Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Pongrácz Kálmán: A nemzeti és nemzetközi Isten (1933)

Pongrácz Kálmán: A nemzeti és nemzetközi Isten (1933)

  2023.12.08. 16:29

Pár évvel ezelőtt Julien Benda, az ismert francia kritikus „La Trahison des Clercs” című tanulmányával előkelő és magas színvonalú vitát indított meg a francia irodalomban századunk szellemi életének ijesztő hanyatlásáról. A széles látókörű és tollát hallatlan könnyedséggel kezelő szerző frappáns megállapításaival egy pillanatra megállásra és magába szállásra kényszeritette száguldó korunkat. Erre vall legalábbis ama körülmény, hogy az esszé nemzetközi viszonylatban is nagy feltűnést keltett, és számos hozzászólást eredményezett. A magyar irodalom szintén hálás lehet J. Benda írói bátorságának és merészségének, mert nélküle aligha születhetett volna meg Babits és a magyar kritikai irodalom egyik legszebb tanulmánya: az írástudók árulása.


Mi van ebben a két kongeniális tanulmányban felpanaszolva és kritika tárgyává téve? - Századunk és korunk nagy betegsége: „Szellemi életünk egész terén elhagyták az írástudók földi harcok fölött álló magasságukat, s leszálltak a harcba. vagy saját kifejezésük szerint az «életbe». Leszálltak nem személyükkel, hanem doktrínájukkal, ami pedig egyetlen bíró volt itt, az ész levetette bírói palástját, a harc magvakul, nemsokára nincs bíró, csak harcos: az írástudó épp oly harcos lévén mint a többiek. (...) Ezek az értékek kezdetben isteni kinyilatkoztatások és parancsok voltak. (...) A nemzeti.és törzsi vallások helyét az univerzális vallás foglalta el; majd az univerzális Tudomány. A nemzetek írástudói már nem csupán ösztönszerű és babonás félelemmel hirdettek egy földi harcokon felülálló metafizikai hatalmat, hanem teljes tudatossággal szakadtak külön belsejükben a földi érdekek szolgálatától, szemeiket az egy-Istenre függesztve, vagy az egy Igazságra. Papok és tudósok az elmúlt hosszú évszázadok alatt egyformán felháborodtak volna a gondolatra, hogy valamely földi közösség érdeke előbbre való lenne előttünk Istennél, erkölcsnél vagy igazságnál, s még pláne, hogy Isten igéjét vagy a tudomány törvényeit, nemzetük vagy kasztjuk érdekei szerint formálnák. Azt hirdetni, hogy ezek az érdekek fölötte állanak a morálnak és az Igazságnak: nyilvánvaló képtelenség lett volna. A hitetlen materialista szemében épp úgy, mint a földöntúli Isten papja előtt, az Igazság független volt az emberi harcoktól, s az Igazi írástudó gyakran halt inkább vértanúhalált, hogysem azt világi tekinteteknek rendelje alá.”

Babits és Benda sötéten-látása jogosult, megállapításaik helytállók. A tudomány a praktikum szolgájává sülyedt, és feladta pártatlan gőgjét. A termelés „rentabilitása” szétmorzsolta az ész ideális és öncélú célkitűzéseit. A liberalizmus tőke-csodálatában csak az „anyagban dolgozó” egzakt tudományok tiszteletéig tudott felemelkedni, mert ezeknek fejlődését találmányok által pénzre tudta váltani. A negyedik rend primitív képviselője tovább ment ennél is: kitagadta a világból az ész és az ideál korszak-formáló erejét, s az anyag, valamint [az] erő mítoszát beültette egy oly elsőrendű szellemi tudományágba is, mint a történelem. Mi lett az eredmény? A történelmi materializmus gondolatköréből kisarjadt mozgalmak elbuktak, mert képtelenek voltak a saját maguk által felszabadított erőkkel megküzdeni. Ösztönöket újabb ösztönökkel szerettek volna megfékezni, és anarchiát teremtettek. A világszellem és morál után kiáltott, változást és átértékelést követelt - akció után kött a reakció.

Miben állt tulajdoképpen ez a változás? Látszólag két világnézet és rendszer cserélt egymással helyet. Az értékelési skála megfordult, s ami tegnap bűn volt, az ma erénnyé változott, míg a múlt erényei hirtelen a jelen súlyos hibáivá változtak. Emberek állottak itt is, ott is - tele szenvedéllyel, daccal, gyűlölettel. Az új állásfoglalásban azonban több volt az ellentmondani vágyó szándék, mint a komoly és szilárd meggyőződés. Ha az előbbi rend zsidókat favorizált - az újnak negligálni kellett őket. Ha a régi penzionálta az Istent - az újnak reaktiválnl kellett őt. Nem az Istenen és kereszténységen volt a hangsúly, hanem a régi ellentétén. És a közéletből száműzött, de hívei lelkében régi nagyságában és pártatlanságában élő keresztény Isten mikor ekként újra „polgárjogot” nyert - végeredményben kényes válaszút elé került. Ha enged a hívásnak, és beáll a földi ellenségei, üldözői közé, ezzel megtagadja keresztény és univerzális jellegét. Ha kitér az új hívő szó elől, esetleg radikálisabb közéleti detronizáclóját kockáztatja, és az aklot kereső nyájat további súlyos megpróbáltatásoknak teszi ki. Mitévő legyen? Egy kétségtelen: az ellenforradalmak nem őt hívták, és nem őt keresték, hanem csupán nevét akarták használni, hogy pártprogramjuk felett mint előkelő és jóindulatú patrónust szerepeltethessék. Belemenjen ebbe a játékba? Hagyja magát partikuláris érdekek szolgájává tenni, és vámhatárok által felparcelláztatni? Az autarkiás közgazdasági program kiegészítő része lett már az Istenfogalom is, és ezentúl nem tarthat semmiféle náció igényt a nemzet névre, ha egy „saját képére és hasonlatosságára teremtett” külön szlovák, francia, német vagy akár sokác Istent nem bír előítéletei és érdekei képviseletére kifaragni vagy létrehívni? Felvegye az Isten is ezentúl az uniformist? Romániában szakállt hordjon, Londonban angol bajuszt, és Franciaországban kecskeszakállt? Ha majd új Akropoliszokat építenek a nemzeti istenek számára, menjen fel a szószékre, és tegyen hűségnyilatkozatot az államfőnek, vagy üljön be horogkeresztes zubbonyban és sarkantyús csizmában a törvényhozók közé? Csillag trónusát cserélje fel Berlinnel, Bukaresttel vagy Belgráddal, és mindenhatóságát - mellyel eddig a világmindenség ütemét diktálta - ezentúl csak Montenegró vagy Monaco felvirágoztatására szentelje?

Ha Babits és Benda felháborodnak az „írástudók” szellemi árulásán, akkor mit szóljunk ehhez az új lelki és teológiai barbarizmushoz? Hol áll ez a véreskezű és véresszájú nacionalizált Isten az Újszövetség emelkedett, pártatlan és Igazságos Istenétől, aki az örökkévaló Igazság magasságába emelkedve kijelenti, hogy: „Nincs zsidó, sem görög...”, mert mindnyájan egyek vagyunk az ő hitében és szolgálatában? Tudjuk, hogy nincs valamire való és becsületes ember, aki hazáját, népét, faját ne szeresse. Az első, s szinte Istentől rendelt kör ez, ahol felebaráti ragaszkodásunk tanújelét adhatjuk, s amely kör egy közösség felvirágoztatásáért, jólétéért, fejlődéséért mindnyájunknak szent kötelessége erőnket meghaladó áldozatot hozni. De az ember nemcsak a múló percé, hanem az örökkévalóságé is. A történelmi formák - népek, nemzetek, államok élete - változik, átalakul, megsemmisül, de az emberi lélek mindig ugyanaz marad. Kell küzdeni a jelen érdekéért, mert ezt a kipusztíthatatlan életösztön diktálja, de tudnunk kell e harcnak fölébe is emelkedni, és hivatásunk örök részének is áldozatot hozni. Nem tudok, és nem is akarok hinni egy olyan Istenben, aki jóságát, gondoskodását, szeretetét országhatárok után más-más adagolásban méri, és segítő kezét csak azoknak nyújtja, akik pártjelvényt viselnek, vagy rohamcsapatokban marsolnak. Nem tudok, és nem akarok szellemet és észt, belátást vagy mindenhatóságot tulajdonítani egy olyan Istennek, aki a Rajna jobb partján másképp beszél és másképp cselekszik, mint a Rajna bal partján. Mert lehet két nemzet mérkőzése sorsdöntő, nagyméretű, minden más érdeket és szempontot meghaladó - de csupán földi szempontból! Mint ember lehetek rabja teljes mértékben soha le nem győzhető szenvedélyeknek és előítéleteknek, de mint lélek többre vágyom, és földi létem határán túl megbékélésre és kiegyezésre törekszem. Az örökkévalóságtól igazságot, és nem protekciót kérek. Ha a földi törvények fontossága szembeállított más nemzetek fiaival, ezt az ellentétet, ha cselekedeteimben viselem és gyakorlom is, lelki vonatkozásban tőlem telhető erővel harcolok ellene, mert isteni és emberi elhivatottságommal mereven ellenkezik. A szükség és kényszer - tiltó isteni törvények ellenére is - fenevaddá aljasít néha - de mi lesz a világból, ha erre ezentúl már egyenesen isteni parancs utal és kényszerít? Mi lesz az én kereszténységemből, túlvilág-hitemből, vagy Istenképzetemből, ha halálom után Szent Péter mennyországi kapujánál újra birokra kell kelnem „gyorsabb lábú” ellenfeleimmel, akik az örökkévaló boldogság küszöbénél megelőztek, és előttem szeretnének az örök élet ajtaján becsúszni. Újra előveszem buzogányom, és mint harcos Botond, betöröm vele protekciós konkurensem fejét - vagy egyenesen az Ég titokzatos kapuját? Vagy minderre sor sem kerül, mert pártigazolványt és útlevelet kell felmutatni, és jaj lesz annak, aki egyfejű sas pecsétet produkál kétfejű helyett, vagy megfordítva? Mi lesz velem elfáradt, és bizony pihenni vágyó szegény halandóval, ha nem kapok szállást az Isten zsámolyánál, mert egy barázda országhatár elválasztott a kiválasztott néptől? Talán ennek a szolgája leszek, és örökkévalóságig csutakolom ellenségem büszke harci ménjét? Vagy kezdjek konkurenciába, és kedves hízelgéssel túrjam ki a könnyen befolyásolható Isten kegyéből és szeretetéből? Hogy leszek erre képes? Mikor szerzek ehhez érdemeket? Talán áldozatot mutassak be az Örökkévalónak? Mit?! A jóság, szeretet, igazságosság, méltányosság destruktív fogalmakká váltak, s többet nem képeznek „égi valutát”. A jó cselekedeteknek nincs többet áldozati füstje, csak az ágyúknak és gázbombáknak. Germán, latin vagy szláv koponyákból lépcsőt kell talán építeni az Isten trónusáig? - Vagy tulajdonképpen, mindez felesleges, mert úgyis minden népnek és pártnak külön istene lesz, és ez külön érdemek nélkül is, egyszerűen azért, mert németnek, magyarnak vagy lengyelnek születtem, maga mellé ültet, és megjutalmaz engem? De akkor mi lesz az égi hadszíntéren? A sok külön Isten harcra kél egymással, hogy országhatáraikat kitágítsák. Újra besoroznak hát katonának, és marsolok angyali zeneszóra? Vagy tisztán az istenek tépik majd egymás szakállát egy óriás Amphiteatrum közepén, és mi, üdvözült lelkek gyönyörködünk ebben a felette komikus és szórakoztató játékban? Mert ennek a meccsnек soha vége nem lehet, hiszen a nemzeti istenek is halhatatlanok, és egymást soha el nem pusztíthatják. A harc tehát tovább folytatódik a végtelenségig, és fogadásokat lehet kötni, hogy ebben vagy abban a menetben a zürjén vagy votják Isten lesz-e az erősebb és hatalmasabb?

Komoly szó helyet viccet faragtunk századunk legnagyobb problémájából, de néha egy karikatúra jobban hasonlít tulajdonosához, mint élethű művészi képmása. Nem elég vizsgálni a premisszádat, mert idővel konklúziókhoz vezetnek. A ledegradált, megcsonkított, elkomolytalanitott Isten-fogalom ellen fel kell venni a harcot. Meg kell védenünk az isteni méltóság és emelkedettség integritását, пеm szabad hagynunk, hogy hatáskörét és illetékességét naiv, barbár és komolytalan formában megcsorbítsák. Az államhatalom által kisajátított isten nem Isten többé, csupán egy absztrahált államfő. Nincs szíve, nincs belátása, nincs mindeneket és mindenkit magába ölelő hatalma. Autarkizált, nacionalizált, szanált Isten, aki arra sem méltó, hogy a mindenható keresztény Isten saruszíját megoldja. Rosszabb ez az istenfogalom - mondta találóan egy ismerősöm - minden ateizmusnál, mert a kommunizmus csak száműzte az Istent, a száműzetésből azonban bármikor régi fényében visszatérhet, a nacionál-kereszténység azonban kompromittálta, és nevetségessé tette. Az eltagadta anélkül, hogy hatáskörében megbolygatta volna - ez létalapjaiban támadta meg, mert funkcióját primitív emberi ténykedések hatáskörébe vonta. A száműzöttség erőt és tekintélyt ad, a nevetségesség pusztít és öl, vagyis előbb-utóbb mégis elpusztítja az Istent még abban az esetben is, ha jogilag és politikailag restaurálta Is az egyházat. Az Isten a Kódexek szerint lehet kinevezett állam-alkalmazott, de mégsem él, ha a lelkünkből a róla alkotott helyes, tisztult és emelkedett fogalom kivész. Ennek a helyes és tisztult fogalomnak restaurálása ma a kereszténység legnagyobb feladata akár katolikus, akár protestáns szemszögből is nézzük a kérdést, mert európai keresztény kultúránk alapjáról van szó, melynek sértetlen megtartása és megőrzése valamennyi itt lakó civilizált népnek egyformán érdeke.

Hol kezdtük meg ezt a küzdelmet, és vajon kiknek a támogatására számíthatunk? Egy pillanatra nehéznek látszik e kérdés, de ha jól átgondoljuk a problémát, könnyen készíthetünk sikerre vivő haditervet. A lényeg egy: régi tisztaságában kell intenzívebbé tenni a hitéletet A hitbelileg felvilágosult ember rövid idő alatt be fogja látni, hogy a nacionalizált Isten sem belpolitikai, sem külpolitikai vonatkozásban számára értékeset lelki szempontból nem nyújthat, mert minden gondja az állam harckészsége lévén, elfelejtkezik az egyesek szenvedéséről, antiszociális lesz, mert en gros dolgozván részletkérdések nem is érdekelhetik. Külpolitikai szabálya pedig a bellum omnium contra omnes elve. Nem ismer féket, szabályt, érdekbe vágó és erőszakot mérséklő morált, csak kardot, öklöt és botot, mellyel ma még az ellenség feje felett hadonászik, de holnap már lesújt azokra is, akik kétségbe merik vonni a miniszteri infallibilitás korszerű dogmáját. - A feltámadó és megtisztult keresztény hitélet képes lesz parírozni ezt az új pogány mítoszt. A nemzetiszocializmus is csak azért méltányolta félig a kereszténységet, mert félig élt a lelkekben. Annyi hitet és kereszténységet akceptált amennyit és amilyen formában a valóságban talált. De ha kiépítjük a krisztusi kereszténység egységfrontját, ha felébe emelkedünk véres küzdelmeink szétválasztó szempontjainak, és lelkünkben újra szállást adunk az Újszövetség jóságos és igazságos Istenének, úgy bizalommal nézhetünk a jövő elé, mert sikerült egy új barbár korszakot elkerülnünk. „Ezt a világot - írja Franz Werfel -, mely civilzáltnak nevezi magát, lelkileg csak úgy lehet meggyógyítani, ha újra megtalálja az utat az igazi kereszténységhez. Miért? Mert (...) Krisztus tanítása nemcsak, hogy nincs még kimerítve, de alig is sejtjük a lényegét. Mert metafizikai és erkölcsi érték dolgában csillagmagasságban túlszárnyal minden jelenkori mozgalmat. Mert a lompos reál-barbárokat és ördöngős európai és környékbeli érdekeltjeiket ez elé a szent paradoxon ele állítja: Élj érdekeid ellen: az Igazságért és életért!”

Az Isten és Császár problémája ma is aktuális. A politika nem lehet vallás, a vallás nem lehet politika. Két különböző síkban mozognak, nem terjeszkedhetnek egymás rovására, hiszen az egyik a múló percnek, a másik az örökkévalóságnak készült. „Aki egy politikai szervezkedés kerülőútján akar eljutni vallási reformációhoz - írja Hitler „Mein Kampf” című munkájában -, az ezzel csak azt bizonyítja be, hogy vallásos képzetek vagy éppen hittanok keletkezéséről és kihatásáról halvány sejtelme sincs. Két úrnak igazán nem lehet egyszerre szolgálni. Én egy vallás alapítását vagy összetörését lényegesen nagyobb dolognak tartom, mint egy állam alapítását vagy szétrombolását - egy pártról nem is beszélve.”

Sajnálatos, hogy a kancellár elfelejtkezett elméleti megállapításáról, és sokra hivatott mozgalmát hitelvi téren kompromittálni hagyta. A franciákat talán egyszer le fogja győzni - az Istennel szemben azonban csatát fog veszteni, ha kellő időben meg nem fújja a takarodót!

(Debrecen)

*

In Új Élet, 2. évf., 11. szám (1933), 601-605.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters