Hogy micsoda természetűek a közcélok, ez más kérdés, s a közigazgatás fogalmi lényegét nem érinti. A közcélok, közszükségletek lehetnek szellemi, erkölcsi, gazdasági vonatkozásúak, de maga e szükségletek kielégítése mindig jogszabály alapján, a jog keretei között történik. A közigazgatás a legkülönbözőbb tárgyú (közérdekű) eredményeket mindig a jog által, a jog útján nyújtja, prezentálja.

Általában az államilag civilizált életben minden cél a jog közegén keresztül érhető csak el. A gazdasági, technikai, szellemerkölcsi, egészségügyi törekvések és célkitűzések mind-mind csak a jog prizmáján keresztülbocsátva valósulhatnak meg. A jog az élet nagy organizátora, s az élet nyugodt fejlődésének, biztonságának nélkülözhetetlen intézménye, mert elve, leglelke: a rendezés s az emberiesség és igazságosság legfőbb etikai eszméje. Ez a jogeszme pedig konkrét[an] abban az egyszerű – de sokszor igen sok fejtörést okozó – tételben olvasztható fel, hogy kinek mi a joga, s kinek mi a kötelessége? Minden jogi rendelkezésnek, eligazításnak végső elemzésben ez az alapkérdése; úgy is mondhatnám: ez a jog alapképlete.

A közigazgatás is a jogeszme alapján, s annak keretei között fejti ki működését, s igyekszik a közügyeket elintézni. Amikor pedig ezt teszi, tételesjogilag a jogszabályra, s nevezetesen a legfőbb jogszabályra, a törvényre támaszkodik, s azt hajtja végre. A törvény tartalma ugyanis – alaphivatásához képest – jogszabály, hiszen az egész törvényhozásnak a jogi szabályozás a főfeladata. Bármi legyen is egyéb vonatkozásban a törvényalkotás célja, tárgya (iparügy, közegészségügy stb.), ezt az ügyet a maga részéről mindig a jogi szabályozás útján intézi el (ipartörvény – iparjog, vasúti törvény – vasúti jog). A törvény a nagy célt csak röviden megjelöli, s amivel részletesen foglalkozik, az az adott célkitűzéssel kapcsolatos életviszonyoknak, emberi külső magatartásoknak jogi szempontból való szabályozása. A törvényhozás háza a legfőbb jogalkotás műhelye. Ha valamilyen szaktárgyra, mondjuk az iparra vagy a vasutakra vonatkozik is a törvény, a törvényi rendelkezések tartalmilag nem magáról e szakügyről, illetőleg ez ügy szorosan vett szakkérdéseiről szólnak, például nem arról beszélnek, hogy mikép[p] kell a vasúti hidakat és az úttestet műszakilag helyesen építeni, és a legjobb mozdonyokat készíteni; hanem szólnak a  vasúti közlekedés jogi vonatkozású kérdéseiről, a vasúti közlekedéssel kapcsolatos életviszonyok jogi elrendezéséről: az engedélyezésről, s az ezzel kapcsolatos jogviszonyokról, a vasút létesítése által érintett idegen jogkörökről, a vasúti személyzet jogairól és kötelességeiről, s egyéb ilyen tisztán jogi és jogpolitikai kérdésekről. Az ipartörvények és rendeletek köteteiben egy szó nincs arról, hogy mikép[p] kell az iparcikkeket szakszerűleg, helyesen előállítani, hanem mind az ipari élet külső, összléti, társadalmi vonatkozásaival, az ipari foglalkozással kapcsolatos életviszonyok jogi elrendezésével foglalkoznak.

Minden kétség nélkül áll tehát az a tétel, hogy a törvényi rendelkezések tartalma: jog, s a törvényalkotás jogi funkció. De éppúgy jogi funkció másfelől a közigazgatás is, amelynek viszont a törvény (s egyéb) jogszabályok végrehajtása, s a törvényekben szabályozott ügyeknek, életviszonyoknak tényleges, konkrét eligazítása a feladata.

A közigazgatás tehát tárgyi mivoltában, fogalmilag jogi intézménye, szervezete és működése jogi természetű. Az állam egyáltalán a maga egészében jogi személy, jogi korporáció, s így életmegnyilvánulásai is jogi kategóriák. Életműködése az államszemélyiség akaratelhatározásának és ez elhatározások végrehajtásának különböző irányú, de mindig jogi formák között való megnyilatkozása. Az államélet egészén a jog az átvonuló és összetartó elem, mely az államszemélyiség akaratának jogi és lélektani egységét is biztosítja.

Térjünk vissza azonban a közelebbről is szemügyre vett közigazgatás fogalmára. Említettük, hogy a közigazgatás tárgyi mivoltában jogi intézmény, jogi funkció. De ha ez így van, nem következik-e ebből a logika kényszerűségével az a további tétel, hogy annak a személynek pedig, aki a közigazgatás szervezetét megeleveníti, aki államszervi minőségben, mint közigazgatási tisztviselő a közigazgatás ügyeiben tényleg intézkedik: jogásznak, mégpedig teljes jogi képzettséggel rendelkező igazi jogásznak kell lennie?

Távolról sem állítom azt, hogy a jogászra, s akikről most szó van, a közigazgatási tisztviselőkre az élet egyéb dolgai, intézményei közömbösek. Sőt, nagyon is szükségesnek tartom, hogy a köztisztviselő minél széleskörűbb ismereteket szerezzen. Hiszen ha a jog az élet szervezője, az életviszonyok rendezője: természetes, hogy a jog kezelőinek az életviszonyok minél nagyobb megismerésére kell törekedniök. Bizony szükségük van – a közgazdasági kérdések mostani predomináló jellegénél fogva – bővebb közgazdasági ismeretekre; de ismerniök kell fogalmilag, általánosságban más szakmákat is, a szociálpolitikát, a higiénét és a műveltség számos egyéb természet-és szellemtudományi ágazatait. Bizonyos, hogy a jogásznak, s így a közigazgatás embereinek is általános, egyetemes műveltségűeknek kell lenniök, mert hiszen a jogi, s nevezetesen a közigazgatási funkció maga is egyetemes természetű, s nem egyoldalú szakfunkció. Egyetemes nemcsak annyiban, hogy kiterjed, mint matériára az életviszonyok legkülönbözőbb köreire, hanem egyetemes annyiban is, hogy működése formailag a különböző szempontok össz-mérlegelésével történik.

Mindezeknél fogva azt magam is elismerem, és szükségesnek tartom, hogy a közigazgatási tisztviselő művelődését folyton bővíteni, mélyíteni kell. Mindez azonban nem érinti azt a főtételt, hogy képzettségének és működésének az alapzata mégis csak a jog marad, minélfogva e tisztviselők alapjellegére nézve jogásznak, jogász-tisztviselőnek kell lennie. A jogász-tisztviselő típusát csiszolni lehet, de ne cseréljük ki azt más típussal mert ilyen cserével a közigazgatás igazán rosszul járna. S milyen típus is lehetne ez, ha egyáltalán erről beszélhetnénk: mérnök-típus, orvos-típus, iparos-típus, kereskedő-típus, gazda-típus, művész-típus, hogy ne menjek tovább a típusok hosszú sorozatán. Minden egyébtől eltekintve, hova jutna így a közigazgatás egysége! De hogyan lehetne ez alapon keresztülvinni jogtechnikailag is a hatáskörök rendezését? S micsoda rendszertelen mozaik-képet nyújtana a közigazgatás szervezet ilyen felfogás mellett!

Kétségkívül vannak ügykörök, melyben a nem-jogi elem erősebb színezetű, s ezt bizonyos mértékben figyelembe veendőnek is tartom. De ne felejtsük el, hogy a jogi elem azért mindenütt, még az ilyen ügykörökben is ott van. A jog az az egyetemes elem, mely behálózza az élet minden megnyilvánulását.

Álláspontomat ebben a kérdésben az egyetemi tanárok 1930. évi június hó 9-én tartott összejövetelén tüzetesen kifejtettem. Azt mondja egyik mérnök-bírálóm, hogy az ember „nemcsak jogviszonyokban, hanem házakban is él.” [1] Igaz, csakhogy ha az ember házban él, akkor is egyben jogviszonyban is él, s ugyancsak jogviszonyok között mozog akkor is, ha a házon kívül az utcán vagy bárhol másutt tartózkodik. A jog tehát mégis csak a nagy közös alap, a mindent behálózó elem. Ugyancsak ez a bírálóm, példakép[p] elemzés alá véve egy ún. szakügyet, nevezetesen egy vízjogi engedélyezés ügyét, megállapíthatni véli, hogy az idevonatkozó eljárás minden mozzanata egészben vagy részben műszaki jellegű. E buzgalmában aztán odáig megy, hogy még a műszaki műveletek által harmadik személyeknek okozott károk megtérítésének kérdését is részben műszakinak mondja. Egyszóval a kártérítési jog (részben) műszaki kérdés?! Kissé groteszk beállítás, s mindenesetre új tétel az egész világ jogtudományában.

Az említett értekezleten azt is mondtam, hogy a közigazgatási ügy elintézése, az illető közérdekű eredmény megvalósítása – bármi legyen is közelebbről az ügy tárgya – mindig jogi formában, jogi habitusban jelenik meg. Egy másik illusztris mérnök-bírálóm erre azt válaszolta, hogy „néha a tartalom fontosabb, mint a keret, valamint néha a ruhánál többet ér az ember, aki a ruhában van.” [2] Hát én ennél még tovább megyek, s őt túllicitálva, azt mondom, hogy nem néha, hanem mindig többet ér a ruhánál az ember. Csakhogy itt egyáltalán nem erről van szó. Amikor én formáról, habitusról beszélek, ezzel nem arra az értékelési viszonyra gondolok, amelyben az emberi test és a ruha egymással van. Nem akarok értékelési ítéletet mondani az ember és a ruha fölött. Amikor én formát említek, ezt abban az értelemben veszem, amelyben a latin közmondás mondja: forma dat esse rei. Amikor habitusról szólok, ezt olyan jelentésben használom, mint amikor az emberek lelki, jellembeli habitusáról beszélünk.

Ilyen értelemben mondom tehát, hogy a közigazgatási ügyek is – bármilyen tárgyúak legyenek egyébként – a jogi intézkedés mezében, formájába, a jog alapján realizálódnak, intéződnek el. Vagy, amikor azt a hasonlatot használom, hogy a jog afféle szellemi mankó, vagy művégtag, ezzel sem azt akarom mondani, hogy ezek az instrumentumok önmagukban értékesebbek, mint a reájuk szoruló ember; csupán azt kívánom kifejezni, hogy a mankó meg a művégtag olyan eszköz, olyan elem a féllábú ember életében, amely nélkül nem tud boldogulni, s egy lépést sem tud előre tenni.

Ha már benne vagyunk a hasonlatokban, azt is mondhatnám – éppen a műszaki világból vett hasonlattal élve –, hogy a közigazgatás az államgépezet működése. Ennek a gépezetnek pedig a jogászok a szakavatott kezelői, mesterei, jóllehet e gépezet igen különböző anyaggal dolgozik, illetőleg különféle anyagokat dolgoz fel. Éppen úgy, mint ahogy pl. a mezőgazdasági gépekkel is sokféle személy (gazdasági ember) foglalkozik, és különféle az az anyag is, amelyre vonatkozólag e gépek használtatnak (föld, szalma, fű, szántás, cséplés stb.) – de ezeknek a gépeknek a mesterei mégsem a gazdák, s ezeknek különböző gazdasági szakemberei, hanem a mérnökök, anélkül, hogy utóbbiaknak maguknak is teljes gazdasági szakismeretekkel bíró gazdáknak kellene lenniök.

Nos, az állami géptan: a közigazgatás mestersége, s ennek szakemberei, mesterei: a jogászok.

Elismerem, hogy az állami gépezet működtetésénél a közigazgatási jogászoknak segítségre, támogatásra, egyszóval asszisztenciára van szükségük, éppúgy, mint ahogy a mezőgazdasági gépeket illetőleg is a mérnököket támogatják a mezőgazdasági szakemberek sajátos tapasztalataikkal, különleges szakismereteikkel; de a gép szerkezetére és funkcionálására vonatkozó szaktudás, maga a vezetés, irányítás, döntés mégis csak a szakemberek kezében: a mezőgazdasági gépek tekintetében a mérnökök, az állami gépezetet illetőleg pedig a jogászok kezében van.

Akárhogy is forgatom a dolgot, s még ha bizonyos engedményre hajlandó is lennék, attól a meggyőződésemtől nem tágíthatok, hogy a közigazgatási tisztviselőképzés – s különösen az általános hatósági jogkörre nézve – a mai jogászi alapokon kell, hogy maradjon, s a jogász tisztviselőtípus alapjában fenntartandó. Szilárd a hitem, hogyha ezt a rendszert megváltoztatnók, ezzel nem hogy racionalizálnók a közigazgatást, amint sokan – megengedem – jóhiszeműen hiszik, hanem éppen megfordítva, irracionalizálnánk, mert karakterének megváltoztatásával denaturizálnánk.

Azt is olvasom, hogy nem volt mindig úgy, hogy a jogász-szakemberek vitték kizárólagos hivatottsággal a közigazgatást, s ez a munka csak később került a jogászok kezébe.

Lám, ebből a tényből is egészen más következtetés vonható le, mint amilyen következtetést az ezzel a ténnyel érvelők levonni kívánnak.

Hogy a XVIII. század Németországában a kameralistáknak nevezett hivatalnokok nem jogásztípusok voltak, s a közigazgatás ezek kezében volt, ez csak azt bizonyítja, hogy az intézmény kezdetleges korszakában milyen volt a helyzet, s hogy az a fejlődés során mivé alakult ki. Hát a fejlődés iránya éppen a jogászi közigazgatáshoz vezetett, s ez a mai állapot is Németországban. Ebből tehát bajos bizonyítékot kovácsolni a nem jogász-típusú közigazgatási tisztviselőképzés mellett.

Ha ezen az úton haladnánk okfejtésünkben, akkor a régi német rendőrállamot is mintaképnek kellene tekintenünk. Ez annak idején szintén uralkodó állam-, illetőleg közigazgatási típus volt, de csak átmeneti korszakot jelentett, s miután a fejlődés menete kibontakozott a primitív alakulás béklyóiból, egyenes úton a jogállam eszméjéhez vezetett, ennek a berendezkedését tekintvén a modern kor az állami életforma koronájának. A jogállam fogalma pedig főleg a közigazgatási működés mikéntjével, annak szigorúan jogszerűségével van összefüggésben, a jog jegyét emeli ki, s teszi a jogállami berendezkedés ismérvévé.

Ezzel kapcsolatos továbbá az is – ami különben szintén a közigazgatás jogi karakterére, par excellence jogi természetére utal –, hogy a közigazgatás fejlődése létrehozta az újabb korban a közigazgatási jogszolgáltatást a közigazgatási bíróság specifikusan jogi intézményében. A közigazgatási bíróság a közigazgatás törvényszerűségének a legfőbb őre, melynek ellenőrző jogköre felöleli a közigazgatás egész területét, természetesen a gazdasági, technikai, egészségügyi stb. szakműködéseket is beleértve. Sőt vannak államok, melyekben a közigazgatási bíráskodás nincs is külön intézménykép[p] megszervezve, hanem maguk a rendes bíróságok, a jogszolgáltatás közönséges szervei látják el a közigazgatási bíráskodás feladatait is (Anglia).

Ha a tisztviselő jogásztisztviselő, nyilvánvaló, hogy a jogi oktatásnak is olyannak kell lennie, hogy valódi jogászokat neveljen. Ezt pedig csak rendszeres, teljes és erősen elméleti jellegű oktatással és tanulmányokkal lehet elérni. Veszélyesnek tartanám ebből a szempontból azt, ha a bizonyos idő óta szóban forgó jogi oktatási reform megvalósulása eredményekép[p] az egyetemek a gyakorlati szakiskolák színvonalára süllyednének le. Tévedés [egy]általán azt hinni, hogy az elmélet és a gyakorlat ellentétben állanak egymással. A jó gyakorlatnak is csak megfelelő elméleti tudás lehet az alapja. Hiszen a gyakorlatban is, ha nehezebb feladat merül fel, miről van szó? Nyilván nem arról, hogy valamely ügyet az előző esetek mintájára kell formalisztikus módon elintézni. A nehézség akkor merül fel, amikor nincs precedens, nincsen kéznél „kaptafa”, vagy amint más vulgáris hivatali kifejezéssel mondják, nem találni „simlit” az ügy elintézéséhez. Amikor [a] kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányzik, vagy a jogszabály szövege nem világos és határozott: ez a helyzet teszi igazán próbára a tisztviselő képességeit, mert ilyenkor önmagából kell merítenie; ilyen esetben a jogszabályok pozitív szövegétől elfordulva, a jogelvek világához kell fordulnia. Ilyenkor érvényesül aztán az önálló okoskodás, a jogászi logika, a judicium, a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztási képessége, a finom összehasonlítások és megkülönböztetések művészete, a jogelvekkel való helyes bánásmód, a különböző szempontok egybevetése és azoknak helyes mérlegelése, egyszóval mindaz, ami az igazi jogász tudásának lényegét teszi.

Az egyetemeken is tanítani kell a jogszabályok alkalmazását, erre valók a jogi szemináriumok, a praktikumok, de ezeknek nem szabad odáig süllyedniök, hogy közönséges gyakorlati ügyeskedések bemutatásával foglalkozzanak.  Ez utóbbiakat a tisztviselő a gyakorlati életben rövid idő alatt könnyen elsajátítja, annyira egyszerű, s tisztán technikai jelentőségű dolgok azok. A magasabb „routine” pedig úgyis csak hosszabb gyakorlat útján sajátítható el; ezt tanítani egyáltalán nem lehet.

Mindez, amit most mondtam, nemcsak a közigazgatásra áll, hanem az igazságszolgáltatás gyakorlatára is. Hiába, kiváló közigazgatási tisztviselők és kiváló bírák – a tapasztalat tanúsága szerint is – rendszerint azok, akiknek kiváló elméleti tudásuk is van, s akik ezt a tudást az egyetemről hozták magukkal a gyakorlatba.

Milyen szegényes látvány az, midőn jogvégzett fogalmazási tisztviselő blankettás munkát végez, olyat, amelyet egy jóravaló díjnok is elvégezhetne, s ha önálló gondolkodást igénylő feladat kerül eléje, legott megakad, mert megfelelő elméleti alap híján nem tud önállóan gondolkodni. Ez az alap éppen, amelyet csak hosszú, megtermékenyítő emberi tanulmányok útján lehet megszerezni. Igazán nem a tanár beszél most belőlem, hanem az az ember, aki tanári működését megelőző hosszabb közigazgatás pályafutása alatt szerzett tapasztalataira is támaszkodhatik véleményében.

Itt van a legutóbb megvalósított gyakorlati közigazgatási vizsga kérdése is. Ez is belevág gondolatkörünkbe. De erről valóban csak néhány szót. Ha helyesek azok az elvek, amelyeket fentebb a közigazgatási tisztviselő jellegéről, s a gyakorlat és elmélet jelentőségéről és egymáshoz való viszonyáról hangoztattam, akkor ezeknek a következményeit a gyakorlati vizsga tekintetében is le kell vonni. Sok szó esett legutóbb e vizsga anyagának, s működése mikéntjének a kérdéséről. Bizonyos, hogy ennek a vizsgának gyakorlatinak kell lennie. De az is kétségtelen, hogy az elméleti alap itt sem lesz mellőzhető. Az elmélet jelentősége általában minden gyakorlati vizsgánál megállapítható. Látjuk ezt az ügyvédi és bírói vizsgánál is. A jogszabályok alapos ismerete, a jogszabályok szövegének helyes értelmezése, a közigazgatás-politikai stúdiumok mélyreható megértése, a jogintézmények összefüggésének kellő felismerése, a jogszabályok és jogelvek helyes alkalmazása a konkrét esetekben, mindez a közigazgatási gyakorlati vizsga fundamentumát fogja alkotni, s mi más ez, mint elmélet a szó tágabb, köznapi értelmében. Sőt valóban helyes volna, ha a pozitív ismeretanyagban némi szelekció történik, hogy a vizsga első sorban ne a pozitív ismeret-tömeg memorizálásának próbája legyen, vagyis, hogy e vizsgálat kevésbé expanzív, s inkább intenzív legyen. Ennek a módját és szükségét különben a gyakorlati élet is meg fogja mutatni

Az ismertetett alapokon végrehajtott tisztviselőképzés fogja csak eredményesen szolgálni a közigazgatás racionalizálásának mostanában divatosság vált ügyét is. Máskülönben attól tartok, inkább a közigazgatás irracionalizálása és dezorganizációja fog bekövetkezni. Legyen szabad néhány szót szólnom általában a racionalizálás kérdéséről is, mielőtt rövid eszmefuttatásomat befejezném.

A racionalizáló akciók világszerte főleg a közigazgatási eljárás és részben a szervezet reformjával foglalkoznak; röviden arról van szó, hogy a közigazgatási gestio egyszerűbb, gyorsabb, olcsóbb, tervszerűbb, áttekinthetőbb legyen. Ez azonban csak egyik oldala a dolognak, a jó közigazgatás ügyének. Mert hiszen a közigazgatásnak érdemileg is jónak, helyesnek kell lennie, s a gyorsaság és egyszerűsítés, meg az olcsóság nem éppen jár mindig együtt a minőségbeli jósággal. Mert mi ér az, ha a közigazgatás eljárási, formai részében egyszerű, gyors és olcsó, de intézkedései érdemben helytelenek, észszerűtlenek, igazságtalanok. A racionalizálás kérdésében, illetőleg ezzel kapcsolatban ezt a momentumot is számba kell venni, úgy hogy a szóban levő akció csak az említett különféle szempontok összhangzatos figyelembevételével fog üdvös eredményhez vezethetni. Hogy az intézkedések érdemileg is helyesek, jók legyenek, ezt a feltételt szubjektíve minden esetre a tisztviselőképzés helyes szabályozása biztosíthatja. De ezenfelül más egyéb is. Így többek között az, hogy a protekció érvényesülése a gyakorlati életből szigorúan kiküszöböltessék. Mily óriási teljesítményt tudna egy ország felmutatni, ha közéletének minden munkahelyén a leghivatottabbak, a szellemileg és jellemileg legkiválóbbak állanának; ha a kinevezések és választások alkalmával minden egyéb szempont mellőzésével, kizárólag az érdemesség, az arravalóság vétetnék figyelembe. Mert hiszen a képesítő vizsgát elvégre különböző fokozattal lehet és fog lehetni mindig letenni. Hiába már most az oktató és vizsgáló szerveknek minden nemes igyekezete, ha az alkalmazó hatóságok a vizsgát kiállottak közül nem a legkiválóbbakat alkalmazzák a közhivatali állásokra, hanem gyakran azok közül választanak, akik a vizsgán a minimális képesítéssel éppen csak, hogy átsiklottak. Voltaképpen az ilyen tisztviselők rontják le a közigazgatás jó hírnevét; mert az emberek nagyon hajlandók az általánosításra. Vagy hogy egy más példát mondjak: ha van olyan jogszabály, amely helyesen kimondja, hogy a központi kormányhatósági szolgálat körében csak magasabb állásban, és csak olyan személyt lehet alkalmazni, akinek már legalább nyolc évi külső szolgálata van, miért kerülik meg akkor e jogszabály üdvös rendelkezését oly módon, hogy kezdő tisztviselőket külső állásuk megtartásával már egy-két havi külső szolgálat után a központi főhatósághoz  „szolgálatra beosztanak”, nyilvánvalóan protekció érvényesülése alapján.

Említettem az imént a közigazgatás érdemi jóságát. Ennek a megvalósulását sokszor az érintett szubjektív okokon kívül más, tárgyi okok is akadályozzák. E tárgyi okok pedig abból állanak, hogy nem egyszer maguk a materiális jogszabályok (törvények, rendeletek), ezeknek érdemi rendelkezései rosszak, helytelenek, igazságtalanok. Ha már most az ilyen jogszabályokat pontosan végrehajtják – márpedig a jogszabályok pontos végrehajtása az eljáró államszervek elsőrangú kötelessége –, úgy a legjelesebb tisztviselő vagy bíró formailag jogszerű intézkedése is valójában igazságtalan, káros, helytelen lesz, ami szintén tarthatatlan állapot. E részben tehát miniszteri tárcánként általános revíziós munkára volna szükség a fennálló egész tételes joganyagon, az új jogalkotási munkákban pedig fokozottabb gondosság és rendszeresség volna megkövetelhető. Állításom illusztrálására, terem korlátozott voltánál fogva, csupán egy példát kívánok a sok közül befejezéskép[p] felhozni. A választójogi bíráskodás köréből való. Az 1925:XXVI. tc. 128. §-a szerint abban az esetben, ha a panasszal megtámadott képviselő ebbéli megbízatásáról a bírói eljárás befejezése előtt lemond, az eljárás költségeinek viselésében a panaszlókat kell elmarasztalni. A helyzet tehát az, hogy a megválasztott képviselő a bírói tárgyalás lefolytatása után úgy látja, hogy a bíróság a bebizonyított érvénytelenítő körülmények alapján a választást minden bizonnyal meg fogja semmisíteni, s ezért, hogy a tetemes eljárási költségek viselésétől szabaduljon, közvetlenül az ítélet kihirdetése előtt lemond a mandátumról, s ezzel a költségek terhét áthárítja a közérdek és az igazság védelmében eljáró, pernyertes panaszosokra. Ehhez úgy hiszem, nem kell kommentár. Az ilyen törvényi rendelkezés lehet bizonyos, meg nem engedett politikai tekintetekből racionális, de máskülönben egészen bizonyosan, s a legnagyobb mértékben irracionális, mert az egyetemes közérdeket sérti, s a logika és az igazságosság elveibe ütközik.

*

[1] Veress Gábor: A közigazgatás racionalizálása és a mérnökök. Budapest, 1931.

[2] Szily Kálmán: A minősítési törvény revíziója. A Felső Oktatásügy Egyesület közleménye. Budapest, 1930. évf. 2. sz.

*

In Mártonffy Károly (szerk.): Fejezetek a közjog és a közigazgatási jog köréből. Némethy Károly születésének 70, évfordulója és a „Magyar Közigazgatás” félszázados fennállása alkalmából. Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadása, Budapest, 1932, 78-84.