Replikátor - a gépek lázadása

2012.09.13. 09:22

Majdnem kétszáz év telt már el azóta, hogy Mary Shelley írónő papírra vetette a Frankenstein-történetet, igazi kultuszt teremtve a gép és az ember viszonyának ábrázolásában. A Prométheusz-mítosz modern kori adaptációjának örök érvényű tanulsága, hogy a technikai haladás, a gép-centrikus gondolkodás térnyerése, az ember alkotta mechnikai produktumok széles körű alkalmazása nem csak az alkotó virtuozitásának dicsőségére szolgálhatnak, de átkot is jelenthetnek: "ami elromolhat, az el is romlik" - summázta lakonikus törvényét Murphy. Az organikus természeti fejlődés versus mechanikus fundamentumokon nyugvó, mesterségesen kreált világ vitáját számos szerző elemezte már pro vagy contra, úgyis mint Thomas Carlyle, Lewis Mumford, Oswald Spengler vagy Herbert Marcuse.

Ebbe a tematikába illeszthető Ridley Scott legendásnak tekintett filmje, a Szárnyas fejvadász (Blade Runner) is. A rendező filmje kapcsán elsősorban annak vizuális kivitelezését szokták piedesztálra emelni: a történet a 2019. év Los Angelesében játszódik, ahol a gigantikus méreteket öltő metropolisz egy dohos, zsúfolt, szmog és demográfiai kataklizmák által uralt dekadens világ szimbólumává válik. Az utcákon kaotikus állapot és bábeli zűrzavar uralkodik (vagy hat nyelven próbálja megértetni magát a multikulturalizmus lelkes brigádja), a prostituáltak és byroni spleent árasztó polgárok uralnak minden közterületet. Egy ilyen atmoszférában az ipari szennyezés folytán megváltozott időjárásnak köszönhetően állandóan esik az eső és sötétség uralja a várost - napfényre legfeljebb a felhőkarcolók mellett is hatalmasnak tűnő monstrumok 400. emelete fölött lakók ácsingózhatnak. Ez a szféra kitűnő teret enged a film noir és a cyberpunk elemek keveredéséhez és még azt is gondosan sikerült megkomponálni, hogy a fogyasztói társadalom "emblematikus" védjegyei (Coca Cola, Panasonic, Budweiser), a high-tech kultúra kilométeres fényszalagjainak képében a városra vetüljenek. (Vajon mennyiben járul hozzá ez a jelenség a mindennapossá vált sötétség fennmaradásához?)

Talán mondani sem kell, hogy ebben a posztindusztriális-posztmodern-futurisztikus klímában minden mesterségesen teremtett: a Tyrell-konszern által teremtett produktumok (replikánsok) kerülnek alkalmazásra a hétköznapi életszituációk világában. Az androidok első ránézésre semmiben sem különböznek az emberektől, viszont néhány éves éllettartamuk alatt tökéletesen alkalmasnak tartják őket a legkülönbözőbb alantas munkakörök betöltésére. A vállalatnak azonban nem csak a genezisre, de a likvidálásra is módja nyílik: a mostoha körülmények ellen lázadó teremtményeket a fejvadászok jogosultak végleg kivonni a forgalomból.

Öt "hasonmás" megszökik a földön kívüli munkatáborból és az emberek között elvegyülve próbálnak meg rájönni, hogy a gyártósoron meghatározott mesterséges létük időtartamát miként tudnák meghosszabbítani. Itt jön a képbe Dick Reckard (Harrison Ford), a lepukkant rendőr-fejvadász, akinek feladatául szabták a nemkívánatos androidok végső elpusztítását. A replikánsok legfejlettebb nemzedéke már valójában mindenféle emocionális tudattartalom kinyilatkoztatására képessé vált, csupán egyetlen tulajdonságban különböznek teremtőiktől: nincsenek valódi, csak beléjük plántált emlékeik. Roy (Rutger Hauer), a legintelligensebb replikáns végül teremtője ellen fordul, illetve megöli infantilis jótevőjét is, aki egyébként barátok hiányában mechanikus játékokkal vette magát körbe. Roy tehát elvágja maga előtt a további létezés lehetőségét és erre ámokfutása hajnalán rá is eszmél: módjában állna totális győzelmet aratnia Deckard felett, de végül egy huszárfordulattal gesztust és kegyelmet gyakorol, beletörődvén predesztinált sorsába is. A filmtörténet egyik leghatásosabb jelenetében hangzik el monológja, amit a fejvadász néma leventeként hallgat végig: "Olyasmiket láttam, amiket ti, emberek elképzelni sem tudtok: lángoló hadihajókat az Orion végtelen erődítmányei között; B-sugarak villantak a sötétben, a Tannhäuser kapujának közelében. E pillanatok most már az idők végtelenjébe vesznek, mint ahogyan a könnyek elvegyülnek az esőben. Ideje meghalnom." Halála előtt Roy egy fehér galambot, a béke szimbólumát szorongatja. Deckard pedig leélheti az életét Rachellel, az új típusú hasonmással. Az ember is tudatában van vajon annak, hogy egyszer az út végére kell élnie, ahonnan már nincs visszaút, már nincs pardon. A replikáns belátta, hogy az idő kereke visszafordíthatatlan és egyszer óhatatlanul eljön a vég. A természetes személyek is képesek lennének erre? Nem tudni, mindenesetre Madách óta valami biztos: a gép forog, az alkotó pihen.

Értékelés: 10/8