A közélet azonban csupán egyik szektora, szférája lévén az emberi életnek, annak megértése, s a tényei között való tájékozódás végeredményben az abban ténykedő emberek lelki világában való sikeres eligazodás lehetőségén múlik, s ezt feltételezi. Ámde az ember lelki világa teljes világossággal át nem tekinthető, és fogalmi ismeretekben teljes szabatossággal ki nem fejezhető világ. Azt mondják: okos ember előbb gondolkodik, azután cselekszik. Csakhogy mindenekelőtt nem mindenki - és senki nem mindig - okos ember, holott még a legokosabb ember, s még a legjobb esetben sem tudja tökéletesen megmagyarázni, hogy ama „gondolkozás” eredményeképpen hogyan szánta el magát a cselekvésre. Mindig marad hátra valamelyes feloldatlan maradék, „reziduum”, ami az értelmes fogalmi kifejezés eszközeivel el nem érhető. Ezért mondja Pareto, a nagy olasz gondolkodó, hogy a cselekvés igazi magyarázata helyett elméleteket, „derivációkat” alkotunk, amelyek arról, ami történik, kiigazított, megtoldott, racionalizált leírást adnak, s ezzel a valóságot meghamisítják.

Ha tehát hívek akarunk maradni a tudományos igazmondás követelményeihez, azt fogjuk mondani: az emberek általában súlyt vetnek arra, hogy embertársaik őket „normális” embereknek tekintsék, s evégből magatartásukat általában igyekeznek bizonyos „normákkal” összhangban tartani: mindazokkal a normákkal, amelyeket az emberek a „normális” cselekvés és magatartás mértékeinek tekintenek, s ilyenek gyanánt elismernek. Ezt annál is inkább megteszik, mert a mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy azoknak, akik hírhedtté, „notóriussá” lesznek, mint olyanok, akiktől „normális” magatartás általában nem várható, különböző hátrányokkal kell számolniuk, s többek között azzal is, hogy embertársaik őket végső esetben az általuk elismert szabályokhoz való alkalmazkodásra erőszakkal is kényszeríteni fogják, vagy hogy őket - mint „nem normális”, illetőleg „nem kívánatos” elemeket - szabadságuktól, esetleg életüktől is megfosztva, maguk közül ki fogják küszöbölni. 

Azoknak az elveknek tehát, amelyek megtartására az emberek egymást ily módon kényszeríteni hajlandók, hatalmuk van az emberek felett: legalábbis azok felett, akik szükség esetén, az említett erők érvényesítése céljából másokkal szemben kényszert alkalmazni hajlandók, s evégből a maguk erejét, egy felettük álló, rajtuk keresztül érvényesülő hatalomnak rendelkezésére bocsátják, annak magukat alávetik.

Bármilyen titokzatos, örök homály és magánosság fedje is tehát az embernek, mint a világegyetem, a „makrokozmosz” mással teljesen nem azonosítható egységének, „mikrokozmosznak” lelki életét, amelynek mint Leibniz „monászainak”, nincsen ablaka: a közéletben az egyes emberrel mindig csak úgy kell számolnunk, mint bizonyos elvek, szabályok hordozójával, s mint bizonyos hatalmak alárendeltjével, sőt eszközével, amely hatalmak léte, fennállása a biztosítéka annak, hogy legalábbis a közéletben mindnyájan bizonyos szabályokhoz, „normákhoz” alkalmazkodó, „normális” emberként viselkedjünk. A politikai tudomány e hatalmak megismerésére törekszik. A politika ekképp nem egyéb, mint a hatalomról szóló tudomány.

Az első ilyen elveket fenntartó, szabályok érvényességét biztosító, „garantáló” hatalom, amelyre szemügyet kell vetnünk, a „társadalom”. A társadalomba mindannyian beleszülettünk, de annak tagjává, társadalmi lénnyé, s mondhatjuk: emberré azáltal leszünk, hogy a nevelés és tapasztalás révén megtanuljuk tiszteletben tartani a társadalom hatalmát, hogy mindinkább önként hajlunk meg e hatalom tekintélye előtt, miáltal megszűnik a szüksége annak, hogy a társadalom bennünket e hatalom állandó érvényesítésével kényszerítsen az általa fenntartott elvek, szabályok, „normák” megtartására. A gyermek, amint derengeni kezd benne az öntudat, a nevelés közvetítésével, amelyben környezete őt részesíti, mindig újabb és újabb szabályok, normák tiszteletét tanulja meg, éspedig elsősorban azáltal, hogy megérti: a szabályok megtartása rá nézve bizonyos előnyökkel jár, s azok megsértése esetében hátrányokkal, megtorlással kell számot vetnie. A nevelés annál sikeresebb, s a gyermek annál inkább válik „emberré”, mennél több „emberséget” tanult, azaz mennél több készséget mutat arra, hogy a szabályokat önként kövesse, és ne kelljen vele szemben kényszert, megtorlást, „szankciókat” alkalmazni. Más szóval ez azt jelenti, hogy a gyermek „fegyelmet” tanult, s e fegyelem révén lett a társadalom fegyelmezett, hasznavehető tagjává.

Maguk a szabályok, amelyek a társadalomban ekként „élnek” és érvényre jutnak, két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport a „konvencionális” szabályok csoportja, a másik a „parancs” jellegű szabályoké. A konvenció „hagyomány”, ha nemzedékről nemzedékre átöröklött formában áll fenn - „divat”, ha hirtelen keletkező szuggesztiók erejével keríti hatalmába a lelkeket. A konvencionális szabálynak, normának legtipikusabb alfaja az „illemszabály”. A konvenciónak jellemző tulajdonsága az, hogy a társadalom, illetve a társadalomnak egy vagy más csoportja, tagozata fenntartja ugyan a fogalma alá sorolható szabályokat, azoknak „érvényességét” alátámasztja a maga tekintélyével, de nem szavatol azért, hogy azoknak megtartását erőhatalommal is ki fogja kényszeríteni. „A priori”, azaz elvont szemléletben általában csekély kilátás van arra, hogy valaminő konvenció érvényesítése fizikai hatalom útján történjék. Aki nem köszön ismerőseinek az utcán, annak fejéről a kalapot csak igen kivételesen fogják leütni, noha ez itt-ott mégiscsak megtörténik, tehát koránt sincs kizárva. A konvenciónak általában van ugyan fizikai hatalma - ez a hatalom például Amerikában a „lincselés” gyakorlatában félelmetes vehemenciával érvényesül -, de szervezetlen, s ezért rendszertelenül, bizonytalanul érvényesülő hatalom. Ezzel szemben, aki egy „parancsot” kap, az tudja, hogy azt „muszáj” teljesíteni, máskülönben számolni kell azzal, hogy annak teljesítésére erővel, „karhatalommal” is kényszeríteni fogják, illetve, hogy ellenállás esetén megtorlásban fog részesülni. „Parancsot” ugyanis nem általában a társadalom, vagy annak egy oly tagozata intéz hozzánk, amelynek „tagjai” vagyunk, hanem csakis olyan szervezett társadalmi alakulat, illetőleg ilyennek valamelyik „szerve”, amely szervezett ereje révén „uralmat” gyakorol fölöttünk - tekintet nélkül arra, hogy magunk az illető szervezet tagjainak tekinthetjük-e magunkat, és hogy hajlandók vagyunk-e utasításait önként is követni és megtartani. A konvenciót a legtöbb esetben nyugodtan ignorálhatjuk, ha bensőleg nem érezzük át azt a kötelező erőt, amely annak lényege, mert a hátrány, a megtorlás, amellyel számolnunk kell, legtöbbször csupán „rosszallásban”, embertársaink „fejcsóváló” ítéletében áll, s ha ez ítéletet lelkiismeretünk önkéntelenül is nem írja alá, azt minden nagyobb baleset nélkül elviselhetjük. De aki „parancsot” ad nekünk, az rendszerint képes arra, hogy ellenünk erőhatalmat, túlerőt vegyen igénybe, s ezt akkor is megérezzük, ha a kiadott parancs teljesítése ellen öntudatunk, sőt lelkiismeretünk is tiltakozik. 

Parancsadás, „uralom” gyakorlása ugyanis olyan társadalmi alakulatnak van módjában, amely szervezett hatalmasság, s amely a maga szervezetének erejével rendszeresen rendelkezik. Az uralmat gyakorló, „uralkodó” hatalomnak „szervei” vannak, ezek a „szervek” pedig személyekhez kötött hatalmi funkciókat jelentenek. Az uralmat meghatározott személyek gyakorolják mások, az „alárendeltek” és „alattvalók” felett. Az uralkodó szervezetek legfeltűnőbb vonása a hatalom gyakorlásának módszeres megosztása a szervezet tagjai között. E megosztás következményeképpen adódik, hogy egyes szervek túlnyomóan parancsoló, irányító funkciókat látnak el, mások túlnyomóan parancsok „végrehajtásáról” gondoskodnak, s a nagy többségnek általában csak az a feladat jut, hogy engedelmeskedjék.  

A szervezett alakulatok, kötelékek viszont annál inkább nevezhetők valóban „uralkodó” szervezeteknek, mennél rendszeresebben és mennél nagyobb szervezett erőhatalommal rendelkeznek. Azt az uralkodó hatalmi szervezetet pedig, amely egy bizonyos, határozottan körülírható, azaz állandó „határok” között fekvő területen minden egyéb szervezettel szemben állandó túlerővel rendelkezik, „államnak” nevezzük. Röviden és markánsan szólva: az állam nem csupán uralkodó, hanem egyúttal „fölényes” hatalom birtokosa, azaz olyan hatalmasság, amellyel szembeszállni eleve reménytelen vállalkozás, hiszen mindenki, akár egyes ember, akár kisebb-nagyobb csoport, mindig kénytelen számolni azzal, hogy túlerővel kerül szembe, ha az államhatalommal szembeszáll.

Mi a feltétele annak, hogy ilyen fölényes hatalmat valaminő uralkodó szervezet állandóan gyakorolhasson? A választ e kérdésre szép tömör fogalmazásban megadta Jean-Jacques Rousseau, „Du Contrat social” című híres könyvében. „Az erősebb sohasem elég erős ahhoz, hogy állandó úr maradjon, hogyha erejét jogra, az engedelmességet kötelességre nem váltja át.” Valóban, a legszilárdabban szervezett hatalom sem remélheti, hogy uralmát egy bizonyos, jelentékenyebb földterületen rendszeresen és állandóan fenntarthatja, ha nem számíthat arra, hogy parancsait az alárendelt embersokaságnak legalábbis jelentékeny része „jogosan” kiadott rendelkezéseknek fogja tekinteni, hogy ezek teljesítését nem csupán kényszerűen, hanem a „kötelesség” érzetével önként vállalja, akkor is, amikor ezáltal személyes áldozatot kell hoznia. Más szóval: az állam fennállásának az a feltétele, hogy az alattvalóknak legalábbis tekintélyes része magát erkölcsileg azonosítsa a hatalommal, s a hatalom törekvéseivel. Azt a sokaságot pedig, amely magát az államhatalommal ekképp erkölcsileg azonosítja, államalkotó, államfenntartó „nemzetnek” nevezzük.

Mint ebből nyilvánvaló, a „nemzetnek” nevezhető embersokaságot valami más is egyesíti, mint magának az államhatalomnak szervező és kényszerítő hatalma: hiszen e kényszerítő, „fölényes” hatalom tartós fennállásának feltétele, mint láttuk, az az egész nemzetet egyesítő közös meggyőződés, hogy az állam parancsainak, a jogszabályoknak eleget tenni erkölcsi kötelesség. Ez a meggyőződés tehát szervezett hatalommal nem garantált, azaz „konvencionális” szabályként él az egyesek lelkiismeretében. Előbbi megállapításaink értelmében így a nemzetben a társadalomnak legfejlettebb alakját ismerjük fel, amely szilárd határok között egy fölényes uralmi szervezet kötelékében él, s ezzel magát erkölcsileg azonosítja. Az állam másfelől abban különbözik más, merő fizikai túlhatalmat gyakorló szervezetektől - a rablóbandától kezdve a megszálló katonai hatalomig -, hogy parancsainak érvényességét egyúttal társadalmi konvenciók ereje is biztosítja. Azt mondhatjuk tehát, hogy az állam hatalma konvenciók erejével biztosított uralom. 

S vajon minek köszönheti, miképpen éri el, s mivel biztosíthatja az állam e kitüntetett helyzetét, szilárdságát?

Ha jól, figyelmesen olvassuk, a választ e kérdésre megtaláljuk Arisztotelész Politikájában, abban a könyvben, amely az államra vonatkozó ismeretek rendszerezése tekintetében a legrégibb tudományos munkának tekinthető. Arisztotelész az állam mibenlétének meghatározásánál három szempontot emel ki: szerinte az állam (1) uralkodó szervezet, (2) amelynek népe a maga területén magát minden szükségessel el tudja látni, és (3) amely polgárainak az emberhez méltó élet feltételeit biztosítani tudja. A mai tudomány műszavaival kifejezve, azt mondjuk, egy uralkodó szervezet akkor érdemli meg az „állam” nevét, ha meg tudja valósítani (1) a „szuverenitás”, (2) az „autarkia”, (3) a „civilizáció” feltételeit.

Az első feltétel nem egyéb, mint amiből kiindultunk: az államhatalom „szuverén”, ha határai között valóban minden egyéb szervezett hatalommal szemben állandó túlerőben van, és ha e határokat minden külső hatalom ellen meg tudja védeni. Az „autarkia” normája azt követeli, hogy az államterület képes legyen lakosságát az anyagi élethez szükséges termelvényekkel ellátni, részben esetleg oly fölöslegekkel, amelyeknek a külkereskedelmi forgalomban való értékesítése révén más, egyébként hiányzó javaknak külföldről való megszerzése megtörténhetik. A „civilizáció” végül azt jelenti, hogy az állam „rendet” tart a maga területén, azaz állandóan biztosítani tudja a belső békét, nem csupán túlerejének utólagos latba vetése, azaz a békebontók ráncba szedése révén, hanem már puszta fennállása, azaz „tekintélyének” érvényesítése által, amely a megtorló hatalom alkalmazását általában eleve fölöslegessé teszi. Civilizáció ott van, ahol szilárd „jogrend” uralkodik, amely mindenkinek megszabja a maga „szabad”, azaz jogszerű tevékenységének korlátjait, és biztosítja azt, hogy az egyesek között felmerülő ellentétek kiegyenlítése békés úton legyen lebonyolítható.

„Civilizált” viszonyok tehát ott vannak, ahol az erőszak alkalmazásának jogát az államhatalom fenntartja önmagának, illetőleg oly szervezeteknek, amelyek e jogot az állami főhatalom nevében, annak irányítása és ellenőrzése alatt, tehát a főhatalom által szavatolt egységes elvek, szabályok szerint gyakorolják. A civilizáció rendet és békét teremtvén az emberek között, lehetővé teszi azt, hogy ezek erejük javát békés feladatok megoldására fordíthassák, és így megteremtsék amaz arisztotelészi „jó élet” feltételeit, modern műszóval, a „kultúrát”.

A kultúra ugyanis nem egyéb, mint anyagi és szellemi javak, azaz értékes dolgok termelésére irányuló tudatos és sikeres tevékenység, s e tevékenység útján létrehozott javak összessége. E tevékenység annál könnyebben lehet sikeres, s eredménye annál értékesebb lesz, minél tökéletesebb a termelő munka megosztása: azaz minél inkább szentelheti magát a társadalomnak mennél több tagja annak a feladatnak, amelynek elvégzésére a legnagyobb hivatottsága van. E munkamegosztás alapfeltételeit: a békét, a rendet és az egyesek, egymás munkáját szervesen kiegészítő összeműködésének lehetőségét teremti meg és biztosítja a civilizáció. Következésképp igazi kultúra, „magas” kultúra nem fejlődhetik ki másként, mint a civilizáció védelme alatt.

Amit itt előadtunk, nem holmi recept „kezdő” államok okulására, hanem a tapasztalati valóság leírása. Az állam úgy „keletkezik”, hogy egy vagy más uralkodó szervezetnek sikerül az uralma alá vetett területen hatalmát a leírt módon konszolidálnia. Ha egy ilyen uralkodó hatalom elég erősnek, bölcsnek és szerencsésnek bizonyul arra, hogy „birodalma” határait az összes szomszédok ellen tartósan megvédje, és hogy e határokon belül békét és rendet teremtsen, akkor számíthat arra, hogy (1) a „külföld” előbb-utóbb meghajlik „szuverenitása” előtt, őt államalkotó hatalomnak elismeri, s mint ilyet respektálni fogja; (2) hogy a „belföld” egész lakossága szemében, a nemzedékek rendjén idővel „legitim” államhatalommá válik, amelynek igényét az uralomra nemcsak hogy nem tanácsos, de nem is szabad kétségbe vonni, mert azt nyilvánvalóan isteni rendelés védi és támasztja alá. 

Ebből pedig további fontos következmények származnak. Nevezetesen:

(1) Az államhatalom által deklarált és szavatolt jogrend nemcsak kötelezővé, hanem hagyományosan megszenteltté, „időtlen idők óta” fennállóvá, s így eo ipso helyessé is válik. Sérelme nemcsak „crimen”, hanem egyenesen „nefas”, lázadás minden jog és hatalom végső forrása, az erkölcsi világrend ellen.

(2) Az államterület „országgá”, sőt „hazává” lesz, édes anyafölddé, amelyet támadás, elidegenítés ellen megvédeni minden honfinak immár szent kötelessége.

(3) Az államban élő egész népesség, miután ily módon mind „honfiúvá” lett, erkölcsileg nemzedékről nemzedékre nagyobb és nagyobb mértékben és növekvő öntudattal azonosítja magát a hazát megtartó és védelmező államhatalommal, s ezáltal - mint erre már utaltunk - államalkotó, államfenntartó társadalommá, azaz „nemzetté” válik.

(4) A nemzetté lett társadalom békés munkájából kifejlődő kultúra az állami („politikai”) határok és az állami civilizáció egybefoglaló keretei, abroncsai között maga is mindinkább és mind tudatosabban egységes színezetet, „stílust” ölt magára, azaz „nemzeti kultúrává” lesz, ami megint egységesítően hat vissza a nemzeti fejlődés folyamatára. 

*

In Ottlik László: Bevezetés a politikába. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942, 7-16.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés