Update : Shakespeare & Welles I. - Ámor megtette kötelességét |
Shakespeare & Welles I. - Ámor megtette kötelességét
2013.07.21. 13:45
Orson Welles Shakespeare iránti rajongása már élete zsenge szakaszában nyilvánvalóvá vált: a Mozarthoz hasonlóan csodagyermekként elkönyvelt későbbi rendező már gyermekkorában kívülről fújta a nagy drámaíró több művének több ezer sorát, tíz évesen a Lear király címszerepét próbálta, számos kamaszként pedig több Shakespeare-darabot is sajtó alá rendezett a diákok horizontjának tágítása végett. 1937-ben, mindössze huszonkét esztendősen aztán saját társulatot alapított, a Mercury Theatre-t, amely a Julius Caesar feldolgozásával debütált, amelyben Welles Brutus szerepét formálta meg. Nagy nóvuma az adaptációnak, hogy az ókori Rómában játszódó cselekményt a fasizálódó Európába helyezte át, így a szereplők többsége fasiszta uniformisokban "feszíthetett".
A rendezőnek így nagy álma volt, hogy a filmvásznon is kipróbálja a Shakespeare-adaptációt. Régóta vallotta, hogy ez kis költségvetéssel is realizálható, ha a hosszú próbákkal és szinte folyamatos felvétellel aprólékosan előkészítik a rendezést, ha a színészek precízen tudják a szerepüket, illetve ha a világítás pontosan szabályozott. Welles első filmes Shakespeare-feldolgozása 1948-ben a Macbeth lett - ugyanebben az évben, az 1948. évi velencei filmfesztiválon azonban egy "konkurens" darab is feltűnt: ekkorra tehető a Hamlet premierje, Laurence Olivier-rel a címszerepben.
Ezt 1952-ben az Othello filmre vitele követte. Welles az itáliai tartózkodását és színészi képességeit kamatoztatva a dózsék városában, Velencében rendezte meg az Othellót. Welles modern pszichológiai köntösbe bújtatva, ám középkori hevülettől áthatva fogott neki a rendezésnek („van bennem valami a középkori ember barbárságából” – mondotta egyszer), merőben újszerű eszközöket alkalmazva. Az Othello 1952-ben, a cannes-i filmfesztiválon el is nyerte az Arany Pálma díjat (a Két krajcár reménység című filmmel megosztva). A filmet részben Marokkóban, kis költségvetéssel forgatták és Welles három Desdemonát is "elfogyasztott": három színésznő játékát találta elégtelennek (köztük akkori menyasszonyáét, Lea Padovaniét), míg végül egy negyedik, Suzanne Cloutier nyerhette meg magának a főszereplőnő megformálásának jogát. A film valóban alacsony költségvetéssel bírt: a Cassio elleni merényletet és Rodrigo meggyilkolását azért volt kénytelen egy törökfürdőben felvenni, mert nem volt pénze a jelmezekre.
Meglehetősen szuverén Othello-feldolgozásról van szó: a kritikusok később fel is rótták, hogy mennyire szabad és autonóm módon kezelte az eredeti drámaszöveget. Welles magyarázatként azt hozta fel, hogy választás elé került: "vagy lefilmezem a darabot, vagy a filmművészet igényeinek megfelelően - tapasztalataimat követve - szabadon átdolgozom Shakespeare-t. Anélkül, hogy egy pillanatig is Verdihez hasonlítanám magam, úgy gondolom, az ő példája szolgáltatja a legjobb alapot igazolásomhoz. Az Othello opera rendkívül sokban különbözik a darabtól, Shakespeare nélkül azonban nem íródhatott volna meg, s mégis mindenekelőtt opera marad. Ugyanígy, remélem, az Othello film mindenekelőtt filmművészeti alkotás."
Az Othello a díszletek forgatagából a "vissza a természethez" elvét érvényesítve döntően a szabad ég alá helyezte a cselekményt. A falak, a folyosók és a boltívek mintegy másodlagos jelentőségűvé "degradálódnak" ezáltal: "visszaverik, visszatükrözik, megsokszorozzák - akár a tükrök - a tragédia szövegének ékességét." (André Bazin)
A fekete bőrű Othello és a fehér bőrű Desdemona szerelme és a románc Jago által táplált féltékenység miatti zátonyra futása szuggesztív erővel rendelkezik: a fekete-fehér képkockák talán még hitelesebben reprezentálják a mór férfi és a "nordikus" nő fokozatosan kibontakozó antagóniáját és tragikus sorsukat. A barokkos történetet ekként éles kontrasztok és a fekete-fehér képek garmadája fűszerezik, fenntartva a néző figyelmét.
Irodalom
-
Bazin, André: Mi a film? Osiris Kiadó, Budapest, 2002
-
Fáber András: A befejezetlen műemlék. Orson Welles tündöklése és nyomorúsága, in Filmvilág folyóirat, 1986/01., pp. 24-30.
Értékelés: 10/8
Othello, a velencei mór tragédiája
(The Tragedy of Othello: The Moor of Venice)
fekete-fehér, amerikai-olasz-francia-marokkói történelmi dráma, 89 perc, 1952
rendező: Orson Welles
író: William Shakespeare
forgatókönyvíró: Orson Welles, Jean Sacha
zeneszerző: Angelo Francesco Lavagnino, Alberto Barberis
operatőr: Aldo Graziati, Anchise Brizzi, George Fanto, Alberto Fusi, Oberdan Troiani
vágó: Csepreghy Jenő, Jean Sacha, Renzo Lucidi, William Morton
szereplő(k):
Orson Welles (Othello)
Micheál MacLiammóir (Iago)
Suzanne Cloutier (Desdemona)
Robert Coote (Roderigo)
Hilton Edwards (Brabantio)
Michael Laurence (Cassio)
Fay Compton (Emilia)
Doris Dowling (Bianca)
|