Az angol jogalkotás szórványos reformjainak, amelyek közül csak vajmi kevés állott valamelyes vonatkozásában az egésznek áttekintéséhez, [1] az volt [a] céljuk, hogy a királyt törvényszerű kormányzásra szorítsák, végeredményükben pedig ugyanazt jelentették az állami cselekedetre nézve, amit a parlament kifejlődése az állami akaratra nézve jelentett. Az a körülmény, hogy a király régi két tanácsa közül az egyik a későbbi parlamentté fejlődött, az állami akaratnak az egyedúrtól való különválását jelentette; a másik tanácsnak átalakulása kabinetté pedig az államszemély cselekvésének a királytól való elkülönítésével volt egyértelmű.

Az angol parlament hajdan nem volt törvényhozó testület, hanem csak tanáccsal szolgált a királynak. Bagehot szerint [2] olyan testület volt az, amely bizonyos kiváltságoknak adott kifejezést; a régi parlamentek a királynak mint egy tapogatódzó, puhatolódzó szervei voltak, amelyek révén ők a nép hangulatáról nyerhettek értesülést. A tulajdonképpeni törvényhozó a király volt. A parlament csak a király segédeszköze ennél a működésénél. Ismeretes, mint vált bizonyos fontos kérdésekben a parlament hozzájárulása nélkülözhetetlenné, és mint emelte ki sarkaiból a nemzet ezen az archimedesi ponton az egész királyi törvényhozást. A parlament már most beleegyezését ennek fontossága tudatában feltételekhez kötötte. Ha a király a tanács beleegyezését kérte valamihez, sérelmeiket panaszolgatták fel, mielőtt azt megadták volna; azaz összehívatván ők követeltek, és a királyt szólították fel a hozzájárulásra. A szerepek megváltoztak, s a törvényhozás súlypontja a parlamentre esett.

Ugyanilyen változáson ment keresztül a király kisebb tanácsa. Itt is azon fordult meg az intézmény lényege, hogy a tanács hozzájárulása szükségessé vált a királyi határozatok jogi erejéhez, és az lett a végeredmény, hogy az állami cselekedet a királyról a tanácsra ment át. A király most már épp oly kevéssé hajtja végre a törvényeket, amily kevéssé hozza őket, de valamint a király hozzájárulása nélkül semmiféle határozat nem lehet törvénnyé, úgy szükséges az ő beleegyezése az állami cselekvés terén is. Formailag a király hívja össze a parlamentet, és ugyanő nevezi ki a minisztériumot, tényleg azonban a választók alkotják össze a minisztériumot csakúgy, mint a képviselőházat. [3] A nemzet külön akaró szerve hozza meg a határozatot, de a király szentesítése teszi azt törvénnyé, és ugyanígy a külön cselekvő szerv hajtja végre a törvényt, de a legfontosabb esetekben ismét csak a király szentesítése mellett. Mert amidőn a király parancsot ír alá, ma már tulajdonképpen csak szentesít. A rendelet alatt álló két aláírás, a király és a miniszter aláírása közül a királyé az ellenjegyző, és a miniszteré a rendelkező aláírás. Történelmileg ugyan úgy fejlődik ez a dolog, hogy a király parancsa csak akkor érvényes, ha valamelyik felelős miniszter hozzájárul, és az angol alkotmány utánzataiban is a fejlődésnek ezt a stádiumát, amely ma már csak mint forma áll fenn Angliában is, mintázták le. A formát iktatták törvénybe, de nem a lényeget, mert lényegileg a király engedi meg hozzájárulásával a miniszter akaratának érvényesítését. Így jött létre az angol államban, amit Concha Győző Politikai jegyzeteiben [4] az államról mond, hogy a fejedelemben van az egységesítő öntudat, az én, az akarat a törvényhozó, a cselekvés a végrehajtó hatalomban.

Az egyik nagy fázis tehát az állami akaratnak a király egyik tanácsában, mint külön szervben való önállósulása, a másik fejlődési fázis, amely történelmileg az állami akaratnak ezen önállóvá lett szerve, és a királynál lévő állami cselekedet között összhangot igyekezett teremteni, végeredményben a cselekedetnek is a királytól való elkülönítésére vezetett. A király másik tanácsa átalakult önálló cselekvő szervvé, és vele szemben is a királynak csak hasonló jogai maradtak, mint az akaró szervvel szemben. A második fázis részben céltudatos, részben nem szándékolt fejlődése csak oda irányult, hogy a király a végrehajtó hatalmat a törvényhozásnak megfelelőleg kezelje; úgy képzelték, hogy a végrehajtó hatalom továbbra is a királynál fog maradni, és csak arra kerestek módot, hogy a törvényeknek megfelőleg legyen kénytelen vele élni, de a viszonyok és az állami szervekben rejlő erők elhelyezkedése az állami cselekedetnek a fejedelemtől való elválasztását eredményezték. [5]

Ez a szokás útján fejlődött angol intézmény telítve van erkölcsi tartalommal. A jog és a politikai morál benne össze van fonódva. [6] Ez a sok erkölcsi elem enyhíti a jogi formák szigorúságát, és elasztikussá teszi az alkotmányt. A hatáskörök hol tágulnak, hol szűkülnek a körülményekhez meg azon egységék képességéhez mérten, amelyek azokat betöltik. Ennek az alkotmánynak lényegéhez tartozik, hogy ne legyen kodifikálva, hogy a meg nem rögzített, folyékony gyakorlat napról napra szabadon fejleszthesse azt minden pontján. A parlamentarizmus azonban csak Angliában lévén a történelmi fejlődés eredménye, ez a lényeges sajátsága is egész teljességében csak ott van meg. Másutt mindenütt készen került a parlamentarizmus az alkotmányba, az angol szokásjogból az elmélet révén írott jog lett, s ennek folyományaképpen mindenütt tapadt hozzá több-kevesebb, természetével ellenkező megkötöttség. Innen van az, hogy a parlamentarizmus sehol sem olyan tökéletes, mint Angliában. Hozzájárul még, hogy ez az intézmény, jóllehet a tapasztalat tanúsága szerint lényeges részeiben általános használatra is alkalmas, legfőképpen mégis az angol viszonyokra van szabva, és csak az angol szükségleteket fedezi teljesen. A többi nemzetnél, amely a parlamentarizmust készen vette, sok hézagot találunk, amelyet majd saját parlamenti gyakorlatuk, külön precedenseik lesznek hivatva kitölteni.

Egészen sajátszerű helyet foglal el a parlamenti kormányzatot felvett alkotmányok között a magyar. A parlamentarizmus ugyan a magyar közjogba sem a történelmi fejlődés, hanem az elmélet révén került, de olyan előzmények után, mint másutt sehol sem, és ennek következtében nálunk kevésbé is idegen, mint Anglián kívül bárhol. Azok az okok, amelyek ott létrehozták, megvoltak minálunk is, azok a küzdelmek és bajok, amelyek megelőzték, a mi történelmünkben sem ismeretlenek, és csak külső körülmények gátolták, hogy a magyar közjog természetes fejlődése nem a maga erejéből talált e bajokra orvosságot.

Lássuk ezeket az előzményeket részletesen!

A régi magyar közjogban a szuverenitás főorgánumai: a király és az országgyűlés, vagy a hagyományos közjogi terminológia szerint: király és nemzet. Ezek az orgánumok nagyjában már az Árpádok alatt is úgy gyakorolták az állami szuverenitást, hogy a törvényhozás a királyt és az országgyűlést közösen, a végrehajtás és kormányzás a királyt egyedül illette meg, az országgyűlésnél ez utóbbiakra vonatkozólag csak a felügyelet és az ellenőrzés joga lévén meg.

Az államhatalmi funkciók ilyetén megoszlása a szuverén orgánumok között már magában rejtette a meghasonlás csíráit is. Ez a meghasonlás király és nemzet között csakhamar be is következett, és egy megszüntetésére alkalmas intézmény keresése több mint hatszáz esztendőn keresztül egyik állandó fő törekvése volt a magyar alkotmányos életnek.

Az Aranybulla a nádorra bízza ezen összhang megteremtését, midőn 31. pontjában kötelességévé teszi, hogy a királyt a nemzet e szabadságlevelétől eltérni ne engedje, hogy a nemesek a király és utódai iránt mindig hívek legyenek, és a királyi korona iránti köteles tisztelet és engedelmesség meg ne tagadtassék.

De az Aranybulla maga sem bízik ennek sikerében, hanem lemondva az összeegyeztetés lehetőségének reményéről, ellenállási záradékban örök időkre (in perpetuum) kimondja a király törvényszegése esetére a nemzet ellenállási jogát.

A jogilag szabályozott erőszak ez a záradék, mint a nemzeti szabadság biztosítéka és csak olyan primitív eszköz, mint amilyen a háború a nemzetközi jogban.

Hasonlóan kétségbeesett kísérlet az Aranybulla 1231-iki kiadásának berekesztése, mely a király személyes felelősségre vonását rendeli el, és megállapítja a felelős király büntetését. Király és nemzet egymás mellé rendeltsége alapeszméje lévén a magyar közjognak, azzal megfért ugyan a kettőnek küzdelme, de ellenkezett volna vele, hogy egyikük ítélő bírája lehessen a másiknak. Ezért nem is saját magát, hanem a mindenek felett álló egyházat teszi bíróvá a nemzet a király felett az Aranybulla megszegésének esetére. S miként vallási volt az elvállalt kötelezettség szankciója: eskü, úgy vallási jellegű volt a büntetés is: átok. „Ha akár min[k]magunk, akár fiaink és utódaink – így szól a bulla – meg akarnók sérteni  ezt a tőlünk engedélyezett szabadságot: az esztergomi érsek bennünket intés előre bocsátása után, megátkozhasson.”

A helyzeten nem változtatott sem a nemzet fegyveres ellenállása, sem az érsek átka.

Nem sok hatása volt az 1231-iki Aranybulla III. pontjának sem, amely az országgyűlésnek döntő befolyást biztosít a rosszul kormányzó nádor elbocsátására. [7] A nádorválasztás jogának ez a korai előfutára, mint a legfőbb kormányhivatalnok politikai felelősségének XIII. századbeli példája is érdekes.

1298-ban újabb kísérletet tesz a törvényhozás az ellentét kiegyenlítésére, amely úgy az eddigi kísérletekhez, mint az azon korbeli európai jogélet nívójához képest a politikai belátásnak igen magas fokát jelenti. Az ez évi XXIII. t.c. a király fontosabb kormányzati cselekedeteinek érvényességét azon feltételhez köti, hogy azokra nézve választott tanácsosainak tanácsa előzetesen meghallgatva legyen. [8] Ennek a rendelkezésnek [a] keresztülvitele mintegy folytonossá tette volna az országgyűlés ellenőrzését, és a kormányzásra való befolyását. A nemzet nemcsak [az] országgyűlés együttlétekor hallathatta volna panaszszavát és tiltakozását a törvénytelenségek ellen, hanem a választott tanácsosok útján állandóan, minden fontosabb kormánycselekedetnél gyakorolhatta volna ezt az erkölcsi pressziót. Nem volt ez a tanács az ellentét megszüntetésére kielégítő biztosíték, de mint a királyi akaratelhatározást befolyásoló motívum, alkalmas eszköz volt ezen ellentét mérséklésére.

Schvarcz Gyula szerint ez a törvény a tanácsosok beleegyezésétől teszi függővé a király fontosabb kormánycselekedeteit, vagyis felfedezi benne a mai miniszteri felelősség egyik lényeges elemét, és csak a másikat, a rossz tanácsosok felelősségre vonását nem találja meg benne. [9] Hasonlóan fogja fel e törvény értelmét Ladányi is. [10]

Ez a felfogás azonban téves. A törvény nem azt mondja: quidquid (Dominus Rex) contra consilium vagy sine consensu predictorum (…) fecerit, non teneat; hanem csak annyit mond: praeter consilium, amiből csak a tanács meghallgatásának kötelessége, nem pedig beleegyezésének szükségessége olvasható ki.

E felfogás lényegesen befolyásolja a törvény eredetének kérdését is. Ladányi [11] véleménye, mely szerint az országgyűlés Angliából vette e törvény alapeszméjét, már csak azért is hihetetlen, mert a XIII. század közműveltségi és közlekedési viszonyai mellett a magyar köznemesség zömére a távoli Albion politikai eseményei aligha lehettek ekkora befolyással. [12] Schvarz véleményére, [13] aki Velencéből származtatja III. András tanácstörvényének eszméjét, nem talál a fentebbi ellenvetés, mert ő nem az országgyűlésnek, hanem a királynak, Velencei Andrásnak kezdeményezésére viszi vissza e törvény eredetét.

Ha azonban e törvényt a fent védett értelemben fogjuk fel, akkor eredetét sem kell külföldön keresnünk. Nem is onnan került az a magyar közjogba; mert gyökerei visszanyúlnak Szent István királyságának eredetéig. A magyar közjog szerint a király tanácsa tényleg befolyt a kormányzatra már jóval András király ezen törvénye előtt is. [14] Használatban is volt kormánycselekedeteknél is az „omnium Baronum nostrorum consilio et consensu, consentimus”-féle kifejezés. [15] Csakhogy régebben a tanács tagjait a király tetszése szerint választotta a nemzet előbbkelői közül, [16] a főrend kiválásával pedig e tanácstagok többé nem valának a nemzet képviselői, mint azelőtt. [17] A tanács tehát régebben a nemzet befolyásának szerve, újabban az oligarchia hatalmi eszközévé alakult.

Az 1298:XXIII. t.c. ezekhez képest:

1. A tanács szervezetére vonatkozó részében visszaállítja a királyi tanács régi jelentőségét a kormányzást és a végrehajtás ellenőrzését illetőleg;
2. szabatosan meghatározza a tanács befolyásának körét és módját, ami által
3. a tanácsnak pusztán tényleges befolyása jogivá emelkedik.

Az 1386-ban Mária királynő fogsága idején tartott budai országgyűlés 1. cikkelye újból foglalkozik a királyi tanács szervezetének kérdéseivel, de az 1298-i törvényhozásnál sokkal tökéletesebb módon igyekszik a szeme előtt lebegett cél megvalósítására. A 3. cikkely ígéretet követel a királytól a jó tanács követésére, de nem mondja ki a király fontosabb kormányaktusainak érvénytelenségét arra az esetre, ha a tanács meghallgatását elmulasztaná. A tanács erkölcsi befolyását tehát fokozottabb mértékben juttatja kifejezésre a budai gyűlés határozata, de e befolyás gyakorlásának jogi módját sokkal tökéletlenebbül határozza meg, mint III. András törvénye. Ellenben haladás a rossz tanácsosok büntetésének: a gyűlésből mindenkorra való csúfos kizáratásuknak megállapítása. [18] Zsigmond király 1397. évi, a temesvári országgyűlésen hozott, ránk csonkán maradt dekrétuma a főkormányhivatalnokok felelősségét rendeli el. „A nádor pedig, az országbíró, a bánok és várispánok, akik a király által rájuk bízott hivatalt nem kellően viselték, s nem különböztetik meg vármegyéjük népét, a nemeseket és más állapotú emebereket, ha ez rájuk bizonyosodik, (…) mozdíttassanak el csúfosan hivataluktól.” [19]

Ulászló az országgyűlés követelésére 1440-ben újból törvényerőre emeli némely régibb királyok dekrétumait, köztük az 1298:XXIII. t.c.-et is. [20] Ez az újból való megerősítés is arra mutat, hogy a törvény éle nem a király ellen irányul. Schvarcz és Ladányi értelmezése szerint, mert I. Ulászló király idejében a nemzet éppen nem a királyi hatalmat akarta gyengíteni, hanem megint csak, miként 1298-ban, a tanács hatalmát a maga számára kívánta értékesíteni az oligarchiával szemben. [21]

Hogy e törvénynek volt-e hatása közjogunk praxisára, efelől történetíróink és egyéb forrásaink – Schvarcz Gyula szerint [22] – nem tájékoztatnak kellően. Ladányi szerint [23] András törvényét Ulászló megerősítése után sem hajtották végre. Annyi bizonyos, hogy már az 1444:II. t.c. nagyon is hangsúlyozza a király személyes hatalmát, és ezzel háttérbe szorítja a tanács befolyását. [24]

Ulászló 1490. évi diplomájának három szakasza foglalkozik a királyi tanáccsal. Itt is megtaláljuk a rendes két részt: először azt, amely a tanács szervezete által annak befolyását a nemzet befolyásává kívánja tenni, és másodszor azokat az intézkedéseket, amelyek e befolyás érvényesülésének jogi biztosítékai. [25]

Mivel akkor az idegen tanácsosok befolyása gátolta a nemzetének érvényesülését, a diploma azok kizárását rendeli, és arra kötelezi a királyt, hogy magyarokkal tanácskozzék. Ami a befolyás gyakorlásának módját illeti, ez kiválóan fontos, mert ebben a diplomában kívánja meg a magyar közjog először a király bizonyos cselekedeteinek érvényességéhez a tanács beleegyezését (absque expresso consensu et libera ac spontanea voluntat Praelatorum Baronum, Regnique Consiliariorum). A tanácsnak ez a hatásköre azonban nem minden fontosabb ügyre, hanem csak a főpapi javadalmak osztogatására terjed ki.

Az 1492-iki törvényhozás ismétli a tanácsra vonatkozólag a diplomában foglaltakat, és lényegesen ki is terjeszti a tanács hatáskörét. Ugyanis kimondja beleegyezésének szükségességét a 100 teleknél nagyobb világi jószágokra is. [26] E törvények hatástalanságának tanúbizonysága az 1495:II. t.c., mely szerint „Ő Felségének mindazon adományai, amelyek az 1492:IX. t.c. ellenére történtek, érvényteleneknek, semmisnek tekintendők.”

Az eddig említett II. Ulászló korabeli törvények a nemzeti elemet csak az idegenekkel szemben igyekeztek biztosítani, s elmulasztották ezt megtenni a főurakkal szemben. Ennek pótlására szolgált az 1498:VII. t.c. [27]

Rendkívül érdekes az 1498:XXVI. t.c., amely az 1492:IX.-et fontosabb részében hatályon kívül helyezi. A nemesség illetlennek és megengedhetetlennek találja, hogy a király csak a főpapok és bárók megegyezésével adományozhasson 100 teleknél nagyobb jószágot, és e tekintetben nem akarja megszorítani a király tekintélyét és hatalmát. [28]

Az akkori politikai viszonyokból, úgyszintén a törvény szövegéből kitűnik, hogy e határozat a köznemesség és a főurak közötti versengésnek [a] szüleménye, és hogy a nemzet azzal nem annyira, vagy legalábbis nem végcélképpen a királyi hatalmat akarta öregbíteni, mint inkább a főurakét megszorítani. De kitűnik e törvénycikkelyből az is, hogy mennyire távol állottak még e korban attól, amit némelyek – a XIX. századbeli ember személyével nézve a dolgot – e kor egyik-másik törvényében láthatni vélnek.

Hogy a főpapoknak és báróknak sikerült e törvény végrehajtását megakadályozni, mutatja az 1504:X. t.c., amelyben az 1498:XXVI.-nak rendelkezését ismételni szükségesnek látták. [29]

Az 1500:X.a királyi Kúria szervezetén változtat. Igaz, inkább a legfőbb törvényszékről van szó, semmint a tanácsról, mint olyanról, [30] de minthogy az 1498:VII. t.c. folytán a Kúria bírái, akkor Európa-szerte szokás szerint állandóan helyet nyertek a tanácsban, [31] fontos az 1500:X. t.c. a tanács szempontjából is. E módosítás folytán a tanácsbeli köznemesek száma marad 8, míg a főurak száma ismét jelentékenyen megnövekszik.

Miután a köznemesség illetlennek tartotta a király hatalmát olyanformán megszorítani, hogy cselekedeteinek csak a tanács beleegyezésével legyen jogi erejük, és keresztül is vitte az ezt elrendelő törvénycikkely törlését, hézag támadt a jogban a tanács hatáskörét illetőleg. Az 1507-iki törvényhozás ezt III. András dekrétumának szellemében tölti be, elrendelvén, hogy a király minden országos ügyben (tehát nemcsak a fontosabb ügyekben) hallgassa meg tanácsát [cum consilio praefatorum (…) faciat], és hogy annak, amit tudtuk nélkül teszen, nincsen jogi ereje. (Etsi quae praeter eorum scitum faceret, nullius sint vigoris atque firmitatis.) A végbeli tisztségek betöltését a törvény különösen kiemeli. [32]

E törvény praeter scitum kifejezése kevesebbet mondónak látszik, mint az 1298-i praeter consilium; azonban egybevetve az előző mondat cum consilio-jával, kitűnik, hogy e részben III. András törvényével azonosan rendelkezik. E törvény tehát csakis annyiban különbözik III. Andrásétól, amennyiben a tanács hatáskörét minden országos ügyre kiterjeszti, és amennyiben a VII. cikkelyben kimondja a gonosz tanácsosok felelősségét, és meghatározza annak módját. Eszerint, ha valamelyik tanácsos a királyi tanácsban az ország szabadsága, közjava és törvényei ellen cselekedni merészkednék, a többiek tartoznak őt a legközelebbi országgyűlésnek feljelenteni, hogy az személyében és vagyonában érdem szerint megbüntethesse. [33]

Újból kimondja tehát a magyar közjog a felelősség nagy elvét, de megvalósításának módja annyira tökéletlen, hogy eredménye nem is lehetett. Az ellenőrző fórum tulajdonképpen az országgyűlés, és mégis nem a dolog természete szerint nála, hanem magánál a tanácsnál van a vádemelés joga. Következménye ez a tanács kollegiális szervezetének, melynek folytán az országgyűlésnek nem lehetett betekintése a tanács működésébe, és így nem is őrizhette ellen a tagokat. Csak akkor, ha maga a kollégium megsokallja egyik-másik tagjának üzelmeit, kerülhetett volna az illető az országgyűlés ítélőszéke elé. A tanács szolidaritásának esetén az országgyűlés tehetetlen. Az országgyűlés tehát e törvény szerint csak törvényszék a tanács panaszainak elintézésére szóló illetékességgel. Márpedig e sajátlagos értelemben vett miniszteri felelősség lényege nem az országgyűlés ítélő, hanem annak vád alá helyező funkciójában van.

E törvény tehát nem is valóságos ellenőrzésre, hanem legfeljebb csak a garázda országnagyok megfékezésére vezethetett volna, de mivel az 1500:X. t.c. éppen a főuraknak biztosított ismét túlsúlyt a királyi tanácsban, könnyen érthető, hogy a tanácsosok felelősségének nem lett foganatja, míg ellenben végrehajtatott a törvénynek az a része, mely szerint a király csak a tanács meghallgatása után cselekedhetik, s így a célba vett eredménnyel éppen ellenkezőre vezetett. [34]

Az 1514:II. t.c. kimondja, hogy a király csak tanácsának beleegyezésével zálogosíthatja el jövedelmeit. [35]

1518-ban Budán a főurak a nemesség hozzájárulása nélkül, Tolnán a köznemesség a főurak hozzájárulása nélkül hoztak határozatokat a tanácsra vonatkozólag. [36] Mindkét gyűlés határozatai mélyen alatta maradnak az e tárgyú későbbi alkotásoknak. A tanácsosok felelősségéről egyáltalában nincsen szó, a tanács kompetenciája pedig olyan határozatlanul van megállapítva, hogy gyakorlati hatásuk már csak ezért is ki lett volna zárva. Így például azt mondja a tolnai XLI. cikkely: „A tanácsosoknak minden hivatal osztogatásában ő felségével egyenlő hatalmuk legyen, s általában mind ő felségének, mind az országnak minden fontos ügye az ő kezükben legyen (generaliter summa omnium rerum Suae Mittis et regni apud eos maneat.)

Az 1525. évi rákosi és hatvani országgyűléseken a köznemesség erélyesen követelte a hűtlen királyi tanácsosok elmozdítását, és a pénzkezelők megbüntetését, [37] törekvései azonban az akkori zavaros viszonyok közepette sem a törvénytárban, sem az alkotmány gyakorlatában nem hagytak jelentékeny nyomot. [38]

1526-ban, mivel a tanács a gyakorlatban nem a nemzet befolyásának, hanem az oligarchák önkényének volt az eszköze, az az évi törvényhozás egészen a király tetszésére bízza a tanács megalakítását, csakis az az egyet kötve ki, hogy nyolc nemes is legyen közöttük, és ezt az amúgy is királytól függő tanácsot még meg is fosztja minden befolyástól azáltal, hogy felszólítja a királyt, „méltóztassék a maga királyi hatalmával élni, és mindent, ami az ország kormányzatára tartozik, tetszése szerint tenni.” [39]

És ezzel végképpen megszűnt a királyi tanács intézménye, mely pedig a régi magyar állam két szuverén főorgánuma közötti meghasonlás orvoslása körül nagy jövőre volt hivatva, s melyből a mohácsi veszedelem utániaknál szerencsésebb körülmények között könnyen egy sajátságos magyar parlamenti kormányzat fejlődhetett volna.

A Habsburg-királyok alatt a magyar állam alapeszméjéből folyó ellentétet a király és nemzet között tetézte még a királyságnak a magyar állami függetlenség eltörlésére irányuló törekvése. A régi, tisztán magyar közjogi küzdelem lebonyolítását megnehezítette, hogy az [a] nemzetközi tényezők mérkőzésévé fajult. Az országgyűlés most már nemcsak a végrehajtásra való befolyásért küzdött, hanem küzdelme egyszersmind a magyarságnak nemzetségéért és a magyar államnak létéért folytatott küzdelme volt.

Az ellenfél nem volt többé pusztán a magyar állam másik szuverén főorgánuma, hanem egyszersmind egy idegen birodalom is, amely a magyar királlyal fizikailag azonos abszolút uralkodójában találta meg a maga akaratát.

Ez a változás [az] oka annak, hogy jóllehet most százszoros intenzitással újult meg a régi törekvés: kiterjeszteni az országgyűlés befolyását és ellenőrző hatalmát a kormányzás egészére és a végrehajtásra, a látszat mégis azt mutatja, mintha az megcsappant volna, mert az új jelszók hangosabb hirdetése jobban hallatszik ki az állami élet általános disszonanciájából.

Az összhang biztosítására célzó sikertelen küzdelem eszközei e korban: a teljes jelentőségében kifejlődött koronázási hitlevél és eskü, az országgyűlés gravaminális [sérelmi] politikája, és a megyék vis inertiae-je.

A koronázásban rejlő biztosítékok: ígéret és eskü, nem jogi, hanem pusztán erkölcsi voltuknál fogva hatástalanok maradtak, és a gyakorlatban inkább csak a nemzet jószágainak ünnepélyes elismerésére vezettek, semmint a két fél közötti összhang megvalósítására.

Az országgyűlés gravaminális politikája, amennyiben hatott is, főleg csak a sérelmek utólagos eltávolítására volt alkalmas, és csak igen csekély részben azok megelőzésére: salutare relevandorum Regni Gravaminim remedium – mint az 1715:XIV. t.c. mondja. De éppen a folyvást megújuló sérelmek ezen utólagos eltávolítására irányuló meddő munka [a] teljes tehetetlenséggel párosulva azok megelőzésére, egyre mélyebbé tette a szakadást király és nemzet között, s mint elkeseredett ellenségeket állította őket szembe.

A rendek tehetetlenségükön kétségbeesve számtalanszor fenyegetőznek, hogy – ha a király nem tartja meg a törvényt – soha többé nem szavaznak meg adót, nem gyűlnek egybe országos gyűlésre, átpártolnak a törökhöz, stb. Klasszikus példája e viszonynak az 1527-i rendek fogadkozása. [A hosszabb latin nyelvű szöveget nem közöljük. E határozatok is mutatják, hogy a gravaminális politika mennyire kiélesítette az ellentéteket.

A harmadik eszköz a megyék vis inertiae-je. A koronázási hitlevél meg eskü, valamint a gravaminális politika sem voltak ugyan kielégítő intézmények a magyar állami élet harmóniájának megteremtésére, de legalább helyes nyomon jártak, mert az állami akarat keletkezésére igyekeztek befolyást gyakorolni. A megyék ellenálló joga ezzel szemben pusztán külső eszköz. Lemondást foglal magában arról, hogy az alkotmányosságot az állami elhatározáson belül lehessen szervezni. Kiváló nagy jelentősége alkotmányunk gyakorlatában, és sűrű alkalmazása akkori állami életünk fonákságának tanúsága. De még mint az alkotmánysértések külsőleges megakadályozásának eszköze sem volt a vis inartiae feltétlenül megbízható. A kormány szembeállított vele egy másik hatalmasabb külső eszközt: a karhatalmat. Előfordult továbbá, hogy az önkényeskedő kormány ellen folytatott elkeseredett küzdelem hevében a megyék gyakran oly rendeleteket is félretettek, amelyek nem sértették a törvényt. S ha ezek nem éppen a kormány jogkörének kiterjesztését célozták, a kormány nem erőszakolta ki végrehajtásukat.

„És így a valóban törvényellenes rendeletek legtöbbnyire keresztül erőszakoltattak, míg oly rendeletek, melyek a törvény határai között a közjóra céloztak, számtalanszor teljesítetlenül maradtak.” [40]

A mohácsi veszedelem utáni magyar közjogban tehát még annyira sem volt gondoskodva [a] király és nemzet összeegyeztetéséről, mint a mohácsi vész előttiben a királyi tanács által, s így csak természetes, ha a tényleges államéletbe szabadságharc alakjában visszakerült, amit az 1687-iki törvényhozás ellenállási záradék néven kitörölt a Corpus Jurisból.

Ha a királyi tanács intézménye, mint a nemzeti befolyás érvényesülésének szerve párosulva a tanácsosok felelősségének elvével végképpen el is tűnt a magyar közjogból az 1526:I. t.c.-kel, ezen intézmények emlékezete nem veszett ki a köztudatból, és több, a magyar állami élet régi bajának gyógyítására törekvő kísérlet veszi azokat kiinduló pontjául.

A mohácsi vész utáni országgyűlések állandó kívánsága, hogy a király – pro antiqua regni consuetudine – csak magyar tanácsosok meghallgatásával kössön békét a törökkel, [41] sőt 1535-ben a rendek e kívánsága törvényerőre is emelkedett. [42] Későbbi törvények más ügyekre vonatkozólag is elrendelik magyar tanácsosok alkalmazását, [43] de éppen olyan eredménytelenül, mint a fentebbi.

Érdekes Eszterházy Miklós nádor terve 1637-ből, [44] mely azt javasolja, hogy tétessék valakinek kötelességévé a törvények végrehajtásának [az] ellenőrzése, és hogy újítassék fel az alkotmány megsértői ellen Ulászló király törvénye, vagy hozassék ahhoz hasonló törvény. [45]

Nagyon vérmes vélemény azonban Salamon Ferencé, mely szerint „ha Eszterházy javaslata elfogadtatik, nemcsak a törvények nem maradnak papíron, hanem az intézményből közvetlenül a miniszteri felelősség nőtte volna ki magát.” [46]

Sokkal közelebb jut a miniszteri kormányzat eszméjéhez az 1790-1791. évi országgyűlés némely kerületi üléseiben felvetett államtanács, melynek fő feladata lett volna a törvények végrehajtásáról gondoskodni, és az alkotmányellenes királyi rendeletek keresztülvitelét megakadályozni. Ezen tanács teljes és független joggal igazgatta volna az ország minden ügyét – a pénzügyeket is –, és három évenként számadással tartozott volna az országgyűlésnek, amelynek utasításaihoz minden évben kötve lett volna. Ha pedig ezen utasításoktól bármiben eltérne, az országgyűlés úgy tagjaiban megbüntethette, mint egészében feloszlathatta, és újonnan alakíthatta volna. [47]

Valóságos parlamenti kormány létesítésére azonban csak az 1843-1844. országgyűlés hoz határozatot. A KK. és RR. a jelen országgyűlés folyamata alatt – mondja a határozat – azon meggyőződésre jutottak, hogy részletes intézkedések az ország anyagi és szellemi kifejlődésére nem vezérelnek, sőt inkább minden fennálló viszonyoknak csak összezavarását következtetik, mindaddig, míg az ország közéletének gyökere orvosolva nincs. A KK. és RR. mind sérelmeiknek fő okát, mind haladási célzataiknak fő akadályát abban találják, hogy az alkotmányos törvényhozás mellett a nem alkotmányos kormányzati rendszer folytonos ellentétben áll. A KK. és RR.-nek, habár a magyar kormány személyzetében bizodalmuk lehetne is, bizodalmuk teljesen elveszett oly kormány iránt, mely az alkotmányos téren kívül, és felelősség nélkül működik. A KK. és RR. különösen egy alkotmányosan felelős kormányban látják mind törvényeik szentségének egyedüli biztosítékát, mind az ország lehető kifejlődésének egyedüli feltételét.

Végre 1848-ban a parlamenti kormányzat behozatala által a nemzet győzelmével ért véget a közte és a király között századok óta fennállott meghasonlás.

A parlamenti kormányzat tehát minálunk sem a történelmi fejlődés eredménye. A Franciaország által népszerűsített angol parlamentarizmus jelszava lett a politikai irodalomnak s törekvéseknek, és ezen a réven jutott el mihozzánk is. Legelőször – már 1791-ben – mély gondolkodónk, Hajnóczy József hirdeti nálunk ezt a rendszert; [48] mégpedig éppen abban az összefüggésben intézményeink egyéb mélyreható változásaival kívánta ő annak behozatalát, amelyben az 1848-ban tényleg be is következett. „A nemzet – úgymond – hasztalan küzd szabadságáért, függetlenségéért, az osztrák miniszterek beavatkozása ellen hiába alkotja meg újra meg újra törvényeit mindaddig, míg a közterhek egyenlővé nem tétetnek, míg a birtok és hivatal képesség általánossá nem lesz, míg a jogegyenlőség elve nem proklamáltatik.” [49]

A történelem igazolta Hajnóczy jóslatát, és híres közjogi és jogtörténelmi észrevételeiben Deák Ferenc is konstatálta, hogy a parlamentáris kormány eszméje logikai következménye volt a népképviseletnek. [50]

Elfeledett nagy államtudósunk, Hajnóczy után csaknem fél századdal vették fel újból és egyre sűrűbben a parlamenti kormányzat jelszavát, míg azután törvénnyé lett.

A magyar országgyűléseknek tehát régi törekvésük, hogy a királyok olyan tanácsosok szavára hallgassanak, akikben a nemzet megbízik, és régi követelés az is, hogy ezek a tanácsosok felelősek legyenek az országgyűlésnek. Országgyűléseink számtalanszor követelik, hogy a király magyar tanácsadókkal intézze az ország ügyeit, vagy hogy bocsássa el gonosz tanácsosait. A király személyének szent és sérthetetlen volta mellett mindig élénk maradt az a tudat, hogy hatalma a nemzet hatalma, amelyet a nemzet érdekében kell gyakorolnia. Minden időben tiszta közjogi felfogás és erős alkotmányos érzés uralkodott nálunk, és alkotmányunk értelmében állandó az a törekvés, amely Angliában a parlamentarizmust szülte: hogy a király a törvényeknek megfelelő kormányzásra szoríttassék.

Szóval elmondhatjuk, hogy a parlamentarizmus expozíciója és bonyodalma lényeges vonásaikban megvoltak a magyar közjogban, de egy külső hatalom meddőségre kárhoztatta a magyarság e küzdelmeit. A magyar királyok azáltal, hogy az örökös tartományoknak abszolút uralkodói voltak, függetlenségre tettek szert az országgyűlésekkel szemben. Akárhányszor győzték is le őket a magyar felkelők, mint Antaeus az anyaföldtől, ők is mindig új erőt nyertek örökös tartományaikból.

Ha Magyarország külső ellenségtől nem zaklatva több gondot fordíthat vala belső konszolidációjára, ha a magyar királyok rendelkezésére nem állott volna minden pillanatban egy idegen állam pénze és hadserege, ha egész egzisztenciájuk a magyar nemzetre lett volna alapítva, mint ahogy az angol királyság bázisa egyedül az angol nemzet volt, nem tudtak volna ellenállni a nemzet törekvéseinek, és a magyar közjog hiányait is bizonyosan újabb magyar közjogi fejlemények pótolták volna. Így azonban mindig csak a „dicsőséges” forradalom fejlődési fázisáig tudtunk eljutni, és a legszebben végződött felkeléseket is megint a forradalmakat megelőző bajok és zavarok követték, amelyek megszüntetésére ismét csak győzedelmes felkelés következett. Így lett a magyar nemzetnek kétségbeejtő körforgásban számos „dicsőséges forradalma”, de nem lett parlamentarizmusa vagy ahhoz hasonló kormányzata.

A magyar parlamentarizmus ezen előzményei érthetővé teszik, hogy ez a kormányrendszer olyannyira szervesen illeszkedett be a magyar alkotmányba. Egészen hozzáalakult a magyar viszonyokhoz, és nagy könnyen egészült ki [az] ezeknek megfelelő magyar sajátszerűségekkel. A magyar közjog kutatójának a jelen értekezés szűk keretét messze túlhaladó, felette érdekes és mélyreható feladata: kimutatni a három évtizedes parlamentarizmusunk praxisában kifejlődött magyar sajátlagosságokat, és megvilágítani összefüggésüket a magyar jog szellemével, múltjával és jövendőjével.

Ez a kormányszervezet kétségtelenül nagy jövendőnek néz elébe; az európai közjogi életben oly irányadó befolyásra látszik szert tenni, mint aminőt magánjogi téren a római jog gyakorolt. [51] Ennek a világtörténelmi jelentőségének következményeként azonban máris mutatkoznak azokhoz hasonló tévedések, amelyeket a római magánjog nagy elterjedése és tökéletessége szült. Miként a római magánjogot sokan a magánjoggal tévesztették össze, [52] úgy a politikai elmélet máris nagy függésbe jutott a parlamentarizmustól. Pedig ez is csak múló jelenség lehet az emberiség életében, s csak egy bizonyos fejlődési foknak megfelelő kormányzat. A történelem folyása ezt is alá fogja mosni, és darabról darabra belé fogja olvasztani egy, a megváltozott életnek jobban megfelelő új szervezetbe. Ennek a triviális igazságnak elmondását csak a politikai tudománynak a hiányos indukció iránt való nagy hajlandósága igazolja, amely már igen gyakran vezetett torz eredményre. Újabban főleg a parlamentarizmussal kapcsolatban téveszti össze a politika a relatív értéket az abszolúttal. Minden politikai könyvben van egy szakasz, amely ezt a fejlődés-történelmi szempontot kellőleg méltatja, de a legtöbb politikai könyv többi szakaszai mintha csak arra valók volnának, hogy megcáfolják ezt az egyet.

*

[1] Bagehot, Walter: Englische Verfassungszustände. Berlin, 1886, 337. lap

[2] Bagehot: i. m., 319. lap

[3] Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve. 144. lap

[4] Politikai jegyzetek, 154-155. lap. Kolozsvárt, 1891. V. ö. Concha: Politika I. 526., 527. lap.

[5] Ez a fejlődési folyamat feltárja az államhatalmak tanának legmélyét, rávezet arra a reális alapra, amelyen az államhatalmak technikai, önálló szervek szerint való elválása nyugszik. Ezt különösen Concha Győző emeli ki. (Politikai jegyzetek I. 154-155. lap. V. ö. Concha: Politika I. 284. lap.) Szerinte az akaratmozzanatok elkülönülése megvan minden államban, de főleg ott mutatkozik e mozzanatok önállósulása, ahol a társadalom egy bizonyos fokig beleolvad az államba, mert itt a különböző állami hatalmak különböző társadalmi elemekből alakíttatván, az állami akarat mozzanatai nemcsak eszmeileg válnak szét, hanem tényleg is reális hatalmat képeznek egymás irányában. A társadalom ugyanis bejut a törvényhozásba, be a végrehajtásba, míg az államfői hatalom megmarad tisztán államinak. Az államhatalmak elválásának összefüggésbe hozatala a bennük rejlő társadalmi erőkkel legmélyebb megfejtése e fontos kérdésnek, és voltaképpen általánosítása Montesquieu tanának, aki in concreto ugyancsak társadalmi (az angol király, főrendek, alsóház) érvényesüléséről szól. Téves azonban az elkülönülésnek és e társadalmi erők szerepének olyan formán való elképzelése, hogy a társadalom bejut a törvényhozásba és a végrehajtásba, míg az államfői hatalom megmarad tisztán állami szervnek. Az államfői szervben is van társadalmi elem (dinasztikus politika, családi háborúk.) Sőt történelmileg legelsőbben éppen az államfőben vonult be a társadalmi érdek az államba, és éppen ezen társadalmi érdek ellensúlyozására vonul be (más) társadalmi érdek a törvényhozásba és végrehajtásba. Történelmileg az állam lelki funkcióinak külön szervekben nyilvánuló főhatalmak szerinti megoszlása úgy a gyakorlatban mint az elméletben éppen azért következett be, mert a fejedelem nem volt „tisztán állami”, csupán csak a közérdeket szem előtt tartó szerv. (V. ö. Kuncz Ignác: A nemzetállam tankönyve. 59-60. lap.) A törvényhozás és végrehajtás elkülönülése a fejedelemtől nem a társadalom bevonulása a tiszta államba, hanem a fejedelem társadalmi érdekének megszorítása más társadalmi érdekek által. Az állam lelki funkcióinak önálló szervekben való különválása, a bennük rejlő társadalmi érdekek versengésének eredménye, és az államhatalmaknak Montesquieu-féle „egyensúlya” tulajdonképpen a küzdelemben állott társadalmi érdekeknek [a] kompromisszuma. Az örökké háborgó szociális érdekeknek ez a megalkuvása végbe mehet az államszemély egyes nagyobb lelki funkcióin belül is, mint például a belső elhatározás (törvényhozás) keretén belül (alsóház, főrendek), de létrejöhet az államszemély egyes nagyobb lelki működéseinek (elhatározás, cselekvés) szembeállítása által is, és ilyenkor létesít külön államhatalmakat. Hogy történelmileg egy bizonyos államban, s egy bizonyos időben milyen államhatalmakat találunk, az attól függ, hogy a társadalmi érdekek ellensúlyozásának folyamata milyen módon megy végbe, és melyik fázisát érte el. A miniszteri kormányszervezet kifejlődése is – miként láttuk – bizonyos társadalmi érdekek ilyetén megalkuvásának egy nagyszabású produktuma.

[6] Concha: Egyéni szabadság és parlamentarizmus Angliában, 17-21. lap

[7] 1231:III. Si palatinus interim male administraverit negocia regis et regni, supplibacunt nobis, ut utiliorem loco cius constituamus, quem volemus et nos eurum precibus annuemus. (Knauz: II. Endre szabadságlevele, 39. lap.)

[8] 1298: XXIII. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.) Kovachich: Suppl. ad. Vest. Com. I., 89-138. lap.)

[9] Schvarcz Gyula: A miniszteri felelősség eredete az európai alkotmánytörténetben. 18-19. lap.

[10] Ladányi Gedeon: A magyar királyság alkotmánytörténete. 129. és 280. lap

[11] Ladányi: idézett hely.

[12] Hasonlóképpen már csak ezen okból is még helytelenebb az Aranybulla eredetét az angol Magna Chartával összefüggésbe hozni.

[13] Schvarcz: i. m., 27-28. lap.

[14] Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. 117. lap.

[15] Használja például V. István, ifjabb király a poroszlói egységben. Lásd: Hajnik: Magyarország és a hűbéri Európa. 63. lap.

[16] Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. 116. lap

[17] Hajnik: uo. 229. lap.

[18] 1386:I. Ha ezután nagyobb zavarok vagy újítások történnének az országban, a királyi Felség az ország előkelő köznemesei közül is alkalmazzon néhányat főpapjaihoz, báróihoz tanácskozás végett. III.: Hogy a király tanácsosai közé felvett főpapok, bárók esküdjenek meg, hogy tanácskozásaikban nem pusztán a király és önmaguk hasznát, hanem az országét és a Szent Koronáét is szemügyre veszik, a kir. felség pedig lelkiismeretesen ígérje meg, hogy az ily jó tanácsokat fogja követni, végre ha valaki rossz tanácsot adna, csúfosan zárassék ki a királyi tanácsból, és oda többé ne vétessék. Szlemenincs: Törv. tört., M. t. társ. évk. VII. 233-234. lap.

[19] Knauz Nándor: Magyar tört. tár, III., 191 s következő lap.

[20] Kovachich: Supplem. I. 75., 208. lap.

[21] V. ö. Ladányi: i. m. 277-280. lap.

[22] A király tanácsosainak felelőssége Aragóniában és Magyarországon III. András óta. 49. lap.

[23] I. m. 280. lap.

[24] 1444:II. t.c. Mivel a királyt illeti az országos főhivatalok osztogatása, mindenki tegye le hivatalát, hogy a király adhassa ezen hivatalokat azoknak, akiknek akarja. V. ö. Ladányi: 282. lap.

[25] Ulászló 1490-iki diplomája. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[26] 1492:IX. A jószágok nem idegeneknek, hanem érdemes magyaroknak adassanak, kinek-kinek érdeme szerint. A királyi felségnek szabadságában áll adományozni 100 telekig; ezen felül pedig csak a főpapok és bárók megegyezésével adományozhat, amint az eskü okmányában is mondatik.

[27] 1498:VII. Hogy a királyi felség oly ügyekben, amelyek általában az egész országot érdekelni, illetni látszanak, az érintett 16 nemes közül nyolcat mindig a tanácsba vegyen. I. Azon nemesek pedig szigorú esküt tartoznak tenni, hogy azon tanácsban mindeneket híven, s a titkot jól megőrizve, és az országnak közjavára és hasznára fognak tenni és intézni.

[28] 1498:XXVI. Ez előtt a nagy decretumban az határoztatott, hogy a királyi felség saját tetszése szerint, szabadon adományozhat 100 telekig akinek akar, e számon túl pedig csak a főpapok és bárók megegyezésével. Ezt a nemesség illetlennek és megengedhetetlennek találja, és e tekintetben nem akarja megszorítani a király tekintélyét és hatalmát.

[29] 1504:X. (…) határoztatik, hogy Ő Felsége minden rászállt vagy szállandó birtokról szabadon rendelkezhessék a maga tetszése szerint, csak azt az egyet kötve ki, hogy idegeneknek sem egyházi javadalmakat, sem világi birtokot nem adhat.

[30] Schvarcz: A király tanácsosainak felelőssége. 56. lap.

[31] Schvarcz: uo. 54. lap.

[32] 1507:V. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[33] 1507:VII. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[34] Ladányi: i. m. I. kötet. 426. lap.

[35] 1514:II. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[36] A budai XII., XIII., XV-XX. és a tolnai XL. és XLI. cikkelyek.

[37] Kovachich: Vest. Com. 558. – Pray Epist. Proc. 193. lap.

[38] Ladányi: i. m. 468-469. lap.

[39] 1526:I.

[40] Tisza Kálmán: Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer. 36-37. lap.

[41] Lásd Magyar Országgyűlési Emlékek. I. kötet. 243., 523., 534., 548-549., 561., II. kötet 75., 88., 126., 132-133, III. kötet 43-44. lap.

[42] 1535:I. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[43] 1608:II., 1613:XXV., 1630:XXIX., 1635:XXVIII., 1655:L., 1659:VIII., 1681:IV., 1715:XLI., 1741:XI.

[44] A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.

[45] A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük. Lásd Salamon Ferenc: Rendi országgyűléseinek jellemzéséhez. 30. lap.

[46] Salamon Ferenc: i. m., 23. lap.

[47] Lásd az 1790-1791. évi országgyűlés dunántúli, Tiszán inneni és-túli területeinek hitlevél javaslatait a Nemzeti Múzeum ily című kéziratának 87. s következő lapjain. (A latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

Az ide vonatkozó részek szövege Csillag Gyula: A régi magyar alkotmány és az 1848 és 1867. évek közjogi alkotásai, 82-83. lap nyomán a következő: „Miután a magyar királyi helytartótanács rendeltetésétől eltérve az 1723:CII. és 1741:XVII. t.c. rendelete ellenére nem csak nem gondoskodott a törvények végrehajtásáról, hanem igen sok rendeletet bocsátott ki hatásköre korlátain túl, és a törvénnyel ellenkezésben, miután továbbá igen sok egyén foglal helyet az 1741:XI. t.c. rendelete ellenére e tanácsban, kik idegenek, nem nemesek és nem birtokosok, s ezen ország törvényeit vagy éppen nem, vagy csak igen kevéssé ismerik, mindezeknél fogva Szent István I. k. 7. fej. II. k. 37. fej., az 1518:XXIX. és az 1608:X. t.c. értelmében felállíttatik egy magyar államtanács (Senatus Regni Nationalis), mely a nádor elnöklete alatt két püspökből az előbbi állapotukba visszahelyezett országos zászlósokból, a kincstárnokból és fiscusokból, végre minden kerület által választott 6-6 tanácsosból fog állani. Ez a törvények végrehajtását eszközlendi, semminemű királyi rendeletet, mely az országos rendek kiváltságai, jogai és a törvények ellen van irányozva, el nem fog fogadni, annál kevésbé kiadni, az ország mindennemű ügyei, a katonai, polgári, politikai, egyházi, kereskedelmi, irodalmi, gazdászati, harmincad-, só-és bányaügyeket teljes és független joggal fogja igazgatni, ´és az ország pénzügyeit is igazgatja, minden harmadik évben a tartandó országgyűlés előtt minden tettéről, kezeléséről számot ad, és ha legkevésbé is eltérne az országgyűlés által részére adott utasítástól, érdeme szerint büntettetni, elmozdíttatni, újonnan alakíttatni fog.

E felelősséget még határozottabban körvonalazza az a munkálat, mely a tanács organizációját meghatározza. (A hosszabb latin nyelvű idézetet nem közöljük.)

[48] Concha Győző: A kilencvenes évek reformeszméiről, 158. lap.

[49] Vesd össze Concha: i. m., 167-168. lap.

[50] Deák Ferenc: Észrevételek, in Budapesti Szemle, új folyam, I. kötet, 78. lap.

[51] Concha Győző: Újkori alkotmányok. II. kötet. IX. oldal.

[52] Windscheid: Lehrbuch des Pandektenrechts, I. 1. §.

*

Kiadja Gibbon Albert Könyvkereskedése, Kolozsvárt, 1896.