Mielőtt megkísérelném e kérdésre feleletet adni, tekintetbe kell vennünk, hogy ma se csak egyfajta vállalkozótípus létezik, hanem még ma is, miként a korai kapitalizmus korszakában, igen eltérő szellem uralkodik a különböző kapitalista vállalkozókban. Tehát előbb azon nagy vállalkozócsoportokat kell megkülönböztetnünk, amelyek külön típusokat képviselnek. Mint ilyenek mindenekelőtt a mi régi ismerőseink lépnek elénk, akikkel már a kapitalizmus korábbi korszakaiban találkoztunk; itt van ma is a zsákmányoló, a földesúr, a bürokrata, az üzér, a kereskedő, az iparos, amiről egy szempillantás alatt meggyőződhetünk.

Ha szemügyre vesszük egy Cecil Rhodes működését, nem jutnak-e az eszünkbe a genuai kereskedők az ő tornyaikon, vagy talán még inkább Sir Walter Raleigh vagy Francis Drake? Cecil Rhodes kimondottan rablótermészet; egészen nagy stílusú felfedező, hódító, győző, aki természetesen a kard mellett, amely vág és a puska mellett, amely lő, a modern tőzsdespekuláció fegyvereit is a csatatérre viszi vállalatai érdekében; félig politikus, félig kapitalista vállalkozó, inkább alkudozó, mint kereskedő, aki a nyers erőszakon kívül semmi más hatalmat el nem ismer. Sajátságos benne valami puritán szellemet megtestesülve felfedezni. Ha már épen régebbi nemzedékekkel akarjuk összehasonlítani, a reneszánsz emberei közé kell számítanunk.

Milyen, a Cecil Rhodesétól egészen eltérő világ az, amelyben egy báró Stumm-fajta férfi vagy egy bányamágnás él. Itt még a régi földesuraságok levegőjét szívjuk. Függőségi viszonyok, a személyzet hierarchikus tagozódása, bizonyos nehézkesség az üzlet tekintetében; ezek egyes vonásai az ilyen vállalatok képének, amelyek vezetői a régi földesúri kapitalista vállalkozóra emlékeztetnek bennünket.

És nem találunk e számos vállalkozóra, akiket inkább bürokratáknak nézünk, mint kereskedőknek. Korrektek üzleteikben, a rendre szigorúan ügyelnek, nagy szervezési tehetséggel bírnak, kitűnő igazgatási hivatalnokok, akik ma egy nagy város főpolgármesterei és holnap egy nagy bank élén állnak, akik ma még egy miniszteri ügyosztály élén állanak és holnap egy szindikátus vezetésére vállalkoznak. Nem is szólva az állami és városi művek és félig nyilvános vállalatok igazgatóiról, akik napjainkban mindinkább nyernek jelentőségben.

És milyen alaposan eltér mind e nevezett típusoktól napjaink spekulánsa, aki alig különbözik lényegileg a XVIII. századbeli tervkészítőtől. Így egy francia spekulánsról nemrégen a következő hír járta be a lapokat: „Rochette, a milliós csaló, alig harminc éves. Először pikkoló volt egy pályaudvari vendéglőben, azután pincér egy meluni kávéházban. Aztán Párizsba jött, könyvvitelt tanult és beállt egy Berger nevű pénzügyi szédelgőhöz. Midőn Berger megbukott, Rochette átvette az üzleteit 5000 frankkal, egy gépírónőnek a hozományával, akit feleségül vett. Ezután hozzáfogott az alapításhoz és alig négy év leforgása alatt tizenhárom részvénytársaságot alapított. Először a Crédit Miniért 500.000 frankkal, azután a Laviana szénbányát 2 millióval, a Liât kőbányát ugyanannyival, a Francia- Spanyol bankot 20 millióval, a Minier szindikátust 10 millióval, az Union Franco-Belge-et 2½ millióval, a „Le Financier” pénzügyi napilapot 2 millióval, stb. Egészben 60 milliónyi részjegyet bocsátott ki, amelyek árfolyamértékét 200 millióra szöktette fel, és amelyek most körülbelül 20 milliót érnek. Franciaországban 57 mellékintézete volt vidéken. Rochette különböző bankjaiban és alapításaiban nem kevesebb, mint 40.000 ember vett részt és majdnem ugyanakkora az áldozatok száma is, akiknek a vesztesége összesen bizonyára a 150 milliót is felülmúlja. Hogy Rochette oly sokáig és intenziven űzhette tisztességtelen foglalkozását, azt abbeli ügyességének tulajdonítják, amelylyel tekintélyes emberekkel vette magát körül. Rochettenek az áldozatok szemébe való porhintés körüli ügyességére mutat egy új izzófény szabadalma.

Ε legújabb alapítás részvényeiért valóságos versengés fejlődött ki Párizsban és bámulták a gyárat, amely állítólag több ezer munkásnak adott kenyeret és amelynek gyárkéménye éjjel-nappal szakadatlanul füstöt okádott – nagy elégtételére a részvényeseknek. A valóságban azonban a gyárban senki sem mozdította a kezét a fűtők kivételével, akik gőzt állítottak elő.

Nem ugyanazt a benyomást érezzük, mintha az 1720. évek Angliájából olvasnánk egy jelentést?

Emellett működik a derék kereskedő, aki a konjunktúrákba való biztos bepillantás vagy csak a jó számítás és a szállítókkal, vevőkkel és munkásokkal kötött ügyes szerződések révén alapítja meg a szerencséjét. Mi köze van egy berlini konfekciósüzlet tulajdonosának Cecil Rhodeshez, mi köze egy nagy áruház tulajdonosának az arany bányaspekulánsokhoz? Mi közük van mindezeknek ahhoz a gyároshoz, aki ma is, mint 100 és 200 évvel ezelőtt Bradfordban vagy Sedanban, Forstban vagy Sprembergben vezeti a maga kis gyárát.

Mindezek a mi régi barátaink itt vannak látszólag változatlan alakban. És hogy az a kép, amelyet a modern vállalkozás mutat, éppenséggel tarkára nézzen ki, napjainkban még új típusok is felléptek. Nem is 314 Mc. Allanra, Kellermann „Az alagút” című regényének hősére célzok. Ámbár ebben egy egészen új vállalkozói típust látunk magunk előtt: a spekuláns és technikus keresztezését. A hódító és álmodozó egy különös vegyülékét; egy férfit, aki pénzüzletekhez abszolúte nem ért, aki csak egy műszaki rögeszmétől van eltelve, aki azonban egyúttal egy óriási vállalatot vezet és Amerika és Európa milliárdjaival rendelkezik. Nem is gondolok, mondom, erre a vállalkozói típusra, mert őszintén szólva, nem is tudom, hogy létezik-e. Lehet, hogy létezik. Az a rajz, amelyet Kellermann erről a Mac. Allanról készít, oly eleven, hogy az ember úgy képzeli, mintha maga előtt látná. Én személyesen ilyen típust nem ismerek. De szívesen elhiszem, hogy ennek csak az én hiányos tapasztalatom az oka és így Mc. Allan típusát mint a modern vállalkozó új (hetedik) típusát vehetjük fel.

Van azonban egy jelenség, amely annál gyakrabban fordul elő, minél jobban terjeszkednek vállalataink, és amely leggyakrabban az Egyesült-Államokban figyelhető meg és ez az, amit nagyvállalkozónak nevezhetünk. Nagyvállalkozók azok az emberek, akik az egyébként különvált vállalkozói típusokat magukban egyesítik. Zsákmányolók, számítók, feudális urak és spekulánsok egy személyben, amint azt a nagystílusú amerikai trösztmágnásokon lehet megfigyelni.

Szintén a· mi korunk jelensége a kollektív vállalkozó: ez a kapitalista vállalkozók kollégiuma, akik vezérigazgatói címmel állnak óriási vállalatok élén, akik közül mindegyik külön funkciókat gyakorol és akik csak összességeikben alkotják az egész vagy nagyvállalkozót. Gondoljunk a mi nagy villanyosvállalataink, bányaműveink, ágyúgyáraink szervezeteire.

Tehát elég tarka az a kép, amelyet a modern vállalkozás a maga különböző típusaiban mutat. Mégis a mi időnkre ugyanúgy, mint a régi jó időkre vonatkozólag közös vonásokat lehet kimutatni a modern burzsoá ezen összes különböző képviselőiben és bizonyos egységes jellegű szellemről lehet beszélni, amely mindnyájunkban uralkodó, természetesen igen különböző fokban, igen eltérő nüanszokkal. De ez mégis nagykapitalista szellemnek tekinthető, éppúgy, mint ahogy mi régi vizsgálódásainkban a korai kapitalista korszaknak külön szellemét fedeztük fel. Vájjon milyen ez a nagykapitalista szellem? Milyen közös tulajdonságokat fedezhetünk fel a modern burzsoá lelkületében.

Azt hiszem, mindenekelőtt: 1. az ideál felé kell tekintetünket fordítani, azon centrális életértékek felé, amelyek után a modern burzsoá igazodik. És itt az embernek a szoros értelemben személyi értékekhez való viszonyában beállott különös eltolódásba ütközünk; egy eltolódásba, amely az egész többi életalakulatra döntő jelentőségűnek látszik előttem. Arra a tényre gondolok, hogy az eleven ember, boldogulásával és szenvedésével, szükségleteivel és követeléseivel kiszoríttatott az érdekkör középpontjából és helyét néhány absztraktum foglalta el: a kereset és az üzlet. Az ember ettől fogva megszűnt az lenni, ami a korai kapitalista korszak befejeződéséig volt: i i. minden dolog mértéke.

A gazdasági alanyok törekvése sokkal inkább a nagy keresetre és az üzlet lehető legteljesebb felvirágoztatására irányul. Két oly dolog ez. amelyek, amint azt mindjárt látni fogjuk, szoros összefüggésben állanak. A viszony a következő: a vállalkozók az üzlet felvirágzásán fáradozni akarnak és a kereseti foglalkozást űzniük kell.

Ami mindenütt mint a vállalat eleven érdeke tűnik ki, az bizonyára nem mindig – és bizonyára nem a vezető személyiségeknél, akik a típust meghatározzák – a nyereségvágy. Azt hiszem, teljesen igaza van Walter Rathenaunak, amidőn azt mondja: „Még soha sem ismertem olyan üzletembert, akinek a kereset a hivatásánál a fődolog és mondhatom, hogy aki a személyes pénznyereségen csüng, az egyáltalában nem lehet nagy üzletember”. Egészen más dolog fekszik minden vállalkozónak közelebb a szívéhez; az ami őt egészen eltölti, az üzlete iránti érdek. Walther Rathenau ezt ismét klasszikus formában fejezte ki, a következő módon: „Az a tárgy, amelyre az üzletember munkáját és gondjait, büszkeségét és vágyait halmozza: az ő vállalata. Ez a vállalat vele szemben önálló lényként jelentkezik, amelynek az ő könyvvezetése, szervezése és cégei által önálló gazdasági léte van. Az üzletember nem ismer más törekvést, minthogy ez az üzlet virágzó, erős, nagyjövőjű szervezetté fejlődjék”.

Ugyanezt csaknem ugyanezekkel a szavakkal mondta napjaink valamennyi vállalkozója, amidőn tevékenységének értelméről nyilatkozott:

Tisztában kell lennünk avval, hogy egy üzletnek, azaz egy kapitalista vállalatnak a virágzása, amely mindig egy pénzösszeggel kezdődik és egy pénzösszeggel végződik, egy fölösleg szerzéséhez van kötve. Üzleti eredményt csakis szufficites gazdálkodás jelenthet. Profit nélkül nincs üzleti virágzás. Egy gyár előállíthatja a legértékesebb vagy legolcsóbb termékeket, termékeinek minősége világhírnevet szerezhet neki, mégis, ha állandóan passzív mérleggel dolgozik, kapitalista értelemben rosszul sikerült vállalat. Hogy ez az alkotás, amelynek beválására irányítja a vállalkozó az ο egész gondolkodását és törekvését, hogy a kapitalista vállalat növekedjék és virágozzék, hasznot kell hajtania. Mert a virágzás egyértelmű a jövedelmezőséggel.

Erre gondoltam én, amikor azt mondottam, hogy a vállalkozó üzlete virágzását akarja és a keresetet akarnia kell.

Ezzel a célkitűzéssel a vállalkozó törekvésének a végpontja a végtelenbe távozott. Úgy a keresetnek, mint az üzlet virágzásának nincsen valamelyes természetes korlátja, mint amilyet minden régebbi gazdaságban az illető személy rangszerű ellátása alkotott. Semmiféle még oly távoli ponton sem emelkedhetik az össznyereség oly magasra, hogy azt lehetne mondani: elég! És ha a fejlődés valamelyik pontjánál az üzlet kiterjesztése nem járulna hozzá virágzásának fokozásához, a modern vállalkozás mindenoldalúsága gondoskodik arról, hogy az egyik üzlethez egy második és harmadik járuljon. Innen van az, hogy nemcsak egy üzlet kiterjesztésére való törekvést, hanem ép ily erős törekvést vehetünk észre más üzletek új alapítására, mint oly ösztönt, amely a magasan álló vállalkozóban benne rejlik.

Mindig a lelki kényszer egy fajába ütközünk, amidőn a modern vállalkozás törekvését elemezzük. Ο gyakran nem akar tovább haladni, de kell akarnia. Ezt bizonyítja számos jelentékeny személy kijelentése: „Mindig reméljük, – mondotta egyszer Carnegie, – hogy nem kell tovább terjeszkednünk, de mindig azt találjuk, hogy a további terjeszkedés feladása visszafejlődést jelentene”.

Midőn Rockefellertől megkérdezték, mi vezette őt [a] trösztvállalataira, azt felelte: „Az első ok volt képességeink és tőkénk egyesítése oly célból, hogy a sok kis üzletet egy bizonyos nagyságú és jelentőségű üzlettel helyettesítsük. Midőn egy bizonyos idő elmúlt, – folytatta ő, – és az üzlet lehetőségei napfényre jutottak, azt találtuk, hogy több tőke kell, meg is kaptuk a szükséges embereket és összegeket és megalapítottuk a Standard Oil Companyt egy millió dollár tökével. Később úgy gondoltuk, hogy még több tőkét lehetne nyereséggel befektetni . . . és felemeltük tőkénket három és fél millióra. Amidőn az üzlet terjeszkedett, még több tőkét fektettek bele; a cél mindig ugyanaz maradt: üzletünket terjeszteni a legjobb és legolcsóbb termékeket szállítva”. A monomániás elem Rockefeller e kijelentésében rendkívül világosan jelenik meg: tőkét tőkére halmoznak, mert (!) az üzlet nő. Az „üzlet” kiterjesztése a főszempont. A termékek olcsósága és jósága csak eszköz e célhoz.

Vegyük még szemügyre egy német ember (Dr. Stronsberg) kijelentését: „Egyik ék üti a másikat és így vont a nagy vasútépítés, ahogy azt én űztem, további követelményeket maga után. Hogy ezeket kielégíthessem, kiszélesítettem működési körömet, mindinkább eltávolodtam eredeti tervemtől, olyannyira, hogy egész új üzletekre adtam magam”.

A legtöbb vállalkozó nincs is másnak, mint eme – a kívül álló szemlélő szempontjából teljesen esztelen – expanziós törekvésnek tudatában. Ha azt kérdezzük tőlük: mire való ez az egész törtetés, csodálkozva néznek a kérdezőre és kissé ingerülten felelik, hogy ez magától értetődik, hisz ezt kívánja a gazdasági élet eredményessége, ezt követeli a gazdasági haladás.

Ha azt kutatjuk, miféle eszmetársulás rejlik e többnyire általánosságban mozgó és meglehetősen sztereotíp fordulatok mögött, azt látjuk, hogy ők „gazdasági fellendülés” vagy „haladás” alatt annak a kiterjesztését értik, amit gazdasági apparátusnak lehetne nevezni, vagyis, minden fajta vállalkozói tevékenység összességét, foglalatját: a termelés fokozását, egyre nagyobb árutömeg szállítását a lehető legolcsóbb áron, óriási forgalmi számokat, a lehető leggyorsabb áru-, személy- és hírszállítást.

A nem érdekelt szemlélő előtt a válasz ép oly értelmetlennek tűnik fel, mint maga a végtelenségre való törekvés, amelyet előbb megfigyelt és amelynek észokai iránt kérdezősködött. Ha tehát ezzel a válasszal nem elégszik meg az ember, most szükségét érzi annak, hogy az értelmetlenséget valami észszerűvel megalapozza, ha azon a nézeten van, hogy valaminek, mint életértéknek kell e törekvések alapját alkotni, még ha az illető emberek nem is ébrednek maguk annak tudatára, hanem az valamiképen ösztönként szunnyadoz lelkük mélyén, minthogy máskép nem szellemileg gyenge, hanem igen erős elméjű emberek egész generációi nem lehettek volna ugyanazon törekvéstől áthatva. – ha tehát elkezdjük a modern burzsoá lelkületét elemezni, akkor a kutatások során ... a gyermekbe ütközünk. Valóban azt hiszem, hogy ha a modern vállalkozó lelki alkatát akarjuk megérteni, azt legjobban úgy érhetjük el, ha a gyermek képzet- és érzékvilágába helyezzük át magunkat és tudatában vagyunk annak, hogy az emberfölötti nagyságúaknak látszó vállalkozókban és minden igazán modern emberben a cselekvés rugói ugyanazok, mint a gyermeknél. Ezeknek az embereknek a végső értékelései az összes lelki folyamatoknak egy óriási redukcióját jelentik a legegyszerűbb elemeikre, az összes lelki folyamatok teljes egyszerűsítését, tehát ez a gyermeki lélek egyszerű állapotaiba való visszaesésnek egy faja.

Ezt a nézetet meg akarom alapozni.

A gyermeknek négy elemi értékkomplexuma van, négy ideál uralkodik élete felett:

1. az érzéki nagyság: a felnőtt emberben és azon túl az óriásban megtestesítve;

2. a gyors mozgás: a gyors futásban, a karikahajtásban stb. valósul meg ez az ideál;

3. az új: eldobja a játékszert, hogy egy másikat ragadjon meg, hozzáfog egy dologhoz, hogy ismét befejezetlenül abban hagyja, mert egy más foglalkozás vonzza;

4. a hatalmi érzés: kitépi a légy lábait, a kutyát apportíroztatja, a sárkányt a levegőbe bocsátja.

Ezek – és ha pontosan vizsgáljuk, csakis ezek a gyermekideálok rejlenek minden specifikusan modern értékképzetben. Tehát:

1. a mennyiségi értékelés. Minden érdek középpontjában áll ma, minden kétséget kizárólag, minden mérhető és mázsálható nagyság bámulása. Általánosan uralkodik, mint ahogy egy jó ítélő képességű angol (Bryce) kifejezte, a „tendency to mistake bigness for greatress”, „a belső és külső nagyság felcserélésének, összezavarásának tendenciája”. Hogy miben jelenik meg a nagyság, az mellékes; lehet az egy város vagy egy ország lakóinak száma, egy emlékmű magassága, egy folyó szélessége, az öngyilkosságok gyakorisága, a vasúton szállított személyek tömege, egy hajó nagysága vagy bármi más. Legszívesebben bámulják természetesen egy pénzmennyiség nagyságát. A pénzben való kifejezés révén ezenfelül még kényelmes módot találhat arra, hogy a magukban nem mérhető és mázsálható értékeket is mennyiségekre változtassák át és így a nagyság megítéléskörébe vonják. Értékes lesz most már az, ami sok pénzbe kerül.

És most azt lehet mondani: ez a kép, ez az ékszer kétszer annyit ér, mint a másik. Amerikában, ahol természetesen a legjobban tanulmányozhatjuk a „modern” szellemet, mert ott érte el legmagasabb fejlődési fokát, megrövidítik ezt a folyamatot, és egyszerűen az árat teszik az értékelendő tárgy elé, amelyet így egy mérhető és mázsálható nagysággá változtatnak.

„Láttad már az X. házában levő 50.000 dolláros Rembrandtot?” – hangzik gyakran a kérdés. „Ma reggel Carnegie 500.000 dolláros yachtja befutott ebbe és ebbe a kikötőbe”. (Újsághír.)

Aki megszokta, hogy egy jelenségnek csak a mennyiségét értékelje, arra fog hajlani, hogy két eseményt egymással összehasonlítson, úgy, hogy összemérje őket. Ha két jelenség közül az egyik egy bizonyos idő alatt nagyobb lesz, ezt sikernek nevezzük. A mérhető nagyság iránti érzék szükségképpeni kísérő jelensége a siker nagyrabecsülése. A modern üzletembert is csak a sikere alapján ítélik meg. Sikert aratni azonban mindig annyit jelent, mint másokat megelőzni, többé lenni, többet nyújtani, többet bírni: „nagyobbnak” lenni. A sikerre való törekvésben tehát ugyanazon végtelenségi momentum rejlik, mint a keresetre való törekvésben; ezek ketten kiegészítik egymást.

Hogy milyen sajátságos lelki folyamatokról van itt szó, azt talán legvilágosabban az az állás mutatja, amelyet a modern ember a sporttal szemben elfoglal. Ebben őt lényegileg csak egy kérdés érdekli: ki lesz egy versenyben az első, ki fogja a megmérhető legnagyobb szolgáltatást végezni? Két szolgáltatás közötti tisztára mennyiségi vonatkozás a verseny létrehozója. El lehet képzelni, hogy egy görög palestrában fogadtak? Vagy képzelhető lenne ez még egy spanyol bikaviadalon is? Bizonyára nem. Mert úgy itt, mint ott, egyes egyének legszemélyesebb tevékenységét művészileg, azaz tisztára minőségileg, – úgy, hogy a mennyiségi becslés lehetetlen, – értékelik és értékelték.

2. Valamely esemény gyorsasága majdnem ép úgy érdekli a modern embert, mint a tömegessége. 100 km. gyorsaságú automobilon utazni – ez a mi korunkban a legmagasabb eszmény. Hogy a Berlin– hamburgi gyorsvonat újabb 10 perccel megrövidítette menetidejét, hogy a legújabb gőzhajóóriás hamarább érkezett New-Yorkba, hogy a levelek félnyolckor fognak érkezni nyolc helyett, mindez érdekli napjaink sajátságos embereit, mindennek nagy fontosságot tulajdonítanak.

Egy különös fogalmat is alkottak, hogy a mindenkori leggyorsabb szolgáltatásokat, mint legmagasabb értékeket oltsák be kedélyükbe, egy oly fogalmat, amely mennyiségek összehasonlításánál is alkalmazást nyer, de amelynek teljes valóság csak akkor felel meg, ha nagyság és gyorsaság egyesülnek egy produkcióban: a rekord fogalmát. Korunk minden nagyság és gyorsasági hóbortja kifejezést nyer a rekord fogalmában.

3. Az új azért vonzza korunk embereit, mert új. Azt a benyomást, amit az új közlése az emberre tesz, szenzációnak hívjuk. Felesleges azon tény igazolására bizonyítékokat felhozni, hogy korunk a legnagyobb mértékben szenzációhajhászó. A modern újság ennek elegendő bizonyítéka. Szórakozásaink módja, a divatok, az új találmányokon érzett öröm; mindez az új iránt érzett azon erős érdeklődés mellett szól, amely a modern emberekben lakozik, és őket mindig valami újra való törekvésre ösztönzi.

4. A hatalmi viszketeg, amelyet a modern szellem negyedik ismérveként jelölnék meg, azt az örömet jelenti, amelyet akkor érzünk, ha másokkal szemben fölényünket mutathatjuk. Ez alapjában véve gyengeségünk beismerése; amiért is a gyermeki érzékvilág fontos alkotó része. Igazi belső és természetes nagysággal bíró ember sohasem fog a külső hatalomnak valami nagy fontosságot tulajdonítani. Egy vállalkozó, aki több, mint 10.000 emberrel rendelkezik és e hatalmának örül, ahhoz a gyerekhez hasonlít, aki a kutyáját folyton apportíroztatja. És ha sem a pénz, sem valamely más kényszereszköz nem kölcsönöz nekünk közvetlen hatalmat emberek felett, akkor megelégszünk avval a büszke öntudattal, hogy az elemeket megfékeztük. Innen korunknak az új „korszakalkotó” találmányokon érzett gyermeki öröme, innen a sajátságos lelkesedés a levegő meghódításáért a repülési technika segélyével. Egy igazán nagy nemzedék, amely az emberi lélek mély problémáival küzd, nem fogja magát nagynak erezni, mert néhány technikai találmány sikerült neki. A külső hatalom ezen faját kevésre fogja becsülni. A mi korunk azonban, amely előtt minden igazi nagyság rejtve marad, gyermeki módra gyönyörködik épen ebben a hatalomban és túlbecsüli azokat, akik evvel rendelkeznek. Ezért állanak a milliomosok és a feltalálók a tömeg szemében a tisztelet legmagasabb fokán.

Lehet, hogy mindezek az ideálok világosabban vagy elmosódottabban a vállalkozó szeme előtt lebegnek, midőn művét véghez akarja vinni. De mindezek rá nézve csak azon legközelebbi célban testesülnek meg és válnak kézzelfoghatóvá, amelynek eredményességére törekvése irányul: üzlete nagyságában és virágzásában, amelyek mindig a szükségképi előfeltételei reá nézve annak, hogy ama általános eszmények egyikét megvalósítsa. A kereseti törekvés és az üzleti érdek irányítják tehát az ő üzleti tevékenységét. Hogy fog-e hatalmak befolyása alatt a modern vállalkozó tevékenysége alakulni?

2. A tevékenység. A modern kapitalista vállalkozó tevékenysége fajilag alapalkotó részeiben ugyanaz, mint volt régebben: kell neki hódítani, szervezni, tárgyalni, spekulálni és számítani. De tevékenységeinek faji jellegében oly változatokra lehet rámutatni, amelyek abból eredtek, hogy a különböző egyes tevékenységnek az össztevékenységben való részesedésében eltolódás állt be. Napjainkban a kereskedő össztevékenységében nyilvánvalóan nő jelentőség dolgában a kereskedő funkciója, – ha a kereskedő szót a tárgyaló (Verhändler) értelemben vesszük. Az üzleti sikerek mindjobban függenek attól a szuggesztív erőtől és ügyességtől, amellyel a különféle szerződéseket kötik.

Egyúttal mind fontosabbá lesz a vállalkozóra nézve a helyes spekuláció, jelesül a tőzsdespekuláció. A modern vállalkozás mindinkább bevonatik a tőzsdekapcsolatba. Például trust alakítás az Egyesült-Államokban azt jelenti alapjában véve, hogy termelési és tárgyalási üzletek tőzsdeüzletekké alakulnak át, amiből a termelési és árukereskedelmi vállalat vezetőjére új feladatok keletkeznek, amelyek végzése a tevékenység új formáit kívánja.

A számítás mindinkább finomodik és úgy a tökéletesülése, mint a bővülése következtében mind nehezebbé válik.

Végül a modern vállalkozó tevékenysége, ha csak a funkciók megosztása nem állt be, egyre több oldalú lesz, abban a mértékben ugyanis, amely mértékben a gazdasági élet összes ágaiból kombinált vállalat terjeszkedik.

De ami határozottan új a modern ember működésében, az az a változás, amely az ő tevékenységének a mértékében beállott. Minthogy a törekvések minden természetes határa megszűnt, a vállalkozó tevékenysége határtalanná változott. Non sunt certi denique fines. Ez pozitíve azt jelenti, hogy a modern ember energiafelhasználása úgy extenzíve, mint intenzíve az emberileg lehetőnek a határáig fokozódott. A nap, az év, az élet minden idejét a munkának szenteli. És ezen idő alatt erejét végsőkig megfeszíti. Mindenki szeme előtt látja ezen egészen az őrületig dolgozó emberek képét. Ezen emberek általános ismertető jele, akár vállalkozók, akár munkások, hogy mindig közel vannak ahhoz, hogy a túlerőltetéstől összeessenek. És mindig izgalomban és sietségben élnek. Azt is tudjuk, hogy ez a túlságos üzleti tevékenység miképpen őrli meg a test erejét és szárítja ki a lelket. Az összes életértékeket feláldozzák a munka molochjának. A szellem és a szív minden hajlama áldozatul esik az egyetlen érdeknek, az üzletnek. Ezt ismét ügyesen festi le Kellermann „Az alagút” című könyvében, s amidőn hőséről a befejezésben a következőket mondja: „Az alagút alkotójából annak rabszolgája lett. Így ő nem ismert más eszmetársítást, mint gépeket, kocsitípusokat, állomásokat, készülékeket, számokat, köbmétereket és lóerőket. Majdnem az összes emberi érzések eltompultak benne. Csak egy barátja volt még, ez Lloyd volt. Gyakran együtt töltötték az estét. Ott ültek székeikben és „hallgattak”.

Különösen világosan lép a lelki élet ezen ziláltsága a modern embernél ott előtérbe, ahol a természetes élet magvárói, a nőkhöz való viszonyáról van szó. Ahhoz, hogy gyengéd szerelmi érzésekkel intenzíve eltöltve legyenek, ahhoz ép úgy nincs idejük ezeknek az embereknek, mint gáláns szerelmi játékokhoz és nem bírnak a nagy szerelmi szenvedélyre való képességgel. Szerelmi életük két formája: vagy a teljes apátia, vagy rövid külső érzéki mámor. Ez a típus vagy egyáltalában nem törődik a nőkkel, vagy megelégszik azokkal a külső szerelmi élvezetekkel, amelyeket az eladó szerelem nyújthat.

3. Az üzleti alapelvek a gazdasági célban beállott változások következtében természetesen szintén változáson mentek át. Ma a modern vállalkozó gazdasági viselkedése főleg a következő szabályok alatt áll:

a) Az egész tevékenység lehetőleg nagyobb fokú, lehetőleg abszolút racionalisságnak van alávetve. Ez a racionalisság mindig alkotó része volt a kapitalista szellemnek. Ami a modern kapitalista szellemet e tekintetben a régitől megkülönbözteti, az a racionális üzleti alapelveknek szoros, következetes és feltétlen keresztülvivése minden téren.

b) A gazdálkodás tiszta cserejószág termelésre irányul. Minthogy a szándékolt nyereség nagysága a kapitalista vállalat egyetlen józan célja, a jószágtermelés irányát nem az előállított javak faja és jó minősége, hanem egyedül a kelendőségük lehetősége szabja meg. Ha rossz csizmákkal nagyobb nyereségre lehet szert tenni, mint jókkal, akkor a kapitalizmus szent szelleme elleni vétek lenne jó csizmák készítése.

Minthogy a kelendőség mérve dönt. a haszon nagysága tekintetében és minthogy a. kereseti tevékenység sajátsága a haszonhúzást a lehetőség határáig kiterjeszteni, a modern vállalkozó törekvése szükségképpen az eladás korlátlan kiterjesztésére irányul, amely azért is a szívén fekszik, mert sokféle előnyt nyújt neki a konkurencia küzdelmében. A piac kiterjesztése és az eladásra kerülő áruk tömegének szaporítására irányuló görcsös törekvés üzleti alapelvek egész sorát hozza létre, amelyek célja a közönséget vásárlásra ösztönözni.

Megnevezem a fontosabbakat:

a) A vevői felkeresik és azt lehetne mondani – rátámadnak. Oly alapelv ez, amely minden modern üzletvezetésnél ép oly természetes és magától értetődő, mint amilyen idegen volt minden korábbinál. A cél, amelyet követnek, a vevő: 1. figyelmének és 2. vásárlási kedvének felkeltése. Az első az által történik, hogy lehető legharsányabban kiabálnak a fülébe vagy lehető legrikítóbb színekkel hatnak a szemére. A másodikat azzal igyekszenek elérni, hogy beléje akarják szuggerálni azt a meggyőződést, hogy az eladandó áru rendkívül jó minőségű vagy rendkívül értékes. Felesleges mondani, hogv e cél elérésének, az eszköze a reklám. Azt is fölösleges megjegyeznem, hogy e cél kíméletlen módon való követése szükségképp lerombol minden erkölcsi érzést, ízlést és méltóságot.

d) A termelés és eladás lehető legolcsóbbá tételére törekszenek, hogy így a közönséget valóságos előnyökkel csalogassák. A korai kapitalista gazdasági rend nem kedvezett az olcsó áraknak; akkor az volt az elv: kevés üzleten sok haszon. Ma a cél: sok üzleten keveset nyerni, ami azon vezérelvben jut kifejezésre, amely ma a gazdasági élet minden ágában uralkodik és így hangzik: nagy forgalom – kevés haszon.

e) Könyökölési szabadságot követelnek, hogy a kereseti törekvés elé kitűzött célokat akadálytalanul elérhessék. Ε könyökölési szabadságban rejlik mindenekelőtt az a formális szabadság, hogy mindazt tehessék, amit az üzlet érdekében szükségesnek gondolnak. Nem kell jogi és erkölcsi korlátokat kívánni. A régebbi idők minden megkötöttségétől irtóznak. Az egyén saját erejének szabad tevékenysége döntsön kizárólag a gazdasági siker tekintetében.

Benne rejlik még másodszor (anyagilag) a könyökölési szabadság követelésében a teljesen kíméletlen pénzkeresés eszméje. Bizonyos irányú megkötöttségek, aggodalmak, akár erkölcsi, akár esztétikai, akár kedélyi természetűek legyenek is. ismeretlenek itten. Azt szoktuk ilyenkor monda ni, hogy a cselekvő nem ismer skrupulust eszközei megválasztásában.

Hogy mi a kíméletet nem ismerő pénzkeresés, azt ma legjobban a nagy amerikai trösztök eljárásából tanulhatjuk meg. Legutóbb az American Tobacco Company ténykedései helyezték szemeink elé a skrupulus nélküli vállalkozóknak Európában még nem oly általánosan alkalmazott üzleti praxisát. Megtudjuk itten, hogy mit jelent az semmiféle kíméletet nem ismerni és semmiféle utat járatlanul nem hagyni, amely ezen cél elérésével kecsegtet. Hogy piacokat szerezhessen, potom áron adta a trust termékeit. A közvetítő kereskedőknek a legnagyobb rabattot nyújtotta. Ismert tekintélyes védjegyeket utánoztak és a csalárd köntös alatt kevésbé értékes árut adtak el. A tröszt az esetleges pöröket financiális fölénye következtében annyira el tudta húzni, hogy közben az ellenfél tönkre ment. Midőn 1911-ben a Scherman-féle törvény alapján eljárást indítottak a tröszt ellen, az Ítélőbíró a következő kijelentése tette: „A trösztnek a független emberek ellen folytatott hadjárata bámulatos ravaszsággal, előrelátással és raffinériával lett kigondolva és vezetve. A konkurencia terén minden emberi igényt, aki tettereje vagy képességei következtében a trösztnek kellemetlenségeket okozhatott volna, könyörületet nem ismerve eltávolítottak. A skrupulust nem ismerő üzletember tökéletes típusa volt H. Harriman. Az ő győzelmének titka a morális skrupulusoktól való teljes elszakadásban rejlik. Ha Harriman nem szabadította volna fel magát minden erkölcsi természetű aggodalmaskodástól, akkor az ő nagy spekulánssá való fejlődésének első lépcsőjén megbotlott volna”. A modern kapitalizmus versenypályájának nagy győzteseire is áll az, amit nemrég Rockefellerről mondottak, hogy t. i.: „majdnem naiv kíméletlenséggel teszik túl magukat minden erkölcsi akadályon”.

4. A polgári erények, Mi lett ezekből, amelyek a kapitalista szellem felépülésének oly lényeges alkotó részei voltak. A szorgalom, takarékosság, tisztesség, industry, frugality, honesty bír-e még ma is jelentőséggel a kapitalista vállalkozó gondolkodásának kifejlődése szempontjából? Ε kérdésre nem lehet egyszerűen nemmel, se igennel válaszolni. Ezek a fogalmak megszűntek a kapitalista vállalkozó lényeges és szükségszerű alkotó s-észéi lenni. Ε helyett azonban a gazdaság vezetésének objektív princípiumaivá lettek. A modern ember nem gyakorol többé erényt, hanem kényszer helyzetben van. Az üzem tempója határozza meg az övét is. Ép oly kevéssé lehet lusta, mint a munkás a gép mellett. A kötelesség erénye objektiválódott, – még inkább a takarékosságé, mert a vállalkozó privát gazdálkodásának vezetése az üzlet gazdasági vezetésétől teljesen külön válik. Ez utóbbi ma inkább, mint valaha, alája van vetve a takarékosság elvének. Ismeretes Rockefeller krajcároskocló takarékossága, amelyet a Standard Oil Company üzletvezetésénél alkalmazott. De ebben a fanatikus takarékosságban a vállalkozó magángazdasága nem vett részt. Úgy Walter Rathenau kastélyaiban, mint Rockefelleréiben hiába keresi a látogató Franklin Benjámin szellemét.

Ami a szolidságot illeti, ez ma szintén oly alapelvek komplexuma, amelyek nem a gazdasági alany személyes viselkedését, hanem az üzleti vonatkozások lebonyolítását szabályozzák. Egy „szolid” kereskedő személyére nézve teljességgel kevesebb értékű lehet; a szolid elnevezés csupán a tőle el választottnak gondolt üzletvezetésre vonatkozik.

Mindez természetesen csak a nagy vállalatokra áll. A közép- és kisvállalkozóknál a polgári erények még ma is maga a vállalkozó jellembeli tulajdonságainak alkotó részei; itt mint személyes erények szükségszerű előfeltételei a gazdasági téren való előrejutásnak. De a magas kapitalista szellem: teljes tisztaságában csak a hagy vállalatokban és azok vezetőiben jelentkezik.

Szocális Szemle, III. évfolyam, 23. szám, Budapest, 1913. december 5., pp. 313-317.