Amíg ki nem alakul bennünk újra az egymásra utaltság szükségességének érzése, míg - bár viták után, de végül mégis nem lépünk az együtthaladás és egymást támogatás útjára, addig sem a magán, sem az állami, sem a nemzetközi viszonylatokban javulás, megújhodás nem várható.

De vajon igaz-e, hogy mi, emberek egymásra vagyunk utalva? S nem az a típus-e az ideál, mely Stirnernél a „Der Einzige“, Nietzschenél az „Übermensch“ fogalmaiban éli ki magát?

Aki csak egy kissé is bepillant a világösszefüggésekbe, s nem csukott szemmel jár a természet örökké bámulatra méltó birodalmában, az csakhamar ráeszmél a Stirner- és Nietzsche-féle tanítások tarthatatlanságára, s a második félidőben meggyőződik annak a világtörvénynek örök érvényéről, mely minden létezést és valóságot, következésképp az embert, családot, társadalmat, s a nemzeteket is maga alá rendeli. E törvény a kölcsönösség, az egymásra utaltság törvénye, melynek uralma alatt majd együttélés (ún. szimbiózis; v. ö. de Bary: Die Erscheinung der Symbiose, 1879), majd együttmunkálás (ún. szinergia; v. ö. L. Ward: Pure Sociology, 1903; Synergy címszó alatt 171-184 l.) fejlődik ki az egyes tagok között, éspedig olyatén módon, hogy amennyiben az egyik tag részéről a másiknak irányában eddig tanúsított kölcsönösség megszűnik, rendszerint mindkettő, az utóbbi azonban előbb-utóbb feltétlenül elpusztul. Isteni bölcsesség nyilatkozik meg ebben a törvényben, mely az erők működésének szintézise útján létrehozta a csillagrendszereket úgy, mint a kémiai összetételeket, a biológiát érdeklő organizmusokat úgy, mint a pszichikus egységeket; s ugyanez a törvény érvényesül az emberek között kialakuló társadalmi képződményekben is.

Az alakulás az ellentétes erők harcával, összeütközésével indul meg; de mert semmiféle erő el nem veszhet, és illetőleg semmiféle mozgás hatás nélkül nem végződhetik, következésképp csak átalakul, éspedig előbb az ellentét s versengés enyhébb fázisaivá - utóbb egy modus vivendi, illetőleg kompromisszum formájává, végül kölcsönösséggé, együttéléssé, együttmunkálkodássá.

Ily csodás kapcsolatot ismerünk fel az ásvány-, növény- és állatország között. A növény szervetlen anyagokat vesz fel, s ezeket szerves vegyületekké alakítja át, s így energiát halmoz fel: az állatvilág részére, mely utóbbinak tagjai viszont a növényektől felvett szerves anyagokat a belélegzett oxigén segítségével szétbontják, s az azokban lappangó energiákat felszabadítják és egyben szervetlen anyagot (szénsavat, nitrogénes bomlástermékeket) választanak ki. A növény lényegileg szintézis - az állat viszont analízis. A kettő egymást föltételezi, s mindenik kapcsolatban van a szervetlen anyaggal.

Mily csodás rend és harmónia uralkodik a természetnek e sokféle jelenségében! És csak az ember - Istennek legnemesebb teremtménye - ne tudjon megférni hasonló rendeltetésű társa mellett?! Csak az ember éljen örökös viszályban, harcban, az ellentétek forgatagában?!

A szociológia - annak ellenére, hogy e nagyrahivatott tudomány még gyermekcipőkben jár - annyit máris bebizonyított, hogy az emberiség kulturális és gazdasági előrefejlődése: harcból, az ellentétek összecsapásából áll elő. Efezusi Herakleitos vallotta már, hogy  πόλεμος πάντων μὲν πατήρ ἐστι, πάντων δὲ βασιλεύς - a harc mindennek atyja és királya, de hozzátette, hogy az ellentétekből fejlődik a legszebb összhang. S e tétel a történet folyamán számtalanszor beigazolást nyert. És ezért az emberiség jövőjét tekintőleg nem szabad kétségbeesnünk... még a mai áldatlan viszonyok láttára sem. Mindenesetre elég szomorú ránk nézve, hogy a mi nemzedékünknek csak a küzdelemből van része, és elég sovány vigasz az az ígéret, amit a szociológus nyújt, hogy az utánunk következőkre nyugodt és boldog idők várnak, ám ne feledjük, hogy a kikelet időpontjának elérkezése nem csekély mértékben tőlünk is függ. Mert míg a természetnek úgy kozmikus, mint fizikai - úgy kémiai, mint biológiai kialakulásai a szükségszerűség jellegével bíró törvények uralmának vannak alávetve, addig az, ami az egyén, valamint a társadalom és állam kulturális és gazdasági szférájában történik, bár szintén nincs kivéve bizonyos fizikai, kémiai és biológiai törvények alól, több-kevesebb mértékben az egyénen, illetőleg a társadalmat és államot tevő egyéneken is múlik. Mi nemcsak passzív tárgyai, de aktív alanyai is vagyunk az egyéni és társadalmi életnek, miért is módunkban áll alakítani, befolyásolni és mindenesetre siettetni a fejlődést.

A természettől ellesett, s reánk is érvényes szimbiózis és szinergia törvényének átérzése és átérzése, mihelyt meggyőződünk annak az emberiség szempontjából való üdvös voltáról, egyenest kötelességünkké teszi - saját, jól felfogott érdekünkben is - az ahhoz való hozzáidomulást, tehát az ellentéteknek előbb kölcsönhatássá, majd együttmunkálkodássá való átalakítását. Ám hogy e kötelességteljesítésre magunkat ráképesítsük, előbb a bennünk összeütköző gondolatokat, érzéseket s akaratokat kell egyensúlyba hoznunk. „Erst müssen wir im Einklang mit uns selbst sein, ehe wir Disharmonien, die von aussen auf uns zu dringen, wo nicht zu heben, doch wenigstens einigermaesen auszugleichen sind“ (Goethe). [Először önmagunkkal kell harmóniában lennünk, mielőtt, ha meg nem is szüntethetjük, de legalábbis bizonyos mértékig kompenzálhatjuk a kívülről ránk zúduló diszharmóniákat.] E harmónia viszont csak úgy jöhet létre lelki világunkban, ha az abszolútumok, az igaz, jó és szép létráján az isteni magasságok felé törekszünk.

*

In Nemzeti Újság, 5. évf., 82. szám (1923. április 12.), 1.