A profanum vulgus-nak nincs intenzív hitbeli vagy szellemi élménye, csupán hangulata, melyet korszerű adagolásban és csomagolásban a párt, osztály, érdek vagy politikai sajtó fejleszt ki lelkében és szellemében. A tömeg minden gondolatot csak leegyszerűsítve és legszimplexebb alapelveire visszavezetve tud felfogni, s képtelen annak komplex törvényeit, vagy felsőbbrendű vonatkozásait méltányolni. Így pusztul és laposodik el minden nagy gondolat, így változik meg tartalmában minden ideális elképzelés, így olvad el a világ kohójában, s a realitás durva ötvözetében az a kevés rozsdamentes nemes érc, amelyet egy-két élhetetlen idealista üres óráiban vagy meddő töprengései között feltalált vagy felfedezett.

Ennek a törvénynek érvényesülését érdekes végigkísérni a polgári gondolat kifejlődésének és hanyatlásának útján. Az a polgári osztály, mely a centralizált királyi hatalom kialakulása után jogaiban és vagyoni helyzetében megerősödött, csakhamar elég erősnek érezte magát ahhoz is, hogy önálló - saját ízléséhez és érdekeihez szabott - kultúrának adjon életet. Ez az új polgári világnézet szellemi gyökereiben Max Weber szerint visszanyúl a protestantizmus keletkezéséig, de öntudatosodásra csak az enciklopédisták és a felvilágosodás mozgalmában tudott felemelkedni. A középkor kötött szellemi és társadalmi formái közül kiszabadult Európa a «szabadság» jelszavát használta fel új küzdelmének végigharcolására, s mikor a polgári osztály sokkal inkább ösztönösen, mint szellemi belátástól indíttatva rájött arra, hogy ez az elmélet mennyire alkalmas feszülő és friss energiáinak levezetésére - csakhamar győzelemre is jutott. A nagy francia forradalom nem más, mint a polgári erő, a polgári érdek, a polgári gondolat és a polgári világnézet mindent elsöprő diadala. Az ember világa megszűkült. A hit helyébe lépett racionalizmus szellemi, az ennek kapcsán csakhamar kifejlődött haszon- és anyagelvű gondolkozás pedig társadalmi vonatkozásban atomizálta az embert. A kor szellemi mentalitása, modora a politikai és gazdasági liberalizmusban nyert megtestesülést és kifejezést. A «laisser faire» elve új pogány mítoszt szült. Az anyagi jólét kizárólagos keresése közben azonban igazság és ideál nélkül maradt az emberiség. Ez soká nem maradhatott így, s a fungáló rendszer érdekében valamit ki kellett nevezni igazságnak: ez volt a demokrácia.

«A demokrácia (azonban) - amint Berdjajev találóan mondja - közönyös a jóval és rosszal szemben. (...) A demokrácia szkeptikus, mindig a kételkedés és hitetlenség korában keletkezik, amikor a népek elveszítették az igazság biztos ismertetőjegyeit, és képtelenek arra, hogy abszolút igazságokra tegyék rá az életüket. A demokrácia a legszélsőségesebb relativizmus, tagadása minden abszolútnak. Nem ismerve az igazságot, ezért a szavazatok többségére bízza annak eldöntését, hogy mi az igaz. A demokráciának világi jellege van, élesen szembeszáll minden szakrális közösséggel, mert formális, tartalom nélküli és szkeptikus. Úgy akarja felépíteni az emberi társadalmat, mintha nem is lenne igazság. Az igazi demokráciában minden ebbe a végső feltételezésbe fut vissza, és ebben van a demokratikus eszme döntő tévedése. A demokrácia az ember humanista öncélúságában gyökerezik. Az ember akarata döntsön az emberi társadalomban, és mindent félre kell lökni, ami az emberi akarat megnyilvánulásának és végérvényes uralmának az útjában áll. Ezzel megtagadtuk a társadalom lelki alapjait, amelyek mélyebben vannak, mint ameddig a formális akaratnyilvánítás leér, és felfordítottuk a hierarchikus rendet. (...) A demokrácia szabadságszerető, de nem az emberi szellem és az emberi személyiség tisztelete miatt, hanem az igazság iránti közönyösségből. (...) A demokrácia akkor keletkezik, amikor a népakarat organikus egysége szétzüllik, a társadalom atomokra bomlik, és amikor a nép hite, amely egyedül tesz egységessé egy népet, veszendőbe megy. Az az ideológia, amely a népakarat szuverenitását hirdeti, akkor keletkezik, amikor már nincsen népakarat.» [1]

A demokrácia eme karakterisztikus formája azonban csak Nyugaton alakult ki. A nyugati polgárság sokkal jobban és nagyobb mértékben távolodott az Egyháztól és a vallásos élettől, mini a keleti, ahol - a nagyrészt még konzervatív társadalmi és gazdasági rend folytán - az Egyház és állam szétválasztása nem következhetett be oly radikális formában, mint Nyugaton. Közép-Európa államaiban ekként egy speciális új polgártípus alakult ki, amely fél lábbal Nyugathoz, féllábbal Kelethez tartozott. Ez a polgárréteg elvi és lelki kompromisszumot kötött, tehát a régi és új rend hibáit egyesítette magában, azok erényei nélkül. A század uralkodó áramlatával szimpatizált, de feudális környezete miatt nem volt bátorsága eme állásfoglalásának összes konzekvenciáit levonni. A hit és a vallásos élet megmaradt ekként külsőségnek, bizonyos társadalmi előkelőséget dokumentáló formaságnak, amelyen belül és amelynek leple alalt mégis érvényesülni tudtak a racionalizmus és materializmus «hitelvei». Tűz és víz egyesült ekként, s az eredmény az lett, hogy egyik rendszer sem tudott érvényesülni. Ez sokkal károsabb volt, mint a nyugati fejlődés. Itt a bekövetkezett változás éles határvonalat húzott a hívők és hitetlenek közzé, tehát mindkét rendszer megőrizhette elvi tisztaságát. Keleten, illetőleg Közép-Európában a kompromisszum viszont azt eredményezte, hogy a hitélet képmutatóvá vált, tartalmában felhígult, tiszta formalizmussá merevedett. A mi jakobinusaink keresztet vetettek, s ezzel a keresztény Istent éppen úgy megcsalták, mint saját bálványukat, az Észt, amelyet absztrakcióként kezdtek imádni, miután a saját fejükben nem tudták feltalálni.

Ez a kétlaki és kiforratlan életforma tipikusan nyárspolgári «erényeken» alapult. A nyárspolgár kerüli legjobban a világnézeti, vagy politikai színvallást, mert ez megzavarja őt anyagi és lelki nyugalmában, áldozatot és gondolkozást, lemondást és heroizmust kíván tőle - erre pedig végképpen képtelennek érzi magát.

«Ami a nyárspolgárból minden körülmények között hiányzik - írja találóan Noszlopi -, az a nagyság, a felfokozottság, a szó bármely vonatkozásában. Sem a nagy erő, jóság vagy gazdagság, sem a nagy gyengeség, gonoszság vagy betegség nem nyárspolgári. Nincs a nyárspolgárban sem nagy, forró szeretet, sem igazi nagy gyűlölet, nincs nagy szenvedély, nagy szellemi tehetség, nincs nagy erény, sem nagy bűn, a jót és a rosszat összevegyíti. (...) Ártatlan önzést, vagy ha ez nem lehetséges, legalább valami hatóságilag engedélyezett önzést szeretne. A középszerű önzés és a középszerű jóság vonzza. (...) Nem akarja érteni a nagyvonalút, a felfokozottat, a szárnyaló lendületet, általában semmit, ami kényelmét és kedélynyugalmát zavarja. Lelki egyensúlyát e lefokozottság, józanság, törpeség és közönyösség által éri el.» [2]

Ezek a tulajdonságok lehetnek talán államfenntartók, az adópolitika, vagy az üzleti prosperitás szempontjából előnyösek, de legkevésbé alkalmasak arra, hogy a keresztény élet és világszemlélet megtestesítői legyenek. A keresztény élet és keresztény gondolkozás individualiter állandó elmélyülést, kollektíve állandó aktivitást sürget és feltételez. Ennek az életformának betöltésére legkevésbé a polgár képes. A társadalom legfelsőbb rétegeit vagyonuk vagy születésük predesztinálja arra, hogy fokozott szellemi vagy lelki életet éljenek, s elég függetlenek ahhoz - hogyha ez irányban komoly akarat él bennük -, hogy ezt a hivatást minden mellékszempontra való tekintet nélkül be is töltsék. A proletárok viszont éppen szigorú gazdasági helyzetük folytán lelkileg elég hamar megtalálják kapcsolatukat a méltányosságot hirdető keresztény vallással, ha ebben tendenciózus izgatás vagy propaganda nem gátolja őket. Hiszen a szellemi, gazdasági, vagy társadalmi élet hullámverése alig éri őket, s így alig nyílik életükben alkalom arra, hogy szükségét érezzék saját egyházukkal való kapcsolatuk revíziójának.

A polgár azonban, aki a nagyság, vagy az öncsekélyértékűség érzetét egyformán nem ismeri - nem független. Társadalmi, politikai és gazdasági ambíciói vannak, melyeket «okos és előrelátó alkalmazkodással» akar elérni és biztosítani. A polgár nem alkotni és megérteni, hanem főleg gyarapodni akar, de ennek kiharcolására ereje - úgy szellemi, mint politikai és gazdasági tekintetben - elégtelen, tehát saját tömegerején kívül más erőforrásokra is rá van utalva. A nyugati polgárság gazdagságával, szellemi felkészültségével és forradalmi akaratával a XIX. században a saját képére és hasonlatosságára formálta az állami és társadalmi életet. A közép-európai polgár - köztük tehát a magyar is - sznob maradt, mert célja nem az volt, hogy egy ilyen kifejezetten polgári életformát biztosítson tömegeinek, hanem, hogy megközelítse azt a nemesi életet, amely után vágyott, amely imponált neki, de amelyet csak addig tartott reakciósnak vagy feudálisnak, ameddig számára ez az alkotmány rendelkezései folytán elérhetetlen volt. Nem a polgári gondolat, mint pozitív társadalompolitikai irányelv volt döntő e rétegben, hanem az a másodlagos - tehát negatív - meggondolás, hogy lehetőséget kell teremteni a kiváltságos osztályok életformáinak utánzására a polgári osztály körén belül is. Ennek a formai emancipációnak, vagy sokkal inkább illúziónak kiharcolására alkalmasnak bizonyult a szabadverseny elve. A meggazdagodás minden áron való elérése lett a legfőbb cél e rétegekben, s e mohó vágyat nem fékezte semminemű kultúr-, történelmi- vagy reálpolitikai meggondolás. «Apró jellemek, eltörpülő ideálok mindenfelé - írja Bernát István a század elején. - A demokrácia lelkes, szívós munkája helyett a középszerűségig sem érő szereplők. Könnyelmű pazarlása annak, mi a nemzetben valaha valamit ért, s a félelmesen fokozódó érzéketlenség a nagy célok és igazán értékes törekvésekkel szemben, sőt ezek lenézése, kigúnyolása. Hiszen a többség akarata dönt, ez pedig alig kétes. Ilyenformán a mi demokráciánk végzetes ellentétbe jut a Nyugat demokráciájával, melynek eleme és lényege, mint már kifejtettük, a haladás.» [3]

Ebben a pakfon demokráciában a keresztény vallás is - mint «arisztokratikus sallang» - recepciót nyert, de ebben sem volt sok köszönet. Ez előítélet, közöny, világnézeti nembánomság volt sokkal inkább, mint aktív energia, vagy lelki szükség. A vallás társadalmi copf lett minden belső értelem és tartalom nélkül, lényege elveszett a század egoista és kollektív önzésében - a liberalizmusban és szocializmusban - a polgári látszatkereszténység, de valójában pogány életforma a proletáriátus szemében is dezavuálta a vallást. A racionalista és materialista «nihilizmus» korszaka volt ez, amely annál inkább ragyogott és csillogott talmi fényében, minél inkább közeledett a teljes összeomláshoz. S a kor ideálja - szimbóluma? «Nem a magasan, hanem a középen álló ember» - mondja Werfel. «A legelmaradottabb ember lesz e megváltó.» (Az az ember, akit) «az istenihez, amelyben egész fejlődésénél fogva nem tud hinni, mindössze csak a kultusznak olyan alkalmai fűzik, amelyekbe mint polgár és családapa keveredett, tehát a keresztelő, bérmálás, esküvő, ezek a hol derűs, hol komor összejövetelek, amelyekből részben megzavart emésztéssel, részben fázós lábbal tért haza». [4] Ez a polgári kereszténység, mely az Egyházban nem látott mást, mint ünneprendezőt és a boldogulásának alapjául szolgáló magántulajdoni elv őrzőjét és védelmezőjét, mely a felebaráti szeretet kategórikus imperatívuszait figyelmén kívül hagyva, az Egyházat is szerette volna polgári nyugalmának és érdekeinek megőrzésére közbiztonsági szervvé süllyeszteni, mely az áldozatot nem ismerő keresztény lemondásból és önfeláldozásból utilitarista gondolkozásának megfelelően állandó kompromisszumot formált, mely nem volt forró vagy hideg, fehér vagy fekete, magas vagy mély, hanem langyos, szürke és középszerű - igen, ez a felemás és törpe szellemekre és jellemekre szabott «kereszténység» megbukott. Nem az igazi, az örök, az állandó és mély krisztusi és emberi kereszténység, hanem ez a kimondott polgári kereszténység, mely annyira «mértékletes, okos és előrelátó» volt, hogy miután kigyomlálta az emberi életből a gondolatot, hitet, méltányosságot és ideált, a világot felgyújtó csóvát ezzel önmaga adta azoknak az üres zsebűeknek kezébe, akiknek szemében - éppen a keresztény elvek hamis értelmezése révén - önmagát és érdekeit próbálta életcéllá és élethivatássá emelni.

Újra Werfelt idézzük: «Énjükkel, mely nem volt más, mint a szabadságolt semmi» - ez az embertípus levizsgázott. Az abszolút semmi embere nem volt életképes.» [5] A polgári és keresztény életideál összeütközésbe került, és ennek a konfliktusnak káros következményeit manapság is sínyli a világ. Európa válaszút elé került: vagy tovább is a megkezdett, de helytelennek bizonyult úton halad, s ez esetben Spengler jóslata beteljesedik, vagy visszatér az európai civilizáció alapjához, a kereszténységhez, s életét az evangéliumi szellemben újraépíti. Harmadik út nincs, s aki ezt hirdeti, nincs tisztában a jelenlegi válság lényegével. Mert «ezt a világot, amely civilizáltnak nevezi magát, lelkileg csak úgy lehet meggyógyítani, ha újra megtalálja az utat az igazi kereszténységhez. Miért? - tüzesednek a kérdéssel a materialista életfelfogás sekrestyései. Mert Krisztus tanítása nemcsak, hogy nincs még kimerítve, de alig is sejtjük a lényegét. Mert metafizikai és erkölcsi érték dolgában csillagmagasságban túlszárnyal minden jelenkori mozgalmat. Mert a lompos reál-barbárokat és ördöngös európai és környékbeli érdekeltségeiket ez elé a szent paradoxon elé állítja: Élj érdekeid ellen: az igazságért és az életért!»[6]

A polgárság válsága ma többet jelent, mint pusztán egy társadalmi osztály válságát. Századunk legnagyobb problémája húzódik meg benne: vajon az európai polgárság képes lesz-e régi, lapos racionalista és materialista világnézetét egy új, emelkedettebb, humánusabb és keresztényibb világnézettel felcserélni? Vajon szembe tud-e helyezkedni egyéni és osztály-önzésével? Vajon rá fog-e döbbenni hivatására, vagyis arra, hogy merő gazdasági alapon, vagyoni és társadalmi hatalmának szuperioritása révén nincs joga többet vezető szerepet követelnie és gyakorolnia? Vajon képes lesz-e életét erkölcsi és szellemi síkba emelve, a keresztény gondolat reneszánszának alapját megvetni?

«Idealizmus (csak) ott van - írja találóan Prohászka -, ahol az ember nagyot s fölségest hisz magáról, életéről, feladatairól, s munkájáról.» A polgár azonbah e pontokban mind tévedett. Filozófiája és világnézete ellaposította egyéniségét, feladatait, munkáját, és üressé, céltalanná, meddővé tette az életét. Végzetesen egyoldalú és szimplex szemléletre tett szert úgy saját magát, mint az egész társadalmi életet illetőleg. A «közöny» lett «világnézetének» alapja, mely károsabb, destruálóbb minden hibánál, vagy bűnnél, mert a bűn legalább még aktivitás, amit esetleg át lehet alakítani nemes energiává - a közöny azonban mocsár, amelybe belefullad az emberiség és haladás. A polgár bezárkózott nyugalmának, apró önzésének és világnézeti közönyösségének fellegvárába, nemcsak a dolgozók[kal], de utóbb még saját osztályával sem vállalt szolidaritást, egyéniségének funkcióit kizárólag az anyagi életre korlátozta, s látszólag még fennálló, sőt sok esetben gondosan ápolt és fitogtatott «egyháziasságában» teljesen elveszett és megsemmisült a hit lényege. Az élet eme egyoldalú és primitív szemléletében életereje természetesen aláhanyatlott, magatartása reakcióssá vált, s megérett minden tekintetben arra, hogy a történelem ítélete által elsöpörtessék.

Berdjajev e tekintetben tisztán látja a jövő kiindulópontját: «Valójában - írja - a legnagyobb feladat, ami előtt (...) az egész világ áll, az, hogy a forradalmak és ellenhatásaik véres útvesztőjéből megtalálja az utat egy másik dimenzióba.» [7] Nem abba, ami közvetlen az összeomlás előtt volt, tehát a polgári élet szűk és korlátolt életsíkjába, hiszen «értelmetlen dolog azt restaurálni, ami a forradalomhoz vezetett». Hanem egy másik dimenzióba, amely felett a hit csillaga ragyog, amelyben az emberi önzés, az emberi alsóbbrendűség, az emberi szellem- és lélekcsonkítás, a szervezett individuális és kollektív öngyilkosság veszedelmeit, akadályait és apró kicsinyes gátlásait képes a hit tág horizontú szemlélete eredeti helyére szorítani és eliminálni.

Korunk válsága - a polgári osztály válsága, hiszen még manapság is ez az osztály az, amelyik a legtöbbet gondolkozik ezen az öreg kontinensen. Ha a polgárság eddigi szűknek és elégtelennek bizonyult szellem- és életkereteit képes lesz felszámolni, illetőleg a hit dimenzióiba emelni, úgy fejlődésének új stációja elé érkezett. Ha azonban erre gyengének bizonyul, és lélekben, szellemben, szívben tovább is süket marad a kor nagy parancsaival és követelményeivel szemben, úgy el kell fogadnunk a történelem kegyetlen ítéletét, mely irgalmatlanul kirostálja azokat a népeket és osztályokat, melyek akarat, hit és ideálok nélkül élvén, «kedvét nem töltik az időnek». 

*

[1] Berdjajev: Új középkor, 94-97 oldal.

[2] Noszlopi László: A nyárspolgár. (Társadalomtudomány, XIV. évf., 181. és 188. oldal.)

[3] Bernát István: A magyar demokrácia múltja, jelene és jövője. Budapest, 1904, 68-69. oldal.

[4] Werfel: Élhetünk-e Istenhit nélkül? 10. oldal.

[5]  Werfel: i. m., 17 oldal.

[6] Werfel : i. m., 47-48. old.

[7] Berdjajev: i. m., 61. old.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 22. évf., 9. szám (1935), 390-394.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés