Szerelem háború idején

2013.11.04. 21:50

Talán egyáltalán nem túlzás, ha azt állítom, hogy Marokkó legnagyobb városát Kertész Mihály rendező örök érvényű műremeke, a Casablanca tette híressé. A romantikus melodrámák primus inter pares filmalkotása ugyanis politikai rezsimeken, gazdasági mutatókon és kulturális trendeken túlmutató, örök aktualitással rendelkező témát boncolgat: a Nő és a Férfi univerzális harcát és nászát, azt a kimondhatatlan ellentétet, soha fel nem oldható vágyakozást, ami két ellentétes nemű egyed között létezhet. Ahogy Juhász Gyula fogalmazott ezen érzésről: "Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,/ Fájása édes, hadd fájjon, hagyom./ Ha balgaság, ha tévedés, legyen,/Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!"

A Casablanca központi motívuma tehát a kiégett, cinikus, flegma Rick Blaine (Humphrey Bogart) és a történet során némiképp csélcsapnak és hebrencsnek tűnő Ilsa Lund (Ingrid Bergman) románca. Mindez egy sajátos és utánozhatatlan atmoszférába helyezve: a Német Birodalom dominálta Vichy Franciaország észak-afrikai érdekszférájában, ahova a hitleri uralom expanzív politikája nem tette be ugyan teljes mértékben a lábát, de azért jól érezhetően kiveszi a részét a mindennapi élet alakítására tett kísérletből. Érdekes kombinációja is ez a város ekkor a háború alatti és a majdani békeidők emblematikus figuráinak: a németek mellett ugyanúgy megtalálhatóak a velük kollaboráló francia ajkúak, mint a francia ellenállás rendíthetetlen partizánjai.

Bogart, az elnyűhetetlen, gyűrött viharkabát és a puha kalap népszerűsítésének legfőbb marketingese, valamint a lassú cigarettagyújtás Guinness-rekordere ezúttal a Rick's Café Americain vezetőjeként tűnik fel. Csehója a kalandorok, szélhámosok, kóklerek, szerencsejátékosok mellett a helyi notabilitások, illetve az amerikai vízumra várók valóságos gyűjtőhelyeként funkcionál. Rick pedig igazi áldozata a körülötte lévő megbolydult világnak: szívét megacélozta ugyan egy régről őrzött szerelmi csalódás és a kifacsartság érzése, de csak egy szikra hiányzik hozzá, hogy újra lángra lobbantsa benne a szenvedélyt.

A filmből nem hiányoznak a jellegzetesen bogarti, cinikus, ugyanakkor frappáns és humorral teli blikkfangok sem. A német Strasser azt firtató kérdésére, hogy milyen nációjú, laza megvetéssel vágja oda, hogy "alkoholista". Ars poeticája pedig, hogy senkinek a kedvéért nem fogja a nyakát hurokba dugni - teljesen érthető és tolerálható álláspont a sebzett világ letéteményesének pozíciójában lévő embertől.

Aztán feltűnik a színen a rövid, ám annál hatásosabb párizsi intermezzó, a szerelem és szenvedés okozója, Ilja. "A világ összes városának csehója közül pont az enyémbe kellett besétálnia" - tör fel belőle minden elfojtott érzés. Sokan tudhatjuk, hogy milyen összetörten, padlóra lökve, megbántottan, bágyadtan, meredten, reménytelenül állni a szakadó esőben és kezünkben két vasúti jeggyel állva bámulni egy vasút peronján a tova száguldó boldogságra - de olyan hitelesen egyikőnk sem tudná összefoglalni ezt a byroni spleent árasztó életérzést, mint Humphrey Bogart.

A jelenet, amikor Ilsa besétál a bárba, valóságos kompozícióként tárul elénk: a néger bárzongorista, Sam meghőkölve pillant fel Ilsára, aki arra kéri a férfit, hogy játssza el egy régmúlt szerelem melódiáját, az "As Time Goes By"-t. Sam belemegy a játszmába és Rick feldúltan rohan ki: "Megmondtam, hogy ezt soha többé ne játszd!" (Sam, I thought I told you never to play...) Hogy még fájóbb legyen az újbóli találkozás, kiderül, hogy Ilsa jelenleg egy koncentrációs táborból megszökött, francia ellenállást koordináló személy, Victor László (Paul Henreid) partnere. Kérése még szívbe markolóbb: arra kéri Ricket, hogy szerezzen számukra két úti okmányt, amivel a semleges jogállású (ám szintén egy szélsőjobboldali diktátor, Salazar uralta) Portugáliába utazhatnak.

Tíz emberből tíz küldené kalandos, vadregényes tájakra egy ilyen szívességkérés hallatán Ilsát, ám Bogart a történetét hallgatva végül ráeszmél, hogy a nő mindig is őt szerette, jelenlegi választása dacára. Rick látszólag úgy alakítja a dolgokat, hogy szíve választottjával szökhessen meg, ám egy csavaros eseménysort követően végül feláldozza az igazságosságot jelentő magasabb eszmék oltárán szerelmüket: végül Victor László és Ilsa szállhatnak fel a szabadságot jelentő repülőgép fedélzetére. A francia rendőrprefektus végül eltusolja az ügyet, így Bogart legalább fizikálisan nem bűnhődik meg - épp elég lehetett elengedni szíve hölgyét: így is valósággal földi purgatóriumban érezheti magát.

A Warner úgy számolt, hogy a Casablanca egyáltalán nem lesz kasszasiker: hiába az illusztris szereplőgárda, mégiscsak egy szerény költségvetési keretből gazdálkodó produkcióról van szó. Talán az is a siker záloga lehetett, hogy az álomgyárosok a kényszerű happy end helyett Rick erkölcsi hőssé magasztosulásának útját választották: "nem nehéz belátni, hogy e három kisember problémái milyen jelentéktelennek tűnnek ebben az őrült világban." (Roger Ebert: Száz híres film. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 204. p.)

A film Kertész számára egy Oscar-díjat, Bogart és Bergman részére pedig világhírnevet eredményezett. A Casablanca, titulálják bár egyesek nyálasnak, túlzottan szentimentálisnak vagy elnyűttnek, mindörökre az marad, amivé a színészpáros avanzsálta: egy őrült szerelem eposza... Az pedig a filmtörténet feledhetetlen jelenete, ahogy az Őrség a Rajnánált éneklő német "hódítókat" túlharsogja a Marseillaise-t zúgó tömeg.

Értékelés: 10/9