Az önzõ genetika

2012.09.10. 11:08

A filozófiai narratívában közhelynek számító "szlogen" az a fordulat, miszerint már "Platón vagy Arisztotelész is megmondta". Az eugenika hosszas történetét szemlélve is helytálló ez a megállapítás, Platón szerint ugyanis az emberek természettõl fogva egyenlõtlenek, Arisztotelész szerint pedig a "nem egyenlõekkel egyenlõen elbánni a legnagyobb igazságtalanság". Az államberendezkedés, illetve társadalmi tagozódás két ókori bölcselõ által történõ felfogása tehát egy statikus, konzervatív és hierarchikus felépítést mutat. Ugyanilyen végletekben gondolkodott pl. Aldous Huxley, akinek "szép új világában" (Brave New World) biológiai kondíciók által determinált, alfa-, béta-, gamma, illetve epszilon emberekbõl tevõdik össze az egyetlen társadalmi hierarchia - és elméletileg mindenki nagyon boldog ettõl. Platón azonban a fentieknél merészebb következtetésekre is jutott, midõn kifejtette, hogy az uralkodói rétegnek rigorózus szabályok szerint kell befolyásolnia a nemek viszonyát, illetve õket illeti meg az a privilégium is, hogy megszabja, ki kivel léphet nemi kapcsolatra, mikor és mely feltételek mellett közösülhet. Az eugenika (a népesség szelekciós elvek szerinti "megjavítása") legnagyobb "dicsõségére" pedig a véletlenül világra jött gyermekekrõl le kell mondani (quasi le kell vetni õket a Taigetoszról, vagy a római világképben a tarpei szikláról).

Talán nem egyenes út vezetett ezen teóriától a feudális világkép születési elõjogokon alapuló jogegyenlõtlenségén, majd a kapitalizmus ismert kilengésein keresztül az "Endlösung" kíméletlen, faji szempontok alapján szelektáló nemzetiszocialista felfogásához, illetve a sztálinizmus osztályszempontok alapján diszkrimináló gyakorlatához, mégis , a vér és faj mítosza, valamint a "kulák pókok" elleni lenini kirohanás talán egy antihumánus hagyományból is táplálkozhatott. A jogállami paradigmával, mondani sem kell, öszeegyeztethetlen egy ilyen fajta negatív diszkriminációs attitûd, hiszen az "egészségügyi beavatkozás, az orvostudományi kutatás rendje és egészségügyi önrendelkezés elleni bûncselekmények" elkövetõit rendre szankcióval fenyegetni, illetve büntetni rendeli a jogalkotó. Így van ez a "születendõ gyermek nemének megválasztása" esetén is, amely beavatkozásra csak bizonyos, nemhez kötötten öröklõdõ betegségek megelõzése végett vehetõ igénybe.

A "Gattaca Aerospace Corporation" uralta, szinte kasztokba sorolt társadalomban azonban ez a büntetõ törvénykönyvi tényállás történetesen nem létezik, sõt, ebben az atmoszférában éppen az a természetes, hogy a leendõ szülõk megválasztják születendõ gyermekük nemét és az orvosok által kínált lehetõ legjobb paraméterek felhasználásával emelik "törvényerõre" a genetikai héroszok teremtésének praxisát. A film a "nem túl távoli jövõbe" kalauzol minket, ahol tehát a mesterséges megtermékenyítés az elfogadott, sõt elvárt szisztéma. Vincent Freeman (Ethan Hawke) szülei azonban a természetes fogantatás "atavisztikus" megoldása mellett teszik le a voksot, ezért gyermekük várható élettartamát mindössze 30,2 évre taksálják, ráadásul 99%-os biztossággal prognosztizálják nála a várható szívelégtelenség rizikóját. Így aztán második gyermeküket, elkerülve a "selejtnemzés" ódiumát, már mesterséges megtermékenyítés révén kreálják, aki aztán a kiválasztottak tökéletességének megfelelõen rendre gyõzi le már gyermekkoruk vetélkedései során is "selejtnek" titulált öccsét - mígnem beüt a csoda, és egy kettejük között zajló úszóverseny sotán alulmarad Vincenttel szemben.

Vincent ettõl kezdve nem ismer lehetetlent; minden áron asztronauta szeretne lenni, aki nem csak a világûrt hódítja meg, de felülkerekedik a tudomány mûvelõi, az önzõ genetikusok által generált minden hátrányos megkülönböztetésen (a legalizált diszkrimináció megnevezése ebben a társadalomban a genoizmus), így kísérelvén meg enyhíteni az anyaméhben természetes úton fejlõdõ méhmagzatokra váró biztos kirekesztés mechanizmusán. Egy állásinterjún azonban semmi esélye sem lenne "Untermenschként", így személyiséget bérel az egykor valóságos "emberfeletti emberként" funkcionáló, gerincvelõ-sérülése folytán azonban tolószékbe kényszerült Jerome Morrow-tól (Jude Law), abban bízván, hogy a szerepcserére nem kerül fény, hiszen akkor génrablóként a még biztosabb társadalmi kirekesztés várna rá. Az új személyiség - valamint a Jerome által produkált vér-és vizeletminták - birtokában felvételt nyer a hõn áhított Gattaca Corporation soraiba, ám pechjére a Titánra tervezett gigantikus expedíció megindulta elõtt egy héttel valaki meggyilkolja a társaság igazgatóját. Vincent lebukása szó szerint hajszálon múlik, mivel a legteljesebb körû ellenõrzést folytatják le az ûrutazásokat menedzselõ központ területén és ennek során megtalálják az "invalid" DNS-t kimutató szempilláját. A "macska-egér hajszát" megspékeli még a szokásos hollywoodi koreográfia: a romantikus szálat ezúttal Vincentnek az esztétikailag egyáltalán nem kellemetlen Irene Cassini (Uma Thurman) iránt táplált emocionális impressziók szolgáltatják.

Vincent célja végül az orvosi vizsgálaton történõ végsõ fennakadást követõen is teljesül: egészen a csillagokig jut és még szimbolikus ars poeticáját is kifejtheti: úgy találja, hogy "testünk minden atomja valaha egy csillag része volt; talán ezért jöttem el... hogy hazaérjek". Hiszen a súlytalanság állapotában igazán úgy érezheti magát, mintha egy anyaméhben mozogna: itt semmilyen megkülönböztetés vagy kínos ujjal mutogatás nem érvényesül, faji, társadalmi, de még tudományos "kritériumok" alapján sem. Itt nyer csak igazán értelmet a film elején feltûnõ Biblia-béli hivatkozás: "Tekintsd meg az Istennek cselekedeteit, mert kicsoda teheti tökéletessé, amit õ görbévé tett." Martin Luther King álma ebben a történetben a csillagok szférájában válik valósággá.

Értékelés: 10/9