Szinte sajátságos az, hogy a tudományelméleti alap hiányát nemcsak a filozófia érezte, hanem minden egyes társadalomtudomány külön-külön volt kénytelen kiküzdeni magának az elméleti-módszeres szilárdságot, a helyes munkaprogramot és tudatosságot. Mindenütt valódi, erőteljes differenciáció jele volt az ily induláselvek vitája, itt-ott elkésett, s az államtanba később, legutóbb csapott át a hullámverés különösen szükséges tisztító hatása, mert itt éppen az elsőrendű kutatók, egy Mohl, Bluntschli, Mayr G. és legutóbb Jellinek voltak azok, akik zavarokat árasztottak írásaikból éppen a rendszerre vonatkozólag.

Kjellén maga a leíró államtan [1] területéből csapott át a rendszer problémájára - kényszerűen, mert rendszer nélkül nem lehet helyes deskriptív munka sem, úgyhogy erre nézve már előbb külön munkában indokolja elveit. [2] Hiszen tudományosan leírni csak úgy lehet, ha a lényeg felfogására elménk már be van rendezkedve. [3] Az államtanban pedig épp a rendszer volt kevert heterogén szempontokkal, amelynek alapján nem volt lehetséges tudományos leírás.

Szinte feltűnő az, hogy az államtanban (politika) a legnehezebb ahhoz eljutni, ami a természettudományokban a legelső lépés: a puszta tényhez. Kjellén pedig mindenképp a tiszta valóságtudomány síkján akar maradni. Legújabb könyvének jellemzését is megadhatjuk abban, hogy ő az államtant mint szigorú értelemben vett valóságtudományt akarja pontosan körvonalozni és tagozni. Igen plasztikus kiindulásában úgy mondja, hogy a tudományok társadalma is, mint a társadalom maga, két elven nyugszik: a szabadság és a rend elvén. Az elsőn nyugodott a XIX. század kutatása, mely század a „specializmus nagykonjunktúrája” volt. A tudomány életritmusa azt követeli, hogy a túlspecializmusból eredt őserdős káosz megszűnjék, a rendezés kora köszöntsön be, a „rendszerek architektonikája” mint érték ismertesssék el.

Tudnunk kell, hogy a valóságtudomány mi, és mi nem az. A politika mindenekelőtt valóságtudomány, „Staatslehre”, és nem „Staatskunst”, tehát a dolgokat, mint jelenségeket vizsgálja tényekben és összefüggésekben. Nem bírál tehát, nem javasol tehát, nem követel semmit, hanem csak vizsgál, megállapít valamit, amint éppen van. Ehhez képest külön világ az irányzó szabály (norma) megállapítása.

Örvendetes jelenség irodalmunkban, hogy Barabási Kun József ezt egész világosan kifejtette legutóbbi munkájában, [4] holott a külföldi irodalomban a legújabb időkig maradnak itt-ott zavaros álláspontok az egészében véve nagy fogalmi haladás mellett is. [5] Barabás Kun írja: „a politikának fogalmából kifolyólag legáltalánosabban szólva kettős feladata van: megismerése annak, ami van (valóságtudomány), és meghatározása annak, aminek lenni kellene (normatív tudomány). (...) Ismerés, illetve ideálalkotás, kifejtése a dolgok lényegének, illetve a helyes állami szervezés főelveinek: ez a politika kettős feladata.” [6] Látni fogjuk, hogy ez utóbbi valóban összeesik-e azzal, amit a német tudomány „Kunstlehre des Staates”-nek mond.

A görög polisz szó nem éppen szerencsés szóhasználatra vezetett. Valóban mindig normatív jellegű vizsgálatokra, részben Kunstlehre-kre utal a szó - összetételekben, minő a gazdaságpolitika, kultúrpolitika, népesedéspolitika, stb. Ha az államtanból, helyesen, kirekesztve értjük az ily irányú vizsgálódásokat, ma a szokásos definíciók terén gyökeresen új tárgyalásmódot követelünk. Balogh Artúr igen jellemző feladatkitűzése pl. így hangzik: „A politika az a tudomány, mely a társadalom állami élete fejlődésének törvényeit van hivatva kideríteni (valóságtudományi program), és amaz irányelveket megállapítani, melyek szerint a társadalom állami élete szervezendő (már ez normatív program) avégből, hogy a társadalmi lét célja: az egyesek és az összesség lehető legnagyobb fejlettsége eléressék”. [7] A valóságtudomány így egybe van keverve másnemű feladat megoldásával. Célszerű tehát, hogy az államtan amaz első feladata világosan álljon előttünk államelmélet vagy államszociológia néven.

Hogy „a gyakorlati politikának nincs általános elmélete”, mint Barabási Kun véli, készséggel elismerjük, mint tényleges állapotot, de hogy nem is lehetne, arra mi nem következtetünk. Az államtudományok, tehát egy tudománycsoport keretéből, ez sem hiányozhat. A régi „politikák”, sajnos, mindennemű feladatot egyszerre akartak megoldani, s így alkalmat adtak arra, hogy a kutató folytonos zavarban legyen aziránt, [hogy] mily síkon mozog a vizsgálódása. Még Barabási Kun is itt-ott zavarosan formulázza meg egy-két tételét (szerencsére távolabbi zavarokat nem keltve munkája egészében). Azt olvassuk: „A politika, mint általános államtan (?) csak a politikai reform általános elvi követelményeivel, csak a fennálló állami viszonyok és intézmények bizonyos állandó jellegű általános rendezésével, az e részben felmerülő alapkérdések beható vizsgálatával és tisztázásával foglalkozhatik”, [8] ami ismét nem az általános államtan feladata, hanem normatív feladat, állampolitikai tehát.

Mindenütt természetesen „általános”vizsgálódásról van szó, mint jól írja Barabási Kun: „a múlt és jelen államai egy meghatározott csoportjának bizonyos korra vonatkozó összehasonlításából származó absztrakt átlagállamról”, [9] s most könnyen beláthatjuk, minő valóságtudományi problémafajok lehetnek: (1) általános államtanok (államszociológiák) és (2) a sajnos ezen a néven ritkábban szereplő leíró vagy deskriptív államtanok. Ez utóbbiak sokfelé szétszórva, olykor földrajzi leírásokkal kapcsolatban [10] jelentek meg, de voltaképp önálló feladatként, aminthogy az ily leírás önálló tudománystruktúrát követel. [11]

Az állam mint valóság, mint egyszerűen életjelenségek sorozata „általános”és „leíró” (konkrét államra vonatkozó) vizsgálata tiszta és határozott programot jelent. Sajátos jelenség, hogy a valóságtudomány jellemét a legtöbb író kétségtől mentesen megállapítja, követeli - és nem viszi keresztül. Jellinekre gondolunk, aki pompás módszertani bevezetés után előbb a valóságtudományi feladatot iparkodik megoldani; ez az ún. „Soziallehre des Staates”. [12] Problémái, minők a politikai párt, közvélemény, vallás, nemzet, osztály, társadalmi szervezetek (Verbandsleben und Staat), mélyen jelentőségük alá szorítva jelennek meg, és nem a „Soziallehre”-ben; viszont itt jelenik meg egy már értékelő-normatív feladat: az „államcél tana”. Ha mindez természetesen csak elrendezési ügyetlenség volna! Ha mindez nem vezetne a vizsgálódási anyag szüntelen kuszáltságára, nem kellene aggódva óvnunk tőle az államtani kutatást. A dolog azonban, látni fogjuk, sokkal súlyosabb.

Mi sem természetesebb, mint az, hogy az állam nem kész alakulatként vizsgáltatik, hanem mint amelyet bizonyos irányelvek alapján fejleszteni kell. A Sollen problémája elháríthatatlan, ez a normatív probléma-kitűzés éppen az államnál a döntő kérdések közé tartozik. Ez a valóságtudományi program után következik (mintegy államfejlesztéstan-ként, a név egyelőre mellékes).

Az államélet normái „alkotmányos” szabályok (és egyéb állami normák, amennyiben az államélet nemcsak jogalkotásban és alkalmazásban áll). Azt várjuk tehát méltán az állam tudományoktól, hogy - valóságtudományi, elméleti feladatuk bevégzése után - normatív tételekkel az általános államjogtan [13] keretében fognak foglalkozni, és íme, valóságtudományi témák lépnek elénk, ti. az „állam elemei”, már amennyiben megszokott dolog: csak a Föld és a népesség. [14] Jellinek csak példa alegtöbb író zavarának jelzésére.

Az államtan említett két feladata: a valóságtudományi és a normatív jellegű vizsgálódás egyaránt keverődött megoldásokban áll előttünk. Alapvető kérdés ennek a tényállásnak felismerése. A tudományelméleti zavar oly fajai jelentkeznek itt, amelyek egyaránt bénítok mindkét vizsgálódásra. Megvan, sajnos, másutt is, a közgazdaságtanban és politikában is, de nem okoz oly kutatásbeli zavarokat, mint az államtanban. Ez a zavar, most már leszögezhetjük rövid terminológiai összefoglalásban, abban áll, hogy az államtudomány mindama részei, amelyek (1) valóságtudományiak, voltaképpen csupán szemi-realisztikusak maradnak; tökéletlen tény- és okozatmegállapítás a következménye általában; (2) oly tételek, amelyek normatívok, iránytűzők, államfejlesztést szabályzók, ismét nem tudnak tisztán normatív síkon maradni, hanem oly zavaros vizsgálódás keretében jelennek meg, amelynek pszeudo-normatív jelleme van.

I.

Keressük okát annak, miért nem lehetett az államelmélet (általános államtan, államszociológia) igazi valóságtudomány, és miért nem lehetett viszont az általános „államjogtan” (Staatsrechtslehre) igazi normatív tudomány? Miután ez más társadalomtudományokban nem jelentkezett ily zavart okozó módon, avagy legalább nem mondhatjuk azt, hogy a valóságtudományi kutatást (például a közgazdaságtanban) eltérítette hivatásától a normatív szempont, behatolván oda, nem tette félrealisztikussá, s viszont a normatív vizsgálódás nem lett pszeudo-normatív, annak éppen az államtanban sajátos okának kell lennie. A főokot bizonyára a következőben lehet feltalálnunk. Mi az állam? Bizonyos szabályok szerint élő testület. Miből ismerjük meg elsősorban annak tényleges működését? Abból, hogy megvizsgáljuk, minő szabályok szerint él. Azaz: az államjog ez esetben abból a szempontból vizsgáltatik, hogy az állam valóságos életét belőle megkonstruáljuk. Az államjogtan így lesz nem normatív, hanem valóságtudományi célú, heurisztikus eszköz; ámde nem egészen. Mert az állam valóságos élete között és a jogszabályok szerinti élete között mindig van különbség. A jogszabályok szerint kellene élnie az államnak, s feltehetjük, hogy átlagos és normális körülmények között ezek szerint, majdnem ezek szerint él is az állam. Ha a hézagot a jog-követelte és a valóságos élet között letudnánk a nulláig redukálni, akkor mondhatnánk csupán, hogy az általános államjogtan valóságtudományi célokra alkalmas heurisztikus eszköz az államélet rekonstruálására. Így azonban, mikor a kettő közötti hézag fennáll, látjuk azt, hogy az államelméletben folytonos bizonytalanság van a tekintetben, [hogy] mi a tényleges életfolyamat, és mi a jog-követelte életfolyamat.

Gyakorlatilag mindenesetre nehezen keresztülvihető, de az volna a helyes módszer, ha az állam életét tényleges megfigyelésekkel, és nem a törvénykönyvekből kiindulva törekednénk megkonstruálni, s ez maradna tisztán valóságtudományi feladatköre az államtannak. Viszont az államjogtan lenne tisztán normatív tudomány, kutatva ti. azt, ami az állam előtt mint eszmény kell, hogy lebegjen (államcélok tana, stb.). Ezzel ez nem pusztán törvénykönyvek magyarázatává válnék, hanem „mintajogtanná” az állam szempontjából.

A feladat ennél is tágasabb. A normatív államtudomány nem csak jogszabályokkal foglalkozik hivatásából kifolyólag. Az angol állam életét vizsgáló jogászok mindig bizonyos misztikumot találtak abban, hogy az angol alkotmány mögött nem jogi, hanem társadalmi normák vannak. Hatschek pompás összefoglalásában [15] világosan rámutat arra, hogy a jogszabályok mögött ha Európában érthető módon találunk kormányzati szokásokat (közigazgatási joggal kápcsolatban), úgy Angliában az alkotmány mögött párterkölcsöt, s szokásokat. Sőt mindez társadalomtudományilag éppen érthető. A jog nem szülheti önmagát. Jogszabályt társadalmi erők hoznak létre, e társadalmi erők, melyek létrehozták, tartják is fenn.

A normatív államtannak nem szabad csak államjogtannak lennie. Számos mellőzött intézménye (például a hadsereg, diplomácia) mind bizonyos normatartalmat őriz, az államjogon kívül [16] - értve általános formájában - millióféle társadalmi normát kell felölelnie, sőt a társadalom egész normatartalmát, mely az államot fenntartja és fejleszti, kritikai vizsgálattal kell az államcél rekonstruálásával értékelőleg vizsgálnia.

Találtunk tehát a) normatív államtudományt, mint sajátszerű, önálló tudományfajt; előbb pedig b) valóságtudományokat: általános és deskriptív államtant. (Ez utóbbi Jellineknél [17] még mindig igen homályos: „Die besondere Staatslehre ist entweder die Lehre von den besonderen Institutionen des Staates überhaupt, oder Lehre von den Institutionen des besonderen Staates” -  kétségtelen az utóbbiról van szó leíró államtannál).

Egy 3. államtant differenciális államtannak mondhatunk. Épp úgy, mint az általános lélektan mellett kifejlődött a lelki élet hatalmas különbségeivel számoló differenciális lélektan, úgy az államélet roppant különbségeit is nehéz mindvégig egy „általános állam” (Staat überhaupt) fogalmába beleolvasztani. Jellinek körülbelül erre a differenciális államtanra gondol akkor, amidőn összehasonlító módszert követel, természetesen hogy különbségeket lássunk meg, mint lényegeseket. Sőt e tan be van olvasztva máris - s ez is zavarja az „általános államtan képét - a meglévő rendszerekbe („államformák”, helyesebben államtípusok); [18] maga Kjellén is tett e téren érdekes kísérletet. [19]

Még mindig hátra van ama vizsgálatfaj jellemzése, mely a német „Kunstlehre des Staates” feladatkörét kiteszi. Az itt kifejlődő szempont olyan tudománystruktúrát hordoz, amelyet - bár megvan - szintén homályosan vettek észre eddig, s homályosan is fejlődött ki.

Induljunk ki abból, hogy államcél van, s norma, melyet az állam követni tartozik (Sollen), szintén fennáll, érvényes. Kérdés, milyen módon valósítjuk meg a norma-követelte tartalmat? Minő eszközök állanak rendelkezésünkre? Bluntschlinak van egy érdekes fejezete, mely utódainál nyomtalanul eltűnt: fejezet az „állam eszközeiről”(Staatsmittel). [20] Itt az a sajátságos a szempontokban, hogy ismét visszatérnek valóságtudományi tárgyak. Céljaink vannak, eszközök, reális és mozgatható tények kellenek megvalósításukra, tehát le kell szállnunk ide, az eszközök világába. Ez a lélektannál már felismertetett, ez a technikai szempont (pszichotechnika). Ott, ahol már a cél fix, a norma fix, még mindig probléma az eszközök, a mód kérdése. Ez a technika a tényeket vizsgálja, de már csak célra való vonatkoztathatóságuk szempontjából. Ez nem valóságtudomány, bár tényekkel, valósággal foglalkozik, de nem azért, hogy megtudja, milyen a valóság, hanem azért, hogy megtudja, milyenné tehető, ti. ilyen és ilyen célra.

Az államtan régi állapotában a „politika” ezt a feladatot is a többi közé olvasztotta, ezzel is egyszerre akart leszámolni. Holott ez is külön feladat, különálló, sajátszerű problémakör. Ez a többi, hasonló tudomány nevén nevezve államtechnikának mondható. Bizonyára most már megállapíthatjuk, hogy a német „Kunstlehre des Staates” javarészben nem normatív anyagú, hanem technikai.

Miután mindent kizártunk ezek után, ami nem valóságtudományi probléma, tekintsünk arra a részre, ami valóságtudományi, s ennek tagozására.

II.

Úgy véljük, mellőzhetjük annak a kérdésnek részletesebb kifejtését, hogy minő viszony van társadalom és állam között, mert az ma már elfogadott dolog, hogy az első fogalom a tágabb. A társadalomnak egyik szerve az állam. Az állam rendalkotó (koordináló) [21] szerv, célja tehát az együttműködés biztosítása, míg a „társadalom” csupán tetszőleges viszonyra mutat, s e viszonyok lehetnek ellenségesek is. Az állam célja tehát mindazon viszonyokat lehetetlenné tenni, amelyek az együttműködés útjában állhatnak. Ez ma a szociológiában kikristályosodott kiindulása a problémának.

Az általános szociológia első kérdéscsoportja az, [hogy] minő reális erők hoznak létre társas viszonyokat egyáltalán. Ez a társadalomalkotó tényezők (socializing forces) tana, mely jobbára az amerikai irodalomban kezdett virágozni a legújabb időkig. Az állam hasonlóképp reális erőkön épül fel, s az államtan első feladata - valóságtudományi értelemben - felkutatni az államfenntartó reális erőket.

Példát mondunk, hogy mindenekelőtt leszereljük az esetleg előálló, korán jelentkező jogi gondolkodást. Az állam hatni akar a polgárokra. Elsőrendű reális tényező az, hogy álljon rendelkezésére egy kiépített, modern sajtószervezet. [22] Minő erők táplálják a sajtószervezetet? Kétségtelenül, társadalomlélektaniak. Tehát államfenntartó tényezők lehetnek társadalomlélektaniak. Másik példa. Az állam nemcsak jogi, autoregulatív szervezet, hanem más állammal szemben ellenálló, önvédelmező (autodefenzív). Szerve a katonaság. Mitől függ a katonai erő? Többek között a népesség biológiai erőitől. Tehát államfenntartó erők sorában vannak népbiológiaiak is, stb. Kjellén az első - ezt megállapítjuk -, aki rendszeresen iparkodott megállapítani valóban reális államfenntartó erőket. A valóságtudományi módszer kialakításának érdeme azonban régibb írókat illet meg, akik az egyoldalú, mert csak jogászi államfelfogással nem elégedtek meg. Ez írók sajátosképpen - történészek. A reális felfogás megindul már Montesquieu-nél, de még a jogi felfogás akadálytalanul terjeszkedhetett utána is. A valóságos, történeti élet látása azonban megakadályozta azt, hogy a történészek felfogása üres konstrukciókban, vagy jurisztikus felfogásban éljen tovább: ők reális képet alkottak az állam funkcióiról, erre őket a történet szemlélete kényszerítette. Csak újabban tűnt ki, minő eme realisztikus munkák érdeme. Droysennek, a politikai történetírónak „Vorlesungen über Politik” című munkája nem jelent meg, de ma látjuk annak jelentőségét. [23] Egész történetírói generáció dolgozott a politikai történelem terén, s ezek, mint rámutattunk, [24] különösen dokumentálják, hogy a történetíró spontán keresi munkája szisztematikus előzményeit, sőt maguk is írnak ilynemű munkát. Droysenen kívül Waitz, Dahlmann, Treitschke, Freemann, Seeley, stb. írásai mindig mást jelentenek, mint jogi írók írásai. Az állam nemcsak önszabályozó szervezet így, nemcsak befelé élő szervezet, hanem önfenntartó társas erőegység. Kjellén is aláhúzza Droysent: „az állam végső értelemben hatalom, a jog tulajdonképp az ő szolgálatában áll”. [25] Persze a formulázás („hatalom”) nem éppen szerencsés, és sok félreértésre adott már alkalmat, különösen francia írók vádolták a németeket az állam „hatalmi elmélete” miatt. A tény mindenesetre az, hogy az állam speciális erőszervezet, s keresnünk kell az állami erő forrásait. Kjellén felfogásában látszólag nem egy érintkezés van azzal a felfogással, melynek e sorok írója is ugyanakkor adott kifejezést. [26] Ő ugyanis az államot ötféle erőtényezőre építi fel. Első tényező a földrajzi tényező, az államtanban a „politikai földrajzi” tényező. Ez teszi ki az államtan „geopolitikai” [27] részét. Ez a tudományág, mint igazolni véljük, [28] nem része, hanem alkalmazása a most újabb lendületet ígérő kultúrföldrajznak (a régi Ratzel-féle „antropogeográfia” továbbépített diszciplínájának). Ez a diszciplína kapcsolattudomány, amennyiben benne az államtan és földrajzi kutatás állandó kapcsolatban egyesülnek. Kjellén nincs tisztában annak kapcsolattudományi mivoltával, s így arra gondol, hogy „a kutatás ez ágát a politikai tudomány átengedhetné [?] a földrajznak, avagy fordítva, maga tarthatna igényt reá”, [29]  holott egyik eset sem áll fenn, hanem mindkettő, nem ide- vagy odautalásról van szó, hanem szintézisről.

Az államerő második alapja a nép; e kérdéscsoport az államtanban a „demopolitikát” teszi ki. Úgy véljük, hogy a társadalomalkotó tényezők sorában az, amelyet demobiológiának neveztünk, szoros analízis alapján vétetett fel, Kjellénnél erről nincs szó. A demobiológiában nincs helye egyúttal a szellemi tényezőnek is, hiszen ez láthatóan heterogén, s a svéd tudósnak is voltak bizonyos aggodalmai, mutatja az, hogy egy korábbi cikkében a nép „természeti jellembeli és lelki sajátosságáról” volt szó, később is [30] ennek alapján beszélt tágabban „ethno”-politikáról, most pedig (1920) ez utóbbi csak egyik jelenségcsoportra utal a demopolitikán belül. Mindenesetre jellemző ingadozás ez, s mutatja, hogy a gondosan előkészített „rendszer” még bizonyos további analízisre szorul. Nála tehát a tulajdonképpeni biológiai kérdéstömb háttérbe szorul, mert összekeveredik néplélektani problémákkal.

Az államerő harmadik alapját „országos gazdaságnak” (Reichshaushalt) lehetne fordítanunk, s írónk „ökopolitikának” nevezi azt a tudományágat, mely vele foglalkozik. Nem esik tehát egybe a „nemzet”-gazdasággal, sem pedig az „állam”-gazdasággal (pénzügytannal), hanem valaminő magasabb szintézisre vágyik: általában összefoglalására annak, amit az államerő gazdasági alapjának mondottunk.

Nagyon eredeti az a megállapítása, amelyet a negyedik államfenntartó tényező keretében igyekszik összefoglalni. A „szociopolitika” című diszciplína szerinte abból indul ki, hogy vannak társas egységek, melyek az államra hatnak (der Staat, als ein Ganzes von kleinen Verbänden, [31]), s lehet, hogy Jellinek ama problémája (Verbandsleben und Staat) növekedhetnék ily tágas problémakomplexummá, milyenre Kjellén törekszik. Maga a „szociopolitika” név kissé siklós talajra visz, mert nehéz garantálni azt, hogy össze ne keveredjék a „szociálpolitikával”, [32] ami tágabb feladatkört is jelent, s másnemű feladatkört is, normatív jelleműt. Azonban a lényeg világos: itt a Kjellén-féle koncepcióban oly problémák kerülnek sorra, amelyek a társadalmi morfológiából (tan az alakulatokról, soziale Gebilde) nőnek ki, s ennek államtani alkalmazását jelentik.

Végül az államerő ötödik faja az államkormányzat erői, melyeket - új szóval - egy „kratopolitikában” [33] óhajt tárgyaltatni. [34]

Valami ebből a rendszerből hiányzik. Ez a „kultúrpolitika”, már ti. oly értelemben, amint azt maga Kjellén venné, [35] s emlékeztethetnők őt előbbi művére, [36] ahol az állami erő e forrását nem feledé el. Most valamiképp a sorrend gondolatát is elárulta, s érthetjük, miért maradt ki több reális tényező. Úgy véli ugyanis: „Az állam gazdasági helyzete közbeesik a terület közé, mely lényegében a gazdaság forrásait szolgáltatja és a nép-tényező közé, mely a területből merít; a társadalom viszont közbeesik a nép közé, mely az államban differenciálódik és a kormányzat közé, mely utóbbiban a nép képviseletét nyerni akarja. Ezzel lezárul a gyűrű a politikai világ fölött. Amit még ezentúl be akarnánk vonni az államtanba - minő a [szellemi] kultúra, vallás magánjog - minden további nélkül, mint nem politikait elutasítjuk.” [37]

Hogy a kultúrpolitikai, szellemi tényezők nem „utasíthatók el” quantité négligeable-ok módjára, azt a szerző maga sem gondolná. [38] Hogy pedig a néplélektannal (nála „pszichopolitika”) kapcsolatban bajosan tárgyalható le, bizonyosnak látszik előttünk. Hogy ideológiák minő állami jelentőségűek, elég az 1918-iki forradalomra gondolnunk, avagy a wilsonista elvek hódításaira ellenséges földön. Ezek voltak a valóban messzehordó ágyúk, melyek nem ismertek határokat.

Kjellén analízisében kétségtelenül vannak zavarok: (1) mint fentebb éppen láttuk, hézagok, (2) hibás összekapcsolások, midőn például a biológiai, nála test-tani, „szomatopolitikai” [39] tények egybekeverednek heterogén tényekkel, (3) homályos tényező pedig az utolsó, különben is igen vázlatosan tárgyalt „kratopolitikai”.

Ez utóbbi, mondhatnánk, hatalomszerkezeti tényezőben is van sokféle feljegyezni való, ha valóságtudományi programunkat komolyan vesszük. Azt találnánk, hogy a hatalom szerkezetében sokkal több a szellemi, társadalompszichológiai tényező, mint első tekintetre látszik, különösen akkor, amidőn az állami erőt jogos kényszernek, ezt pedig „fizikai” kényszernek mondották megannyian. Sőt maga a tipikusan jogászi álláspontú író, Jellinek is csaknem többet mond a kelleténél, amidőn ezt állítja: „Az állami funkció kizárólag (sic) lelki természetű és habár fizikai hatásokat idéz is elő, még ezek is pszichikailag közvetítettek. Ily módon az állami tevékenység a pszichikai tömeg jelenségek közé sorolódik.” [40]

III.

Összegezve elmondhatjuk a következőket. Az államtan kell, hogy végre megkapja igazi valóságtudományi programját. Lehetetlen az, hogy hiányosan meglátott tények fölé emeljünk államtani épületet. Az állam valóságos életfolyamatait kell óvatos kézzel felderítenünk, hogy lássuk, mi az állam és - de facto - mire képes. Nem nyugodhatunk bele, hogy, mint régen, a „Föld” és a „népesség” hiányos analízisében lássuk meg a fő tényezőket, az „állam elemeit”. Nem lehet szolid tudományfejlődés biztosítéka az, hogy rövid, elsietett, valóságtudományi jellegű fejezetek után azonnal more juristico belesiessünk azonnal az állam alkotmányos szerkezetének problémáiba. A legkitűnőbb jogászok maradandó értékű megfejtésekhez jutottak, ezek stabilis értékek. De tovább is kell menni az analízis terén. Kjellén oly tudománypraxisra utal, mely valóban haladást rejt magában a valóságtudományi síkon. Körültekintő eljárása valóban igen gazdag szempontú, hiszen mennyi reális kérdésre kiterjesztette figyelmét, amin régebbi írók sokkal könnyedebben átsiklottak. Hány írónál lappang még például az az atomisztikus felfogás, mely az államkeletkezés szerződéses tanából szüremlett át, hogy végre is államot egyénekből kell összeraknunk! Kjellén (bár rosszul elnevezett) „szociopolitikájában” ezen is túl van. Avagy említsük azt, hogy az államnak figyelembe veendő a külső milieuje. „Első feladat a milieu” - [41] írja a svéd kutató. Amint nemcsak papíron maradt Németországban, hanem első képviselője már a háború alatt meg is kezdte működését a berlini egyetemen. Az államtant a háború, az új problémák elmélyedésre ösztönözték. Bővebben érintett írónk, minden terminológiai hiperbulia mellett is helyes irányban kísérletezett, s hiányosságai remélhetőleg nem takarják el azt, hogy ily irányban az államtan határozott lépéssel halad előre.

Az újabb államtannak helyesen abból kell kiindulnia, hogy mi az állam erőinventáriuma, ténylegesen. Leíró módszerrel, történeti és összehasonlító módszerrel kell elindulni az új tényvilág felé. A németek a háború alatt csakhamar felismerték, hogy meg kell ismerkedniük az állam környezetével. Ebből indult ki például több kísérlet az „Auslandskunde” terén; egyik egyetem „Auslandsseminarr” kezdett tartani, a porosz kultuszminisztérium javaslatot dolgozott ki. [42] A leíró államtan (Staatskunde) is jogos új törekvés, s ez nemléphette túl lényegesen. - Sajnos, ez lett a termékeny gondolatokban bővelkedő, most elhunyt írónak utolsó munkája.

*

[1] Ismeretes munkái részben aktualitások, Die Grossmächte der Gegenwart, most a 20. kiadás helyében: Die Grossmächte und die Weltkrisis, 1921. Die politischen Probleme des Weltkrieges, 1915. több, mint aktuális munka, s ma is értékes. Dreibund und Dreirerband, 1921. igen körültekintő történeti visszatekintés a háborút megelőző évtizedek diplomáciai viszonyaira (1873-tól). Schweden: Eine polit. Monographie, Übers. v. Koch. 1917. tipikus és öntudatos államleírás.

[2] Der Staat als Lebensform.² 1917.

[3] A leíró módszerre nézve v. ö. Pauler kristálytiszta megállapításait: Bevezetés a filozófiába. 1920. 242-243. l. 

[4] Bevezetés a politikába. Budapest, 1916.

[5] V. ö. pl. Kelsen: Der soziologische und juristische Staatsbegriff. Tübingen, 1922. Ennek ismertetésére még más alkalommal visszatérünk.

[6] Bevezetés, 33. l. 

[7] Balogh: Politika², 1911, 5. l. 

[8] Bevezetés, 29. l.

[9] Bevezetés, 31. l. 

[10] V. ö. Dékány: Geográfia és szociográfia. Budapest, 1922.

[11] Klasszikus minta, mely Magyarországra nézve valóban kívánatos. A Bryce-féle mű (The American Commonwealth.)

[12] Allgemeine Staatslehre², 1905, 123-368. l. 

[13] Jellinek, 371-797. l. 

[14] Vannak írók, akik általában kétszer tárgyalják e kérdéseket. V. ö. pl. Mohl: Az államtudományok enciklopédiája [1859. J M. ford. 1866.]

[15] Englisches Staatsrecht. 1906, II. kötet, 1-44. l. 

[16] V. ö. Mohlnál „államerkölcstan” (330. l.), bár ez is csak részlet. 

[17] Allgemeine Staatslehre, 10. l.

[18] V. ö. pl. Jellinek: i. m., 644-718.

[19] Versuch eines natürlichen Systems der Staatsformen. Zeitschr. für Politik, 8. köt. 1915. 427-451. l. 

[20] Politik, als Wissenschaft. 1876, 173-212. l.

[21] V. ö. ordo rend. A problémát továbbtolták az együttműködésről a működés biztosítására.

[22] Úgy látom, hogy míg ezt már 1876-ban felvetette Bluntschli (Politik als Wissenschaft, 191. l.), addig utódjai mellőzték a problémát. Talán észre sem vették, minő hézagokkal dolgoztak. Persze fő volt a jogi feladat: az alkotmány kérdése.

[23] V. ö. erről R. Hübner bő cikkét: Zeitschrift für Politik. 1917. évf., 327-376. l. 

[24] Társadalomalkotó erők, 1920. 265-266. l. 

[25] Grundriss zu einem System der Politik. 1920, 24. l. 

[26] Társadalomalkotó erők, 1920. 

[27] Kjellén hozta forgalomba e szót alig egy évtizede. Most azonban más értelemben terjedt el: világpolitikai összefüggések jelzésére használják.

[28] V. ö. sorozatos közleményünket: A politikai földrajz jelen állása, a „Föld és Ember” c. folyóirat 1922. évfolyamában. Itt bíráljuk is Kjellént és a felvett problémakört szűknek találjuk.

[29] Grundriss, 29. l. 

[30] Die Probleme des Weltkrieges, 1915.

[31] Grundriss, 43. l. 

[32] (Kjellén (44. l.) óv is ettől.

[33] A görög kratos, hatalom, uralom szóból.

[34] Új szó a könyvben valósággal hemzseg, és nem mind elég szerencsés. Ugyanis annak van értelme, hogy egy tudomány főrészei kapjanak nevet (fizikában például mechanika, optika. stb.), de hogy minden alfejezet külön névvel szerepeljen, túlzás. Példák: a földrajzi tényezők 1. a birodalom helyzete; fejezetnév: „topopolitika”; 2. a birodalom alakja = morfopolitika, 3. területe = fizipolitika (sic). A birodalom gazdasági erejének tana három fejezetben tárgyaltatik: a gazdasági külpolitika kérdése, a „Haushaltssphäre” = emporopobtika, az állam önellátása = autarkia-politika, gazdasági élet = ökonómia-politika. A népesség problémái, hármas beosztásban szintén: 1. a faj kérdése, a jól nehezen fordítható „Volkschlag”= etnopolitika; 2. népességállomány (Volkskörper) - ez volna igazában a népbiológiai kérdés. Kjellén erősen ingadozik a névben, vajon a testi élettan, a fiziológia nyomán „fiziopolitikának” avagy somatopolitikának nevezze-e el, végre - a „pléthopolitika” mellett dönt, mely szó mérték, szám, mennyiség kifejezésére alkalmas (84. l.). 3. Ugyancsak a „nép” problémáját bővítik - heterogén módon! - a néplélektani sajátosságok = „pszichopolitika”. Még nem szabad lankadnunk, új szó van tovább is. A társadalom-morfológiai részben ismét gazdagabbak leszünk két szóval: „filopolitika” és „biopolitika”, mely utóbbi a szerzőnek a lehető legszerencsétlenebb csinálmánya. Végül pedig - az utolsó tényezőnél - a „krato-politikában” sem maradhat el az új szavak özönvize: 1. az államforma tana = „nomopolitika”, ez körülbelül az alkotmánytannak felel meg — de igen érdekes, realisztikus hozzátétellel (v. ö. 99 és 51. l.) a pártokról való tan is idetartozik; 2. az államélet tana = „praxipolitika” (sic) és az államhatalom problémája = „archopolitika” - mindez készen áll - új szavakban. Sokat nyert volna a könyv, ha a szavak gyártására kevesebb figyelmet fordított volna (pedig mily becsületes odaadással mérlegeli a lehetőségeket, s tegyük hozzá, gondos körültekintésében sok finom észrevétel van).

[35] Mi ugyanis a kultúrpolitikát nem az állam, hanem a társadalom spontán erőire alapítjuk, s nem látjuk azt az állam sui generis hatáskörébe esőnek, mint a vallást sem. V. ö. dolgozatunk. A kultúrpolitika mivolta és viszonya a szomszédos tudományágakkal. Athenaeum, 1921.

[36] V. ö. Polit. prob. 8, 127-134. l. 

[37] Grundriss, 33. l. 

[38] A „jogi nézetek” (Rechtsanschauungen) fontosságára maga mutat rá, Polit. prob., 7., 135-138. l. 

[39] Ez a kifejezés lett volna a jobb.

[40] Jellinek: i. m., 167. l.

[41] Grundriss, 57. l. 

[42] Denkschrift des preussischen Kultusministeriums über die Förderung der Auslandsstudien. 1917. január.

*

In Társadalomtudomány, 3. évf., 1-4. szám (1923), 355-366.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés