Szürreális justizmord

2012.08.21. 13:29

"Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták. Háziasszonyának, Grubachnénak a szakácsnője, aki nyolc óra tájt naponta behozta a reggelijét, ezúttal nem jött." Ezekkel a sorokkal kezdődik a híres író, Franz Kafka monumentális alkotása, "A per". Az individuum kazuisztikus világgal szembeni kiszolgáltatottságát ábrázoló novella filmváltozata először Orson Wellesnek (1962), majd 1993-ban David Hugh Jones rendezőnek köszönhetően született meg. Elemzésünk tárgya ezúttal az utóbbi alkotás.

Kafka közismerten a bürokrácia, a "dokumentummá silányított "ember, a "beírtak engem mindenféle könyvbe" jelenségének hiteles krónikása, aki groteszk, paradox módon szürreális elemekkel tarkított műveiben reális képet igyekszik festeni az elidegenedés folyamatáról. Az ő interpretálásában a (modern) társadalom egy cél nélkül lebegő entitás, egy talaját vesztett, abszurd és fellfoghatatlan világ értelmetlen halandzsát produkáló tolmácsa, amelynek végeláthatlan bürokratikus processzusai az emberi lét minden mozzanatát áthatják.

"A per" is az egzisztenciális bizonytalanságot és az egyén instabil társadalmi pozícióját kívánja sugallni: szembesülünk ugyan vele, hogy K-t (Kyle MacLachlan) letartóztatják, azzal is, hogy bűnvádi eljárás indul vele szemben, azt azonban nem sejtjük, hogy mi is a vád titokzatos tárgya. Csak annyi látunk, hogy a világ, amelyben vegetálnia kell, groteszk, abszurd és misztikus komponensekkel átszőtt. Ebben az atmoszférában szinte evidens, hogy a törvénykönyveket felütve paragrafusok helyett a Káma Szútra ábrázolásait találjuk, a hétköznapok világában egyáltalán nem hivatásos kurtizánokként funkcionáló hölgyek a perverzitás határait jócskán súrolva kínálják fel "portrékáikat" hősünknek, illetve Titorelli (Alfred Molina), a törvényszéki festő patetikusnak kikiáltott "parnasszusa" (amely helyrajzilag ugyanúgy a bíróság épületében helyezkedik el, mint szinte minden más) gyakorlatilag egy kisebb bordélyház klímáját árasztja magából.

A jognak asztalánál senki sem egyenlő, mi több, a jogbiztonság és a törvényesség elveit nap mint nap sutba vágják a jogalap nélküli letartóztatások és a koncepciós perek hangulatát idéző perbe fogások garmadájával; a szabályszerű idézés ebben a közegben ismeretlen fogalom, mégis felróják a vádlottnak, ha késni merészel; a törvény előtti egyenlőség egyetlen értelme, hogy a törvény előtt mindenki egyformán bűnös; a piszkos lakások helyiségeiben kialakított "tárgyalóteremben" senki sem képviseli a törvényes vádat, a bírók pedig mechanikusan ismételgetik zavaros fejtegetéseiket a vádlott bűnösségéről. "A" Bíróság mindent és mindenkit ural, de ez a szervezet nem azonos az igazságszolgáltatás független hatalmi ágával, sokkal inkább az egész társadalmat pókhálóként befonó és anonimitásba burkolozó csoportosulásról van szó. Itt aztán tényleg mindenki "szem a láncban" - vádlotti, alkalmazotti minőségben, vagy akár egy jövőbeli eljárás potenciális alanyaként. Ebben a világban az ártatlanság vélelme csak egy meseszerű banalitásként értékelhető lózung, hiszen előbb vagy utóbb mindenkivel elhitetik, hogy elkövette a terhére rótt, valójában nem is ismertetett "bűncselekményt". Minél inkább próbál szabadulni a magára maradt kisember ebből a hálóból, annál inkább kénytelen zsigereiben is érezni a "küldetés" lehetetlenségét. K. nem számíthat segítségre ebben a hosszúra nyújtott agóniában, érkezzen az akár a ledér hölgyemények [Leni (Polly Walker) és a többi szereplő] részéről, akár a klienseket emberszámba sem vevő hivatalos ügyvédi tevékenység formájában.

A vég pedig épp oly' homályba burkolózó jellegű, mint a kezdet: nem tudjuk meg, hogy miért kellett beteljesíteni K. sorsát: érezzük, hogy nincs ez rendjén, de talán magunk sem találhattunk volna adekvátabb befejezést...

Értékelés: 10/8