Dacára annak, hogy egy háborús filmmel van dolgunk (a cselekmény 1943 februárja és májusa között játszódik), ne várjunk véres csetepatékat és harci cselekményeket ábrázoló klasszikus jeleneteket: sehol egy Piszkos tizenkettő, egy Kelly hősei vagy A halál ötven órája. Az alkotás sokkal inkább a háborús motívumok mögött meghúzódó érzelmekre, a lelki vívódásokra, az alapvető emberi tulajdonságokra fókuszál. S bár nem olyan mértékben moralizáló, mint a Roberto Rossellini rendezte Róma, nyílt város (1945), éppen elegendő munícióval szolgál azok számára, akik egy hatásos dráma kibontakozásának és egy remek pszichológiai jellemábrázolásnak szeretnének a tanúi lenni. 

Egy angol hadtest felsőbb utasítára kénytelen megadni magát Szingapúrban az ellenséges japán hadseregnek. Ettől kezdve az akkor irányadó hágai konvenció rendelkezéseinek hatálya alá tartoznak: bár egy ellenséges kormány hatalma alá kerülnek, emberségesen kell bánniuk velük és csak olyan, díjazás ellenében végzett munkára foghatóak, amelyek nem állnak összefüggésben háborús műveletekkel. Saito ezredest (Sessue Hayakawa) azonban jól láthatóan nem hatják meg a nemzetközi jogi csűrés-csavarások: ő sokkal inkább a Bushidót, a  japán harcosok számára irányadó szamuráj kódexet tekinti a kelepcébe került angol katonákra nézve irányadónak. Na meg a az indiai összeköttetés eléréséhez stratégiai szempontból nélkülözhetetlen híd megépítését: ennek minnél hamarabb történő felépítése végett minden fogságba esett britet munkára kíván fogni, beleértve a tiszteket is, Nicholsonnal, a nyakas ezredessel (Alec Guinness) az élen. A brit tiszt azonban a megalázások és fizikai atrocitások ellenére is köti az ebet a karóhoz: a tisztek márpedig nem foghatók munkára.  

Makacsságával egy idő után végül fogvatartói tiszteletét is kivívja: Saito ráeszmél, hogy újdonsült rabszolgái mindaddig szabotálni fogják a munkát, ameddig elöljárójuktól ellentétes parancsot nem kapnak. Így aztán kompromisszumos megoldás születik: a tiszteknek nem kell dolgozniuk, cserébe Nicholson igyekszik javítani a legénység munkamorálján. Nicholsonnak ettől kezdve valóságos rögeszméjévé válik a híd felépítése: ugyanis a Brit Birodalom, kicsit kézzelfoghatóbban pedig a hadmérnökség "felsőbbrendűségének" és tökéletességének szimbólumát látja benne. A híd szerinte hosszú időkön keresztül fogja reprezentálni a britek heroizmusát, kitartását, bátorságát és nem utolsósorban szakértelmét. Ekként próbál meg tehát a háborús vereségből etikai és szellemi győzelmet kovácsolni.

Saito és Nicholson párviadalában így felülkerekedik ugyan a rigorózus és szabálykövető brit, győzelme azonban pürrhoszinak bizonyul: az ellenséges területen felemelendő monstrum sorsa a kibontakozóban lévő szövetséges támadás fenyegetettsége miatt szinte predesztinálva van. A brit professzionalizmus emlékműve lassanként az angol tiszt monomániájának jelképévé degradálódik: a híd felépültével peckesen sétál végig japán riválisával a fahídon, akár egy előkelő gentleman London utcáin. Be van fejezve hát a nagy mű, igen, de az alkotó ezúttal nem pihen. Shears közlegény (William Holden) vezetésével ugyanis támadásba lendül a britekből és amerikaikból rekrutálódott kommandó, amelynek célja a híd levegőbe repítése. Az összecsapás elkerülhetetlen, a végkifejlet pedig drámai...

A mű valóságos elismerés-cunamiban részesült (nem véletlenül): az Oscar-szobrocskát a legjobb film, rendező, operatőr , férfi főszereplő, forgatókönyv, vágás és zene kategóriájában kasszírozhatták be, emellett három Golden Globe és négy BAFTA-díj jelezte a diadalt. Az alkotás elévülhetetlenül beírta magát a filmes krónikákba.

Értékelés: 10/9

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés