozassanak.

Hiszem, hogy a föntebb javaslatokat a dunai tartományok mind elfogadják, mert megfelelnek óhajaiknak és érdekeiknek, s biztosítják jövőjüket. Ily módon sikerülni fogna köztük benső egyetértést eszközölni, aminek legelső következménye a zsarnokok bukása és az volna, hogy szétmállanának azon vén és korhadt államok (értsd: Ausztria és Törökország), melyek őket most szolgaságban tartják, s nemes törekvéseiket meggátolják. Az ég nevére kérem a magyar, szláv és román testvéreket, borítsanak fátyolt a múltra, s nyújtsanak egymásnak kezet, fölkelvén, mint egy ember a közös szabadságért, s harcolván valamennyien egyért, egy valamennyiünkért, a svájciaktól adott régi példa nyomán. Az ég nevére kérem, fogadják el a tervet, mely nem concessio, hanem kölcsönös és szabad szövetkezés.” (Kónyi: Deák Ferenc beszédei, i. m., 44. lap)

*

Jászi Oszkár: A Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok. Új Magyarország Részvénytársaság, Budapest, 1918, 29-31., 37-51.