„A politika mindazonáltal nem kötötte le őt annyira, hogy gondolatait más, fontosabb dolgoktól visszatartotta volna.” (Samuel Johnson John Lyttletonról)

Megfigyelhetjük manapság, hogy a „kultúra” magára irányítja a politikusok figyelmét; nem mintha a politikusok „kultúremberek” lennének, hanem inkább azért, mert a „kultúrát” egyaránt tekintik a politika eszközének és olyas dolognak, ami kívánatos a társadalom számára, és az államnak kell azt pártolnia. Felsőbb politikai körökből nem csak azt hallhatjuk, milyen óriási jelentősége van a nemzetek „kulturális kapcsolatainak”, de tapasztaljuk is, hogy irodákat alapítanak, tisztviselőket neveznek ki azzal a határozott céllal, hogy e kapcsolatokat ápolják, mert felteszik, hogy így lehet előmozdítani a nemzetek közötti egyetértést. Az a tény, hogy a kultúra, bizonyos értelemben, a politika egyik ágazatává vált, ne feledtesse velünk a másik tényt, hogy más korszakokban a politika olyan tevékenység volt, amelyet egy kultúrán belül, valamint a különböző kultúrák képviselői egymás között gyakoroltak. Épp ezért nem arcátlanság, ha a politika helyét a kultúrának abban a fajta egységében és megosztottságában igyekszünk megjelölni, amelyet korábban tárgyaltunk.

Gondolom, feltételezhetjük, hogy egy megfelelő tagoltságú társadalomban nem kell mindenkinek politizálnia vagy a közügyekkel szenvedélyesen foglalkoznia, legalábbis nem ugyanazon a fokon; és nem szükséges mindenkinek, hacsak nem a válságos pillanatokban, a nemzetnek mint egésznek irányításával törődnie. Egészségesen racionális társadalomban csak nagyon szűk társadalmi egységeken belül kell mindenkinek, vagy a többségnek, a közügyekben részt vennie; a résztvevők száma fokozatosan csökkenhet a kisebbeket magában foglaló, egyre nagyobb egységekben. Egészségesen rétegezett társadalomban a közügyekért vállalt felelősség nem egyenlő arányban oszlik meg: nagyobb felelősséget örökölnek azok, akik sajátos előnyöket kaptak örökbe, s akikben az önérdek és családjuk érdeke („az országban való érdekeltségük”) összhangban van a közösségi szellemmel. A nemzet egészét kormányzó elitet azok alkotják, akik a felelősséget gazdagságukkal és tisztségükkel együtt örökölték, és akiknek hadait szüntelenül gyarapítják, olykor vezetik is, a kivételes fiatal tehetségek. A kormányzó elitről szólva azonban óvakodnunk kell attól, hogy olyan elitet lássunk benne, amely a társadalom többi elitjétől élesen elkülönül.

A politikai és a többi elit viszonyát – tegyük hozzá, hogy a politikai elit fogalmába valamennyi tényleges és elfogadott politikai csoport vezetői beleértendők, hiszen a parlamentáris rendszer fennmaradása mindenkor megköveteli, hogy ne mulasszunk el együtt ebédelni az ellenzékkel [1] – túlságosan leegyszerűsítve fogalmaznánk meg, ha azt mondanók: nem egyéb, mint a tettek emberei és a gondolatok emberei közötti kommunikáció. Inkább különböző lelkialkatú emberek s a különböző gondolati és cselekvési területek emberei közötti viszonyról van szó. A gondolat és a tett éles megkülönböztetése ugyanolyan tarthatatlan a politikai, mint a vallási életben: a szemlélődő szerzetesnek kell, hogy legyen foglalatossága, és a világi pap nem lehet egészen járatlan a meditációban. Nincs a tevékeny életnek olyan területe, amelyben elhanyagolható lenne a gondolkodás, hacsak azt nem vesszük, hogy valaki gépiesen végrehajtja a parancsokat; és nincs a gondolkodásnak olyan fajtája, amely ne idézne elő valami cselekvést.

Másutt [2] említettem már: a felbomlás veszélyének van kitéve az a társadalom, amelyben megszűnik a kapcsolat a különböző tevékenységű emberek – a politikai, tudományos, művészeti, filozófiai és vallási elmék – között. Az elkülönítésnek ezt az állapotát kizárólag hivatalos szervezés által nem lehet megváltoztatni. Nem az a feladat, hogy bizottságokba tereljük a különböző tudományok és szakterületek képviselőit, hogy mindenki tanácsokat adjon mindenkinek. Az elit nem boncokból, törzsfőnökökből és iparmágnásokból álló bizottság, hanem valami egészen másfajta és sokkal szervesebben felépülő egész. Azok, akik csak meghatározott komoly célokkal találkoznak, és csak hivatalos alkalmakkor, nem találkoznak igazán. Lehet, hogy őszintén a szívükön viselt közös ügyeik vannak; lehet, hogy ismétlődő találkozásaik során rátalálnak azokra a szavakra és fordulatokra, amelyek által ki tudnak fejezni minden, közös céljaikhoz szükséges jelentésbeli árnyalatot; ám e disputából továbbra is mindegyikük visszavonul a maga egyedi társadalmi környezetébe és egyedi magányába. Mindenki tapasztalta már, hogy személyes kapcsolataink bensőségességét az elégedettség csendjéről, az együtt végzett munka kölcsönös boldog tudatáról lehet felismerni, vagy arról a jelentőségteljes komolyságról, amely egy ostoba tréfa élvezetének mélyén rejlik; és valamennyi baráti kör összetartó ereje a közös társadalmi konvenciónak, közös rítusnak és a szórakozás közös örömeinek van alárendelve. A szóbeli közlések sikeressége szempontjából az intimitásnak ezek a támaszai éppoly fontosak, mint az, hogy a beszélgető csoportoknak közös témája legyen, amelybe valamennyien be vannak avatva. Nem szerencsés, ha az ember barátai és üzlettársai két, egymástól idegen csoportot alkotnak, de az sem, ha egy és ugyanazon csoportól van szó.

A közvetlen emberi kapcsolatokról tett ilyesfajta megállapításokban nincs semmi új: az újdonság csak az, hogy ebben az összefüggésben hívom fel rájuk a figyelmet. Rávilágítanak arra, hogy olyan társadalom kívánatos, amelyben a bármely magasabb szintű tevékenységet végző emberek anélkül is találkozhatnak, hogy szakmai kérdést vitatnának, vagy azon törnék magukat, hogy egymás szakmájához szóljanak hozzá. Ahhoz, hogy a tettek emberét helyesen tudjuk értékelni, találkoznunk kell vele: vagy legalább ismernünk kell olyan személyeket, akik hasonló foglalkozást űznek, hiszen csak így sejdíthetünk meg valamit arról az emberről, akit nem ismerünk. A gondolat emberével való találkozás pedig, s a személyiségéről nyert benyomás, nagy segítségünkre lehet abban, hogy eszméit megítéljük. Így áll a dolog még a művészetben is, bár fenntartásokkal, és annak ellenére, hogy a művész munkásságának helyes megítélését nem mindig segíti elő a személyiségéről szerzett benyomás – mert bizonyára valamennyi művész tapasztalja, hogy a személyes találkozást követően vannak, akik még annyira sem kedvelik műveit, mint annak előtte, míg vannak, akik még inkább ráhangolódnak műveire, ha úgy találják, hogy kellemes fickó. Bármennyire ellenkeznek is az ilyesfajta előnyök a józan ésszel, makacsul megmaradnak, még annak ellenére is, hogy a sok-sok tagból álló modern társadalmakban lehetetlen, hogy mindenki mindenkit ismerjen.

Manapság túlságosan sok új könyvet olvasunk, vagy nyomaszt bennünket a gondolat, hogy mennyi mindent nem olvastunk még; azért olvasunk sok könyvet, mert nem áll módunkban, hogy elegendő számú embert ismerjünk meg; nem találkozhatunk mindenkivel, akinek ismeretsége javunkra válhatnék, mert túlságosan sok van belőlük. Következésképp: ha van hozzá adottságunk, hogy szavakat rakjunk össze, és szerencsénk, hogy kiadassuk őket, a kommunikáció formája az lesz, hogy egyre többet írunk. Gyakran megesik, hogy azokat a könyveket toljuk félre, melyeknek szerzőit véletlenül ismerjük; s mennél közelebbről ismerjük őket személyükben, annál kevésbé érezzük szükségét, hogy amit írtak, elolvassuk. Nem csak temérdek új könyv szakad ránk: temérdek új folyóirat, tudósítás és bizalmas körökben terjesztett memorandum terhe is nyomaszt. Abban a törekvésünkben, hogy lépést tartsunk a legértelmesebb kiadványokkal, még fel is áldozhatjuk az olvasás három állandó indítékát: a szellemi gyarapodást, a művészet nyújtotta gyönyörűséget és a szórakozás kínálta élvezetet. A hivatásos politikus elfoglaltsága, mindenesetre, nem teszi lehetővé, hogy – akár a politikáról – tartalmasabb műveket olvasson. Túl kevés ideje van ahhoz, hogy az élet más területein híressé vált személyektől információhoz jusson vagy velük eszmét cseréljen. Kisebb méretű társadalmakban (ahol következésképp nem oly lázasan elfoglaltak az emberek) alighanem több a beszélgetés és kevesebb a könyv; nem találkozunk azzal az iparkodással – egyik példáját épp e tanulmány kínálja –, hogy azok, akik hírnévre tettek szert, még azon a tárgykörön kívül is könyveket írjanak, amely hírnevüket megalapozta.

Alig hihető, hogy a nyomtatott szövegeknek ebből az áradatából a legmélyebb és legeredetibb művek irányítanák magukra a nagyközönség figyelmét, de még az sem, hogy számos hozzáértő olvasó érdeklődését fogják felkelteni. A divatos törekvéseknek és érzelmi attitűdöknek hízelgő eszmék többre jutnak; más eszméket pedig hozzátorzítanak azokhoz, amelyeket az emberek már elfogadtak. Nem valószínű, hogy ami a közszellemben megmarad, a legjobb és legbölcsebb gondolatok párlata lenne: sokkal valószínűbb, hogy a szerkesztők és kritikusok többségének közös előítéleteit sűríti. Így formálódnak az idées reҫues (átvett eszmék), pontosabban a mots reҫues (átvett szavak), amelyeket – a nyomtatott szó által befolyásolt közönségrétegre gyakorolt érzelmi hatásuk miatt – a hivatásos politikusoknak számításba kell venniük, és nyilvános megnyilatkozásaikban tisztelettel kell emlegetniük. Ezeknek az „eszméknek” egyidejű elfogadtatása nem teszi szükségszerűvé, hogy ne legyen közöttük ellentmondás; s bármennyire is cáfolják egymást, a gyakorlati politikusnak oly hódolattal kell bánnia velük, mintha a beavatott értelem alkotásai, a zseniális szellem ráérzései vagy a történelem sűrített igazságai volnának. Rendszerint nem lélegezte be illatukat, midőn még frissek voltak, akkor szimatolgatja őket, amikor már bűzlenek.

A kultúra, a hatalom és a tekintély különféle szintjeire tagolt társadalomban a politikust, legalább nyelvhasználatában, korlátozza, hogy tiszteli a csekélyebb számú és igényesebb közönség véleményét, s attól tart, hogy nevetség tárgya lesz abban a körben, amely megőrizte a prózai stílus színvonalát. Amennyiben e társadalom egyúttal decentralizált is, vagyis olyan társadalom, amelyben folyamatosan gyarapodnak a helyi kultúrák, amelyben a problémák többsége helyi probléma, melyekről a lakosság alakíthat ki véleményt saját tapasztalata és a szomszédjaival folytatott párbeszéd alapján – a politikai megnyilvánulások is sokkal világosabbak, és kevesebb bennük, ami más-más módon értelmezhető. Egy helyi kérdésről tartott helyi beszéd valószínűleg érthetőbb, mint az, amit egy egész nemzethez intéznek, és azt tapasztaljuk, hogy a kétértelműségek és homályos általánosítások legnagyobb serege azokban a beszédekben vonul fel, amelyek meg akarják szólítani az egész világot.

Mindenkor kívánatos, hogy akik akár származásuk, akár tehetségük következtében a társadalom felsőbb politikai szintjére kerülnek, tanulóéveikben ismerjék meg a történelmet, s azon belül a politikaelmélet történetét. A görög történelem és politikaelmélet tanulmányozása, valamely más történelem és elmélet előkészítő stúdiumaként, azzal a haszonnal jár, hogy kezelhető: kis térségre irányul, tömegek helyett emberekre, inkább az egyén szenvedélyeire, mintsem azokra a hatalmas személytelen erőkre, amelyek nélkül modern társadalmunkban már nem is tudnánk kényelmesen gondolkodni, és amelyeknek tanulmányozása kezd bennünket eltéríteni attól, hogy emberi lényeket tanulmányozzunk. Mi több, nem valószínű, hogy a görög filozófia olvasójában vérmes optimizmust keltenének a politikaelmélet eredményei; észreveszi ugyanis, hogy a politikai formák tanulmányozása a politikai rendszerek kudarcából származik; és hogy sem Platón, sem Arisztotelész nem foglalkozott jövendőmondással, s a jövőt illetően egyikük sem volt derűlátó.

Az a fajta politikai elmélet, amely a már modernnek nevezett korban bontakozott ki, nem sokat törődik az emberi természettel: olyasmiként kezeli, amit mindig hozzá lehet szabni az éppen kívánatos politikai formához. Valódi mértékei a személytelen erők, amelyek valószínűleg emberi szándékok konfliktusában és kombinációiban gyökereznek, de már rég kiszorították őket. Fiatalok számára előírt egyetemi kurzusként azonban néhány fogyatékosságtól szenved. Természetesen úgy alakítja az értelmet, hogy az kizárólag a személytelen és nem emberi kategóriákban gondolkodjék, és ezáltal dehumanizálja hallgatóit. Mivel az emberiséggel csak mint tömeggel foglalkozik, hajlamos arra, hogy elválassza magát az etikától; mivel a történelemnek csupán azzal a szakaszával foglalkozik, amelynek kapcsán könnyedén kimutatható, hogy az emberi nemet személytelen erők irányították, a valódi történetírást az elmúlt két-három évszázad vizsgálatává silányítja. Egyszerre rögzíti belénk a hiedelmet, hogy a jövő teljességgel determinált, s ugyanakkor teljességgel kedvünk szerint formálható. A modern politikai gondolkodás annyira belegabalyodott a közgazdaságtanba és a szociológiába, hogy magát a tudományok királyának tartja. Az egzakt és kísérleti tudományokat ugyanis hasznosságuk szerint ítéljük meg, és annyiban értékeljük, amennyiben eredményeket hoznak létre – vagy azért, hogy az életet kényelmesebbé és kevésbé fáradságossá tegyék, vagy azért, hogy éppen törékenyebbé, olyanná, aminek könnyű véget vetni. Magát a kultúrát vagy elhanyagolható mellékterméknek tekintik, amit sorsára lehet hagyni, vagy az élet valamelyik szeletének, amit precízen meg lehet szervezni. Nemcsak a jelenkor dogmatikus és totalitariánus filozófiáira gondolok, hanem azokra a feltevésekre is, amelyek minden országban átszínezik a gondolkodást, és gyakoribbak a legellentétesebben vélekedők körében is.

A kultúra politikai irányításának egyik fontos dokumentuma Lev Trockij tanulmánya, az Irodalom és forradalom, amelynek angol fordítása 1925-ben jelent meg. [3] A moszkovita lélekbe, úgy látszik, mélyen beoltódott az a meggyőződés, hogy Oroszország Anyácskának nemcsak a világ eszméihez és politikai formáihoz kell hozzájárulnia, hanem az életmód teljes átalakításához is: e meggyőződés aztán odáig hatott, hogy politikailag mindannyiunkat kultúra-tudatosabbá tett. E tudatosság kialakulását azonban más okok is előidézték, nem csak az orosz forradalom. Az antropológusok kutatásai és teóriái éppúgy szerepet játszottak benne, arra indítva bennünket, hogy új szemszögből tanulmányozzuk a birodalmak és az alávetett népek viszonyát. A kormányokban erősebb annak tudata, hogy a kulturális különbségekkel számolni kell; s mennél inkább ellenőrizni képes a birodalmi központ a gyarmati közigazgatást, e különbségek jelentősége annál nagyobb. Elszigeteltségben élő nép nincs tudatában annak, hogy van „kultúrája”. Európa különféle nemzetei között a régebbi időkben nem voltak akkora különbségek, hogy népeik úgy érezték volna: kultúrájuk teljességgel és kibékíthetetlenül más, mint a többié; azt a kultúra-tudatosságot, amely eszköz gyanánt egy nemzetet más nemzetek ellen egyesít, Németország korábbi vezetői hasznosították első ízben. Napjainkban olyan bennünk a kultúra-tudat, hogy egyszerre táplálja a nácizmust, a kommunizmust és a nacionalizmust; hangsúlyozza az elkülönülést, de nem segít, hogy úrrá legyünk rajta. A legáltalánosabb értelemben vett birodalmiság ezen a ponton talán nem lesz érdektelen.

India régi brit urai megelégedtek azzal, hogy uralkodnak; voltak, akik hosszú ott-tartózkodásuk és Angliától való folyamatos távollétük során még asszimilálódtak is annak a népnek lelki alkatához, amelyet kormányoztak. A vezetők későbbi típusa, amely mindinkább és fenntartás nélkül a brit kormány szolgálatában állott, s csak korlátozott ideig szolgált Indiában (amelynek lejártával visszatért hazájába, hogy nyugalomba vonuljon vagy valami új foglalkozás után nézzen), inkább arra törekedett, hogy megismertesse Indiával a nyugati civilizáció áldásait. Nem akarták a teljes „kultúrát” gyökerestől kitépni, s helyére erőltetni a magukét; ám a nyugati politikai és társadalmi szerveződés, az angol oktatás, az angol igazságszolgáltatás, a nyugati „felvilágosultság” és tudomány felsőbbrendűsége annyira nyilvánvaló volt számukra, hogy a jó cselekedet puszta vágya elegendő indítéknak mutatkozott, hogy ezeket a dolgokat bevezessék. A brit ember nincs tudatában annak, hogy saját kultúrája kialakulásában milyen fontos szerepet töltött be a vallás, ezért nem is várhatjuk el, hogy egy másik kultúra megőrzésében annak jelentőségét felismerje. Egy idegen kultúra apródonként való bevezetésében – amelyben a kényszernek alig van szerepe, mert jobban elősegíti becsvágy felkeltése és a csábítás, hogy a bennszülött a nyugati civilizációból való hamis megítélés alapján azt csodálja, ami hamis – mindig elválaszthatatlanul egybekeverednek az arrogancia és a nagylelkűség mozgató erői; egyszerre van jelen a felsőbbrendűség bizonygatásának kényszere és a vágy, hogy másokat abban az életmódban részesítsen, amelyen ez a feltételezett felsőbbrendűség alapul; így aztán a bennszülött megkedveli az idegen szokásokat, irigy csodálattal tekint az anyagi hatalomra, és neheztelni kezd oktatóira. Az elnyugatiasítás részleges sikere, amelynek nyilvánvaló előnyeit a keleti társadalom bizonyos tagjai gyorsan megragadják, oda vezetett, hogy a keleti ember egyre elégedetlenebb saját civilizációjával, és egyre inkább bosszantja az, ami ezt az elégedetlenséget létrehozta. A nyugatiasodás egyre jobban tudatosította benne a különbségeket, miközben a különbségek egy részét eltörölte, és a bennszülött kultúrát annak legmagasabb szintjén zúzta össze, anélkül, hogy a tömegbe behatolt volna. Mi pedig szomorú tűnődéssel állapíthatjuk meg, hogy e felbomlás okozója nem a korrupció, a kegyetlenség vagy a helytelen kormányzás: ezeknek a csapásoknak kevés szerep jutott, és ezekben a dolgokban egyik uralkodó nemzetnek sincs kevesebb szégyellnivalója, mint Nagy-Britanniának; a korrupció, a kegyetlenség és a helytelen kormányzás már azelőtt is gyakori volt Indiában, mielőtt a britek megérkeztek volna küldetésükkel, hogy India nyugalmát megzavarják. Az ok abban rejlik, hogy nem lehet tartós kompromisszumot létrehozni a rendfenntartással megelégedő, a társadalmi struktúrát érintetlenül hagyó külső hatalom és a teljes kulturális asszimiláció két véglete között. Az utóbbi kudarca: vallási kudarc. [4]

Midőn rámutatunk, mekkora kárt okozott a birodalmi terjeszkedés a bennszülött kultúráknak, semmi esetre sem magát a Brit Birodalmat helyezzük vád alá, amire oly készségesen következtetnének a birodalom felosztásának szószólói. Sőt, gyakran ugyanezek az antiimperialisták azok, akik – minthogy liberálisok – legmegrögzöttebb hívei a nyugati civilizáció felsőbbrendűségének, és egyszerre képtelenek észrevenni a birodalmi kormányzásnak köszönhető előnyöket és azt a kárt, amit a bennszülött kultúra elpusztítása okoz. E fantaszták szerint helyesen cselekedünk, ha ráerőltetjük magunkat egy másik civilizációra, ellátjuk népeit gépi találmányainkkal, kormányzati rendszereinkkel, oktatásunkkal, törvényeinkkel, orvostudományunkkal és pénzügyi rendszerünkkel, beléjük tápláljuk a megvetést saját szokásaik iránt, a felvilágosult magatartást vallási babonájukkal szemben – és aztán hagyjuk őket főni abban a lében, amit mi magunk készítettünk fel nekik a tűzhelyre.

Megfigyelhető, hogy a brit imperializmus legvadabb vagy épp gyalázkodó bírálata azon társadalmak képviselői felől érkezik, amelyek az imperializmusnak – vagyis az olyan terjeszkedésnek, amely anyagi előnyöket kínálva növeli kulturális befolyását – egy másik formáját gyakorolják. Amerika elsősorban üzleti tevékenysége révén terjeszti életmódját, és azáltal, hogy portékáira rászoktatja az embereket. Valamely sajátos civilizáció produktuma és szimbóluma lévén, még a legszerényebb anyagi termék is annak a kultúrának küldöttje, amelyből érkezik: példaként említem a nagy hatású és gyúlékony árucikket, a celluloidfilmet. A maga sajátos módján az amerikai gazdasági terjeszkedés is előidézheti azoknak a kultúráknak a felbomlását, amelyekhez hozzáér.

Az imperializmus legújabb, orosz típusa valamennyi közül a legagyafúrtabb, és leginkább megfelel korunk lelki beállítottságának. Az Orosz Birodalom láthatóan igyekszik elkerülni a korábbi birodalmak hiányosságait: könyörtelenül megsebzi, s egyszersmind körüludvarolja az alávetett népek hiúságát. A hivatalos doktrína a teljes faji egyenlőség, melynek látszatát Oroszország könnyebben meg tudja őrizni Ázsiában, egyrészt azért, mert az orosz lelkület ázsiai gyökerű, másrészt azért, mert Oroszország alacsonyabb fokon áll a fejlődésben a Nyugathoz képest. Láthatóan arra törekszik, hogy az önkormányzatok jogait megőrizze: a cél, gyanítom, az, hogy a különféle helyi köztársaságokban és csatlós államokban a függetlenség egyfajta illúzióját keltse, miközben a valódi hatalmat Moszkvából gyakorolja. Az illúzió bizonyára elhalványul, mikor valamelyik helyi köztársaságot váratlanul és megalázóan egy tartomány vagy egy koronagyarmat státuszába süllyesztenek, de azért megmarad, mégpedig úgy – s nézőpontunkból ez a legfontosabb –, hogy gondosan táplálják a helyi „kultúrát”, ami a szónak csupán szűkített értelmében az, dédelgetnek mindent, ami festői, veszélytelen és elválasztható a politikától: például a nyelvet, az irodalmat, a helyi képzőművészeteket és szokásokat. Mivel azonban Szovjet-Oroszország számára feltétlenül szükséges, hogy a kultúrát alárendelje a politikai elméletnek, imperializmusának sikere alighanem oda vezet, hogy a felsőbbrendűség tudata alakul ki a birodalom népei közül abban, amelyben politikai elmélete megformálódott; így aztán számíthatunk arra, hogy ameddig az Orosz Birodalom nem esik szét, fokozatosan eluralkodik a moszkovita kultúra, és az alárendelt népek bár fennmaradnak, de már nem saját kultúrájukat megtartó nemzetekként, hanem csak úgy, mint alsóbbrendű kasztok. Akárhogy is lesz, Oroszország az első modern nemzet, amely a kultúra politikai irányítását tudatosan gyakorolja, és minden oldalról rohamot indít annak a népnek a kultúrája ellen, amelyet le akar igázni. Mennél fejlettebb egy idegen kultúra, annál elszántabban próbálják oly módon kipusztítani, hogy megsemmisítik a lakosságának azokat a rétegeit, amelyekben legerősebb a kultúra tudata.

A Nyugat „kultúra-tudatosságában” rejlő veszélyek, korunkban, más természetűek. Indítékainknak, hogy a kultúra érdekében tegyünk valamit, még nincs tudatosan politikai jellege. Abból a felismerésből származnak, hogy kultúránk gyengélkedik, és valamit tennünk kell, hogy visszanyerje egészségét. E felismerés átalakítja az oktatás problémáját: vagy azáltal, hogy a kultúrát azonosítja az oktatással, vagy pedig oly módon, hogy az oktatásban látja az egyetlen eszközt arra, hogy kultúránkat tökéletesítse. Ami az állam vagy az általa szubvencionált félhivatalos szervezetek művészetét és tudományt segítő beavatkozását illeti, nagyon is látjuk, hogy a jelen körülmények között ilyen támogatásra szükség van. A British Council – és a hozzá hasonló szervezetek – tevékenysége napjainkban felbecsülhetetlen érték: a művészetek és tudományok képviselőit rendszeresen idegen országokba küldi, és meghívja más nemzetek képviselőit országunkba – ám nem szabad oda jutnunk, hogy megmásíthatatlannak, természetesnek és egészségesnek fogadjuk el azokat a körülményeket, amelyek ezeket a lépéseket szükségessé teszik. Készek vagyunk elhinni, hogy a British Council számára bármely körülmények között akad majd hasznos tennivaló; de nem szeretnénk bizonyosak lenni afelől, hogy soha többé nem lesz módja valamennyi ország értelmiségi elitjének arra, hogy magánemberként utazzanak, és magánemberként ismerkedjenek egymással – hivatalos jóváhagyás, támogatás és szervezés nélkül. Bizonyos jelentékeny tevékenységek valószínűleg nem nélkülözhetnek többé egyfajta hivatalos támogatást. A kísérleti tudományok fejlődése ma már óriási és költséges felszerelést igényel; és a művészi gyakorlat, nagy léptékben, nem várhat többé magántámogatást. Biztosítékot lehet teremteni a művészetek és a tudományok növekvő központi ellenőrzésével és átpolitizálódásával szemben azáltal, hogy bátorítjuk a helyi kezdeményezést és felelősséget, és amennyire csak lehetséges, a pénzalapok központi forrását különválasztjuk felhasználásuk ellenőrzésétől. Jól tennénk azt is, ha a szubvencionált és mesterségesen serkentett tevékenységeket nevükön neveznénk: tegyünk meg mindent, ami szükséges, a festészetért és szobrászatért, az építőművészetért, a színházért és a zenéért, ezért vagy amazért a tudományért és értelmiségi pályáért, nevükön szólítva valamennyit, és tartózkodva attól, hogy általánosságban a „kultúra” szót használjuk. Mert ha így teszünk, feltételezzük, hogy a kultúrát meg lehet tervezni. A kultúra sohasem teljesen tudatos – mindig több van benne, mint ami bennünk tudatosul; megtervezni pedig már csak azért sem lehet, mert minden tervezésünknek tudat alatti háttere a kultúra.

*

[1] Úgy rémlik, hogy Sir William Vernon Harcourt-tól ered valami ilyesféle szólás, vagy pedig vele kapcsolatban használták.

[2] A keresztény társadalom eszméje, 40. oldal.

[3] Kiadó: International Publishers, New York. E könyv megérdemli, hogy újra kiadják. Nem kelti azt a benyomást, hogy Trockij fogékony lett volna az irodalomra; azt azonban igen, hogy – saját nézőpontjából – nagyon értelmesen gondolkodott róla. Mint valamennyi írása, ez is tele van zsúfolva kisebb jelentőségű orosz személyiségek tárgyalásával, akik iránt a külföldi olvasó közömbös vagy nem ismeri őket; a részleteknek ez a tobzódása azonban, jóllehet provinciális légkört ad a könyvnek, annál inkább hitelessé is teszi, mintha azért íródott volna, hogy a szerző kimondja, ami a szívét nyomja, mintsem a külföldi olvasók körében tetszést arasson.

[4] Érdekes áttekintést nyújt a keleti kulturális kapcsolatok hatásairól Guy Wint A britek Ázsiában című munkája. Wint észrevételei Indiának a britekre gyakorolt hatásáról éppoly szuggesztívek, mint beszámolója arról a hatásról, amit a britek gyakoroltak Indiára. Például: „Azt, hogy hogyan alakultak ki a bőrszínnel kapcsolatos angol előítéletek – vajon az Indiában élő portugáloktól örökölték, vagy a hindu kasztrendszer fertőzte meg őket, vagy mint állítják, akkor kezdődött, amikor a közalkalmazottak szűk látókörű külvárosi feleségei megérkeztek, vagy valami egyéb oka volt – nem tudjuk. Az Indiában élő britek olyan brit középosztályt alkottak, amely abban a természetellenes helyzetben volt, hogy nem volt fölötte saját népéből való felsőbb osztály, és nem volt alatta saját népéből való alsóbb osztály. Olyan létezési állapot volt ez, amely az arrogancia és a védekező magatartás kombinációját eredményezte.” (209. oldal)

*

In Eliot, T. S.: A kultúra meghatározása. Jegyzetlapok. Ford.: Lukácsi Huba. Szent István Társulat, Budapest, 2003, 94-108.