A másik támadás, hogy nem vagyok szakember. A világ ma még hozzá van szokva - a technlkai kor legvégén élvén -, hogy a metafizikai dolgokat épp úgy fogja föl, mint a fizikaiakat. Azt hiszi, hogy mert a kémikus nem tud autót szerelni, ugyanígy a világnézeti ügyek is egy külön kaszt rendeltetése alá tartoznak, amely lombikszerüen kotyvasztja a nagy titkokat befelhőző gőzöket, s ebben intézi el az egyes emberre - szerintük - nem tartozó, nyugtalanító kérdéseket, és csak ő lát bele abba a háromságba, melyet Isten, világ és ember jelent. Ennek a kényelmes korszaknak lejárt az ideje. A nyugalmas kiszolgálásnak vége, a nagy közösségeken belül mindenki egyedül maradt. Ma már túl vagyunk azon, hogy csak a filozófusoknak, csak a papoknak legyen fogalmuk erről a háromságról. Ma újból mindenkinek magának csatlakoznia kell valahová, színt kell vállalnia, ki kell építenie akár megszokott, akár új utakon saját nézetét, és feleletet kell adnia minden percben a kérdésre: ki vagy, barát, ellenség, vagy áruló?

E sorok, mint egy eszme viselőjének nézetei, a szemlélődés magaslatáról mondják el tehát véleményüket. Tévedés volna azt hinni, hogy a szemlélődésnek ez a magaslata természetes. A világ éppen abba pusztult bele, hogy kiegyensúlyozatlan nézetű vezérek és gondolkodók csináltak közvéleményt, kik inkább lehazudták még meggyőződésük igazságait is, csakhogy meg ne bolygassák az állati nyugalommal emésztő társadalom színtelen, halotti békéjét. El kell fogadnunk tehát az intoleráns tárgyalási formákat és attitűdöket, mert egy kor jellemzőpi, egy kor fegyverei, és.aki érvényesíteni akarja a maga felfogását embertársai érdekében, annak vyagy élni kell e fegyverekkel, vagy legalábbis alkalmazkodni hozzájuk.

Annál is inkább számolnunk kell velük, mert a ,a embere, s így társadalma is mérhetetlenül gyáva, s ezt a gyávaságot ideges toporzékolásba, kicsinyes gyűlölködésbe és türelmetlen elzárkózásba rejti. Nem volt még szánalomra méltóbb teremtménye a földnek, mint ez a nova creatura, s az a baj, hogy kevesen veszik észre. Bátornak hiszik, hősnek, nagyszerűnek, pedig a mai ember legáltalánosabb jellemvonása a gyávaság. Aki még most sem hisz természétfölötti erők fölöttünk-valóságában, nem tudja megérteni, hogyan juttott el idáig az emberiség. Az emberek nagy része a XIX. század tudományos eszméinek összes terheltségeivel jár egy lényegesen megváltozott világban -mint Schütz Antal írja -, és nem veszik észre az új feladatokat. Menekülni akar tőlük, vagy csatlakozni. Menekülni lehetetlen, a csatlakozás erőfeszítést jelent. Így nem marad más hátra, mint csöndes visszahúzódás a csordába, ahol minden emóció nélkül úgy lehet bőgni, ahogy a vezérkolompos jelzi.

A XIX. század betetőzte ugyanis azt a folyamatot, melyet a reformáció elindított. Luther óta az emberek feje fölött mind jobban bezáródott az égbolt, míg aztán egyszerre valóban elsötétedett az ég, s az ember „örömmel vehette eszre”, hogy egyedül maradt. Nem kell ahhoz a liberalizmus, és annak sok nagy eredményét figyelmen kívül hagyni, vagy becsmérelni, hogy tisztán lássuk: a tragédiát, amely most sorsunkat betetőzni látszik, az isteni törvénytől való elszakadás kezdette meg.

A középkor embere ősindulatokban, s az anima naturaliter Chrtstiana-ban olyan volt, mint a mostani, a különbség kettejük között mégis szakadékszerű, ha azt érzékeltetni akarnánk. A középkorban az ember alakította a kort - azóta a kor alakítja az embert. Ami a középkor óta történt a világtörténelemben, az emberi lélek és szellem félrelépegetéseit jelentik, a fejlődés félrelépését, útunkon vargabetűt.

Az ember alakította a kort, azaz ő töltötte meg akarattal, erővel, szépséggel, s az irányítás nem szaladt ki kezeiből, mert a másikkal a végtelenbe, Istenbe kapaszkodott Az értékek rendje szigorúan meg volt állapítva, s az első helyen állt az örök élet, az Isten bírása, s ennek a célnak szemszögéből ítélt meg a középkori ember mindent, amit eszmélése első jeleitől fogva a földön talált. Egy nagy fényesség sugározta be az embert és a társadalmat: a törvény, mely igazság volt, szellem és romantika együtt, mert igazságos volt, irgalmas, s a misztikában megígérte a legnagyobb romantikát, mit ember valaha elérhet: az Isten látását. A bűn és az erény körül forgott az élet, nagy indulatok Irányították az egyént, nagy bűnök, nagy bukások - de nagy szeretetek Is. A középkor unlverzalizmusa és egysége az egyén és az Isten harmonizálásának tükörképe. Senki sem állítja, hogy az volt az emberi együttélés legmagasabb formája, de minden elfogulatlan tudós megállapítja már, hogy az a forma volt, melyen tovább kellett volna haladni.

Ez a kellett szócska nem nagyképűség és gőg jele a középkor ismerőinél. A középkor és a középkori ember gondolkodása teocentrikus volt, és ez a legfontosabb. Azonban nem kutathatjuk abszolút biztonsággal az isteni vllágterv egyes eseményeit. Mi nem tudhatjuk, mire való volt a reformáció, a felvilágosodás, a liberalizmus, és nem is szabad kutatnunk; mi csak azt látjuk ebben a percben, hogy amint az ember megszűnt teocentrliusan élni és gondolkozni: egész élete zavarba jutott. Az átmeneti állomások etapjait mindenki ismeri - a vége tökéletes atomizálódás lett társadalomban és egyéni életben egyaránt. Míg a középkor embere „mindent a maga helyére” rakott, mert volt zsinórmértéke, a modern ember ilyen kánon híján azt és úgy teszi meg elsőnek, ahogy kedvtelései, vagy filozófusai parancsolják. Életét nem irányítja a rend, hanem a pénz, s ez nem divatos, együgyű, demagóg megállapítás. A rend Isten volt - a felszabadult ember a feje tetejére állította a világot, s berendezte úgy, ahogy az testi szemekkel látható meg.

Elfogadta, hogy az anyag valósága az egyetlen valóság, arra törekedett, hogy az anyaggal gyűrje le az anyagot. Így lett értékmérő abszolút értelemben a pénz. Borzalmas rabságban sínylődik a ma embere. Ha meg akarja szüntetni a pénz értékmérő mivoltát, hadat kell üzennie az egész világnak, ki kell közösítenie magát a társadalomból. Csodálatos, hogy azok a felszabadító forradalmak, amik a közelmúltban (Marxra és a szocializmusra gondolok), ki akarták emelni az embert a pénz rabságából, csak a más pénzének uralmát akarták megszüntetni az egyén felett, anélkül, hogy az aranyat in se detronizálták volna.

Az embert azonban az anyag egyedüli valóságát hirdető „megoldás” nem elégíthette ki. Fokozatos csömöröket kapott, s újból kilábalt; hiszen a világ s az anyag sokszínű. De ez a sokféleség még nem a végtelen, s az ember, hiszen lélekkel rendelkezik, nyughatatlanul rosszul érezte magát abban a szabadságban, melyet önmagának alkotott. Ennek a szabadságnak határai voltak, úgyis mint cselekedetnek, úgyis mint megismerésnek. A cselekedet határa az öngyilkosság, mely az anyagi megoldások közül, mint egyetlen lehetséges maradt meg számára. Fizikai részével, végül is, nem tudott mit kezdeni, tehát eldobta. A szabadság a megismerés vonalán is tilalomfákba ütközött, amelyeken túlhaladni egyértelmű lett volna azzal, hogy lemond gőgjéről, hiszen odaát a matefizika [sic!] téren megszűnnek a logikai szabályok, sőt erre építette föl életét. Minden megoldása csődöt mondott, s ő a világgal szemben félig pozitív, félig negatív álláspontra helyezkedett. Akarta a világot, de mert félt már az igazságtól, úgy tett, mintha tagadná. „Úgy kell venni mindent, ahogy van”, mondotta, és gyermekeit arra oktatta ki, hogy mert az életben csak a gonoszok, vagy a ravaszok boldogulnak, olyanná kell Ienni.

A kereszténységet és egyéb eszméket is csak mint kisegítőket használta fel, anélkül, hogy bennük élt volna, vagy meg lett benne az akarat, hogy bármelyiket Is érvényesítse. Így aztán atomizálta magát és a világot. Mindent más és más szempontokból nézett, szétválasztotta a vallást, közgazdaságot, politikát, irodalmat, filozófiát, azaz valamennyit öncélúvá tette, és ezzel végleg elvágta, szétvagdosta a nagy összefüggések fonalát. A korok és a történelem irányítása kicsúszott kezéből, s a vezetést átvették azok a démoni erők, melyek ellen küzdeni, a középkorban legelső feladata volt. Ezek a hatalmak pedig, most már összekuszálták nemcsak az értékek rendjét, hanem a fogalmakat Is. Amiben ma élünk, az egy gigászi irányú bábeli hangzavar, mert a keresztény kulturájú emberiség sem érti meg egymást.

Azóta a modern ember egész élete nem áll másból mint szakadatlan menekülésből, félelemből, gyávaságból. Korántsem jelent ez ítéletet, csak megállapítást. Menekül minden problémától, különösen a fájdalomtól, s mikor minden hiábavalónak látszott, új megnyugtató világnézeteket kovácsolt össze magának a kereszténység egyes derivátumalból. Így csinált a modern ember önmagának világnézeti harcot - mielőtt még meggyőződött volna, hogy amiben hisz, vagy hinni fog - igaz. De a sok logika után most már hit is kellett - legalábbis felüdülésnek, és egyelőre gyávaságból. Ezek a világnézeti sokféleségek a kereszténység forradalmát jelentik; valamennyi csökevénye a kereszténységnek, s a veszély a nyugati kultúra szempontjából azért határtalan. Nem iszlámmal, Buddhával, vagy fétisekkel méri most össze erejét a keresztény világ, mert ez nem volna veszélyes, hiszen az elválasztó vonalak jól láthatók - hanem a saját fattyúival.

A reformációban a kereszténység átütő erejű hódítása megszakadt. Magyarázható mindennel [a] reformáció, egyháziak romlottságával, szimóniával, a hit elhomályosulásával - az eredmény a fontos: a kereszténység fokozatosan gettóba szorult. Felekezetté kezdett válni, nem univerzális, átfogó erejű lelki mozgalommá, s mint ilyen, feladatait sem teljesítette oly mértékben, ahogy lehetett volna. Voltak nagy férfiak, kiváló harcosai - de az egészből a részek néha kimaradtak, s ezt a kereszténység átengedte másoknak, akik, vagy amelyek a részleteket kidolgozták az egésznél.

Így született meg hosszú évszázadokig tartott vajúdások után a bolsevizmus, mint vallás, világnézet és társadalmi forma - a szociális rész elhanyagolása révén, és így született meg a nacionalizmus - közvetlenül a reformációból. A liberalizmus nem világnézet, rnint az előbbi kettő, mert benne nincs akarat, de épp ez az akarathiány vezetett az osztódásszerü felbomláshoz. A mai káosz minden jelensége a fenti két típusra vezethető vissza. A szocializmus épp úgy, mint a nacionalizmus, világnézetté váltak.

Szocializmusnak nevezem itt mindazokat az irányzatokat, melyek a szociális kérdés elhanyagolása, fel nem Ismerése folytán a materiális megváltásra helyezik a fő súlyt. Korántsem a szocializmusnak szokott és tudományos meghatározása vezet - ha ugyan van tudományos szocializmus. Ebbe a világnézetbe torkollott bele a pozitivista filozófiák minden eredménye, s lett belőle egy olyan beállítottság az Isten, világ, ember iránt, mely a megoldás örömét vagy csak egy osztály, vagy csak egy faj számára tartja fönn. Azonban nem azonnal jelentkezett ebben a formában a szocializmus, és milliók számára még ma is mást jelent. Mondottuk, hogy ő is a kereszténység csökevénye, s ha így fogjuk fel a dolgot, a kérdés tovább is érthető. A szocializmus kezdeti stádiumában is már vallásos színekkel jelentkezett, az idők folyamán pedig valóságos ressentiment-bokor vált belőle azok számára, kiket az uralkodó társadalmi rend kitaszított magából. Az ember, aki egy összekuszált világrendet talált maga előtt, azon a betegségen akart leghamarabb segíteni, amely legjobban fájt. És mert látszólag a kereszténység, mint mozgalom és kollektív forma, nem állt melléje - kitermelt a felebaráti szeretet parancsából egy elfajzott ideológiát, melynek súlypontja - hosszú fejlődésen keresztül Furiertől Sztálinig - nem az ember, nem az Isten, hanem a tömeg. Azok a démoni erők, melyek a középkor fényének letüntével felszabadultak, a világ számára az egyént tették meg korlátok nélküli középnek. Az atomizálódással együtt járt, a nagy ragadozóktól megrabolt milliók keserves jajgatásai, hogy végül atomjaikat összerakják, és fellázadjanak. Ez a gondolat a bolsevista rendszerben kulminál. A szocializmus mint világnézet keresztény csökevényként érvényesíteni akarja magát, miután azonban a kereszténységet segítségül nem hívhatja, testvérgyűlöletből is már ellene kell fordulnia. Legjobban látszik ez Marxnál, de Leninnél is, akik tudták, hogy ha a nagy konkurens fölébred, elnyeli őket. Éppen ezért korai öröm akár a marxizmus, akár bármilyen szocializmus fölött megkondítani a halálharangot. Mint termelési forma lejáratja magát, filozófiáit túlhaladhatják, s mint világnézet tovább fog élni, és éppen a kereszténységre legveszélyesebb, mert annak törvénytelen gyermeke, s a tudatlanok vele azonosíthatják. Amerikában és Angliában, Norvégiában és Bulgáriában nem a munkástömegeket kezdte ki, hanem testvéreit, a protestáns intellektuálisokat. Ne felejtsük el, a forradalom így kezdődött Oroszországban is.

A szocializmus az embert három veszélyes ponton támadja meg, Először gyűlöletet ébreszt benne az Istennel szemben, aki „hagyja”, hogy idáig sülyedjünk. Félművelt, vénasszony vallásosoknak kedvenc szavajárása ez. Másodszor, az ember ösztöneit szabaddá teszi, és efölötti örömet plántál az emberbe. Gondoljunk csak megint azokra a félművelt költőkre és írókra, kik extázisba esnek az örömtől, ha egy kis gyík farkának mozgását látják meg a természetben, vagy ha arról beszélnek, hogy ők egészségesek. Csak zárójelben kell említeni hogy ugyanakkor nem veszik észre magát az életet, a létezést, mint legnagyobb csodát. Harmadszor pedig tetteiknek aszkétikus jelleget és etikai alapot adnak (lásd Lenin és Sztálin), különösen azzal, hogy mindezt a közösség szolgálatában teszik. A modern embernek pedig ez tetszetős.

Annyira az, hogy észre sem veszi, mennyire ide tartoznak. Egész társadalmi osztályokat csak „meg kell kissé kaparni”, hogy rálássunk tudatalatti szocialista-bolsevista tényükre. Szolgálatára természetesen a liberalizmus van még mindig, már amennyi ebből a szép elvből megmaradt. A ressentiment érzetét ő szolgáltatja hozzá, hogy végül is megölje saját magát a kollektívumban. Ez az ideológia a kereszténységre épp oly veszélyes, akár csak édestestvére, az öncélú nacionalizmus, mint világnézet.

A nacionalizmus szóval sok visszaélés történik manapság. Általában azt hiszik, hogy egyértelmű a keresztény nemzetszeretettel, s ezért nem mernek hozzányúlni. [A] Nacionalizmus, mint világnézet akkor „kezdődött el”, mikor az ember kiszakadt a nemzetek fölötti egységből. Gondoljunk csak egy nagy Albertre, erre a hatalmas középkori szentre, hogyan szerette ő szűkebb hazáját, a Rajna mentét - és a párizsi egyetemen tanított. A hit egysége volt a kapocs, és nem lehetett gyűlölni a másikat, ha ruhája színe, beszédje más is, mert egyformán tiszteli az Istent, egyformán gondolkozik. A nemzeti különállás oka a félelem. Ma már összekuszált államkomplexumokkal állunk szemben. Vannak faji, nemzeti, vallási- és osztályállamok. Valamennyi bomlásnak indult. S vezetői azt hiszik, hogyha kötelezővé teszik az öncélú nacionalizmusba vetett hitet, ez nagy kohéziós, kollektív erőt biztosít az államnak.

A nacionalizmus, melyről most szólok, nem a hazaszeretet, nem a saját nemzet, vagy faj segítésének elsőrendű kötelessége, nem a családi érzésen alapuló magasztos eszmény, hanem ráakaszkodás egy idolra, megzavarodás egy fétisen, melyet egyedül megváltónak ismernek el, s ez alá rendelnek mindent. Ez a világnézet így beszél: „Légy büszke rá, hogy te (mondjuk) föníciai vagy, csak az a jó, amit mi, föníciaiak akarunk, a felebaráti szeretet csak a föníciai testvérekre értelmezendő, minden jog forrása a föníciai faj, a föníciai nemzet, vagy a föníciai törzs.” Ez a világnézet is a félelem szülötte. Meg is mondják nyíltan: az univerzaiizmusnak vége, és a kis közösségeké a jövő. Hogy a világ miképpen menekül félelmében a nacionalizmusba, ez is érthető. A nagy vihar előszelére mindenki hazaszaladt. Nem merte kitárni a szivét, mert félt a másiktól, és bebújt saját odújába, beásta magát a földbe, mint a vakondok, s kidugta nemzeti színű zászlaját.

A kereszténységre ez a nacionalizmus nem kevéssé veszélyes. Miután azt hirdeti, hogy ő keresztény és demokrata, és így tovább miután primitív, világi, tehát látható kereszténységet hirdet: a tömegek mindenütt hódolnak neki. Nem istentelen, de nem mindig az ateista a legnagyobb ellenség. Fő elve az egyén megsemmisülése, önfeláldozása a többi érdekében. Mindennek alfája és ómegája a háború. Emberek és eszmék máshol nem születnek. Jól nevezte egy tudós: heroikus nihilizmus. Van azután egy másik fajta nacionalizmus is, melyben az önfeláldozásnak semmi nyomát sem látjuk, amely csak alantas, hazudozó, taktikai, hipokrlta eszközökkel arra törekszik, hogy a vele közösségben élő többi fajtákat, nemzeteket leigázza. Különösen akkor megvetendő, ha mint elvet ennek ellenkezőjét hirdeti. Reprezentánsai a legaljasabbak, ez a teória, miután a nagyságnak a legkisebb jelét sem viselt magán, undorító sátáni felfogás.

Hogy mind a két világnézet ennyire uralomra jöhetett, annak egyedüli oka a kapitalizmus, mint világnézet. A kapitalizmus ma már enerválódott, elaggott, nincs mód rá feltámasztani. Nem a kapitalista termelési rendről beszélek, bár ez is halott már. A mi fogalmaink szerint különben a kapitalista termelési rend a korlátlan szabadverseny és a haszonszempont egyedüli érvényesülését jelenti. Ha valaki a kapitalista társadalmi rend ellen beszél, nem akarja még megölni a tőkét, csak kellő ketrecekbe szorítani. A kapitalizmust, mint világnézetet a liberalizmus szülte és érvényesítette gyakorlatilag. Szabadjára eresztvén az embert, az kizárólag a haszonszempontot figyelte, és oltárra emelte a már előbb említett aranyat. Ez nem demagógia. Mindenütt a nemzeti haszon álarcát vette fel, de ő lett a megtestesült nemzetköziség. Akik komolyan küzdenek a kereszténységért, azoknak most, amikor a jelszó a marxizmus ellen, nem szabad elfelejteniük, hogy a harcot a kapitalista ember kezdte meg. Az osztályharcot nem a munkás indította el, hanem a felső tízezrek, akik valóban „jó példát” nyújtották arra, hogy hogyan kell osztályuk érdekeit védeni. Ez a kapitalista ember tiszteletet követelt magának pénze jogán, neve jogán, vagy születése jogán. Valósággal érthető, hogy ezen igazságtalanság ellen az emberiség fellázadt.

*

In Új Élet, 3. évf., 1. szám (1934), 23-28.

[A Szerző esszéje torzó formájában maradt fenn. Az Új Élet a gondolatfolyam folytatását ígérte, azonban annak második része sosem került ki Aradi Zsolt kezei közül.]

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés