A jogszabályok nagy területen annyira bonyolultakká, annyira szövevényesekké váltak, hogy az élettől szinte teljesen elszakadtak. Ma már mosolyogni kell a római jognak azon a tételén, hogy a jogot mindenkinek ismernie kell. Már Cicero panaszkodott amiatt, hogy a jogot a nagyközönség nem ismeri. Szembeállította ezt a szerinte káros helyzetet azzal a korábbi helyzettel, amikor a XII. táblás törvényt az iskolákban tanították. 

A jognak a nagyközönséggel való megismertetése állandó gondja volt a későbbi koroknak is. Hajnik Imre európai jogtörténelmi munkájából tudjuk, hogy a germán népeknél sokáig szokásban maradt, hogy a népgyűléseken a jogban jártas személyek a sokszor versekbe foglalt jogelveket elszavalták. A jog megismerésének célját szolgálta kezdetben bizonyára a jogszabályok kihirdetése is. II. Katalin orosz cárnő a büntető törvénykönyv megalkotására szervezett bizottságot egyenesen utasította arra, hogy gondoskodjék a megalkotandó törvénykönyvnek népies kiadásáról, hogy azt a népiskolákban taníthassák.

Minden igyekezet ellenére is azonban nem sikerült gátat vetni annak a folyamatnak, hogy a jog ismerete lassanként csak a joggal foglalkozóknak, a jogászoknak az ismeretkörére ne váljék. A legélesebben jelentkezett ez a folyamat azokban az országokban, amelyek az írott jog rendszerére tértek át; ezek között is azonban, amelyeknek az írott joga nem a népnek a szokásjogából alakult ki. Ilyen volt elsősorban Németország, amely a nemzeti jogtól idegen jogot fogadott be. 

Nálunk is élesebben jelentkezik a jognak a közönségtől elszakadása az írott jog területén. Az országbírói értekezlet tárgyalásaiból kitűnik, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a bécsi kormányzatnak 1853-ban az osztrák polgári törvénykönyvnek és az azzal kapcsolatos telekkönyvi rendszernek a behozatalával. De később is tapasztalhattuk, hogy a telekkönyvi rendszer csak lassanként és nem is teljes mértékben ment át a nép köztudatába. Hiszen kénytelenek voltunk éppen ebből az okból megalkudni a telekkönyvi rendszer ridegségével, és a tényleges birtoklás messzemenő jogi következményeinek elismerésével erős rést ütni a telekkönyvi rendszeren. Az újabb jogalkotások köréből a jelzálogjogról szóló törvényt emelhetjük ki, példaképpen arra, hogy elvontságánál és bonyolultságánál fogva nehezen tud átmenni az életbe, s mind gyakrabban halljuk a kívánságot, hogy jelzálogjogi törvényünknek túlzottan kifinomult jogászi szerkezetét módosítani kell.

A jognak az élettől elszakadása véleményem szerint végzetes hibája a jogrendszernek. Elismerem, hogy az életviszonyok állandóan bonyolultabbakká lesznek; ehhez képest a jogrendszer is állandóan szövevényesebbé válik. Elérhetetlen kívánság az, hogy a jogszabályok óriási tömegét a nagyközönség ismerje, azokban tájékozott legyen. De talán éppen ennek a kényszerű helyzetnek kell magával hoznia azt a kívánságot és törekvést, hogy minden eszközzel igyekezzünk közelebb vinni a jogot a nagyközönséghez, tegyük hozzáférhetőbbé a jogot a nagyközönség számára! Ez közös feladata a jogszabályalkotásnak, a jogalkalmazásnak és a jogtudománynak egyaránt.

A jogszabályalkotás során abban csúcsosodik ki ez a követelmény, hogy először mértéket tartsunk a jogszabályok alkotásában. Csak a feltétlen szükségesség esetében alkossunk újabb jogszabályokat, s ha már elkerülhetetlen a jogszabályalkotás, egyszerűen, világosan, közérthetően szerkesszük meg az írott szabályokat, úgy, hogy közönséges értelmiségű ember is megérthesse.

A jogalkalmazás során mind a bírói, mind a közigazgatási hatóságokra azt a feladatot hárítja ez a követelmény, hogy határozataikat, rendelkezéseiket ne a közönséges magyarságtól eltérő, különös, nehezen érthető, úgynevezett hivatalos nyelven szerkesszék, hanem mint az angol bíró, akinek az ítéletét mindenki nehézség nélkül olvashatja és megértheti, mert alig különbözik a köznapi nyelvtől. Ha magyar ember olvassa ezeket az ítéleteket, szinte elfelejti, hogy bírói határozatokat olvas.

A jogtudomány természetesen a jognak egyetemi tanításában nehezen szállhat le a katedrai magaslatról, a jognak egyéb tudományos mívelése során azonban, különösen a jogi folyóiratokban sokat lehet tenni a jog népszerűsítése, a közönség számára hozzáférhetőbbé tétele érdekében. Ezen a ponton látom a lehetőségét annak, hogy ebbe a munkába hasznosan kapcsolódhassék bele a Magyar Jogász Hírlap. 

Ennek a munkának közelebbi meghatározása tekintetében alig tudnék helyesebbet mondani, mint amit a királyi Kúriának immár nyugalomba vonult kiváló elnöke, Juhász Andor az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület 25 éves jubiláris közgyűlésén, 1932. október 2-án mondott:

„Mindnyájan, akik a jogszolgáltatás nehéz mesterségét folytatjuk, sajnálattal tapasztalhatjuk, hogy nagyközönségünk előtt a magyar jognak, különösen a polgári jognak nem csupán apró-cseprő részletei, hanem alapvető normái is ismeretlenek, ami a sűrű perlekedésnek, s a jóhiszemű polgárság károsodásának egyik oka. A jognak a napi sajtó, és esetleg a rádió útján való népszerűsítése természetesen nem történhet a bírói ítéletek száraz közlésével. Ez, valamint a szakbírálat a jogi sajtó feladata. A humornak, az ötletességnek, s általában az írói készségnek kell megteremtenie az összeköttetést a napi sajtó és a bírói tárgyalótermek között. A bírósági jogesetek ugyanis csak tetszetős irodalmi csomagolásokban válhatnak keresett cikkekké a szellemi élet nagy piacán.”

Juhász Andornak ezeket a találó megállapításait kell a Magyar Jogász Hírlapnak értékesítenie. Úgy gondolom, ha a Magyar Jogász Hírlap nemcsak a jogászságnak, hanem a nagyközönségnek is kedvelt és elterjedt olvasmányává lehetne, ezzel nagymértékben előbbre vihetnénk azt a közérdekű célt, amelyet fentebb úgy fejeztem ki, hogy minden eszközzel törekednünk kell annak a szakadéknak az enyhítésére, amely a jog és az élet között előállott.

*

In Magyar Jogász Hírlap, 2. évf., 5. szám (1938. február 4.), 3. o. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés