A vígjáték három főszereplőre alapul: James Hacker (Paul Eddington) a közigazgatási és adminisztrációs ügyek kabinetminisztere, Bernard Woolley (Derek Fowlds) a miniszter személyi titkára és - A Pusztító klasszikusában Dr. Cocteau-t játszó - Sir Humphrey Applebey (Nigel Hawhorne) közigazgatási államtitkár.

Az Igenis, miniszter úr! alapvetően a (brit) politikai rendszer sajátosságait mutatja be, az állandó küzdelmet a köztisztviselők és a politikai osztály között - amely harc rendre a közszolgák győzelmével zárul. A demokráciáról rövid úton kiderül, hogy csak ruha a nemzet testén és a rendszer a Brit Birodalom létrejötte óta ugyanaz. Egyszerűen csak közbeiktattak a modern korban egy olyan kellemetlenséget, mint a választópolgár. A közszolgálat a Birodalom fenntartójának tekinti magát, a politikusokat pedig - mint a modernség vívmányát - elviseli. Túlságosan persze nem aggódnak hatalmuk fenntartása miatt, hisz régóta űzik machiavellista hatalomtechnikáikat, és intellektuális fölényüket kihasználva úgy manipulálják a minisztereket, ahogy kedvük tartja:

"Négy szót kell beépíteni a javaslatba, ha azt akarja, hogy a Miniszter elfogadja: gyors, egyszerű, népszerű, olcsó. És van négy szó arra is, ha azt akarjuk, hogy dobja vissza a javaslatot: komplikált, hosszadalmas, költséges, vitatható. Ha mindenképp azt akarja, hogy a miniszter dobja vissza a javaslatot, tegye hozzá, hogy bátor döntés lenne elfogadni. [...] A vitatható azt jelenti, hogy szavazatokat veszít, a bátor döntés azt, hogy választást is." - mondja Sir Humphrey.

Ebbe a világba csöppen bele James Hacker, aki gyakorlatilag olyan tapasztalattal indul, akár a néző, a kormányzati rendszer valódi működéséről fogalma sincs. A politikai pályáján fiatalnak számító frissen kinevezett tárcavezető, miután pártja átveszi a hatalmat, ő maga is abban a hitben él, hogy egy minisztériumot fog irányítani. Magasztos elképzelésekkel érkezik a minisztériumba: esélyegyenlőség, igazságosság, üvegzseb, csökkenteni kívánja a bürokráciát, meg akarja szüntetni a "haveroknak való osztogatást", költségcsökkentést kíván elérni, fel kívánja számolni a korrupciót, és így tovább, és így tovább. Azonban hamarosan rá kell jönnie, hogy nem ő irányítja a minisztériumát, hanem éppenséggel pont fordítva. Sir Humphrey, államtitkára, diplomatikusan felvilágosítja, hogy a miniszter nem azért van, hogy döntéseket hozzon; a szerepét korlátozza arra, mintha egy píáros lenne: csupán képviselje a minisztériumot a kormányban, és lehetőleg szerezzen minél nagyobb forrásokat a költségvetésből. Hisz egy minisztérium fontosságának igazi fokmérője nem a hatékonyság, hanem hogy mekkora apparátussal bír, és mekkora pénz felett rendelkezik.

Hacker demokratikusnak vélt döntései sorra a visszájára sülnek el, a költségcsökkentés költségnövekedésbe csap át, a személyi leépítés elvégzéséhez új szakértőket kell felvenni, a hazai ipar védelme pedig olyan (amerikai) érdekekbe ütközik bele, amelyekre álmában sem gondolt. Hacker hosszú harcok árán ismeri fel, hogy a döntések nem a tárgyalóasztal mellett születnek. Ha valamit meg szeretne tudni, érdemes a sajtóhoz fordulni első körben, a közbeszerzéseket jobb nem bolygatnia, a független bizottságok döntéseit előre lehet borítékolni, és egy pár külföldi úttal gyakorlatilag bárki megvehető. Ugyanakkor nem elég, hogy állandó harcot kell folytatnia saját minisztériumán belül, ott vannak még olyan bosszantó tényezők is, mint a média, a szakszervezetek, civil szervezetek, környezetvédők, nem utolsó sorban pedig a választói. A "kapcsolatot kell tartani a civilekkel" frázis a gyakorlatban azt jelenti, hogy alkalmazni kell a Jockey Ewing-tól ismert mondást: "mindenkinek megvan az ára, csak tudni kell, hogy mi az". A szervezetek elnökeit és a protestálók vezetőit tehát a rendszer részévé kell tenni, állami pozícióban/juttatásban kell részesíteni őket, és akkor máris megváltozik a hozzáállásuk a politikához és a rendszerhez. Ahogy Hacker ellenzékből még keményen bírálta a rendszert, ahogy a részévé válik, úgy adja fel az elképzelését, hogy megváltoztassa.

A közszolgálat ugyanakkor nem kizárólag a saját érdekeit kívánja megvédeni, hanem mindazt az örökséget, ami naggyá tette a Brit Birodalmat. Ennélfogva minden eszközzel fellépnek az egyetemek finanszírozásának megkurtítása ellen, vagy megakadályozzák egy múzeum bezáratását. A demokrácia és a modernizmus végül kénytelen fejet hajtani a tradicionalizmus előtt.

Az Igenis, Miniszter úr! óriási sikert aratott a szigetországban, olyannyira, hogy Margaret Thatcher macskáját a főszereplő után Sir Humpreynak nevezte el, és egy epizódszerep erejéig meg is jelent a sorozatban.

Szolomayer Balázs