Ez a geopolitika háttérbe szorította a politikai földrajzot. De ez természetes is. Mert a régi formájában, amely az iskolában napjainkig is fennmaradt, nem volt más, mint egy topográfiai és enciklopédikus államisme, amely ritkán vált földrajzivá. Nagyapáink még szívesen olvasgattak az akkor idegen országokról érdekes újdonságokkal spékelt ismertetéseket, de később és az iskolai földrajzban azok ellaposodtak. Ratzel új perspektívákat nyitott a politikai földrajznak, de a szükséges alapismeretek hiánya folytán csak kérdéseket, problémákat tudott megpendíteni, – igaz, hogy nagy gazdagságban, és sok szellemességgel.

A geopolitika a világháború nyomában egészen természetszerűleg felvirágzott tudományág. A politikai problémáknak az egész földfelszínre való kiterjedése, és a legkülönbözőbb területek problémáinak összeszövődése természetszerűen tolja előtérbe a politikában a földrajzi helyzet momentumát. Azonban a geopolitika minden földrajzi vonatkozása mellett elsősorban politika marad, a politikai folyamat, sőt inkább a politikai esemény vagy eseménysorozat egyik magyarázata.

*

A földrajz mai kialakulásában, az emberiség természettudományi és szellemtudományi ismereteinek széles alapjaira felépítve élettudomány, és röviden úgy definiálható, hogy a földfelszíni életnek élettana (physiológiája).

Élet alatt itt nem biológiai életet értünk csupán, hanem minden folyamatot, amely keletkezéssel, átalakulással, fejlődéssel és elmúlással jár.

Beszélünk folyóknak és hegységeknek, kontinenseknek és az egész földnek mint égi testnek életéről, életfolyamatáról. És éppígy beszélhetünk tengereknek, vegetációknak, flóra-birodalmaknak, klímáknak és tájegységeknek életéről, kezdettel, fejlődéssel, és elmúlással bíró életfolyamatáról. Mert a tájkarakterek is keletkeznek, fejlődnek, és elmúlnak. És minden hegység, kontinens, táj, flóra… sajátos, egyszer való, egyéni, s a térben és az időben ugyanúgy soha vissza nem térő. Mindegyik egy-egy egyéni koncentráció.

A legtágabb értelemben vett élet, a kozmikus élet is ilyen egyéni koncentrációkban játszódik le szemeink előtt, egyéni koncentrációjában annak, amit anyagnak és annak, amit anyagtalan lelki valóságnak nevezünk. Mi véges emberek, minthogy magunk is ilyenek vagyunk, a világot is csak ilyenekben látjuk. Ezeken túl van a végtelen, amelyet mi csak negatív módon, csak ex contrario érthetünk meg.

Ami keletkezik és elmúlik, az nem az anyag és nem az anyagtalan valóság, hanem csak ezek az egyéni koncentrációk. Anyag és anyagtalan új érzékelhető valóságokká tömörülnek, új koncentrációk keletkeznek. Keletkeznek azon törvények szerint, amelyeket fizikai, biológiai törvényeknek nevezünk mi emberek, de minden törvényszerűség mellett mindig egyéni variánsok, időben és térben teljes azonossággal vissza nem térő koncentrációk keletkeznek. Így keletkeznek emberek és állatok, növények, sejtek, így nemzetek, fajok, államok, városok, falvak. Így keletkeznek folyók, völgyek és terraszok, kőzetek, így keletkeznek a felszínnek változatos kisformái, s az életnek változatos egyéni megjelenésű összéletformái a földön, a tájak. Így keletkeznek égi testek és azoknak rendszerei, de így keletkeznek sejtek, ionok törvényszerűen, és mégis mindig egyéni változatokban. Így keletkeznek gondolatok, filozófiák, tudományok, időbeli korszakoknak és térbeli életegységeknek, kultúráknak élet-és világnézetei. Mindannyian keletkeznek, változnak, átalakulnak nagyon különböző időtartamok alatt, de mind el is múlnak.

Az egyéni koncentrációk felvesznek magukba idegen, kívülálló anyagokat vagy anyagtalan valóságelemeket, és ilyeneket ki is választanak magukból, leadnak. Néha lassúbb, néha gyorsabb e folyamat. Néha folytonos. Mégis az egyéni koncentrációk egyedek, és ilyenekül felismerhetők maradnak mindaddig, amíg asszimilációra képesek, sajátos jellegüket, karakterüket megőrzik.

Éles elhatárolás nem jellegzetes tulajdonsága az egyéni koncentrációnak, bár természetesen gyakran előfordul. Az egyes koncentrációk tartalmai, anyagiak és anyagtalanok, egyformán lehetnek egyidejűleg több koncentrációnak tartalmai is. Több koncentráció alkothat közösen egy-egy nagyobb koncentrációt, nagy koncentrációk élhetik [az] életüket folytonos, egymást felvállaló egyéni koncentrációkban, miként az emberiség és részei.

Túl messze vezetne, ha ezeket a gondolatokat itt tovább kiépíteném. De ennyi elég annak megértéséhez, hogy földünk felszíne is egy ilyen individualitás, egyéni koncentráció, anyagnak és anyagtalan valóságnak koncentrációja. Keletkezik valami kozmikus köd koncentrációjának keményedő kérgén, és mulandó. El fog múlni, de a kezdet és vég közt formája változik, életfolyamata változatos formákat ölt.

Ez a folyamat, a földfelszínnek ez az élete a földrajz tárgya. A földfelszínnek mint egységes életkoncentrációnak élete, amelyben minden, ami rajta van és reá hat, egy egységet alkot. Egységet, amely és amelynek részei, tüneményei tartozhatnak és tartoznak is más életegységeknek egységébe is. De a földfelszín élete egy felismerhető, egységes folyamat, és mint ilyen egy tudománynak tárgya lehet, amely sajátos módszerrel, helyesebben a különböző természeti és történettudományi, bölcseleti és más módszereknek sajátos alkalmazásával fog ennek az életegységnek és történetének megismerésére törekedni. Ezért mondjuk, hogy a földrajz a földfelszíni élet élettana (physiológiája).

És most már az a kérdés, hogy vajon az ily értelemben felfogott politikai földrajz foglalkozhatik-e sajátosan, a maga módja szerint, tehát nem a politikai aktualitásból, hanem a világegyetem és a földfelszíni egységes élet szemszögéből kiindulva az emberiség politikai életének megnyilvánulásaival, más szóval kifejezve, van-e geopolitika mint politikai tudomány mellett helye egy szintetikus politikai földrajznak.

Válaszom ere az, hogy nemcsak hogy jogosult egy ilyen tudományág, de kialakulása, az emberiség tudományos munkájából való részvétele a tudomány mai állásában egyenesen természet-és szükségszerű. Szükségszerű pedig nem azon érdeklődés növekedése folytán, amely ma politikai, gazdasági, társadalmi és művelődési szempontokból az egész világra kiterjed, de szükségszerű a földfelszíni élet nyilvánulásainak természetes fejlődése, változása, integrációja, az emberi faktornak a földfelszín életében való előnyomulása folytán.

A földfelszín élete számtalan számtalan jelenségből tevődik össze, amelyeket anyaguk és megjelenési formájuk, továbbá összetartozásuk szerint kategóriákba osztunk, és elnevezünk. Így beszél az ember, és különösképpen a geográfus a geológiai felépítésről, a domborzatról, a klímáról, a vízről és annak körforgásáról, a talajról, növényzetről, az állatvilágról és emberről, mint a földfelszíni élet tényezőiről.

Ezek a tényezők az egész földfelszínre kiterjednek, és többé-kevésbé mindenütt valamely formában mind jelen vannak, de megjelenésük ereje, tömege és hatása helyről-helyre, tájról-tájra változik, és így változik viszonylagos erő-és hatásarányuk is. Majd az egyik, majd a másik tényező érvényesül erősebben, domborodik ki jellegzetesebben, szökik jobban szembe nekünk, embereknek, és nyomja rá bélyegét egy tájnak képére. Őserdő-területeknek jellegét a vegetáció adja meg, amely elfedi előlünk a kilátást és a felszíni formákat, elborítja a talajt, és elrejti az állatvilágot, a fák koronái alatt átalakult külső klímát. Sztyeppeterületeken a talaj adja a jellegkülönbséget, a kő-, kavics-, agyag-, gipsz-, vagy más sztyeppe jellegét, amelynek a mindig más-más, sajátos növényzet accessorikus kelléke. Sivatagi tájakon a felszíni formák szöknek szemünkbe. És valóban a geomorfológia tudományága Észak-Amerikának kopár, sivatagos nyugatán, a geobotanika tudománya Afrikának őserdő-és szavannaterületein született meg. A modern klimatikus talajtan, ez az orosz-magyar tudomány Délkelet-Európa sztyeppéin, különösen a cserjoznom-vidéken keletkezett.

De nemcsak tájról-tájra, területről-területre változik a tényezők szerepe és ereje, dominálnak más és más tényezők, mint a táj jellegének formái. Időbelileg is, egyik időszakról a másikra változnak hasonlóan az erőviszonyok, más-más faktorok lépnek előtérbe, válnak dominálóvá.

Az ember hihetetlenül rövid, geológiai időszámítással alig számbavehető idő előtt még egyike volt a legerősebben függő élőlényeknek, s mint tájfaktor szóba sem jött. Nemcsak nem formálta át a tájnak jellegét, de külső szemlélő alig vette volna abban észre. De a lelki elemeknek mind erősebb érvényesülése, agyfejlődés és társadalmasodás – tehát physisatio, cerebratio és szocializáció – folytán az ember mind hatalmasabb tényezővé válik. A lelki elemeknek a testiekkel szemben való erősödése, az agyműködésnek a nagyagy által való átvétele, és ezáltal öntudatosabbá válása folytán egyedenként is alkalmazkodóbb, az élettel való küzdelemben ügyesebb lesz,  de társadalmasodásra is alkalmasabb, és a társadalmasodás folytán ereje az ismeretek és energiák integrálása folytán oly hatalmas tényezővé válik, amely környezetére, és ezzel a földfelszíni élet egészére átalakító hatással is kezd bírni. Mind több és több földi anyagot és energiát használ fel, és ezen földi anyagok és energiák sajátos csoportosításával a földfelszíni életfolyamatokat átalakítja, gyorsítja. És ma már vannak területek, amelyeken az ember dominál. Ilyenek elsősorban a városok, de a városokon kívül is az intenzív, különösen a nagy összefüggő ipartelep-területek, mint például a Ruhr-vidék, és az iparosodott mezőgazdaságnak olyan tájai, mint például Hollandia. A városiasodás maga is, mint az általános, egész földre kiterjedő, és ezen általánosságban egységes és természetszerű folyamat ennek az integrálódásnak új formája, új időszaka.

Az ember domináló földfelszíni tényezővé válásának folyamata természetszerű, szerves (organikus), sőt kiindulásában biológiai folyamat. Az ember azután lassanként tudatára ébred ezen folyamatnak, saját fejlődésének. S mihelyt tudatára ébred, kezdi ezt az organikus folyamatot akarattal organizatorikusan befolyásolni, irányítgatni. Ezzel a pillanattal születik meg a politikum. És ugyanezzel születik meg az emberi gazdagság, és természetesen a gazdaságpolitika is.

De az organikus fejlődési folyamat tovább folyik. Ezt a folyamatot lehet organizatorikusan előmozdítani vagy akadályozni, de nem lehet hosszabb ideig útjából kitéríteni. Ez az oka annak, hogy az előrelátó politika az egyedüli jó politika. Ezért rossz államigazgatás a tömeges törvénytermelés. Az állam is organizatorikusan keletkezik és fejlődik. Organizatorikus igazgatás csak bizonyos rövid időszakra hathat.

És ugyanez áll a gazdasági politikára is. A politika és a gazdaságpolitika színpadjának kulisszái mögött nagy, örök erők működnek – végeredményben ugyanazok az örök erők, amelyek a Kozmosz egész életét és egyéb életnyilvánulásait is irányítják.

A fent említett tényezőknek a földfelszínen való nyilvánulását és összjátékukból a földfelszínen keletkező és lefolyó életet tanulmányozni a földrajz feladata. Ezeknek az erőknek érvényességét, hatásait az ember öntudatos, saját maga által is irányított életére, tehát politikai és ezzel összefüggő gazdasági életére és kapcsolatosan ezen erőknek az ember által való befolyásolthatóságát tanulmányozni –  ez a feladata a politikai földrajznak mint az egyetemes, szintetikus földrajz sajátosan irányított ágazatának. És ha ezen felfogás alapján definiálni is kívánnók a politikai földrajzot, úgy azt kelleni mondani, hogy: a politikai földrajz a politikailag társadalmasodott emberiség mint földfelszíni életfaktor élettana (physiológiája).

Most már világos lehet, hogy ez a tudomány ma miért természet-és szükségszerű. Azért, mert az ember az utolsó kétezer esztendőben vált földfelszíni tényezővé, és az utolsó száz évben a technika, közlekedés és gazdasági integráció,  a szén, vas és egyéb anyagok, és a talaj termőerejének intenzív és tömeges kihasználása folytán vált domináló földfelszíni tényezővé.

Tehát a közelmúltban keletkezett, és most emelkedik ki hatalmasabban a földrajzbölcseleti kutatás egy új tárgya, témaköre, amelynek saját súlya, nagysága, és érdeklődésünknek feléje összpontosulása természetszerűleg új tudományágat kell, hogy szüljön.

Mindez, bármennyire élettani, és így az élethez közelálló, mégis a politikai élet szempontjából így még igen elvontnak látszik bizonyára.

Ezért további általános teoretikai fejtegetések helyett néhány egészen aktuális politikai problémán fogom megkísérelni, beigazolni ennek a szintetikus tudománynak a részletes kutatás szempontjából, de sőt a praktikum szempontjából való szükségszerűségét és érdekességét.

*

Lássuk először a Népszövetséget.

Egy szempillantás a világ népsűrűségi térképére meggyőz arról, hogy igen sűrűn lakott területek kevésbé lakottakkal váltakoznak, gyakran hirtelen, minden átmenet nélkül is. Ez a körülmény az emberiség gazdasági, művelődési és politikai kialakulására döntő jelentőséggel bír. A világtörténelem folyásának ez az alapja.

Az eloszlásnak oka, mint mindennek e földfelszínen, a domborzat, amely ismét a föld belső energiáinak erejéből és a klíma, amely kozmikus energiák hatásaiból keletkezik, és alakul át. A domborzat, a függőleges és vízszintes tagoltság, tehát hegységek és tengerek a szárazföldeket tagolják, kamarákra osztják, amely kamarák sem a konvencionális öt kontinensnek, sem az emberi történelem alkotta államoknak nem felelnek meg; – nagyságkategóriáinak sem. Ilyen kamarák: az Oroszország nélküli Európa és a Földközi-tenger, a kontinenseknek talán legapróbban tagolt része, ilyen India, Kína, atlanti-és különösen csendes-óceáni Amerika, és így tovább.

Ezeknek a kamaráknak jellegét a klíma adja meg. A klímától függ azután minden egyéb: a növényzet típusa, a talaj szintézise, és az emberi lakosság életmódja is. Egyesek e kamarák közül nagyon kedvezőek lakhatóság szempontjából, mások néha, közvetlen szomszédosak, alig lakhatók (India-Tibet; Algír-Tunisz-Szahara; Dél-Kanada-kanadai tundrák). Legkedvezőbben azok a kamarák feküsznek, amelyekbe [a] kedvező szél megfelelő időben vagy egész éven át csapadékot hoz, a passzát-monszun felé nyitott Európa vagy a télen ennek áldásait élvező Földközi-tenger.

A kedvező kamarákat széles kedvezőtlen régiók, sivatagok és sivatagsztyeppék, áthatolhatatlan őserdők, magas hegység-tömegek, sarkvidékek választják el egymástól. Ez hozzájárul a távolság amúgy is fennálló elszigeteltségéhez, amely a történelem első idejében még erősebben érvényesül. Ugyancsak erre vezethető vissza az egyes kamarák fejlődésének önállósága.

Bármily éles ellentétek és érdekellentétek alakuljanak is ki ezen kamarákon belül tájak és népek között, mégis az egész kamarán belül a gazdálkodás módjának és az életrendnek bizonyos egysége felismerhető, a világ más részein kifejlődött típusoktól különböző jellege alakul ki.

Ez a típusegység még a politikumban is felismerhető. Felismerünk európai, közép-amerikai, észak-amerikai, orosz, indiai államtípusokat, amelyek nem azonosak, s amelyeknek megalkotói és részesei egymást, és egymás típusait alig értik meg. Különböző a politikai gondolkodás.

Minden ilyen életkamarában egy életegység fejlődik ki. Míg a kamarákat egymástól széles lakatlan területek választják el, a kamarákon belül a gyepűhatárok – amennyiben ilyenek eredetileg léteznek – elmúlnak, konvencionális vonalhatárok, erőviszonylat-határok keletkeznek, amelyeken át sűrű gazdasági és szellemi anyagcsere folyik. Az egyes életkamarák államainak története mindenkor egy-egy egység. Az európai kamara államainak életfolyása a mi világtörténetünk úgy, amint a XIX. század végéig a világtörténetet látjuk és írjuk is.

Az ilyen kamarák államai kénytelenek együtt élni és együtt fejlődni. Együtt élni, és ezért az élet minden viszonylatában megegyezni, egyensúly-helyzetet teremteni maguk között. Kénytelenek együtt fejlődni, de ezáltal minden állam, amely e területen újonnan keletkezik, beleszületik ezen államrendszerbe, mondhatnám annak fejlődési fokozatába is.

Az egyensúlyra való törekvés – a kamarákon belül –, amely egyben törekvés a biztonságra is, az államok erőegyensúlyához vezet méret, lakosságszám, hadsereg, stb. tekintetében.

Az újkor Európájának – amelyhez sem természeti, sem népi viszonylatban Oroszországot hozzászámítani nem lehet – állami két nagy nagyságkategóriába tartoztak. Az egyik kategória államainak kiterjedése 250.000 és 500.000 km² között, lakosainak száma 30 és 60 millió között volt. Ezek tartották egymást egyensúlyban. A többi államnak majdnem kivétel nélkül 100.000 km²-nél kisebb volt a területe, és 8 milliónál kevesebb lakosainak száma. Ezeket a nagyok egyensúlya tartotta fenn, hagyta élni.

Még életkamarákban is találunk ilyen nagyságkategória egyensúlyokat. Gondoljunk csak a közép-amerikai államokra, vagy Dél-Amerika pacifikus andesi államaira.

Ennek a ténynek alapja az orográfia, a domborzat. Domborzatilag adott nagytájak szabták meg az európai nagyhatalmak méretarányát: a Brit-szigetek, az Ibériai-és Appennini-félsziget, a Párizsi-medence a periférikusan hozzásimuló tájakkal, a Közép-Duna magyar medencéje.

Ezeken a nagytájakon belül mindenütt ott, ahol a történelmi fejlődés elég hosszú ideig zavartalan volt, többé-kevésbé egységes nemzetek alakultak ki. Nálunk is ez volt a fejlődés a török hódoltságig, amely azt derékban megtörte, és Trianonhoz vezetett.

Minél messzebb tekintünk vissza a történelem időszakaiba, annál nagyobb mérvű ezen szubkontinentális nagytájak elszigeteltsége. Ez az elszigeteltség az érintkezés sűrűsödése és gyorsulása által, és különösen az európai típusú expanziós, imperialista, kapitalisztikus fejlődés által mind jobban szűnik.

De csak a XIX. század hoz valóban nagy változást egyrészt a technikai fejlődés és a távolságok mindinkább való csökkenése, a tömegáruk, élelmiszerek és romlandó anyagok mind könnyebbé váló szállítása által; másrészt azáltal, hogy a tengerentúli mérsékelt övi és szubtrópusi tájak mind sűrűbben népesülnek be, termelésük mind változatosabb, belterjesebb, finomodottabb, fogyasztásuk mind nagyobb mérvű, igényesebb, az európai átlagnál is igényesebb lesz.

Az egyes szubkontinentális régiók elszigetelt gazdasági rendszereiből tehát a nagy felfedezések korától kezdve, és a XIX. századtól mind gyorsabb tempóban, szóval az egész földfelszín egységes gazdasági termelése és fogyasztása felé haladunk, amelyet aztán a világháború a termelésnek fokozásával és eltolódásával valóban meg is teremt.

Földrajzilag ezt így fejezném ki: az egész földfelszín mint legnagyobb táj életegysége mindinkább előtérbe lép a regionális tájegységekkel, országtájakkal és szubkontinentális nagytájakkal, nagykamarákkal szemben. A földfelszín egészének életegysége az államok és kontinensek közti kapcsolatok sűrűsödésével és azáltal, hogy minden termelés, minden gazdasági és politikai esemény e kapcsolatok sűrűségénél fogva többé-kevésbé kihat, integrálódik.

Ezt az integrációt nemcsak emberi vonatkozásában értem, hanem a földfelszín egész életének szempontjából. Csak az ember, aki társadalmasodása és cerebrátiója által domináns tényezővé válik, a végrehajtója,  vezetője, élesztője ennek a földfelszíni integrációnak. Ez az integráció anyagcsere, de lelkiesítés, psychisatio által indul meg, folyik. És nemcsak materiális anyagcsere, hanem szellemi anyagcsere, és az emberiség saját maga benne erősebb gondolati egységgé válik.

A gazdasági egymásrautaltságnak, a kölcsönös politikai függésnek és a gondolati és művelődési egységnek ez a szerves kifejlődése, amely a földfelszíni élet folyásának természetes stádiuma és periódusa, egész természetszerűleg meg kell, hogy teremtse azt, amit minden organikus történelmi folyamat eddig az emberiség életében megteremtett, az organikus folyamatnak organizatorikus befolyásolását, irányítását, szabályozását.

Így kell, hogy keletkezzék természetszerűleg a földfelszín és az emberiség fejlődésének ezen stádiumában a földfelszín összes emberi csoportjai (népek, nemzetek, államok) együttes érintkezései és cselekvési fórumának, szóval egy népszövetségnek gondolata.

Amint azután a világháború a fejlődést gazdasági, politikai, szociális, technikai és tudományos téren sok tekintetben gyorsította, de ugyanakkor többé-kevésbé más, eltérő irányt adott a fejlődésnek, éppúgy gyorsította ennek a gondolatnak megvalósítását is. De éppúgy, amint a világháború az erőviszonyokat megzavarta, és eltolta az összes vonatkozásokban, és pedig részben állandó, részben átmeneti jelleggel, éppúgy a népszövetségi gondolat szempontjából is eltolta ezeket, és az állandóság szempontjából legkevésbé alkalmas pillanatban az eltolt erőviszonyok alapján hozott létre emberi akarattal, organizatorikusan egy olyan intézményt, amely nem az organikus fejődésben mind jobban kialakuló világ-életegységnek a fejlődés öntudatára ébredő ember részéről megalkotott alkalmazkodó szerve.

Mindenki tudja, hogy a Népszövetség betegsége és gyengesége két ténycsoportra vezethető vissza, amelyek egyikét háborús, a másikat államszuverenitási ténycsoportnak nevezném. A háborús ténycsoport folytán a Népszövetség elsősorban a győztesek szövetsége ma is, mint tudjuk; – szuverenitási ténycsoport alatt pedig azt értem, hogy a Népszövetség a háború után oly időben alakíttatván meg, amikor még senki nem látta át a szociális, gazdasági, politikai hatalom, és egyéb, a háborús megrázkódtatás okozta átalakulások hatalmas méreteit, még kevésbé ébredtek tudatára az emberiség ennek következtében való lelki és belső szervezeti átalakulásának, és így, sőt a háborús antagonizmusok következtében még fokozott mértékben az állami individualitások elzárkózásának és körülbástyázásának gondolatkörében építették fel a Népszövetség rendszerét.

*

Európa

Az európai államok tömörülése a népszövetségi gondolattal rokon gondolatnak látszik, különösen a Briand-memorandum óta.

A gondolat természetes kifejlődését valóban ugyanaz a nagy történeti folyamat idézi elő, amelyet fent a Népszövetségnél jellemeztem. De népszövetség és az európai államok közössége közt lényegbeli különbség van.

A XIX. század végéig az európai életközösség saját életét, történelmét éli, mint világtörténelmet. A világ többi részével való kapcsolatai gyarmati kapcsolatok, éspedig a legnagyobb részre nézve szorosan véve azok. A magas műveltségű Indiával és Kínával való kapcsolatok csak felületesek, mert hiszen ezek bensőleg önálló életüket élik lelkileg és gazdaságilag, és Európával lakosságuk csak elenyésző százaléka érintkezik, akár a politikai, akár a gazdasági vonatkozásokat nézzük. A dél-amerikai államok még gyermekcipőben járnak, egyedül az Egyesült Államok kezdenek versenytárssá válni bizonyos vonatkozásokban, de külkereskedelmi forgalmuknak Európáéval való összehasonlítása Európának sokoldalú kapcsolatait, az Egyesült Államoknak pedig Európa felé irányítottságát mutatja. Oroszország Európa függvénye.

Az európai államok versenyeznek gyarmati és külkereskedelmi téren mindezen területeken külső konkurensek nélkül. Az Egyesült Államok legfeljebb egy-egy államnak versenytársa itt vagy ott, de még távolról sem Európáé.

A századok fordulópontján a fejlődés már erősen más képet kezd mutatni a világgazdaság felé való fejlődés folytán.

Világgazdaság felé való fejlődés alatt azt értem, hogy a tömegárukra nézve a forgalom gyorsulása, és a szállítás egyéb megkönnyítései (hűtővonatok, hűtőhajók, és így tovább) folytán a világ különböző részein elterülő nagy termelőterületek mind erősebben fejlődnek, és mind egyenrangúbbakká válnak a piacok szempontjából, egyforma szállítóképességűekké. Az európai ízlésű fogyasztónépességnek a világ különböző részein való megnövekedése folytán széles e világon Európához hasonló ízlésű fogyasztópiacok, fogyasztó gócok keletkeznek.

A világháború ezt a fejlődést gyorsította meg lényegében, – igaz, hogy bizonyos eltolódásokkal, amelyek háború nélküli fejlődésnél talán nem úgy következtek volna be. A háború után Észak-Amerika hatalmasan megerősödve már nem mint egyes európai államok, de mint egész Európa gazdasági erejének konkurense áll előttünk azonos nagyságú területtel, harmadrész annyi lakossággal, – de ha tekintetbe vesszük az amerikai munkás több mint kétszeres teljesítőképességét, akkor ez az arány is eltolódik.

Dél-Amerika is népszámban és gazdaságilag megerősödve, és az európai és észak-amerikai gyámságok alól a háború alatt felszabadulva önállóbban áll Európával szemben.

Az angol birodalom mérsékelt-övi európai telepes gyarmatai, a dominionok [domíniumok] a háború alatt és által Angliának már lényegileg önálló segítő hatalmaivá váltak, sőt napról-napra látjuk teljes önállósulásuknak keresztülvitelét. Az angol világbirodalomnak ez a részeire bomlása, európai és tengerentúli részeinek egymástól való távolodása, önállósulása nemcsak az angol világbirodalomnak és Angliának, de Európának hatalmi, gazdasági és presztízskérdése is.

Mindez a fejlődés, amelyre itt csak emlékeztethetem azt, aki úgyis látja és ismeri azt, eredményezi, hogy Európa közvéleménye a világháború után arra ébred, hogy a világtörténelem többé nem Európa történelme, a világgazdaságot többé nem Európa, azaz nem egyedül Európa irányítja, sőt a világ közvéleményét, és a világ gondolkodását is erősen befolyásolják egyelőre még csak a tengerentúli európaiak, de lassanként mindinkább India, Kína, sőt a világ egyéb népei is.

Ameddig az európai életközösséggel nem álltak szemben többé-kevésbé egyenrangú ellenfelek, addig ennek az életközösségnek tudata, ha művelődési vonatkozásban meg is volt a közvéleményben, egyéb vonatkozásban nem ébredhetett fel, és különösen nem úgy, hogy azt cselekvésre, az életközösség közös érdekeinek előmozdítására serkentette volna.

Mihelyt és amennyire Európa ráeszmél arra, hogy világhegemóniája megszűnt, a világgazdaság ma tényleg az egész földfelszínre kiterjed, és többé-kevésbé egyenlő hatalmú termelő-és fogyasztócsoportokkal, földrészekkel kell megküzdenie, az összetartás és az együttműködés szükségének gondolata fel kell, hogy ébredjen. Fel is ébred, és általánosságát az jellemzi leginkább, hogy idealisták és gondolkodók, gazdasági vezérek és politikusok egyaránt foglalkoznak az európai összetartozás és együttműködés gondolatával: Páneurópával, gazdasági együttműködéssel, vámszövetségek és termelőszövetségek kérdésével, és európai népszövetséggel.

Ha az európai gondolkodás ide jutott, az tehát a történelmi fejlődésnek természetes, az élet törvényszerűségeiből fakadó következménye.

De éppen Európának sajátos jellege viszont az, ami a megoldásnak sajátos útjait jelöli ki. Európa egy történelmileg fejlődött életegység, amelyben a földrajzi tagozottság és a legkülönbözőbb népeknek idetódulása a nemzetek, nyelvek és államok sokféleségét tartotta fenn. Azonban már keletkezésétől, a népvándorlástól kezdve ez az Európa egységes életet él. A gazdasági, művelődési és politikai fejlődés benne egységesen megy végbe. A fejlődésnek minden nagyobb mozzanata kapitalizmus és szocializmus, feudalizmus és parlamentarizmus, humanizmus és evolucionizmus, az erdőirtás, városiasodás, iparosodás, mind egységesen, egész Európára kiterjednek, tekintet nélkül a politikai határokra. Rendszerint nyugatról indulnak ki, és terjednek kelt felé úgy, hogy ott később következnek be, rendszerint az egyes nemzetek vagy államok területein sajátos jelleggel jelennek meg, azonban mégis egységesek, egy nemzet vagy állam sem tudja kivonni magát alóluk teljesen, sem térbelileg, sem időbelileg.

A mai Európa mint életközösség, ezen hosszú évszázadokon át együtt fejlődött, számos generációk öröklött és szerzett tulajdonságainak biogenetikai eredménye. A szerzett tulajdonságok is öröklöttekké válnak. Európa egy tradicionális életegységgé fejlődött, amelynek sajátos, a világ többi, egészen másképp fejlődött részeitől eltérő törvényei vannak.

Ha ennek az Európának sorsát ebben a válságos pillanatában a politikai és gazdasági élet vezetői meg akarják oldani, ennek tudatában kellene, hogy legyenek. Európa jövőjét nem lehet a Népszövetség kompromisszumos mintájára megalkotott bizottsággal megoldani. A viszonylat Európa államai közt egészen más, mint ezek és a tengerentúli államok közt. Utóbbi vonatkozásban csupa új, könnyen áttekinthető, majdnem kivétel nélkül materiális problémák állnak fenn. Európán belül a materiális és immateriális, a gazdasági és érzelmi kérdések szorosan és bonyolultan szövődne össze. A kapcsolatok nép és föld, nemzet és haza, sőt együtt lakó vagy szomszédos népek közt sokkal bonyolultabbak, sokkal mélyebbek, tradicionálisabbak. Ha ezeket felismerjük, világosabban állnak előttünk a teendők. Nem felszínes orvoslásra van szükség, hanem mélyreható, minden külső szempontot és mellétekintetet félretevő átalakításra. Nemcsak hogy nem lehet a Népszövetség mintájára megalkotni az európai nemzetek és államok bárminő organizációját, hanem a Népszövetség hatásköréből ki kellene venni, s ehhez áttenni mindazon problémákat, amelyek sajátosan európaiak, mint aminő elsősorban a kisebbségi kérdés, és bizonyos gazdasági vonatkozásaitól eltekintve a revízió kérdése is.

*

Revízió

Európa rekonstrukciója, mint már [a] fentiekből kiviláglik, csak revízióval oldható meg. De ez a revízió nem a legyőzöttek érdeke és nem restitutio in integrum, azaz a háború előtti állapot visszaállítása.

Ez a revízió egyszerűen Európa közállapotainak, államközi viszonylatainak újrarendezése oly pillanatban, amelyben már át lehet tekinteni azokat a változásokat, amelyeket a világ gazdasági fejlődésének mind rohamosabb tempója, másrészt pedig a világháború okozott.

A revízió gondolatának terjedése semleges, sőt volt ellenséges államok politikusainak és közvéleményének körében nem a lelkiismeret szavának következménye, hanem egyszerűen a természetes, organikus fejlődés egészséges antioxin fejlesztése az embernek önkényes, az elvakultság pillanatában meggondolatlanul végzett rendezésével szemben, és azzal a toxinanyaggal szemben, amelyet ez a rendelkezés a világban és Európában elvetett.

Ez a revízió egyértelmű az európai államok államközi együttműködésének új szabályozásával, és az együttműködésnek szorosabbá és egyöntetűbbé tételével. Nem akarom az „Európai Népszövetség” nevet használni, mert ezt a nevet a genfi népszövetség és a Briand-féle terv már lefoglalták maguknak, és ezen az úton célhoz jutni nem, vagy legalábbis csak nagy kerülővel lehet. De a revízió egyértelmű egy oly organizációval, amelynél a közösségnek egy bizonyos állam feletti hatalma is van, mert revíziót az állam szuverenitásának korlátozása nélkül keresztülvinni nem lehet, legalábbis nem annyi idő alatt, amennyi Európának, ha élni akar, rendelkezésére áll.

*

Kisebbségek

A kisebbségek kérdése tökéletesen egybekapcsolódik az előbbi kettővel. A XIX. század fejlődése egyrészt a nemzeti érzésnek mind öntudatosabbá válása által, másrészt a politikai jogoknak és a politikai érdeklődésnek mind szélesebb rétegekre való kiterjesztése által a különböző államokban lévő nemzeti, nyelvi és jellegbeli különbségeket mindinkább politikai öntudatra ébresztette. Ezek az európai kisebbségek a világháborúig kevés kivétellel kétfélék: tradicionális és önkéntes kisebbségek.

Tradicionális kisebbségek azok, amelyek egy többségi néppel hosszú, történelmi perióduson keresztül, tehát több évszázadon át együtt élnek anélkül, hogy kisebbségi jellegüket, nyelvüket, szokásaikat, életformájukat elvesztették volna; – együtt lakó kisebbségi és többségi nép évszázadok alatt életformájában egymáshoz közelebb jutott, azonosult. Ilyen tradicionális kisebbség a történelmi Magyarországban a tót, ilyen Európában a breton, a katalán, és így tovább. De még Elzász-Lotaringia népét is, a lotaringiai franciát s az elzászi németet is ideszámítanám, amint a maga egységében a történelem során váltakozva hol az egyik, hol a másik nagyhatalom uralma alá kerül.

Az önkéntes kisebbség az, amely hívatlanul vagy meghívásra, de szóval nem kényszerű telepítés formájában vándorol be valamely országba, akár egyenként vagy kis csoportokban, mint nálunk a németek, akár nagyobb tömegben, esetleg máshonnan kiüldöztetve, mint nálunk az ipeki patriarcha vezetése alatt bejött szerbek.

Jogilag okadatolni ezen tradicionális és önkéntes kisebbségek sorsának nemzetközi szabályozását csak nagyon megszorított mértékben lehet. Ha a tradicionális kisebbség évszázadokig megtartotta jellegét, úgy ezen jelleg további megóvását nemzetközileg szabályozni értelmetlennek látszik. Viszont ha valaki – egyén vagy embercsoport – önként vándorol be egy államba gazdasági vagy más előnyökért, jogilag fel kell tételeznünk, hogy azon állam törvényeit, azon állam nemzeti jellegét ismeri, azoknak magát beköltözése által önként aláveti,  – tehát ismét nem forog fenn nemzetközi rendszabályozásnak szüksége.

A világháború azután teremtett Európában nagy számban kényszerkisebbségeket, egy majdnem új kategóriát. A mód pedig, amellyel a legtöbb többségi állam ezen kisebbséggel kisebbségi mivoltukat azonnal éreztette, az európai kultúrközösségben mindenesetre még újabb volt. Ezen kényszerkisebbségek jogi helyzete tehát már ebből a szempontból is más. Itt tradíció nem bizonyítja azt, hogy megtarthatják szokásaikat, nyelvüket, és így tovább, sőt a rövid tízéves közigazgatások bizonyítják az ellenkezőt; – az illetők nem vetették alá magukat önként a többségi államok törvényeinek, és még ha alá is vetették volna magukat ezen államok addigi törvényeinek, reájuk vonatkozólag azonnal oly új törvények hozattak, amelyeket nem láthattak előre. Itt tehát jogvédelem szükségessége forog fenn, ha van, aki ezt a védelmet nyújthatja.

Európát úgy rendezni, hogy kisebbségek ne legyenek, nem lehet. Ez következménye Európa természeti és a történelem által megerősített, azután integrált jellemvonásának, változatos sokszerűségének. Ezért nem lehet a kisebbségek helyzetének teljesen kielégítő rendezése nélkül Európa sorsát, jövőjét megalapozni.

*

Összefoglalólag az eddig felsorolt négy témára nézve tehát azt mondhatjuk, hogy a világ különböző részei s az azokban lakó népek, és az azokban kialakult államok közti kompromisszum szüksége, valamint az európai életközösség erősebb tömörülése természetszerű jelenségei az emberiség történelmének, és ezzel a földfelszíni élet integrálódó lefolyásának, amelynek az emberi történelem egyik eleme, az embernek mint tájalkotó faktornak dominanciára jutása pedig fejlődési periódusa. Látjuk azt is, hogy ezeknek a jelenségeknek most kellett szükségszerűen bekövetkezniük. A revízió és ennek keretében az eddig egyedül számba vett állami közületekkel szemben a kisebbségi közületeknek számbavétele az európai életegység kialakulásának szükségszerű következménye.

*

Imperializmus

Imperializmusra való törekvések vezettek a világháborúhoz.

Az élet asszimiláció. Mert az egyéni koncentrációk, amelyekről fen szóltam, jellegüket a felvett anyagok és anyagtalan valóság hasonítása, asszimilációja által tartják fenn. Míg a jogászt az imperializmus kérdésében a szuverenitás, a történészt az organizatorikus akarat és cselekvés, a nemzetgazdát a gazdasági erő és autarkia mértéke, a gazdasági geográfust ezenkívül ezeknek természeti feltételei érdeklik, – addig a politikai földrajzot az a mindezekben kifejezésre jutó belső erő érdekli, amely egyrészt a saját tájra és annak tartalmára, másrészt a külvilágra és a környezetre, sőt az egész földre kihat és átalakít.

A geográfus szemében az imperializmus dominanciára való törekvés az ember részéről. Dominancia a táj felett s magában a tájban az imperializmusnak egy neme a többi földrajzi faktorokkal szemben. Az, amit a politikában imperializmusnak nevezünk, s amit a geográfus szemében emberközi vagy államközi imperializmusnak neveznénk, az egy népnek és a tájnak, amelyben az emberi faktor már magasabb dominanciára jutott, tehát egy művelt nemzetnek és egy magas berendezkedésű tájnak, államnak dominanciára való törekvése más tájak, azok természeti kincsei, és azok népei felett. Ez a dominanciára való törekvés az életenergiák magasabb kifejtése és érvényesítése, s mint minden – életasszimiláció. Az asszimiláció kiterjesztése törekvés arra, hogy ezen többi tájak erőit az anyatáj, az anyaország életéhez asszimilálja, életfenntartásra és életintegrációjára kihasználja.

Az imperializmus hajtóerő a földfelszín életintegrációjában. Az anyatáj, az anyaország életintegrációját hozza magával, és egy új folyamatot indít meg. Ennek két példája: a római provincia és nyomá[ba]n a nemzeti államok kialakulása a római birodalom imperialisztikus erejéből, – az angol dominionok [domíniumok] és részben már a nem európai fajú gyarmatok emancipációja, mondhatjuk, államalakulása az angol világbirodalom hatalmának, életintegrációjának talajából. Politikai részintegrációk és összintegrációk váltakoznak, váltakozva kerülnek dominanciára az emberi társadalmasodás folyamatában. Valahogy úgy van, mint a tudományokban az analízis és szintézis váltakozása. Minden ilyen átalakulás megsemmisít valamit a régiből, de a csírasejt meggazdagodva kél új fejlődésre.

*

Angol világbirodalom

Az angol világbirodalom sorsa, a legnagyobb történelmi aktualitások egyike, összekapcsolja ezen gondolatmenetünket az előbbi témacsoporttal. Európa világhatalmának főalapja és hordozója is elsősorban Anglia volt. Európa nyugati frontjának többi államai közül Spanyolországot és Portugáliát szegénységük és kizsákmányoló politikájuk fosztja meg a gyarmatosításban a vezető szereptől. Franciaország pedig, amelyben ősidők óta összefutnak az európai kontinens útvonalai, évszázadokon át váltakozva ingadozott gyarmati expanziós és az európai hegemónia-politika között.

A kedvező klímájú, jó legelőkben gazdag, kedvező geológiai felépítésű, kitűnő szénnel bíró szigetország kedvező helyzetében, amelyben közelsége dacára a többi Európától elszigetelheti magát, természetszerűleg fejlődött önállóbban, és gazdagodott. Innen indul ki Európa és a világ ipari fellendülése 50 éves előnnyel a kontinens ma legiparosodottabb államai felett. London természetszerűleg válik ezen okokból, és földrajzi helyzeténél fogva világkereskedelmi gócponttá védett sziget helyzetben, mégis szemben Európa legvízbőségesebb folyóival, amelyek  völgyei messze Európa szívébe visznek (Rajna, Elba). És tudvalevő, hogy a nagy-és pénzkereskedelem, ha egyszer megtelepült, erősebben helyhez kötött, mint még az ipar vagy az őstermelés is. Ma Londonnak és Angliának ez a hegemóniája veszélyben forog, s a veszély nem európai, hanem tengerentúli központ (New York) részéről fenyeget.

Anglia egyedül vitte keresztül egész tökéletesen a világ klímaterületeinek oly összefogását, a termelésnek és fogyasztásnak oly munkamegosztását, amely asszimilációja a különböző felszerelésű tájaknak, tehát egy világtájegységnek, mint termelő és fogyasztó egységnek kialakítását. A többi Európa még Angliával való versengésében is inkább csak hátvédje, támogatója volt, Anglia pedig mestere a gyarmati módszerek kiépítésében.

Az angol világbirodalom sorsának megrendülése, amelynek tanúi vagyunk, európai kérdés is. Az angol világbirodalom belső struktúrájának megváltozása mellett, a fehérek lakta gyarmatok nemzeti és gazdasági öntudatra ébredése mellett az európai hátvéd általános megrendülése is hozzájárul az angol erő hanyatlásához. Viszont ez a hanyatlás [az] európai erő hanyatlása, Európa kárára való eltolódás.

Végül a nehéz helyzet, amelybe Anglia került, Európát éppen a sorsdöntő pillanatban fosztja meg a gazdasági téren anyagilag legerősebb és szellemileg legkiegyensúlyozottabb erőfaktorától.

*

Gazdasági határok

Az államhatároknak mint gazdasági határoknak, a vámhatároknak kiélezése, és az ezen állapot megváltoztatására való törekvések az érdeklődésnek természetszerűleg előterében állnak.

A gazdasági határok a gazdasági geográfus szemében időleges akadályai a különbözően felszerelt természetes tájak anyagcseréjének. A gazdasági geográfus szemében szállítmányok egyik tájból a másikba egészen egyenértékűek gazdasági anyagcsere szempontjából, akár átlépnek állam-és vámhatárokat, akár nem. Az ő szempontjából export Dél-Oroszország búzájának Észak-Oroszországba való szállítása [is].

A politikai geográfus viszont a gazdasági határban és élességének mérvében a földfelszíni életben dominanciára jutott emberi faktor életnyilvánulását látja, és az ezen faktor organikus fejlődése és organizatorikus cselekvése, és a természetes táj élete közt való erőviszonylatot, és ennek fejlődését kell, hogy tanulmányozza.

A gazdasági határoknak az utóbbi időben való erős kiéleződésében, viszont más korszakokban való eltompulásában a földfelszíni élet legújabb emberi korszakának ritmikus lüktetését látja, azt a ritmikus váltakozást, amely résztájak és szintetikusan összefogott nagytájak már fent vázolt harcát jellemzi.

Ezt a kérdést általánosan és mélyrehatóan még senki sem tanulmányozta. Mégis már első tekintetre érdekes, és bennünket is közelről érintő valóságok, hogy ne mondjam, törvényszerűségek látszanak kidomborodni.

Az ember mindenütt összenő a tájjal. Minél műveltebb, minél igényesebb, annál több a materiális, de talán annál kevesebb az immateriális kapcsolata ezzel. Népek és egyesek a művelődés minden korszakában és fokán ragaszkodnak a környezethez. Más helyt kifejtettem, hogy a magyarok hazái a Kámától az azovi hazán, Levédián és Etelközön keresztül a nagy magyar Alföldet körülövező végleges letelepedésig jellegzetesen egyazon, a sztyeppe és erdő közt végigvonuló klímasávban feküsznek.

Ismét máshol kimutattam, hogy nemcsak 1000-2000 évvel ezelőtt állataikkal vándorló népek, de a modern korban Európából kivándorló németek, finnek, svédek, olaszok az Egyesült Államokban a földművelés céljaira hazájukhoz hasonló klímaterületeket keresnek fel, és majdnem azonos téli és nyári izotermák közt települnek le. De a városiasodó világ várostáj-lakója, ez a legmodernebb típus is, ha helyet cserél vagy kivándorol, hasonló tájat keres fel. És Kanadában, Argentínában, Ausztráliában a földműves települőkben való hiány kezd már ma nehézségeket okozni.

De nemcsak az egyes ember vagy gazdasági népcsoportok és a természetes tájak közt keletkeznek kapcsolatok, hanem állam és természetes táj között is. Ilyen már az, amelyre fenn Európa nagytájairól, nagyhatalmairól és ütköző államairól szólva emlékeztem meg. De vannak más természeti kapcsolatok is. A táj mint termelő egység, az államnak mint nagyobb termelőegységnek fontos része. Az egyik azonban a természeti adottságok alapján kialakuló életegység és kategória, a másik emberi, és pedig politikai akarat alapján kialakuló. Mégis, minő fontosságot játszik például Magyarország gazdasági átépítésének szüksége szempontjából az a körülmény, hogy hét vagy nyolc nagytájunkból csak kettő, és ezek közt éppen a legvégletesebb klímájú Nagy-Alföld maradt meg?

De sehol Európában, sőt a világon a természetes táj nem jutott mint adminisztratív területi egység, és pedig természeti jellegének felismerése alapján olyan helyzethez, mint Franciaországban. Önkéntelenül azt kérdjük ennek láttára, hogy vajon nem ember és táj összeforrásának hosszú tradíciója vezet-e a tájjelleg ily felismerésére az ember által? Hiszen Franciaország, a Földközi-tenger vidékeit nem számítva, Európának legrégibb kultúrtája.

*

Autarkia

A természetes és az emberi táj problémái semmiben sem futnak úgy össze, mint az autarkia kérdésében. Hiszen ennek lehetősége tisztán a természeti adottságoktól függ. A politikai földrajz feladata a természetes tájat, és még inkább a politikai tájat az autarkia szempontjából vizsgálni, értékelni.

A táj, és így a politikai táj, az állam is mint életegység a földfelszíni élet összességének faktora. Ma már, amikor minden árucikkben azt látjuk, hogy a földnek bármely részén való termelése vagy előállítása az egész földre kihat, ezt nem szükséges hangsúlyozni. De a közvetlen külkereskedelem, és ezzel kapcsolatos termelési és fogyasztási szempontokon messze túl érvényesülnek ezek a hatások. Egy-egy táj fellendülése valamely okból a szomszédos tájakat is mindenkor befolyásolja, mint ahogy Kalifornia fejődése hat Oregonra, Nevadára, és így tovább. Különösen kedvező fekvésű és felszerelésű tájak a történelem minden periódusában vonzást gyakorolnak a szomszédos tájakra, mint a Párizsi-medence vagy a mi Alföldünk. Több kedvező tájnak, mint az Alsó-Rajnának és Rajna-ároknak, a Párizsi-medencének, az Angol-medencének, a La Manche-csatornának és az Elba-torkolatnak összefekvése pedig világjelentőségű lehet. Hiszen innen, és ezen szerencsés tájcsoportosulás következtében indul ki a világgazdaság kialakulása. De éppen azt a fejlődést, amelynek lefolyása terjedésében politikai határokat nem ismer, kell összevetnie a politikai geográfusnak az autarkia kérdésével, és ismét a kettőben, a földfelszín kontinentális vagy szubkontinentális nagytájainak és résztájainak mint életegységeknek egymáshoz való viszonyát, küzdelmét tanulmányozni.

*

Mindezek, mint előrebocsátottam, példák, méghozzá igen vázlatosak. De talán elegendők arra, hogy az olvasó felismerje, hogy legaktuálisabb problémáink, mindennapi eseményeink az életben való szövevényes begyökerezettség folytán gyökereikkel visszanyúlnak az emberi történelem messze időszakaiba, sőt azokon is túlfekvő, az emberiség fejlődését magában foglaló, de annál sokkal nagyobb életegységbe, a földfelszín, sőt a világegyetem életegységébe. Lefolyásuk alapjában szerves, organikus folyamat, amelyet csak bizonyos mértékig kormányozhatunk organizatorikusan, de csak hullámvonalakban az organikus fejlődés mentében. A fejlődést egészen eltéríteni, visszafordítani, megállítani nem lehet. S ezért a tudományok sorában azok mellett, amelyek az ember politikai életét és intézményeit kutatják, van helye egy szintetikus és filozofikus olyan tudománynak is, amely ezen távolabbi perspektívából vizsgálja és segíti magyarázni az emberiség életét.

*

Királyi Magyar Egyetemi Nyomda – Erdélyi Férfiak Egyesülete, Budapest, 1931. Különnyomat a Jancsó Benedek Emlékkönyvből