Krisztus az Újszövetségben a kozmosz uraként jelenik meg Ádámtól az egyház új korszakáig, így ezt a korszakot joggal nevezhetjük krisztocénnek. A mezopotámiai, majd a keresztény kultúra természeti és kulturális jegyei fokozatosan terjedtek el a Közel-Kelettől Észak-Európáig, a keresztény korszakban az agrárpásztorkodás és a keresztény istentisztelet egybefüggő előretörésével.

Ám amikor a papok már nem jártak a reformáció utáni Európa földjein, és az ipari forradalom parasztjai a kisgazdaságokból a bányákba és gyárakba kényszerültek, az ipari városok szénnel szennyezett levegőjét lélegezve be, egy másik korszak korszak vette kezdetét: az antropocén. Az antropocénnek az ipari forradalom kezdetére való datálása teológiai szempontból valóban a legmegfelelőbb, hiszen a szén, az optika és a kereskedelem térhódításával a reformáció utáni Európában elveszett a Krisztus, az egyház és a kozmosz közötti társügynökség [co- agency] érzete. Helyette a kartezianizmus és a baconizmus a tudományos kutatás fontosságát és a természet feletti hatalmat hirdeti, mint az állam által az Új Világ kialakításában összefogott domináns erőket. Az antropogén klímaváltozás azonban az újonnan szekularizálódott politika és természettudomány furcsa eredménye. A klímatudomány Latour terminológiája szerint a természet és a politika hibridje. De az ilyen hibrideket, akárcsak a reformáció után egyre kegyetlenebbül üldözött „boszorkányokat”, állítólag tiltja a természetnek a kultúrától való új elválasztása.

A politikai intézmények - beleértve a nemzeti kormányokat és az Egyesült Nemzeteket is - kudarcot vallanak a tekintetben, hogy körültekintően járjanak el az éghajlatváltozás mérséklésében, így e sorok írásakor - az Európában hivatalosan már beköszöntő „tavasz” dacára - az olvadó sarkvidék Dél [Európa] felé tereli a téli viharokat, és megkocogtatja az ablaküvegeket. [A politikai intézmények gyakorlata] a nemzetállam modern alkotmányos szemléletét tükrözi, amely  kulturális és [e]világi, nem pedig teremtett és gondviseléssel járó tényező az emberi és a földi történelemben. A kudarc végső soron politikai-teológiai kudarc. A világ a felvilágosodásban nem él. Nincs lelke; nem egy isteni teremtő szellem, de még csak nem is Gaia istennő által [életre] lehelt teremtmény. És a nemzetek, noha egyéni testek gyülekezetei, nem állnak eredendően lelki-spirituális kapcsolatban azokkal a mechanikai törvényekkel, amelyek a mennyei és földi atomok, valamint organizmusok világát irányítják. Azt, hogy a Föld az emberekkel kapcsolatban álljon, s hogy az ember újra a makrokozmosz mikrokozmoszává váljon, nemcsak a newtoni fizika tiltja, hanem a modern alkotmány és a kereskedelem törvényei is.

Az alábbi fejezetekben a modern, tudományosan megalapozott kozmopolisz genealógiáját mutatom be, amelyben az időjárást nem az emberek határozzák meg. Leírom azt is, hogy Bacon, Descartes, Newton, Locke és Kant hogyan távolította el az embert és a politikát a Földtől, miközben olyan kulturális és tudományos erőket szabadítottak fel, amelyek a modern embernek elegendő hatalmat adtak ahhoz, hogy a Föld éghajlata, talaja és óceánjai felett meghatározó biokémiai befolyást gyakoroljon. Alfred North Whitehead, Giambattista Vico, Carl Schmitt, Alasdair Macintyre, Bruno Latour és Jacob Taubes írásaival párbeszédet folytatva megpróbálom felépíteni az éghajlatváltozás új politikai teológiáját, amelyben helyreállítom a természeti és az emberi történelem kapcsolatát, valamint az ökoszisztéma határainak és az ökológiai korlátoknak a nemzetek alkotmányában betöltött szerepét. Azt az utat is kijelölöm, amelyre rátérve újból megtalálhatjuk a nemzetek teológiai és kozmopolitikai gyökereit - a történelem isteni és gondviselési rendjében az Isten és Izrael közötti első szövetségtől kezdve, amely a nemzetek politikai felelősségévé teszi, hogy fenntartsák az uralmat a [határok által] korlátozott területek felett, és őrködjenek a föld gyümölcseinek igazságos és méltányos elosztása felett e területek ökológiai határain belül, anélkül, hogy károsítanák a föld termékenységét a jövő nemzedékek számára. A nemzetek saját polgáraikkal és saját földjeikkel szembeni ökológiai és politikai kötelezettségeinek megfelelő elismerése alapvető előfeltétele az olyan uralmi formák kibontakozásának, amelyek révén a nemzetek felkészülnek a fosszilis tüzelőanyag-függőség csökkentésére, és arra, hogy uralkodjanak, ahelyett, hogy csupán felhasználják a fosszilis tüzelőanyagok megmaradt készleteinek nagy részét.

Az, hogy a nemzetek jelenleg nem hajlandók a határaikon belül zajló gazdasági és politikai gyakorlatokkal összefüggésben elismerni az ökológiai felelősségüket, elősegíti a szegények és a nincstelenek bűnbakká tételének növekvő tendenciáját - a nemzeti határokon belül és kívül egyaránt. A nemzeteknek a fosszilis tüzelőanyag-kitermelés visszaszorítására irányuló folyamatos kudarca közepette amellett fogok érvelni, hogy a keresztényeknek különleges kötelessége tanúságot tenni a nemzetek számára az aszkézis és a visszafogottság isteni és gondviselés-béli fontossága mellett. Mivel az éghajlatváltozás egyre több szélsőséges időjárási jelenséget okoz, és számos területen csökkenti az élelmiszer és a víz elérhetőségét, a keresztényeknek is kötelességük emlékeztetni a nemzeteket arra, hogy felelősséggel tartoznak a [klíma]menekültek növekvő számával szemben, akik az éghajlatváltozás következtében egyre gyakrabban jelennek meg a határaikon. Röviden, csak azok a nemzetek lesznek képesek a menekülteket barátokként  - és nem ellenségekként - kezelni, amelyek elfogadják ökológiai és politikai helyzetüket. [1]

Pongrácz Alex fordítása

*

[1] John MacMurray: The Clue to History. London, SCM Press, 1938, 118-119.

*

In Northcott, Michael S.: A Political Theology of Climate Change. William B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan - Cambridge, U. K., 2013, 47-49.