Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Kleinhappl János S. J.: A rendiség fogalma (1935)

Kleinhappl János S. J.: A rendiség fogalma (1935)

  2023.11.02. 18:34

Szerző az innsbrucki egyetemen
a keresztény társadalomtudomány tanára

Az összes államokban az állami és társadalmi rend újjászervezéséért folyó viaskodást látjuk magunk körül - így semmiképpen sem lehet csodálni, hogy a rendi gondolat is, a társadalomnak és az államnak rendi alapon való újjászervezése egyre szélesebb körök figyelmét vonja magára. Valami módon szinte valamennyien kényszerítve érezzük magunkat, hogy állást foglaljunk mellette vagy ellene; azok is, akik ünneplik és követelik a rendi állam és rendi társadalom eljövetelét, és azok is, akik harcolnak ellene. S hogy e minden kétségen kívül fontos ügyről biztos ítélethez jussunk, mindenekelőtt tisztáznunk kell a rendiség fogalmát - és ezért íródtak a következő fejtegetések.


*

Az ember a maga egészében és a maga lénye szerint van ráteremtve és rákényszerítve az emberekkel való együttélésre. Sőt: csak a társsdalomban és a társadalom által tud valóban ember, teljes ember lenni. S azért számára a társadalom és annak rendszere minden egyes esetben rendkívül fontos életkérdést jelent.

A társadalom azonban nem pusztán időben és térben való együttlét, amelyre valami öntudatlan ösztön kényszeríti az embert, mint a méheket és hangyákat. A belső kényszer minden bizonnyal itt sem hiányzik, és az emberi társadalom alakulásánál is szerepet játszik. Azonban a legbensőbb lényege szerint a társadalom: a szellemi és erkölcsi rendnek egyik jelensége, amely az értelemnek és az akaratnak és a lelki együtthatásoknak világába tartozik. Ezek a szükségképpen ható primer belső erők, minél inkább társadalmi lénnyé válik az ember, annál inkább veszítenek tudatosságukból, azonban semmiképpen sem tagadható, hogy a társadalomban az emberi értelemtől függő irányítás és akarati tevékenység uralkodnak. Ezt a szempontot egy pillanatig sem lehet figyelmen kívül hagyni, ha helyesen akarunk gondolkodni a társadalomról. Maga a pápai körlevél is nyomatékosan szögezi le a társadalmi rendnek emberi erők által való formálhatóságát: «Az államférfiaknak és a jó állampolgároknak azon kell [a] legerősebben fáradozniuk, hogy az egymással szemben ellenséggé vált társa-almi osztályok és azok harcának gyakran anarchiája helyébe rendeknek egybehangzó munkáját emeljék.»

A rendiség megújítása tehát mint céltudatos munkával: értelemmel és akarattal elérhető társadalompolitikai cél jelentkezik, s a társadalomformáló erők számára rendi szerkezet tűzetett ki célul. A körlevél hanghordozásából kitűnik, hogy nem valami tökéletesen újat akar, hanem pusztán megújításról van szó. Aminthogy valóban: a rendiség gondolata ősrégi valami, ősrégi, mert a rendiségnek magában az emberi természetben fekszenek gyökerei. A múlt elemzése minden bizonnyal nagyon sokat tudna erről mondani, és érdekes lenne kifejteni, hogy a rendiség milyen sokféle formában lép elénk az idők folyamán. Hogy azonban egész elvont tisztaságában és tökéletességében láthassuk meg, alá kell szállanunk magának az emberi léleknek, s a társadalmat alkotó erőknek legmélyére.

Mint ahogy már kezdetben mondtuk: az ember a maga lényege szerint van a magához hasonlókra utalva és kényszerítve anyagi, szellemi és erkölcsi téren egyaránt. Mivel őt a másokkal egy csoporttá forrasztó erők olyan hatalmasak: az ember mindig a társadalomban lép fel a többiekkel való állandó együttélésben. Most már minden társadalomban, amely nem pusztán átmeneti együttlét, hanem tartós életközösség is, rendkívül jelentős tüneményt találunk: a munka társadalmi felosztását. Az egyének külön és meghatározott tevékenységeket gyakorolnak.

A munka egyéni és társadalmi felosztása eleinte nagyon kezdetleges lehetett; azonban minél inkább növekedett a társadalom, minél szorosabban éltek egymás mellett az emberek, minél könnyebb lett köztük a közlekedés és lelki kicserélődés, annál inkább differenciálódtak egymástól foglalkozásaik. Ez a jelenség az emberi természettől függ, és annak következménye. Ha az emberek lényegében egymáshoz hasonlóak is, mégis felettébb dús tagozódását és változatosságát látjuk náluk a képességeknek és tehetségeknek, a hajlamoknak és vonzalmaknak, amelyek különböző foglalkozások felé terelik őket.

A munkafelosztás azonban mindig munkaegyesítés is, mert kölcsönös érintkezést követel, kölcsönös kicserélését a képességeknek, teljesítményeknek és szolgáltatásoknak. Mert a munka maga széleskörűen és aprólékosan felosztható ugyan, azonban nem oszthatók fel ugyanígy az igények. Mert ha nem is egyformák az emberek a maguk testi, idegzeti és szellemi igényeinek méreteiben, mégis ezeket az igényeket mindenkinek ki kell elégítenie. Mindazt tehát, amit maguk nem tudnak előteremteni, másoktól kell megszerezniük, miközben cserébe ők maguk a saját maguk által teremtett speciális javakat nyújtják. A munkának ilyen feloszlása révén a homogén és formátlan tömegből jól tagolt életépítmény lesz, amelynek egyes részei különféle feladatokkal vannak egymás iránt, és kölcsönösen kiegészítik egymást. A társadalmi munkafelosztás révén kapcsolódnak a legmélyebben az egészhez, s az egésztől függnek ugyan, azonban az egész is tőlük függ.

Ez a munkafelosztás és munkaegyesítés hasznossági szempontból jó, mert az ember társadalmi lény voltának következménye, s ezáltal válik lehetségessé az erőknek, az adottságnak és képességnek az emberi természetben rejlő egész látens gazdagságát felébreszteni, és valósággá átváltoztatni.

A társadalmi munkafelosztással kapcsolatban egy bizonyos idő múlva kétségtelenül bekövetkezik az egyes ember olyanféle formálódása is, hogy mindegyikben más és más képességek bontakoznak ki, de úgy, hogy viszont más képességek kifejletlenek maradnak, és háttérbe szorulnak. Azonban ez végeredményben nem hátrány, mert úgyszólván nincs. is példa univerzális képessegekre; az egyed egy területre vagy legfeljebb csekély számú területekre kénytelen zárkózni, és nem teremthet minden téren valóban kiválót. Azonban ez az egyoldalúvá válás egy erkölcsileg rendezett társadalomban nem válik hátrányára az egyesnek: mindig a társadalmi egész kiegészítése lesz. A munkafelosztás tagadhatatlanul bizonyos függéseket tartalmaz; azonban ez a hasonlónak a hasonlótól való függése, amely mindig bizonyos egyenlőséget biztosít.

*

A társadalmi munkafelosztás e ténye felől juthatunk el a «hivatás» és a «hivatásrendek» fogalmáig. Ott, hol nincs meg a munka és a feladatok felosztása, ott nem is lehet szó hivatásokról. A «hivatás» kifejezésben ott van a mellékzönge is, hogy a hivatás birtoklója valamilyen szempontból sajátosan emelődik ki a többi közül. Ha egy közösségben mindenki minden feladatot tökéletesen teljesíteni tudna, akkor nem lehetne beszélni hivatásról, mert aligha fordulhatna elő elkülönülés ott, ahol mindenkinek hasonlóak a tulajdonságai. Azért a hivatás nem más, mint elkülönített foglalkozás, valami sajátos munkának képessége és gyakorlása, amelyet valaki egy társadalom keretén belül tartósan és véglegesen gyakorol. Ebben a munkában nem kell semmiféle nagyszerűnek és rendkívülinek lenni, elég, hogy különbözzék egy más, a munkafelosztás révén adott munkától.

A hivatás fogalmából következik a hivatási rend fogalma. A hivatásrend alatt nem értünk mást, mint azoknak közösségét, amelyek egy bizonyos zárt társadalomban ugyanazt a foglalkozást gyakorolják, ugyanazt a feladatot töltik be, ugyanazt a munkát űzik. Ezért más a hivatásrend, mint a születési rend, mint amilyenek a nemesi vagy polgári osztályok, amelyeknél elsősorban a beleszületettség szabja meg az odatartozást.

A hivatás és hivatásrend fogalmait az előbbiekben, legalábbis lényegesebb jegyeik szerint, meghatároztuk. Ezek alapján most már meghatározhatjuk azt is: mi tulajdonképpen a hivatásrendi társadalom. Mert hiszen éppen az előbbiek szerint: nincs egyetlen valódi társadalom sem, amelyben munkafelosztás ne lenne, és amely ne zárna magába egészen különféle foglalkozásúakat. Mégis a «hivatásrendi » megjelölés: egészen különös értelemmel rendelkezik. Azt jelenti, hogy az illető társadalomban a hivatásrendiség egészen különös szerepet játszik.

A hivatásrendiségnek az a különös szerepe és jelentősége, amelynek alapján egy társadalmat hivatásrendinek lehet nevezni, csak akkor jelentkezik, ha hivatásrendek az egész társadalomnak olyan külső kifejezést adnak, olyan jellegzetes jegyekkel látják el, amelyek azonnal feltűnnek, és az ember szemébe ötlenek, akár csak az ívek a gótikus dómnál. És ez abban az esetben történik, ha a hivatásrendek mintegy építőkövei és épületrészei az egész társadalomnak. Építőkövei és épületrészei pedig csak akkor, ha ezek a hivatások és általában a különböző hivatásrendek nemcsak amorf módon szerepelnek, hanem zárt egységeket és kötelékeket alkotnak, s úgy lépnek fel, és az egész társadalmat jellemzik és meghatározzák.

«Mert miként az emberek szomszédsága együttélési közösséghez vezet - monclja a pápai körlevél -, épp úgy az ugyanazon hivatáshoz, akár gazdasági, akár nem gazdasági hivatáshoz való tartozás: hivatásrenddé, vagy hivatási testületté zárja tagjait; egyik éppen olyan természetes, mint a másik.» Mi tehát akkor nevezzük hivatási rendnek, ha benne nemcsak munkafelosztás, és ezáltal különböző hivatások vannak, hanem ha ama hivatások tagjait testületekké és egyesületekké fonja össze.

Ez a valóságos elkülönülési kapcsolat kell, hogy tudatossá és zárttá emelkedjék, miközben az eddigi hivatástársak hivatásrendi tagokká lesznek, s ugyanama meggondolások és irányelvek szerint cselekszenek. Noha amellett nem szükséges, sőt nem is kívánatos a társadalom többi részétől elszakadniuk, hanem abba kell beletagozódniuk. Nem vakon és ösztönszerűen kell élnie az embernek a társadalomban, hanem szabadon és tudatosan kell azt alakítania. Az ilyen hivatásrendi tagozódás megfelel a természeti és erkölcsi parancsnak. Ez az emberek társas természetéhez van mérve, illetőleg abból nő ki, ha helyesen és zavartalanul fejlődhetik ki.

A pápai körlevél a «reformatio institutionum» kifejezést is említi: az intézmények visszaállítását. A visszaállítandó intézmények közé sorolja a hivatásrendi testületeket is. E kifejezésben «reformatio» az újjáalakítás, a saját és lényeges formáihoz való visszavezetés rejlik. A hivatásrendekre vonatkozólag a reformatio institutionum azt jelenti, hogy ők a társadalom lényeges alkotóelemeihez tartoznak, azért meg kell újulniuk, ismét életet kapniuk, miután hosszú időn át szunnyadoztak, s majdnem eltűntek.

A hivatásrendi testületekről való előbbi fejtegetések rendkívül vázlatosak, és csak a lényegre szorítkozóak voltak. Azonban mégis teljes tisztasággal elénk tárult az, hogy a hivatásrendek és a társadalmi munka szorosan összefüggnek egymással. Természetesen itt «munka» alatt nemcsak gazdasági és testi munkát kell érteni, hanem minden olyan tevékenységet, amely az ember számára értékes javakat termel, legyen az anyagi, szellemi, erkölcsi vagy vallási természetű. A munka felosztásából és összefüggéséből nő ki a rendi társadalom, s válik jól tagolt szerkezetté, amelyben az összes részek nagy egésszé zárulnak össze. Nem szorul hosszú bizonyításokra, hogy csak a valódi javakat termelő munka lehet az újjáépítés alapja. A pusztán fogyasztó tevékenységnek, bármilyen formában lép fel, nincsen tere a hivatásrendi társadalomban. A hivatásrend munkán alapul, a társadalom tagozatainak teremtő munkásságán. A munka és a teljesítmény azok, amelyek alapján tér nyílik az egyénnek az egész társadalom összefüggéseinek területén. S ez igen nagy jelentőségű. Ezen az alapon különbözik a hivatásrendi társadalom az osztálytársadalomtól. Az osztálytársadalomban is vannak tagozatok és különbségek. De ezek a tagozatok és különbségek nem a munkán és a teljesítményeken alapulnak, hanem a munkafeltételek birtoklásán, vagy nem birtoklásán. A mai társadalmi rendben, ahogy a Quadragesimo Anno klasszikus szavai mondják, a proletártömeg áll szemben a túlgazdagok tömegeivel. Az uralkodó gazdasági szellemnél, amely nem munkán és teljesítményen alapszik, hanem a nyereséget és gazdagságot célozza, nem kerülhető el, hogy a vagyonok és a vagyonosok között harcra ne kerüljön a sor, harcra, hogy az egész nép nagyobb részt kapjon a munka eredményeiből. Itt már nem a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymást kiegészítő rendje uralkodik, itt nincs kölcsönös viszony a hivatás és hivatásrend között - mert itt egyoldalú elfogadás, sőt megfosztás van, hasonló értékek cserébe adása nélkül. Nem egyenrangúak állanak szemben egyenrangúakkal, mint a rendi államban.

A társadalomnak ezek az osztályok adják meg jellegét, mint ahogy a Quadragesimo Anno meg is állapítja: «A mai társadalom egyenesen az osztályok érdekeinek ellentétére van felépítve, és ezáltal az osztályok harcára, amely mindenütt éles ellenségeskedésben nyilvánul meg.» Ez a harc az, amely szétforgácsolja a mai társadalmat. Ha így látja ezt az ember, akkor világos előtte, hogy a valódi rendi szervezetet akkor lehet megalakítani, ha maga a teremtő ember a kiindulás és a célpont. Minden bizonnyal meg kell maradnia a magántulajdonnak, de azt is vissza kell adni a maga lényeges feladatának, a tisztes munkát kell szolgálnia, annak biztonságot és alaposságot nyújtania - és csak ha ezt a célt szolgálja, lesz létjogosultsága.

Mindezzel a legszűkebb vázlatossággal meghatároztuk a hivatásrend területét. Ez alapjában véve nem más, mint teljes és minden oldalról való tagozódása a teremtő embernek. Mint ahogy ezt megengedi az erkölcsi törvény, épp úgy sürgeti megvalósulását az ember együttélése és hivatástagozódása. 

*

Milyen viszonyban vannak egymással a hivatásrendi társadalom és az állam? A hivatásrendi társadalom azonos-e a rendi állammal, vagy különbség van-e közöttük? Hogy e kérdésben dönteni tudjunk, elemzés alá kell vennünk először az állam, azután a rendi állam fogalmát, és azután az utóbbit a rendi társadalom most nyert képével kell összevetnünk.

Mi az állam? A meghatározásnak több lehetősége van. A skolasztikus gondolkodók: tökéletes természeti társaságnak nevezik. Természeti társaságnak, ellentétben a természetfölöttivel, mint amilyen az Egyház, és megkülönböztetésül a tisztán önkényes társulásoktól, amilyen például egy zenekar. Az állam a maga legbensőbb lényegéig emberi alakulás, létrejöttéhez nem kell Istentől származó különös indíték, noha nincs odavetve pusztán az emberelv önkényének sem.

Továbbá az állam, mint tökéletes társaság van számunkra jellegezve, ugyanis ő a legmagasabbrendű természeti társulás, amely az emberek között található: olyan, hogy nem szorul másra és magasabbra, mint például a szülők társulása, amely még nem tudja az emberek minden szükségletét kielégíteni, hanem az államra mutat, mint kiegészítésére. Az államnak az az utóbbi módon való meghatározásában mindenekelőtt a többi társulásokkal szemben való ellentét mutatkozik. Azonban az államot jellemezhetjük úgy is, hogy felsoroljuk ama leglényegesebb, legalapvetőbb alkotó részeit, amelyekből áll. Az állam, mindenekelőtt pedig a mai állam: rendkívül fejlett és sokszorosan összetett alakulat. Azonban részei között bizonyos rendszer van. Alá- és fölérendeltség, megelőzés és egymás után való következés. Melyek most már az elsők és az alapvetők, amelyekkel és amelyekből a többi összesek következnek? Itt egész jogosan mondhatjuk: az állam elsőrendű alkotórészei egyik oldalon az emberek és az embercsoportok a maguk szintézisében, a másik oldalon a jogoknak és kötelességeknek ama sora, amely a közjóra vonatkozik, s amely az erkölcsi és jogi tételek sokféleségét zárja eggyé. Hogy ezeket az alkotórészeket jellegezze, a philosophia perennis hivatalosan használja az «anyag» és «lényegforma» kifejezéseket. Az állam «anyaga» tehát az emberek és embercsoportok szintetikus sokasága, «lényegformája» pedig a most megnevezett jogi kötelék. Az «anyag» és «forma» kifejezések a fizikai világból kölcsönzöttek, ami azonban nem azt mondja, hogy az állam tisztán fizikai kötelék, e képek csak érzékletesebbé és könnyebben magyarázhatóvá akarják tenni a fogalmat, amikor az anyag s a forma adva vannak, és egyek: előttünk áll az állam. Az államnak legbelsőbb és legelsődlegesebb jegyeiből folyik azután egész spontán, hogy az államnak bizonyos jurisdictiója van a hozzá tartozók fölött, az állam tevékenységi céljától a közjóra való tekintettől szabályozva. s ez abban nyilvánul meg, hogy a hozzá tartozókat irányítja és vezeti. Ez a jog, ez a kötelék: az állam. 

Az állam fogalma nem téveszthető össze a kormányzással. Minthogy az államegység, maga az «elvont állam» nem képes ezt a jogot a hozzá tartozók felett közvetlenül gyakorolni, kénytelen ennek gyakorlatát és birtoklását átengedni, akár egyes embernek, akár testületnek: ez a kormányzat. S azokat a határozmányokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy kik képviseljék az állam legfelsőbb hatalmát, és azt mi módon gyakorolják: alkotmánynak nevezik.

Eme fogalomelemzés és fogalmi ábrázolás után, mely az állam lényegére vonatkozott, és amely megmagyarázta, mi az állam, a kormányzat és az alkotmány, abban a helyzetben vagyunk, hogy megérthetjük, milyen viszonyban vannak egymással a hivatásrendi társadalom és az állam.

A hivatásrendinek elképzelt társadalom ma nem más, mint anyaga az államnak, és pedig az embereknek és embercsoportoknak ama egysége és sokasága, amelyekhez a hivatásrendek is tartoznak, amelyeket jogi kötelék fűz össze állami egységgé.

Ha rendi állam alatt egyszerűen olyan államot értenénk, amely anyaga ti. az államban elhelyezkedett társadalom, rendileg csoportosított és tagolt, akkor mindenesetre a rendi állam és a rendi társadalom ugyanaz volna.

Általában azonban rendi állam alatt nem olyan államot értünk, amelynek «anyaga», azaz társadalma rendi szervezetű, hanem inkább olyat, melynek alkotmánya hivatásrendi, ami azt jelenti, hogy benne a hivatásrendek mint olyanok, akár őket képviselő személyekkel, akár testületekkel, mint az államhatalom hordozói és birtoklói jelentkezzenek. Ilyen esetben a hivatásrendek nemcsak a maguk saját és sajátos belső ügyeiket intézik, hanem az állam egész törvényhozását, kormányzását és jogszolgáltatását is, egyszóval az államnak és államiságnak feladatkörét is intézik. Ha valaki rendi államról beszél, ilyen államot kell szeme előtt tartania. Az ilyen értelemben felfogott rendi állam nem következménye a természetjognak. Ugyanis az emberek számára tökéletesen szabadon hagyott kérdés az, hogyan kívánják az államhatalom birtoklását és gyakorlását rendezni - ebben az irányban az erkölcsi törvénynek semmiféle részletes és gyakorlati utasítása nincs. Van valami más, ami lényegesen fontosabb, mint ennek szabályozása.

Mint ahogy az állam a maga lényege és feladatai szerint független az emberi önkénytől, ugyanígy az államhatalom (és pedig tartalma és területe szerint egyaránt) szintén nincs ennek alávetve. Ezt a tartalmat és területet a természetjog adja meg. Minden bizonnyal az államnép vagy maga az állam, ama jogok teljességéből, amelyeket az állam természetes felségjoga magába zár: többet, vagy kevesebbet juttathat az államhatalom egyes hordozóinak, aszerint, mennyit akar rájuk bízni, az állam és államiság adott feladatkörét azonban sem nem csökkentheti, sem nem nagyobbíthatja. Ennek a felségjognak teljessége egyedül és kizárólagosan attól a feladattól függ, amelyet az állam a természet szerint birtokol. Mert lehet az állam korlátlan fejedelemség, vagy lehet demokrácia: «az» államhatalom tartalma és területe mégis egészen egyformák. Mindkét esetben egyformán kell érvényesülnie a természettörvény ama követelésének, hogy az állam zárkózzék a maga saját feladatkörébe; hogy ama más természetes társulásoknak, amelyek közé hivatásrendek is tartoznak, s amelyek az emberi természetre vannak alapozva, jogait ne nyomja el, hogy azok el ne veszítsék a maguk hatáskörét, hanem ezeket inkább maga az állam is védje meg, és tegye lehetővé életműködéseiket. Tehát egyetlenegy államnak sem szabad a hivatásrendek saját életéből természetszerűleg következő életmegnyilvánulásait megölni, mert ők ezeket nem az állam kegyelméből birtokolják. A rendnek a megvalósulási formáihoz és az életműködéshez való joga: azokban a szolgálatokban gyökerezik, amelyeket végeznek, s azokban a feladatokban, amelyek a közjó megteremtésére irányulnak.

Az állam minden bizonnyal rendelkezik felségjogokkal a hivatásrendek felett is. Azonban ezek a felségjogok nem abban állanak, hogy a hivatásrendeket egészen megsemmisítve, feladataikat maga az állam vegye át, hanem éppen ellenkezőleg: az állam maga afelett őrködjék, hogy a rendek maguk töltsék be feladataikat; sőt ha kell, rá kell szorítani őket eme jogok gyakorlására. Ha az állam átlépi ezt a jogkört, akkor azoknak, akik hozzátartoznak: nem lelkiismeretbéli kötelességük ennek engedelmeskedni.

Érdekes a pápai körlevél állásfoglalása, amikor a reformatio institutionumról beszél. «A helyzet reformjánál mindenekelőtt az államra kell gondolnunk.» Ebból azonban egyáltalában nem következik az, mintha a Quadragesimo Anno rendi államról szólana. Az, amit követel, az éppen az általunk elgondolt és előbbiekben kifejtett alapelv, ti. hogy minden társadalmi alakulat funkciója lényegesen kiegészítendő. «Mert minden társadalmi tevékenység a maga lényegében és fogalma szerint csak szubszidiárius: segítő és összerendező; a társadalmi testületek tagjaira kell támaszkodnia, azonban azt sohasem szabad széttörnie és felemésztenie.»

Ugyanabból az alapelvből következik: «Alárendelt jellegű ügyeket, amelyek csak fontosabb feladatok végrehajtását hátráltatják, az államhatalomnak a kisebb közösségek számára kell átengednie. Ezzel ő maga csak annál szabadabb, erősebb és készebb lesz azoknak a feladatoknak végrehajtására, amelyek kizárólagos hatáskörébe esnek, mert ő egyedül azok számára létezik: hogy vezessen, felügyeljen, siettessen és fékezzen és minden körülmények között előmozdítson.» Az állam számára tehát nem rendi alkotmányt ír elő a körlevél, hanem csak hangsúlyozza, hogy az állam csak arra a területre zárkózzék, amely megilleti őt.

Az állam számára örökké érvényes alapelv ez. Ennek az alapelvnek keresztülvitele minden alkotmányban lehetséges; például, ha korlátlan uralkodó birtokolja is a hatalom és kormányzás teljességét, tudja úgy gyakorolni, hogy a természetes társulások keretén belül az egyéni élet, s maguknak a szóban forgó organizációknak közösségi, közületi és közéleti szerepe egészen szabadon alakul és fejlődik ki. Erre egyébként kötelezve is van, ha uralma erkölcsi és jogi szempontból nézve nem akar igazságtalanságot gyakorolni.

Mert a megújulás, amelyet a pápai körirat követel az államtól, közvetlenül csak abban áll, hogy az állam tevékenységét vissza akarja vezetni természetes szerepére: a kiegészítő és összerendező működésre. Ettől azonban élesen elkülönül a társadalom megújulása, még ha a rendiség felújulásáról beszél is. Élesen meg kell tehát különböztetnünk az állam megújulását és a társadalom megújulását. Hogy ezek megvalósulhassanak, arra kell szövetkezniük a államférfiaknak és a jó polgároknak.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy kapcsolat van az állam és a társadalom megújulása között. Különösen ma, amikor a társadalom szerkezete szétbomlott, kell az államnak minél erkölcsösebb törvényhozással és kormányzással arra hatni, hogy újra helyreállítsa a társadalom pusztulásnak indult alapjait. Az államnak vissza kell adnia a társadalom számára azokat a hatásköröket, amelyeket kétségtelenül magára kényszerülten ugyan, de mégis a saját hatáskörébe vett, és ezáltal fontos életfunkcióktól fosztotta meg a természetes társulásokat. Ezeket, mint számára fölöslegeseket, most ismét át kell adnia a társadalomnak, hogy táplálja velük elsődlegesebb organizációk életerejét. Ez természetesen nem történhet meg máról holnapra, ide évek, sőt évtizedek munkája kell. Azonban mindenesetre törekedni kell a cél felé, és teljes erővel küzdeni eléréséért. S azon a véleményen vagyunk, hogy a társadalom hivatásrendi módon való felépítettsége és a rendi alkotmány nem egy és ugyanazon dolog, azzal még nem mondottuk még azt sem, hogy a rendi alkotmány nem kívánatos dolog.

Igen: kétségtelen, hogy az alkotmány rendi formái, ha mélyen erkölcsi tartalommal telítettek, erősen tudnának hatni arra, hogy a társadalom rendi életét újból felélesszék. Azonban hamis hit volna megelégedni a rendi alkotmánnyal. Mert, hogy a mai társadalmunk osztálytársadalom, az nem tagadható. Megállapodni ennél a formánál, és azt várni, hogy egyedül az alkotmány mechanizmusa békét teremthet, és megoldhatja a szociális kérdést: értelmetlenség. Mert csak akkor lesz lehetséges a rendi élet, ha az osztályok eltűnnek. Hogy hogyan lehet az osztályoknak a társadalomban érvényesülő erejét legyűrni, azt nem e munkának feladata ábrázolni, mert mi magunk csak arra akarunk szorítkozni, hogy világosan lássuk meg a hivatásrendiség fogalmát.

*

A társadalom és az állam újjárendezése igen fontos célok. Nagyon sok függ attól, hogy a keresztény Nyugat fel tudja-e fogni a küldetését. Ha betölti feladatát és kötelességét, akkor meg tudja tartani vezetését az összes fajok és kontinensek felett, és áldást hozhat számukra. Azonban, ha nem, jaj neki! Már csak azért is, mert akkor meg kell bűnhődnie az összes előző századok bűneiért. A föld népeinek legfőbb Pásztora és a kereszténység tanítóhivatalának gyakorlója ezért mutat rá tündöklő körlevelében a társadalmi rendek hivatásrendi gondolataira. Egyedül ez menthet meg bennünket. Azonban gyógyíthatatlan rombolás lenne, ha gondolatokat félreértve, helytelen eszmék alapján készülnénk őket megvalósítani. Minden bizonnyal szükséges a valósággal együtt élő tett, azonban céltudatos tett előtt biztos tudásnak és akarásnak kell világítania, mert különben a megvalósítás téves utakra kerül. Ezért kell tudnunk, hogy tulajdonképpen mi az a rendiség!

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 22. évf., 10. szám (1935), 433-440.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters