Amint Krisztus is elismerte Pilátusban az államhatalom jogos, habár méltatlan képviselőjét, úgy engedelmeskedett az ősegyház is minden tettében, amelyet csak lelkiismeretével és isteni Mesterének tanításával összeegyeztethetőnek tartott, az őt végsőkig üldöző római törvénynek. Felszabadulása első pillanatától kezdve meg ő volt ennek a roskadozó államháztartásnak leghűségesebb és később egyetlen őre és fenntartó pillére, ő tartotta fenn Nyugaton mindaddig a bizánci császári tekintélyt - még akkor is, amikor ez már maga végleg lemondott róla -, míg be nem látta iparkodásának hiábavalóságát, és kezébe nem vette kényszerből, az ölébe hullott hatalmat. Az ő bölcs vezetése segítette elő nyugati államhatalmak születését és ő öntötte belé a görög-római világból átmentett tapasztalatait, egy művészi államvezetés tudományát és egy magasabb kultúra kincseit a kialakulóban lévő Európa társadalmi életébe. Ő állt ott a német-római császárság bölcsőjénél, a középkor és az európai történelem e legnagyobb jelentőségű és legbámulatosabb intézményénél, és védte ezt a zseniális egységesítő hatalmat egész végső széthullásáig. Csak az Istentől, a Hittől és a Nemestől elfordult újkor kényszerítette az Egyházat a folytonos védekező és jogai fölött féltékenyen őrködő állásfoglalásra az államhatalom túlkapásaival szemben - de itt is, ha csak egy kis jóakaratot is látott, azonnal sietett segítő anyai kezét odanyújtani a hatalom birtokosainak.

A katolikus államigenlés legszebb bizonyítéka az Egyház örök tanítása az állameszméről, annak értékéről és méltóságáról. Ezért fussunk röviden, vázlatszerűen ezen is végig:

A katolikus társadalomtudomány az állam eredetét az ember társas természetéből vezeti le. Ez a társas természet megköveteli, hogy az ember közösségben éljen. Hisz nemcsak testi, hanem még inkább szellemi szükségleteit sem tudja az ember magányosan, egymagában kielégíteni. A Stagirita mély meglátása szerint ugyanis az ember szellemi életének megnyilvánulásai, az ún. szimpátia-érzések, amelyek az embertársakra irányulnak, és viszont ezek érdeklődését maguk iránt várják el: közlésre, kicserélődésre igyekeznek. Ennek legbiztosabb külső bizonyítéka az ember beszélőképessége, amely már természeténél fogva másra irányul. Úgyhogy a társas vonás nemcsak egy hasznossági kategória csupán, hanem egy magasabb rendű, szellemi természetű adottság, úgyannyira, hogy csak a közösségben találja meg az ember az Istentől a számára kijelölt célját és egyúttal tökéletesedését is.

Most már „ez a természetadta közösségi élet, az érdekek sofélesége és lehetséges összeütközései megkövetelik, hogy rend legyen, vagyis legyen felelősség, törvény, alattvalói engedelmesség”. (Schütz: Őrség, 247. o.) S itt már az állam létvalóságával állunk szemben.

Így tehát a katolikus államtudomány a természeti törvényből vezeti le az állam eredetét, és ad neki így a lehető legnagyobb megbecsülést és tekintélyt. Mert a természeti törvény az Istentől az emberbe oltott örök törvény, amely a teremtés rendjének a megőrzését biztosítja. Eszerint tehát az államiság legvégső gyökere az Isten akarata, mint az emberi természet Teremtőjéé. Jellemző arra a nagy megbecsülésre, amivel a katolikus teológia is övezi az állameszmét, hogy nem riad vissza az államiság utolsó eredőjét és mintáját magában a legszentebb és legfölségesebb Titokban: a háromszemélyű Egyisten egymás közti személyes viszonyában keresni.

Az ember eme társas jellege épp oly lényeges vonás, mint például az, hogy eszes lény. Úgyhogy a társadalom, s így az állam akkor is megszületett volna, ha az ember a paradicsomi, bűn nélküli állapotát megőrizte volna. (Summ. Theol. I. 96. 4.) „Nagyfontoságú következménye e tanításnak - írja Schütz -, hogy így az állam nem a bűn szülöttje, hanem Isten gyermeke, a teremtett személy személyességi jellegének és az ember földiségének együttes folyománya. Következésképpen nem rossz, melyet le kell győzni, hanem jó, amelyet meg kell becsülni, sőt amelyben áhítattal tisztelni kell az Isten gondolatát, és amelybe tudatos együttműködéssel bele kell vinni megint Isten gondolatait.”

Hogy azonban államiság létrejöjjön, nem elégséges a természeti adottság, hanem szükségszerűen hozzá kell járuljon az ember szabad akarata is, amely konkréten meghatározza, hogy ez az állam, és most, ilyen vonásokkal és célokkal jöjjön létre. Ez a szabad választás felel meg egyedül az ember szabad akaratának és erkölcsi méltóságának. De ez a körülmény határozza meg az államnak, mint erkölcsi organizmusnak is a létét, ti., hogy nemcsak a vak természeti törvény, hanem az ember szabad akarata is közrejátszik születésében, aki józan esze alapján belátja, hogy az ember társas természetének szükségszerű és legtökéletesebb formája az állam. E szabad belátásból és elhatározásból fakadnak aztán azok az erkölcsi erények, mint a lojalitás, hűség, engedelmesség, áldozat, melyek az államnak belső, erkölcsi értékét adják.

Az állam legvégső lényegét a katolikus társadalomtudomány felfogása szerint, tökéletes társaság (societas perfecta) volta adja meg, amely azt jelenti, hogy önálló célja elérésére magában hordozza az összes szükséges eszközöket, azaz, hogy az ember benne megtalálja minden szükségletének, úgy testi, mint szelleminek a teljes kielégítését. Arisztotelész a maga „Societas perfecta”-ját az emberi élet végső beteljesülésének tekintette. A katolikus államtudomány az államban, mint tökéletes társaságban, a külső szükségletek tökéletes kielégítőjét látja, amelynek feladata a „felicitas externa” megteremtése.

Az állam önelégültségét modern kifejezéssel „autarkiának” nevezzük. Autarkia azonban elsősorban nem politikai és gazdasági, hanem jogi önállóságot jelöl, amelynek értelmében az állam minden jognak és hatalomnak a birtokosa, amely az egész „sufficientia vitae” eléréséhez szükséges, legyen az testi vagy szellemi természetű.

Az állam célja Szent Tamás megállapítása szerint a közjó szolgálata, amely a földi és a külső életszükségletek tökéletes kielégítésére irányul.

A közjó szolgálata elsősorban is a rend és a biztonság fenntartását célozza, amely állapotban tudja az ember egyedül - legalábbis nagyfokú hősiesség nélkül, ami nem minden embertől követelhető - földi, és ezáltal égi célját is elérni.

A közjó szolgálatába tartozik azonban az anyagi és a szellemi kultúra ápolása is. A katolikus társadalomtudomány mindig hangsúlyozta, hogy az állam célja nem merül ki a csupasz jogrend fenntartásában, hogy az állam nemcsak rendőri hatalom és éjjeli bakter. A jogrend csak külső forma, amely mögött gazdag és életteljes tartalom húzódik meg. Az állam ugyanis társasági is, melyben közösségi élet folyik, és amely éppen ezért a szociális erényekből él, amelyek jóval többet nyújtanak (ha kell, életáldozatot is!), mint amit a nyers igazságosság fogalma követelhet. Ezáltal nyeri az állam azt a méltóságát, hogy a közjó minden terén döntő szava van, legyen az jótékonyság, vagy nevelés, vagy a kultúra ápolásának bármely más mezeje. Ez biztosítja az állam beavatkozási jogát is, amelynek értelmében a magántársaságok, sőt még az egyén életébe és jogaiba is belenyúlhat, ha ezek a közjót sértik. A közjó ugyanis a társadalom életében Isten után a legelső és legfőbb, minden egyéni érdek feletti törvény, amely ugyan az egyesek érdekeire figyelemmel kell hogy legyen, de egyenlő fontosság esetén ezeket megelőzi. A közjó az államiság gyökere és végcélja. A közjó az a teremtő erő, amely a sokaknak külső egymás mellettiségét az állampolgárok szolidáris, organikus együttműködésévé változtatja. A közjóból nyeri a törvény a maga jogosultságát, mivel a törvény lényegéhez tartozik, hogy a közjóra irányul.

Így tehát a közjó az értékskálában még az államot is megelőzi, mivel ez csak a közjót szolgálja. De azáltal az állam nem veszít, hanem épp nyer méltóságában, mert így válik erkölcsi tekintéllyé, mint a közjó kizárólagos és legfőbb őrzője.

Nagy fontossága miatt az állam lényegének legjellegzetesebb vonását: a szuverén államhatalmat külön is érdemes röviden vizsgálat alá venni.

Amint az ember társas természete az állam létéhez vezet, épp oly szükségességgel vezet a kényszeríteni és parancsolni tudó államhatalomhoz is. - „Az államhatalom gyökere az a nagy tény - írja Schütz -, hogy a teremtett személyek az egymás közti vonatkozásokban nem válnak teljesen egymásba, s ennek következtében marad a céloknak és eszközöknek egy területe, ahol az együttérzést nem biztosítja a lelkek önkéntes egybecsengése, hanem csak az egyéni tudatéleten kívül álló tényező: a társadalmi tekintély. Amint ez a tekintély jellegű erőtényező a végső fórumiság jellegét ölti, adva van a jogrend érvényesítő államhatalom.” Örök törvény az, hogy ahol az emberek együttélése túlmegy az én-te közösségen - ahol még a szeretet és a kölcsönös megbecsülés viszi a szerepet -, ott már tekintélyre van szükség. Ezt a jelenséget látjuk úgy a természetes közösségeknél (család: atyai tekintély), mint az ember bármely más szabad közösségénél. Tekintély nélkül nincs egészséges társas élet.

Ehhez járul aztán a tény, hogy az államnak a bűnbe esett, megromlott, önzésre hajló emberrel szemben nyomatékoznia kell a hatalmi mozzanatot.

A nagy teológus és társadalomfilozófus Suarez az államot következetesen „corpus politicum mysticum”-nak nevezi. Valóban ez a kifejezés, amelyet Suarez a teológiából kölcsönzött, talán a legjobban megsejteti az emberrel azt, amit a katolikus társadalomtudomány az állameszméről, annak értékéről és méltóságáról vall és tanít. Az állam szerinte - amint láttuk - nem szükséges rossz, amely az emberi természet kikapásainak nyesegetésére volna csak hivatva, nem az eredeti bűn szörnyszülöttje, de nem is félisten, amely minden erkölcsi rend felett lebegne, a tekintély és az erő bűvkörében, korlátlan és határ nélküli hatalommal. Az állam „corpus politicum mysticum!”- az ember társas természetének legszebb és legtökéletesebb alkotása. Az állam szellemi tartalom: elsőrangú feladatai közé tartozik polgárai erkölcseire, erényeire, úgy testi, mint lelki védelmére vigyázni. Földi hazája az Isten gyermekeinek, akik az ő segítségével törekszenek kiérdemelni az égi hazát. Az Isten gyermeke maga is, mint a természeti törvény szükségszerű követelménye. De egyúttal erkölcsi szervezet is, mert tagjai szabad igenléssel lépnek be kötelékébe és mert hatalma égi, isteni eredetű. Ezért kell polgárainak vele szemben erkölcsi erényeket gyakorolniuk. Minden keresztény tudatában kell, hogy legyen annak, hogy aki a törvénynek engedelmeskedik, az Istennek engedelmeskedik, mert aki uralkodik és parancsol az Isten által, az ő erejében teszi azt.

A keresztény ember számára az állam az Isten által teremtett földi életforma. Ezt szolgálni számára erkölcsi, sőt vallási kötelesség, mert az államban, mint az „ordo rerum humanarum”-ban, mint a „corpus politicum mysticum”-ban tökéletesedik ki a természetes földi embereszme és az ember lényegéhez tartozó társas természet - épp úgy, mint a „corpus Christi mysticum”-ban, az ember természetfölötti földi célja: a Krisztus teljességébe való belenövés.

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 26. évf., 10. szám (1939), 295-296.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés