I. Az elmélet ismertetése

1. Werner Daitz szerint „a szétesett világgazdaság káosza megint jól szervezett nemzetgazdaságok kozmoszává rendeződik, és ezek, miután saját stabilitásukat visszanyerték és kiegyensúlyozták, rendezett kapcsolatokba lépnek egymással. Ezt a csoportképződést nevezzük gazdasági nagytérnek”. [1] A gazdasági nagytér tehát államok csoportja, amely bizonyos gazdasági célkitűzések elérésére egyesült. Ezek között a célkitűzések között a legfontosabb a konjunktúra ingadozásaitól való szabadulás, azaz autonóm konjunktúrapolitika, és a nemzetgazdaság függetlenítése külső, az államhatalom által nem ellenőrizhető és szabályozható eseményektől. Miután azonban az egyes nemzetgazdaságok területe rendszerint túl kicsi ahhoz, hogy ezeket a célokat saját területükön elérni tudják, szükséges, hogy valamilyen módon egyesüljenek, gazdasági életterületüket kiszélesítsék, és így megteremtsék a függetlenítés lehetőségének alapjait.

2. Természetesen felmerül a kérdés, [hogy] miért van szükség ilyen függetlenítésre? Erre a válasz kézenfekvő. A világháború az 1914 előtti zavartalanul és kifogástalanul működő világgazdaságot megzavarta, erős strukturális változásokat okozott. Meglévő kapcsolatokat szétszakított, adós államokból hitelezők lettek, nyersanyagtermelő államok iparokat építettek fel, és – a másik oldalon – az iparosodás útján lévő államok megint erősen a mezőgazdasági termelést helyezték előtérbe. A világháború után ezeknek a változásoknak figyelembevétele nélkül ott akarták felvenni a világgazdasági kapcsolatok fonalát, ahol azt a háború kitörése elszakította. Ez eleinte zökkenő nélkül sikerült, tekintettel arra, hogy a háborús korlátozások megszűnése következtében hirtelen hatalmas kereslet indult meg mindenféle iparcikkek iránt, azon kívül pedig Közép-Európa agrárállamai nem érezték rögtön a tengerentúli verseny hatását, emellett az orosz búza továbbra is el volt vágva az európai piacoktól. A leglényegesebb változás azonban az volt, hogy a nemzetközi pénzügyi hegemóniát London elvesztette, és a legnagyobb hitelező az Egyesült Államok lettek. Ők azonban természetesen nem rendelkeztek azzal a tapasztalattal ezen a téren, amelyet az angoloknak évtizedek folyamán megszerezni alkalmuk volt, és ezért rövidlátó és meglehetősen önző politikát folytatva, a háború előtti világgazdaság szabályait nem tartották be. Akkor ugyanis az az állam, amelyik tőkét vitt ki más országokba, akár áruk, akár arany alakjában, hitelezővé vált, a kamatok és a hitel törlesztését pedig áruk alakjában fogadta el. Az Egyesült Államok azonban, különösen éppen a világháború következtében hatalmassá nőtt nagyiparuk védelme érdekében, nem akartak árut behozni, és mind magasabb védvámokkal protezsálták iparukat. Nem szorítkozik bővebb magyarázatra, és nem is tartozik szorosan a tárgyhoz, hogy ez a magatartás – más súlyos okok közrejátszásával – megakasztotta a liberális világgazdaság mechanizmusának súrlódásmentes működését, és arra késztette a többi államot, különösen a nyakig eladósodott központi hatalmakat, hogy egyrészt a külkereskedelem terén szintén protekcionista eszközökhöz nyúljanak, másrészt, miután Amerika csak aranyat fogadott el, és így fennállott az a veszély, hogy egész aranytartalékuk kivándorol, megszorítsák és ellenőrizzék az arany kivitelét és végül, miután aranyuk nagy része úgyis már kivándorolt, hogy – az ennél fogva élőállott depresszió leküzdése érdekében – letérjenek az aranyalapról.

Habár a részben a fent említett okokra visszavezethető világkrízis lassan enyhült, mégsem volt egyik állam sem hajlandó arra, hogy kitegye magát újabb veszedelmeknek és újabb megrázkódtatásoknak, és így fenntartotta a külkereskedelem különböző korlátozásait. Ennél fogva a világkereskedelem volumene, amely 1913-ban 300 milliárd pengőt [2] tett ki, több mint a felével esett vissza. Mindenki látta és tudta, hogy ez tarthatatlan állapot, és ezért a legkülönbözőbb eszközökkel akarták a világkereskedelmet újra felébreszteni. A londoni világkonferencia volt ezeknek a kísérleteknek leghíresebb esete. Azonban egyik sem jutott tovább annál a megállapításnál, hogy vissza kell állítani, a lehetőség korlátain belül, a régi szabad világkereskedelem mechanizmusát. Erre azonban egyik állam sem volt hajlandó, és mindegyik más eszközökkel óhajtott segíteni a bajon. Ebben az időben születtek meg a regionális kereskedelmi szerződések, a kollektív preferenciák, egyszóval megkezdődött a gazdasági blokkok képződése. A legnevezetesebb az ottawai konferencia, ide tartoznak többek közt az oslói konvenció és a római jegyzőkönyvek is.

3. a) Azzal az állásponttal szemben, hogy javulás csak a régi szabadkereskedelmi rendszerhez való visszatéréstől várható, a németek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy ez lehetetlen, és egészen új rendszert kell találni. A felhozott érveket három csoportra oszthatjuk. Az elsőt Ferdinand Fried következő mondata jellemzi: „Az emberiség először áll a világ határai előtt.” [3] A háború előtti szabadkereskedelem zökkenőmentes működését ugyanis az tette lehetővé, hogy minden megrázkódtatás elől újabb, még ki nem használt és nem értékesített területekre ki lehetett térni. Ha valahol a föld elvesztette termőerejét, akkor áttették a művelést egy szomszédos területre, így szélesedett példának okáért az eredetileg csak New Orleans környékén létezett amerikai „gyapotöv” ki, és egészen Tennessee és Texas, később New Mexico államokba vándorolt tovább. Ha pedig valahol munkások valami oknál fogva munkanélküliek lettek, vagy túlnépesedés állt be, minden további nélkül ki lehetett vándorolni Ausztrália, Kanada vagy Argentína és Brazília terjedelmes és majdnem lakatlan földjére. Ma azonban nemcsak úgy áll a dolog, hogy az egész világ be van népesedve, és minden föld ki van használva, hanem néhol már mutatkoznak a rablógazdálkodás hátrányai is, a föld hozadéka kezd csökkenni, így tehát kénytelen az emberiség az expanziós terjeszkedésről az eddigi életstandard fenntartása érdekében az intenzív gazdálkodásra áttérni. Itt az intenzív gazdálkodás nemcsak a mezőgazdaságra, hanem az iparra is vonatkozik. Más szóval: az expanzió többé nem horizontális irányban, hanem vertikálisan történik. Ez az elmélyítése a gazdasági tevékenységnek azonban nem történhetik többé a kapitalizmus módszereinek és eszközeinek segítségével, mert ennek elérésére ki kell kapcsolni elsősorban a spekulációt, továbbá a konjunktúra ingadozásait és a hibás beruházásokat, amely célokat azonban csakis irányított gazdaság útján lehet elérni. A kapitalizmus gazdasági rendjében ugyanis a tőke mindig oda igyekszik, ahol a legnagyobb és leggyorsabb haszon várja, a gazdasági élet intenziválása azonban hosszúlejáratú és gyakran hosszú ideig alig jövedelmező beruházásokat kíván. Ilyen beruházásokra azonban csak állami irányítás tudja a tőkét kényszeríteni. Ezért mondja Fried, hogy „az autoriter állam az intenzív gazdálkodás politikai életformája.” [4]

b) A második érv, amelyet Friedrich Vöchting [5] hozott fel, a komparatív költségek elméletével függ össze. A szabad világkereskedelem ugyanis, mint ismeretes, a komparatív költségek tanára volt felépítve, ami röviden annyit jelent, hogy minden nemzetgazdaságnak azt, és csak azt kell termelnie, amit olcsóbban tud előállítani, mint a többi; vagy mert természeti adottságai kedvezőbbek, vagy mert lakosságának hajlama ennek a bizonyos termelési ágnak kedvez, vagy mert évszázados hagyományok következtében egy bizonyos termelési ágban különleges eredményeket tud elérni. A világkrízis elleni harcban azonban a legtöbb állam más államok protekcionista politikájának következtében, vagy bizonyos néprétegek vagy termelési ágak támogatása érdekéiben, vagy egyéb okokból olyan módon invesztált, hogy ez a tőke a komparatív költségek elvének szigorú alkalmazása esetében menthetetlenül elveszne. Ide tartozik az a hatalmas akció, amit az Egyesült Államok „soil conservation” címén indítottak, amelynek célja a termőtalaj megvédése [a] lehordás, elmosás és túl egyoldalú kihasználás káros hatása ellen; ide tartoznak a kis európai államok mezőgazdasági ársegélyei, vagy a külterjes állattartás övében fekvő államok védővámok segítségével felépített nehézipara.

c) A harmadik, de legerősebben hangoztatott érvek csoportja az ökonómia szektorán kívül esik. Az első világháború bebizonyította, hogy egy modern háború győzelmes vezetéséhez nem csak hogy nem elegendő egy jól fegyelmezett, jól felfegyverzett és határozott fölényben lévő hadsereg, hanem még ennél fontosabbak bizonyos gazdasági jellegű előfeltételek. Ide tartozik elsősorban a népesség kellő ellátottsága élelmiszerekkel, továbbá olyan teljesítőképes nehézipar, amely ki tudja elégíteni egy korszerű gépesített hadsereg felszerelését, végül pedig a szükséges nyersanyagok felett való rendelkezés. A világháború befejezésének szánt Párizs-környéki békék gyorsan bebizonyították, hogy egyáltalában nem alkalmasak egy tartós rend biztosítására, sőt az amúgy is elég nagy ellentéteket a különböző nemzetek között még elmérgesítették. Számos politikai, hataImi, világnézeti és gazdasági ellentét merült fel és alakult ki különösen a harmincas évek kezdete óta, és a politikai légkör mind feszültebbé vált. Természetes, hogy ilyen körülmények között különösen azok az államok, amelyek egy háborúból csak nyereséget húzhattak – legalábbis politikai téren, mert gazdasági szempontból még egy győzelmesen befejezett háború is több kárt okoz, mint hasznot – minden erejükből igyekeztek arra felkészülni. Így került a gazdasági célkitűzések előterébe az autarkia vagy önellátás gondolata. Autarkia alatt természetesen senki sem értett teljes önellátást, mert, ahogy Predöhl mondja: „autark a szó abszolút értelmében (...) csak a föld teljes egészében.” [6] Edgar Schorer szerint „autarkia egy nép relatív gazdasági önelégültsége területéhez viszonyítva.” [7] Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy autarkia természetesen szabadkereskedelem mellett nem realizálható. A szabad világgazdaság rendszerében ugyanis minden állam az ökonómiai maximum felé törekszik, autarkia pedig annyit jelent, hegy a gazdasági élet mindinkább az ökonómiai minimum felé hajlik. (Ökonómiai maximum alatt a specializálás azon állapotát értjük, amely a lehető legnagyobb jövedelmet biztosítja, ökonómiai minimum alatt pedig olyan erős eltérést a specializálástól, hogy a jövedelem a költségeket többé nem fedi.)

4. Miután így bebizonyították, hogy a szabad világgazdaság rendszeréhez való visszatérés egyrészt az azóta bekövetkezett strukturális változások, másrészt az egyes nemzetgazdaságok célkitűzéseinek ellentétes iránya miatt lehetetlen, arra az álláspontra helyezkednek, hogy a világgazdaság új rendjét éppen azokra a külkereskedelmi módszerekre kell felépíteni, amelyeket a különböző országok eleinte csak átmeneti jelleggel és védekezésül a világkrízis ellen alkalmaztak, és amelyek –a liberalizmus hívei szerint – a zavartalan nemzetközi gazdasági kapcsolatok helyreállításának legnagyobb akadályai. Ezek között elsősorban kell említenünk a devizagazdálkodást, továbbá a legnagyobb kedvezmény záradékának helyettesítését bilaterális vagy multilaterális, de mindenesetre a kölcsönösségre felépült kereskedelmi szerződésekkel, végül pedig a tervgazdálkodás, vagy, ahogy a németek mondják, a téralakítás (Raumgestaltung) [8] elvét, úgymint a fent említett automatikusan képződött gazdasági blokkokat, amelyek megmutatják az utat a gazdasági nagytér felé.

a) Mielőtt végre rátérnénk a gazdasági nagytér belső szervezetének tárgyalására, szükségesnek tartom, hogy röviden ismertessem az előbb említett gazdaságpolitikai módszerek lényegeit. Mindenekelőtt fontos a devizagazdálkodás. Fritz, Meyer szerint „a devizagazdálkodás pozitív jelentősége abban rejlik, hogy az ellentéteket, amelyek minden más valutarendszernél autonóm konjunktúrapolitika és a valuta külső értékének ingadozásai között felmerülnek, tartósan kiegyenlítse”. [9] Ismeretes, hogy a szabad világgazdaság egyik pillére az aranymechanizmus volt. Ennek az a lényege, hogy minden állam bankjegyforgalmának teljes fedezete aranyban állott. Ha egy állam külföldi tartozásainak egy részét nem tudta kivitellel törleszteni, akkor aranyat exportált. Ennek egyenes következménye az volt, hogy a jegybank kevesebb belföldi hiteleket nyújthatott, és így egy bizonyos depresszió állt elő. Az iparcikkek árai és ezzel a munkabérek csökkentek, ez versenyképesebbé tette az illető állam iparát a külföldi piacokon, és így fellendítette a kivitelt. Ezzel szemben abban az államban, ahová az arany kiment, a jegybank nagyobb hiteleket volt képes nyújtani, az árak és a munkabérek emelkedtek, és ezzel együtt az illető állam behozatala is növekedett. Miután így annak az államnak, amely eredetileg aranyat kivitt, a kereskedelmi mérlege aktív, a másiknak pedig passzív lett, az utóbbi volt kénytelen arannyal kiegyenlíteni, és az előbbi visszakapta az aranyat, úgyhogy az eredeti egyensúlyhelyzet újból előállt. Ez természetesen egy, a végsőkig leegyszerűsített séma, hiszen soha nem volt szó két egymással szemben álló államról, hanem ez a folyamat számtalan harmadik államon keresztül ment végbe. Röviden úgy is fogalmazhatnék, hogy nem volt belső stabilitás, viszont a devizaárfolyamok rendkívül ridegek voltak. A világháború előtt nem is helyeztek azonban nagy súlyt belső stabilitásra, mert egyrészt az ingadozások nem voltak soha olyan erősek, hogy komoly megrázkódtatásokat okoztak volna, másrészt pedig a munkásosztály súlya, amely tulajdonképpen viselte a depressziók terhét, nem volt olyan nagy, hogy befolyásolni tudta volna az államok gazdaságpolitikáját. Külső stabilitásra, azaz a devizaárfolyamok szilárdságára, igen nagy súlyt helyeztek, mert csak ezek tehetnek lehetővé tartós külkereskedelmi kapcsolatokat, és főleg nagy a szerepük államközi hitelezésnél. Az ugyanis, aki egy másik államban helyezi el a tőkéjét, fontosnak tartja, hogy a kamatok és a törlesztések fizetése ugyanolyan értékű valutáiban történjék, amilyen értékű valutára számított akkor, amikor a hitelt nyújtotta. És hogy milyen nagy szerepe volt a világháború előtt a külföldön való beruházásnak, azt a következő számok világítják meg: Nagy-Britannia 4 milliárd fontot, Franciaország 1,8 milliárd fontot, Németország több mint 1 milliárd fontot, Belgium 100 millió fontot és Svájc 180 millió fontot követelt 1913-ban a külföldtől hosszúlejáratú hitelekben. [10] A világháború után megfordult a helyzet. A legtöbb állam komoly veszteségeket szenvedett, és ezért nagyon óvakodtak újból hiteleket külföldön elhelyezni. Elsősorban Oroszország egyszerűen hatalmi határozattal és egyoldalúan eltörölte az adósságait. Németország követeléseit az antanthatalmak kobozták el a világháborúban. Azon kívül a háború előtt a „fiatal” államok a kölcsönöket olyan beruházásokra használták fel, amelyek nem jelentettek konkurenciát a kölcsönt nyújtó államok iparának, a háború után azonban versenyiparokat akartak ily módon felépíteni. Mindez tehát közrejátszott abban, hogy a hosszúlejáratú külföldi hitelek jelentőségüket elveszítsék. A világkrízis után bekövetkezett világkereskedelmi volumen összezsugorodása következtében a rövidlejáratú hitelek is vesztettek jelentőségükből. Ezzel szemben a munkáspártok uralomra jutása, a szociális szempontok előtérbe helyezése, a munkanélküliség nagy elterjedése hirtelen előtérbe állították a belső stabilitás fontosságát. Sőt, nem csak stabilitást akartak elérni, hanem minden áron fejleszteni kellett az ipart, és a depressziót föltétlenül elkerülni. Ilyen körülmények között természetesen szó sem lehet az aranyalaphoz való visszatérésről, és – ha a devizaárfolyamok stabilitásáról sem akarunk lemondani – csak a devizagazdálkodás rendszere marad hátra. Ennél a rendszernél ugyanis előre nem látott és be nem folyásolható ingadozások ki vannak zárva, mert az árfolyamot nem a kereslet és kínálat viszonya, hanem államközi megállapodások határozzák meg. Úgy is mondhatnánk, hogy az időbeli árfolyamkülönbözetet térbeli árfolyamkülönbözet váltotta fel, ugyanis más a devizaárfolyam nemcsak különböző országokkal szemben, hanem attól függően is, hogy milyen célra kell a deviza (gondoljunk csak arra, hogy egy időben 5-6 féle márkaárfolyam is volt érvényben), de az árfolyam minden ilyen viszonyban megingathatatlan. A belföldi konjunktúra ennél a rendszernél természetesen teljesen független a fizetési mérleg alakulásától, hiszen a belföldi ár- és munkabérszínvonal nem a rendelkezésre álló aranymennyiségtől, hanem szuverén állami megállapítástól függ.

b) Az 1914 előtti világgazdasági rendszert talán nem is azért nevezték szabadnak, mert az országhatárok egyáltalában nem léteztek a kereskedelem részére, hanem inkább azért, mert minden országban minden más államnak egyenlő esélyeket biztosítottak. Tekintve, hogy vámok mindig léteztek, már csak azért is, mert ők képezték az államok egyik legjövedelmezőbb bevételi forrását, eszközt kellett találni, aminek segítségével az egyenlőség elvét keresztül lehetett vinni. Egyrészt tehát nem alkalmaztak mennyiségi restrikciókat, másrészt pedig minden államra nézve egyformán magas vámtételeket állapítottak meg, ha pedig egy államnak valamilyen kedvezményt adtak, az minden más államnak is automatikusan járt. Ezt biztosította a kereskedelmi szerződések „legnagyobb kedvezmény” záradéka. A világkrízis után erőre kapott önellátási igyekezetek azonban ezt az elvet mindinkább áttörték. A belföldi mezőgazdasági termelés megvédése érdekében az iparállamok kontingensek vagy teljes behozatali tilalmak segítségével igyekezték függetleníteni magukat az agrárállamoktól, amelyek ezzel szemben hasonló eszközökkel kizárták az iparállamok iparcikkeit, hogy saját iparosodásukat elősegítsék. Nagy szerepet játszottak itt politikai célkitűzések is. Bizonyos baráti államoknak akarták biztosítani bizonyos árucikkek behozatalát, ennek érdekében lehetetlenné kellett tenni, hogy más államok a belföldi piacon ezekkel versenyezhessenek. Ezek és más hasonló okok vezettek a legnagyobb kedvezmény elvének áttörésére, amely záradék mindinkább csak udvariassági frázissá vált. Helyettesítéséire bevezették a kölcsönösségen alapuló kereskedelmi, ún. bilaterális szerződéseket, amelyek rideg kétoldalú kontingensek megállapítására voltak alapozva, és amelyekből később helyenként a már említett regionális paktumok nőttek ki.

c) Gerhard Mackenroth [11] bizonyítja, nagyon meggyőzően, hogy az ilyen külkereskedelmi rendezések szükségszerűen a belföldi termelés állami rendezéséhez vezetnek. Nem térhetek itt ki a terv- és irányított gazdaság egész kérdéskomplexumára, azért inkább egynéhány példát idézek a legújabb kor gazdaságtörténetéből. A brit domíniumokban példának okáért Export Control Board címen kivitelt ellenőrző testületek létesültek, amelyek tevékenységüket a kivitel irányításáról mindinkább a belföldi piac rendezésére is kiterjesztették. Az agrárállamok ún. valorizációi magával hozták, hogy az államok áttértek a termelés tervszerű alakítására, Európában is a mezőgazdasági piacrendezés mindinkább a kivitel rendezését is maga után vonta. Egyszóval amióta a külkereskedelem többé nem tervszerűtlen expanzió, hanem két belföldi piac összehangolása, azóta szükséges, hogy a termelők a szükséglet hosszú időre való alakítását tervezzék, és erre beállítsák magukat, minélfogva a külkereskedelem mindinkább a tervszerű szükségletkielégítő gazdaság jellegét ölti.

5. Miután így megismertük a mai német nemzetközi kereskedelmi elmélet művelőinek érveit, amelyekkel megindokolják a kapitalista világgazdasághoz való visszatérés lehetetlenségét és a gazdaságpolitika azon módszereit, amelyek segítségével akarják a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat újjászervezni, hátra marad a kérdés, hogy milyen formát akarnak ennek az új rendnek kölcsönözni. És itt találkozunk a nagytérgazdaság elméletével. Ha most megvizsgáljuk, hogy gyakorlatilag hogyan képzelik el a nagyterek szervezését, a lekülönbözőbb felfogásokkal találkozunk. Csak egyben egyeznek meg, amit Karl Schiller fogalmazott következőképpen: „A terek közötti kereskedelem más feltételeknek lesz alávetve, mint a téren belüli csereforgalom.” [12] Ha tehát a gazdasági nagyteret vizsgáljuk, különbséget kell tennünk a nagytér belső szervezete és a nagyterek közötti kapcsolatok között.”

a) Andreas Predöhl, ezen elmélet legkiválóbb képviselője szerint „a nagytereknél nem csak egyfajta és egységes alakulatokról van szó, hanem a legkülönbözőbb fokok és alakulások egyesüléséről. A vám- és valutaunió legszorosabb kötelekétől, amely csak a politikai célok teljes egységessége esetében lehetséges, a leglazább preferenciarendszerig a kötelék szorosságának egész skálája áll rendelkezésre, amelyeket konkrét esetben mind a nemzeti célok egyensúly helyzetével lehet magyarázni”. [13] Természetes is, hogy példának okáért a Szovjetunió vagy az Amerikai Egyesült Államok nagytere belső szervezet szempontjából másként alakul, mint például Európa. Az előbb említett nagyterek nem is okoznak különösebb problémát, tekintve, hogy egy egységes állammal állunk szemben, amely belső politikáját szuverén módon vezetheti. Más a helyzet Európánál, amelyre nézve a javaslatok egész sora található, amelyek közül a legfigyelemreméltóbb Louise Sommer: „Neugestaltung der Handelspolitik” című munkája, amelyben a legkisebb részletre kiterjedve kidolgozott egy európai preferenciarendszert. Leon volt román miniszter ezzel szemben európai föderációt javasol a Weltwirtschaftliches Archiv 1942. januári számában.

A mi szempontunkból ezeknél a konkrét javaslatoknál érdekesebbek azok a munkák, amelyek nem konkrét esetre vonatkoznak, hanem a fejlődés várható tendenciáját vizsgálják. Itt általában az a nézet uralkodik, hogy a fejlődés két fázisát különböztethetjük meg. Európa különböző részei ugyanis strukturális szempontból erősen elhajlanak egymástól, úgy, hogy hatalmas megrázkódtatásokat idézne elő, ha rögtön egységes gazdasági unióvá alakítanánk át. Ezért szükséges előbb egy átmeneti idő, amelynek célja, a különböző európai nemzetgazdaságok termelésének a szükségletek szerinti átállítása, egymásra hangolása. Ebben az időben a kiegyensúlyozás mennyiségi szabályozást, erős központi irányítást és devizagazdálkodást fog kívánni a téren belül is. Ennek érdekében szükség lesz egy központi klíringintézményre, amelyen keresztül az egyes országok csereforgalmukat elszámolják. Ennek az intézménynek fő jelentősége azonban abban rejlik, hogy központi helyzeténél fogva irányító szerepet fog játszani, úgy, hegy a nagytér összes államainak pénz- és hitelpolitikáját és ezen keresztül termelési politikáját is ez az intézmény irányítaná. Minél jobban lesz azonban az egész nagytér minden része a nagytér közös gazdasági érdekeinek megfelelően átszervezve, a termelés koordinálva és a kölcsönös kiegészítés tartósan kiegyensúlyozva, annál inkább fog csökkenni a központi intézmény irányító szerepe, és mindinkább csak egy puszta ellenőrző és biztonsági szerv jellegét fogja megtartani. Itt Fritz Meyer [14] arra az álláspontra helyezkedik, hogy az átállítás és kiegyensúlyozás befejezte után nyugodtan be lehet megint vezetni a teljes szabadkereskedelmet a nagytéren belül, úgy, hogy ebben a végleges állapotban a nagytérgazdaság a világgazdaság újjáépítése kisebbített mértékben, és a politikai ellentétek nélkül. Karl Schiller [15] – több gyakorlati érzékkel – ezzel szemben hangoztatja, hogy ez a hipotetikus állapot a nemzetgazdaságok struktúrájában beálló állandó újabb változások következtéiben mindig újból kitolódik.

Ami az árszínvonalat illeti, úgy a nagytérben is – mint az autoriter államokban általában – az állami irányítás autonóm konjunktúrapolitikája igyekszik minden túlméretezett ingadozást kiküszöbölni. Mégis azonban eleinte valószínűleg inkább emelkedő tendencia fog mutatkozni, ami az autarkia megvalósítása iránti igyekezet következménye. Minél fejlettebb technikai eszközökkel fogják azonban a szükségleteket kielégíteni tudni, és minél jobban kiegyensúlyozódott a nagytér kölcsönös termelési kiegészítése, annál inkább mutatkozik majd ársüllyedési tendencia.

b) A nagytér viszonyát a külső hatalmakhoz két vonás jellemzi: önellátás és devizagazdálkodás. (Ebből a szempontból nem játszik szerepet, hogy a világ többi része is nagyterekre oszlik-e, avagy a mai rendszer fog-e ott uralkodni.) A nagytérnek ugyanis egyik legfontosabb jellemvonása, hogy minden olyan áru szempontjából, amely a jelenlegi életstandard fenntartásához szükséges, önellátó legyen. Ide tartoznak a fontosabb nyersanyagok, mint vas, szén, nyersolaj, mezőgazdasági termények, mint főleg gabona és textilnövények, továbbá kellő állatállomány élelmezés és zsírellátás szempontjából, végül pedig mind feldolgozó, mind nehézipar és nem utolsó sorban egy kellően kiépített közlekedési hálózat. A nagytér tehát a szükséges és hasznos javak szempontjából teljesen autark lesz, a világ többi részére kizárólag a nélkülözhető, tehát a luxuscikkek szempontjából lesz utalva, amennyiben ezeket nem lehet a nagytér területén előállítani. Minél előrehaladottabb a belső kiegyenlítődés, minél magasabb tehát a lakosság életstandardja, annál nagyobb arányokat fog ölteni a csereszükséglet a többi állammal. Ezen kívül fennmaradnak természetesen bizonyos monopóliumok. Ezek egyrészt ritkasági monopóliumok, mint példának okáért a kanadai nikkel, a kínai wolfram, a kongói rádium, ásványok, amelyeket máshol számottevő mennyiségben nem találnak; másrészt pedig minőségi monopóliumok, mint a közép-amerikai kávé, az egyiptomi gyapot, a belgiumi len, amelyek a különleges minőséget a természetnek köszönhetik, vagy a svájci órák, az angol szövet, a francia parfümök, amelyek különleges minőségüket ősi hagyományos sajátos ipari specializálódásnak és készségnek köszönhetik. Erre a nagyterek közötti csereforgalomra már láttunk példát az ókorban, amikor a római birodalom, Elő-India és a kínai birodalom egy-egy ilyen autark nagyteret alkottak, és egymás között csak luxuscikkeket – Kína selymet, India fűszereket, Róma aranyat – cseréltek.

A devizagazdálkodásnak az a célja, hogy a zavarokat, amelyek a nagytéren kívüli államok konjunkturális ingadozásaiból és behozatali korlátozásaiból származnak, a nagytérre nézve minimumra redukálja. Ebből a szempontból a nagytér úgy tekintendő, mint egy egységes állam, amelyre nézve a devizagazdálkodás jelentőségét már fent vázoltam. Az egységes devizagazdálkodás keresztülvitele a már említett központi klíringintézmény feladata lesz.

II. A gazdasági nagytér politikai jellege

1. Már a bevezetésben említettem, hogy a nagytérgazdaság elméletével való foglalkozásom során arra a felfogásra jutottam, hogy ez az elgondolás lényegében, gyökereiben nem ökonómiai, hanem eminensen politikai koncepció, amit csak utólag alkalmaztak a gazdasági életre is. Ha Werner Daitz már idézett definícióját figyelmesen vizsgáljuk, feltűnik, hogy az első és második mondat között hiányzik a logikai kényszerűség. Azt mondja ugyanis, hogy „a szétesett világgazdaság káosza megint jól szervezett nemzetgazdaságok kozmoszává rendeződik, és ezek, miután saját stabilitásukat visszanyerték és kiegyensúlyozták, rendezett kapcsolatokba lépnek egymással. Ezt a csoportképződést nevezzük gazdasági nagytérnek.” Az első mondatban tehát „jól szervezett nemzetgazdaságokról” van szó, amelyek „rendezett kapcsolatokba lépnek egymással”, míg a másodikban hirtelen „csoportképződésről” beszél. Nem következik azonban abból, hogy „jól szervezett nemzetgazdaságok rendezett kapcsolatokba lépnek”, hogy ezek a kapcsolatok szükségszerűen „csoportképződések” formájában kristályosodjanak ki. Ez nem a definíció hibás fogalmazására vezethető vissza, hiszen a definíció semmi más, mint eddigi fejtegetéseim összesűrítése.

Megállapítottuk ugyanis, hogy az első világháború előtt kifogástalanul működő világgazdasági mechanizmus tönkrement, zavarok álltak be, végül pedig kitört egy méreteiben egyedülálló világválság. Tehát: a világgazdaság szétesett, és káosz uralkodott. Bebizonyítottuk, hogy a régi mechanizmust a beállott strukturális változások miatt nem lehetett egyszerűen újból életbe léptetni, tehát új eszközökkel kell a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat újjászervezni. Természetes, és már az új eszközök (viszonylagos autarkia, autonóm konjunktúrapolitika, devizagazdálkodás, stb.) megválasztásából is szükségszerűen következik, hegy az újjászervezés alapjai csak az egyes nemzetgazdaságok, mint szerves egységek lehetnek. A káosz tehát jól szervezett és kiegyensúlyozott nemzetgazdaságok kozmoszává rendeződik. Sem a devizagazdálkodás ténye, sem a belső termelési- és piacrendezés és irányítás politikája nem involválja azonban gazdasági nagyterek alakításának szükségszerűségét, A nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokat ilyenformán is meg lehet szervezni, nem kell azonban föltétlenül ezt a formát választani. Hogy egy példával megvilágítsam: Abból, hogy Magyarország a külterjes gabonatermelésről sok helyen magas értékű speciális növények tervszerű termelésére tér át, és ezeket a termelvényekeit kiviteli egyesülések útján helyezi el a külföldön –  kötött devizagazdálkodás mellett –, nem következik az, hogy ezeket a termelvényeket szükségszerűen Németország vagy Franciaország vagy Olaszország kell, hogy elfogyassza, mint ahogy a magyar paprikakivitel jóval több mint 50%-át a blokád előtt tényleg az Egyesült Államokban helyeztük el. Elvitathatatlan ugyan, hogy szomszédos országok kölcsönös áruforgalma nagyobb, mint egymástól távol eső országoké, de ez a szabad világgazdaság korszakában is így volt, és egészen más okokra vezetendő vissza. Így példának okáért az 1926-[19]31. évi kimutatások szerint azok az államok, amelyek a Pireneusok és az orosz határ között terülnek el, Bulgária, Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia és Dánia kivitelének 70-90%-át, Belgium és Svájc kivitelének 60-70%-át, Németország, Franciaország, Olaszország, Svédország és Norvégia kivitelének pedig- 50—60%-át vették fel. Az adatokat szolgáltató évek nagyobb része még a nagy válság előtti szabad világgazdaság korába esik, így még nem lehetett szó arról, hogy a forgalom ilyen alakulása az új módszerek alkalmazásának következménye lenne. Alátámaszthatom ezen állításomat még; Gerhard Mackenroth kijelentésével, szerinte ugyanis „az új gazdaságpolitikai módszerek, mint olyanok, nem tartalmaznak erre (gazdasági nagyterekre) irányuló tendenciákat”. [16] Szerinte ezek politikai természetűek, és nagyjából a régi gazdasági imperializmus gondolatköréből származnak. [17]

2. Ha tehát gazdasági nagyterek alakítása nem ökonómiai szükségszerűség, felmerül a kérdés, hogy honnan származik tulajdonképpen ez az elgondolás, és hogyan jött létre? Ennek a kérdésnek a megértéséhez még egyszer a történelem vizsgálásához kell fordulnunk.

A szabad világgazdaság – mint minden rendszer – egy világnézetnek gazdasági megnyilvánulása, amely világnézetet egy politikai túlsúlyban lévő hatalom képviselt. Más szóval: a 19. század polgári, individualista, az egyéni egyenlőség jogelvére felépített világnézete eredményezte a kereskedelmi életben is az egyenlő esélyek elvének uralomra jutását, amely többek közt, mint említettem, a legnagyobb kedvezmény záradékában jutott kifejezésre. Ennek a világnézetnek következménye volt az a körülmény is, hogy a gazdasági életben minimálisra korlátozták az állami beavatkozást, és a világot nem nemzetek összességének, hanem egyetlen univerzumnak tekintették. (Nem tartom szükségesnek, hogy ezeket az állításokat bizonyítsam, hiszen annyira közszájon forognak, hogy aki megismétli őket, már frázisok hangoztatásának gyanújába keveredik.) Hogy miért lett éppen a Brit Birodalom ennek a világnézetnek a képviselője, azt kutatni, nem tartozik ide. Hogy azonban a világháború előtti világgazdaság tényleg a Brit Birodalom hegemóniájának jegyében állt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a „pax britannica" kifejezés polgárjogot nyert az egész tudományos irodalomban, párhuzamban a római birodalomban uralkodó pax romana-hoz.

A világháború ezen a téren alapos változásokat okozott. Mint már említettem, London elveszítette központi helyzetét a pénzpiacon. A világ minden sarkában ú j hatalmak keletkeztek, amelyeknek természetesen első gondjuk az volt, hogy kivonják magukat a brit hegemónia alól. A pénzügyek vezetését az Egyesült Államok szerették volna megszerezni, ugyanakkor azonban Ázsiában Japán lázadt fel az angol hegemónia ellen, Németország pedig Európában, s az orosz bolsevizmus teljesen kivonta magát a világgazdaságból. Miután most nem egy, az egész világra kiterjedő hatalom uralkodott, hanem 4-5 egyenlő erejű politikai hatalom küzdött a hegemóniáért, mindegyik igyekezett a politikai befolyása alatt álló területet kizárólagos hatalma alá hajtani, a többiek kizárása mellett. Ez az egyik komponens, amely a világ blokkokra való osztása felé irányította a fejlődést.

Közrejátszottak azonban világnézeti okok is. A munkáspártok, amelyek mindinkább hatalomra jutottak, nem állottak többé az individualizmus alapján, hanem egy kollektívum tagjainak érezték magukat. Ez a kollektívum – Oroszországtól eltekintve – a vérségi kötelékek által meghatározott nemzet vagy faj volt. Természetes, hogy hangsúlyozottan a népiség elvét valló mozgalmak ellenséges magatartást tanúsítottak az egész világot átfogó szemlélettel szemben, és tisztán gazdasági szempontok helyett nemzeti vagy faji szempontok határozták meg ezen új egységek gazdaságpolitikáját. Ebben az időben lett általános érvényű az a felfogás, hogy a nemzet érdeke minden más szemponttal szemben primér. Ez az új beállítottság vezetett elsősorban a már fent említett autark törekvésekhez. Az autarkia felé való törekvés azonban szétválasztotta a hegemóniára törekvő hatalmakat. Az egyik oldalon állottak azok a blokkok, amelyek az autarkiának fent leírt viszonylagos formáját meg tudták valósítani, tehát a British Commonwealth, a Szovjetunió és az Egyesült Államok. A másik oldalra kerültek azok a hatalmak, amelyeket földrajzi helyzetük nagyon kis térre szorított, nevezetesen Németország és Japán. És most, ilyen körülmények között született meg a nagytérgazdaság elmélete, amelyre építve jogot formálhattak ezek a hatalmak a környező térségek vezetésére. Ha az autarkia felé való törekvés tisztán ökonómiai okokra volna visszavezethető, akkor a nagytérgazdaság elmélete is lényegében gazdasági jellegű volna. Az a gazdaságpolitika azonban, amelyet tisztán ökonómiai megfontolások vezetnek, föltétlenül a fent említett gazdasági maximum felé törekszik; egy olyan politika, amely a gazdasági maximumtól elhajlik a minimum felé, föltétlenül nem gazdasági, hanem másnemű, szociális, népi, tehát politikai meggondolásokra épül fel.

Hogy a nagytérgazdaság elmélete olyan nemzetgazdaságoknál, melyek még távolról sem tudják saját területükön az önellátást biztosítani, szükségszerű folyománya az autarkia felé való törekvésnek, azt még egy másik meggondolás is bizonyítja. Günther Schmölders [18] szerint a gazdasági nagytér létrejöttének öt előfeltétele van: a tagok politikai szimpátiája, kölcsönös gazdasági kiegészítés, az autarkia szempontjából optimális nagyság, kellő ellátottság nyersanyagokkal, és jól kiépített közlekedési hálózat. A nagytér politikai jellegére jellemző, hogy a politikai szimpátiát említi első helyen, de ennél fontosabb az optimális nagyság követelménye. Ebben megegyezik Edgar Sohorerrel, [19] aki azonban az optimális nagyság követélményéhez az autarkiából kiindulva jut el. A legvilágosabban fogalmazta ezt a követelményt Andreas Predöhl a következőképpen: „Miután a visszatérés a régi világgazdasághoz lehetetlen, és a technikai haladás kihasználása aránylag szűk korlátokba ütközik, a térbelileg hátrányban lévő nemzetgazdaságok kénytelenek gazdasági területüket kiszélesíteni”. [20]

Mindegyiknél tehát világosan felismerhető a következő gondolatmenet: viszonylagos önellátás föltétlenül szükséges, ezt az adott területen keresztülvinni lehetetlen, az egész világra kiterjedő rendszert teremteni nem tudunk, tehát fel kell osztani a világot zárt blokkokra, azaz gazdasági nagyterekre. Oly gondolatmenet, amely tisztán felismerhetően magán viseli a politikai célkitűzések jegyét.

*

Ha tehát tanulmányomat összegezzük, a következő képet kapjuk. Az első világháború előtt az egész világ – a brit hegemónia és az individualista polgári világnézet jegyében – egységes gazdasági rendszerbe volt összefoglalva, amelynek központját London és a nyugat-európai és kelet-amerikai iparvidékek képezték, amelyek körül – Teleki Pál térképe szerint – a Thünen-féle körök helyezkedtek el. Ebben a rendszerben minden gazdasági törvényszerűség nélkül, történelmi, tehát ökonómiai szempontból véletlen folyamaitok eredményeként helyezkedtek el az egyes államok. A világháború után politikai és szocialista áramlatok következtében ezek az államalakulatok szét akarták feszíteni ezt a gyűrűrendszert, és ebből egy hatalmas harc keletkezett a „gazdasági internacionálé” és a nemzeti célkitűzések között, amely harc kompromisszuma a gazdasági nagyterek teremtése. Hogy megint analógiát keressek az antik világban: ahogyan akkor a barbárok „horizontális” betörése darabokra törte a római birodalom világának világgazdaságát, és majdnem autark részállamokat teremtett, úgy igyekszik az újkorban a munkásság „vertikális” betörése a polgári kultúra világgazdaságát majdnem autark nagyterekre osztani. Befejezésül Salinnal mondhatjuk: „A világgazdaság valódi mikéntjét (…) kizárólag az fogja eldönteni, hogy milyen politikai rendszer fog a mai zűrzavarból kifejlődni”. [21]

*

[1] Werner Daitz: Der Weg zur völkischen Wirtschaft und zur europäischen Grossraumwirtschaft. Reden und Aufsätze. Berlin 1938. I. rész, 68. oldal.

[2] Bozóky Géza: Élettér és magyar gazdasági jog. In Gazdasági Jog, 1942. februári szám, 75. o.

[3] Ferdinand Fried: Wende der Weltwirtschaft. Leipzig, 1939, 9. o.

[4] Ferdinand Fried: i. m., 131. o.

[5] Friedrich Vöchting: Vom Welthandel zur Grossraumwirtschaft. In Weltwirtschaftliches Archiv, 1942. januári szám, 7-8. o.

[6] Andreas Predöhl: Die sogenannten Handelshemmnisse und der Neuaufbau der Weltwirtschaft. In Weltwirtschaftliches Archiv, 52. kötet, 203. o., 1940.

[7] Edgar Schorer: Autarkie – eine neue Form der Weltwirtschaft. In Weltwirtschaftliches Archiv, 52. kötet, 252. o, 1940.

[8] Schmölders und Vogel: Wirtschaft und Raum. Hamburg. 1937,. III. rész.

[9] Fritz Meyer: Devisenbewirtschaftung als neue Währungsform. In Weltwirtschaftliches Archiv, 49. kötet, 416. o., 1939.

[10] Weltwirtschaftlicher Wiederaufbau. A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara és a Carnegie-Alap közös bizottságának kiadásában, Párizs, 1936., 33. o.

[11] Gerhard Mackenroth: Neue Formen der Weltwirtschaft. In Weltwirtschaftliches Archiv, 41. kötet, 7-10. o., 1935

[12] Karl Schiller: Meistbegünstigung. Multilateralität und Gegenseitigkeit in der zukünftigen Handelspolitik. In Weltwirtschaftliches Archiv, 53. kötet, 392. o., 1941.

[13] Andreas Predöhl: i. m., 203-204. o.

[14] Fritz Meyer: Die Sicherung der autonomen Wirtschaftsentwickluns im Bereich der Aussenwirtschaft. In Weltwirtschaftliches Archiv, 53. kötet, 360-365. o., 1941.

[15] Karl Schiller: i. m., 392-402. o.

[16] Gerhard Mackenroth: i. m., 19. o.

[17] Uo., 18. o.

[18] Schmölders und Vogel: i. m., 77-84. o.

[19] Edgar Schorer: i. m., 265. o.

[20] Andreas Predöhl: i. m., 202. o. 

[21] Edgar Salin: Von den Wandlangen der Weltwirtschaít in der Nachkriegeszeit. In Weltwirtschaftliches Archiv, 35. kötet, 28. o., 1932.

*

In Közgazdasági Szemle, 56. évf., 66. szám (1942), 342-356.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés