Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter a vacsora végeztével közel egyórás előadást tartott „Az ezeréves magyar alkotmány” címmel. Bevezető szavaiban hangsúlyozta, hogy nem tudományos előadást kíván tartani, hanem fesztelen formában inkább csak ezeréves alkotmányunk főbb jellemvonásaira kíván rámutatni. Előadása tárgyául azért választotta ezt a témát, mert egyrészt különös ragaszkodással és érdeklődéssel viseltetik a közjogi kérdések iránt, másrészt azért, mert úgy vélte, hogy a most befejeződött Szent István jubileumi esztendőhöz illik ez a téma, hiszen Szent István intelmeit tartalmazza első helyen a magyar Corpus Juris. Azért is választotta még ezt a témát, mert ma nagyon divatos dolog az ezeréves alkotmányról beszélni, mégpedig a legkülönbözőbb beállításban és célzattal, sokszor helytelenül. Hallunk róla nem egyszer a lekicsinylés hangján szólani, néha pedig abban a téves beállításban, minthogyha nekünk valami olyan ezer esztendeje megalkotott, kiformált alkotmányunk volna, amely azóta talán változáson sem ment keresztül, s amelyet a maga érintetlenségében kellene megőriznünk, megvédenünk és átadnunk utódainknak is.

Az igazságügyminiszter ezután kérte hallgatóságát, hogy személyében különítsék el az előadót a minisztertől, mert kerülni kívánja azt, hogy egyik-másik kijelentésének esetleg bizonyos célzatot, elszínezést adjanak, s hogy ezt elősegítse, előadásában a napi politika minden legkisebb vonatkozását kerülni fogja-

Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter ezután utalt egyik  régebbi előadására, amelyet 1921 tavaszán tartott a klubban, s amelyben azt az aggodalmát fejezte ki, hogy az 1918-as forradalmi események után leszakadtunk az alkotmányjogi fejlődés normális útjáról. Akkori előadásában a legtúlzóbb jogfolytonosság, a formalisztikus jogfolytonosság álláspontjára helyezkedett, s azt az aggodalmát fejezte ki, hogy a nemzetgyűlés, amely szakítást jelent a formalisztlkus jogfolytonossággal, meg fogja szakítani a magyar alkotmánynak a jogfolytonosság alapján való továbbfejlődését.

Az Idő azonban megtanított arra - folytatta a miniszter -, hogy semmiféle elvi álláspontot nem szabad merev túlzásba vinni, mert az élet könnyen megcáfolja, sőt megcsúfolja az embert. Az azóta lefolyt idő is bebizonyította, hogy az élet sokszor erősebb az elméleteknél, s bebizonyította, hogy mindaz, ami 1848-tól 1918-ig, amikor a Habsburgok idegen befolyásával s az Ausztriával való kapcsolat következtében előállott nehézségekkel kellett állandóan küzdenünk, igazság, helyes elmélet és elengedhetetlen módszer volt. 1918 után már nem ugyanolyan igazság, helyes elmélet és elengedhetetlen módszer; 1918-ban tényleg leszakadtunk az alkotmányos fejlődés útjáról, mert akkor tényleg törés állott be az alkotmányos tényezők időleges szünetelésében. A jogfolytonosság helyreállításához azonban nem volt szükség a Deák Ferenc-i közjogi klasszicizmusra, mert ezt elvégezte az elmélet helyett az élet. Új ág fakadt akkor a magyar alkotmányos élet ősi fáján, új ág fakadt és virágzott ki, s bizony bűn volna, ha ezt az új ágat valaki most letörni akarná, és mindenképpen a törés nyomán akarna új életet teremteni.

Az igazságügyminiszter ezután részletesen foglalkozott az alkotmány fogalmának különféle meghatározásaival. A legtöbb meghatározás - mondotta - csak egészen közvetve emlékezik meg az állampolgárokról, s azok jogi helyzetéről. Amióta az emberi jogok, a szabadságjogok nagyobb erővel dörömbölnek a tudománynak, így az állambölcseletnek kapuin is, nem is értenek más államrendet, államszerkezetet alkotmány alatt, mint olyat, amely a polgárok szabadságjogait, s ezeknek biztosítékait is magában foglalja.

Ilyen értelemben mondja Krisztics Sándor is, hogy az alkotmány jelenti azokat a jogszabályokat és jogszokásokat is, amelyek a szuverén hatalom önkorlátozását tartalmazzák a polgárokkal szemben. Erre mondják egyesek, hogy az ilyen alkotmány az alkotmányos alkotmány, s ezt röviden így foglalhatjuk össze: az állami főhatalmak jogköre s egymáshoz való viszonya, s ezek irányában az állampolgárok szabadságának biztosítása. Az igazán alkotmányos alkotmánynak azonban az is a kritériuma, hogy az állampolgárok részvételét az államügyekben biztosítsa.

A miniszter ezután az úgynevezett történelmi és az írott alkotmány közötti különbségekre mutatott rá. Az angolok - mondotta - büszkén hivatkoznak az ő történelmi alkotmányukra, mi pedig büszkék lehetünk arra, hogy Európában rajtuk kívül csak nekünk van történelmi alkotmányunk, amely az övékével együtt említhető, s ezt a művelt angolok is jól tudják.

A magyar alkotmány történelmi alkotmány, s alkotmányos alkotmány is; valóban ezeréves alkotmány, mert első hajtásai a honfoglalás korából fakadnak, mert azóta - ha sok vihartól tépve is, a jogfolytonosság talaján nőtt, fejlődött,  mert sohasem szorítkozott kizárólag az állami főhatalom gyakorlatának szabályozására, hanem mindig biztosította kisebb, vagy nagyobb mértékben a nemzettagok jogállását is, sőt biztosította - szintén kisebb, vagy nagyobb mértékben - a nemzettagok beleszólását a nemzet, az ország ügyeinek vitelébe.

Már maga a honfoglalás is nagy nemzeti tény volt, Magát a honfoglalást is - történetíróink szerint - a nemzet határozta el és vitte véghez közakarattal. Tehát maga a nemzet vitte véghez ezt a nagy feladatot, nemcsak vezére. Ennek megvolt mindjárt a következménye is: a vérszerződés közösnek mondta a szerzeményt, létrehozta a törzsi szövetség intézményét a választott fejedelem alatt, aki reprezentánsa a nemzet egységének, de nem korlátlan úr, hatalmának korlátokat szab a törzsi autonómia s a hadnagyok tanácsa.

Az angol és a magyar alkotmány fejlődése között éppen az a különbség, hogy abban a kiindulópont a korona, a magyarban pedig maga a nemzet. Anonymus feljegyzéseit, mint elváltozott szájhagyományt, lehet kritizálni, de magában véve az is sokat mond, hogy mi volt és mi a hagyomány, mert ez is világot vet a nemzet lelkére. Egy pedig bizonyos: ezer évvel ezelőtt is élt és hangot kapott a nagy elv: Semmit rólunk, nélkülünk! A nemzeti önrendelkezés jogának ez az elve valóban vörös fonálként húzódik végig ezer év óta történelmünkön; mint nemzeti szabadságelv benne van az önkény ellen lázadó nemesek akcióiban, csakúgy, mint Rákóczi, Bocskai, Bethlen szabadságharcaiban, vagy Kossuth függetlenségi harcában. Ez az elv a Szent Istvánnal megkezdődött magyar Corpus Juris lapjain ismételten különböző formában megtalálható, s különböző formában és megoldásban az őt követő kilencszáz év alatt is számtalanszor kifejezésre jut.

Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter ezután Szent István korától kezdve különféle királyi dekrétumokból, hitlevelekből és országgyűlési törvényekből ismertetett idézeteket, amelyekből megállapítható, hogy alaphangjuk nem változott. A fejedelmi nyilatkozatokból, hitlevelekből, dekrétumokból és törvényekből kilencszáz esztendőn keresztül hallszik ki a szabadságra törekvő hang és követelés. Mindenütt ragaszkodunk ősi jogainkhoz, szabadságainkhoz, ahhoz, hogy mindenben meghallgassanak. Csak a kifejezés módja más. Néhol ünnepélyes kijelentés, másutt ígéret, tiltakozás, méltóságteljes felszólalás, úgy, amint az idők, a viszonyok, a szükség, az emberek, a fejedelmek energiája vagy puhasága hozza magával, a lélek azonban mindig marad ugyanaz, amelyet a nemzet még a pusztaszeri síkra hozott magával.

A királyi hatalomról szólt ezután, rámutatott arra, hogy a királyi hatalom a nemzet által átruházott hatalom, a szuverenitás ősi forrása azonban továbbra is a nemzet marad. A magyar történelem azt tanítja, hogy a királyt, aki jogát a nemzettől vette, s aki a nemzetet reprezentálta, mindig tisztelettel övezte a nemzet, lehetett erős, lehetett gyenge, mindig királya volt a nemzetnek. Az államfőnek a Szent Korona reáhulló fénye mindig tudott kivételes pozíciót biztosítani. A magyar szabadságszerető, jogaihoz ragaszkodó, de választott fejét mindig tisztelő nép volt.

Mindaz, amit ez a vázlatos kép [mutat] - mondotta befejezésül az igazságügyminiszter -, semmiképpen sem nyújthatja egy megkövesedett, megváltozhatatlan alkotmányos rendnek képét. Inkább úgy hat az egész, mint egy nagy izgalmas drámai költemény, tele küzdelemmel, diadallal, bukással, erőfeszítéssel, szenvedéssel, bölcsességgel, reménységgel és hittel. Mennyi szent tusakodás volt ez - s nem hiábavaló tusakodás. A nemzet él, és reménnyel nézhet a jövőbe. Lehetetlen meghatottság nélkül végigtekintenünk ezeréves alkotmányunknak ezeken a megnyilvánulásain. Önkéntelenül tolul ajkunkra Zrínyi Miklós mondása: Nem vagyunk alábbvalók egy nemzetnél sem! A magyar nemzet, mint szabad nép jött a Duna-medencébe s ezer év küzdelmei közepette is szabad nép és nemzet tudott maradni. Tudunk ragaszkodni a hagyományokhoz; de tudunk megújulni is. Nem öregedett el a magyar nemzet, mert tudott új eszméket is befogadni, s azokat a nemzet vérébe, lelkébe, szervezetébe, a gyökérszálakig beleszőni. Elég a nyugati keresztény kultúrára utalni, amelyet nemcsak teljesen magáévá tudott tenni, hanem amelynek hamarosan legáldozatosabb védője és harcosa lett. Sokat vett át a nyugati keresztény államok alkotmányos berendezéséből is, azonban anélkül, hogy elvetette volna saját hagyományait. A parlamentarizmus is, amelyet 1848-ban oltottunk be alkotmányos rendszerünkbe, minden nehézség nélkül ment át alkotmányos életünkbe, s azonnal virágzó életre kelt.

Tanulékony volt ez a nemzet, ami jót és hasznosat látott másutt, azt elsajátította. Tudott alkalmazkodni a viszonyokhoz, bele tudott Illeszkedni környezetének világnézetébe, át tudta venni szokásaikat, ha jók voltak. Tudott haladni az idővel, meg tudott felelni a nemzetközi helyzet követelményeinek, de a legnehezebb időkben sem hiányoztak belőle azok a nagy erőforrások, amelyek egyéniségét megőrizték és fenntartották.

A történelem beszél, tanít és parancsol - fejezte be szavalt az igazságügyminiszter. A szabadság és a rend, a közszabadság és a központi hatalom folytonos erőpróbája hosszú századok alatt a történelem. Akkor volt jó sorunk, amikor ezek az elemek egészséges egyensúlyban tudtak lenni. Sokszor éppen, amikor a legnagyobb erőre lett volna szükség, sajnos, a legnagyobb volt a szabadság és a legkisebb a központi hatalom; így volt ez a mohácsi vész idején. Nagy tanulság ez számunkra ma is.

Ezer éven át - sokszor járva a sír szélén is - meg tudtunk állni, mert tudtunk regenerálódni. Nem pusztultunk el, mert nem vénhedtünk el. Ami igazán szent és drága alkotmányunkban, azt megőriztük és megőrizzük a jövőre is. Nem hunyhatjuk le azonban szemünket, és nem zárhatjuk be azonban fülünket a mindenkori ma szükségletei előtt sem. A magyar alkotmány történelmi alkotmány, alkotmányos alkotmány, hajlékony, fejleszthető alkotmány. Meggyőződésem szerint, ez jövőjének is legnagyobb biztosítéka, de ez nemzetünk előrehaladásának is legnagyobb erőforrása,

Tasnádi Nagy András igazságügymlniszter mindvégig nagy figyelőmmel hallgatott és hosszantartó tapssal fogadott előadásáért Karafiáth Jenő elnök mondott köszönetet, maid vita volt, amelynek során Egyed István, Ambrózy Gyula, Hindy Zoltán és Pap József szólalt fel.  A Nemzeti Klub legközelebbi vitaestjét jövő héten szerdán tartja.

*

In Magyar Országos Tudósító, 21. évf., 9. szám (1939. január 12.), 145-148.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés