Amióta Trianon bekövetkezett, mind a csonkahazában, mind az elszakított területek magyarsága körében a világháború előtti liberális éra hosszú évtizedeinek irodalmi terméséhez képest a nemzeti tárgyú érdeklődésnek aránytalanul nagyobb mértéke tapasztalható. Belátta a magyar középosztály, hogy trianoni elesettségünkben végre valóban csak a magyar népi erők kiaknázására és feltárására vagyunk utalva, amit elhanyagolt a hosszú liberális kor a maga gazdasági erőforrásainak teljében. Hasonló népi-nemzeti irányú mozgalmat hazánkban csak a politikai és irodalmi reformkornak a szabadságharcig terjedő, egy évszázaddal ezelőtti uralma mutathat fel. Az egy évszázaddal ezelőtti „rendi nacionalizmus” reformkorát népi-nemzeti szellemben ma ismét követő 1920-as és [19]30-as éveket, a „szociális és kultúrnacionalizmus” magyar kiteljesedését talán a Klebelsberg Kunótól kezdődő modern magyar kultúrpolitika valósítja meg az ugyancsak általa terjesztett „neonacionalizmus” összfogalma értelmében. Legújabb tudósainknak, filozófusainknak és pedagógusainknak kultúrfilozófiai munkássága a „kultúrnacionalizmusba” torkollik elméleti és gyakorlati nép- és nemzetnevelésünk terén. Egy, a német földről, Diltheyéktől kiindult modern eszmeáramlat sodrában magyar tudósok nagyszabású szellemtudományi művei jelzik az új népi-nemzeti jellegű tudományosság mai útjait. Gondoljunk a Hóman-féle „A magyar történettudomány új útjai” nyomán folyó históriai és egyéb szellemtudományi munkásság eredményeire, e magyar nemzeti tárgykörben írt könyvekre és cikkekre: a Hóman-Szekfű-féle Magyar Történet, Magyar Föld- és Néprajz, Magyar Művelődéstörténet köteteire, továbbá Imre Sándor, Deér József, Makkai Sándor, Joó Tibor, Karácsony Sándor, Illyés Gyula és a többiek hasonló írásaira, hogy csak a legfontosabbakat említsem ebben a tárgykörben. Deér Józsefnek a magyar nemzeti öntudat történelmi kialakulásáról, Imre Sándornak a nemzetnevelésről, Csekey Istvánnak és Joó Tibornak a magyar nemzetfogalom taglalásáról, végül legújabban Karácsony Sándornak a „Magyar észjárásról” szóló, s a többiek kitűnő pedagógiai és történelmi munkái mind egy „magyar nemzettan” eszmekörében láttak napvilágot. Az utóbbi évek méhében vajúdó és az egyetemes magyarság természetére és szellemére egyaránt kiterjeszkedő, hol ösztönös, hol szándékos érdeklődés és kutatás tudományosan szervezve, eredményeit elvszerű összefüggésbe hozva és egy magasabb szintézisben egybefogva valamilyen „magyar nemzeti dogmatika” művét, egységes kompendiumát képezhetik.

Kérdés azonban, lehet-e dogmatikus rendszerbe foglalni - katolikus vagy általában keresztény vallási hitcikkelyekhez hasonlóan - a nemzeti ismeretek és tanok összességét is? A katolikus dogmatika rendszere kialakult két évezred hosszú folyamán, egyszóval „katolikus dogmatika” már régen van; az idők folyamán létrejöttek a protestáns felekezetek több-kevesebb pontossággal körülírt hitrendszerei is. Azonban lehet-e elvszerűen foglalkozni - a hitvallások mellett - általában a különböző nemzetek önismeretének dogmatikáival is? Az alábbiakban látni fogjuk, hogy elvi lehetőségről, eszmei létjogosultságról - per analogiam - erre nézve is lehet beszélni. Felvetődhet a kérdés: a vallási dogmatikák kétségtelen létjogosultsága mellett ún. nemzeti dogmatika helyett nem elegendő-e az egyes nemzetek irodalmának, művészetének és történetének, az országok nép- és földrajzának külön-külön való nagy, összefüggő ismerete, tana? Hogy tehát a népekről és országokról eme egyirányú tudományok összessége tulajdonképpen már pótolja is a nemzeti dogmatikákat.

Problematikus még, hogy vajon milyen természetű dogmák alkothatják a nemzeti dogmatika rendszerét? Meg kell jegyeznünk, hogy nem jelenthet a nemzeti dogmatika minden egyes tétele olyannyira kikristályosodott, állandó, bár fejlődő rendszert, mint például a katolikus Egyház kinyilatkoztatott, vagy a pápai infallibilitás alapján hirdethető tökéletes megfogalmazású hitcikkelyei. Az egyházi dogmák hit és erkölcs tekintetében örök érvényűek; valamennyi „nemzeti dogma” ennyire örökérvényű nem lehet a dolog természeténél fogva, hanem inkább csak a „típusfogalom” érvényével bírhat, bár kell lenni sok örökké változ[tat]hatatlan jellegű nemzeti tantételnek is, sőt éppen ezeknek a sub specie aeternitatis jegyében fennálló katexochen „nemzeti dogmáknak” egy szellemi hálóban való felfogása és szabatos, tömör megfogalmazása képezi fő célját a „nemzeti dogmatikának”. A népnek, nemzetnek, lényegének és tulajdonságainak fenomenológiai leírása tehát a tárgya egy ilyen egységes műnek.

A vallásiakhoz hasonló, szoros értelemben vett nemzeti dogmákról teljességgel nem lehet szó, legalábbis „még” nem. A keresztény hitvalláshoz képest, amely majdnem kétezer évre tekinthet vissza, a nemzeti öntudat az egyes népeknél alig száz-százötven éve kezdett kialakulni. Ma már azonban erős nemzeti öntudattal rendelkeznek a népek, amely nemzeti öntudat az egyének és egyházak vallási öntudata intenzitásával egyformák. A Gömbös Gyula által a magyar köztudatba belevitt „nemzeti öncélúság”, valamint a sokaktól vallott, utóbb a Magyar Szemlében Trócsányi Györgytől elemzett „nemzeti örökkévalóság" gondolata szintén az utóbbi időkben már közkeletűvé vált fogalmak, melyek tudományos és egyben inkább mindenkor szükséges hitbeli jellege a nemzeti eszmék metafizikájában alapvető helyet foglalhatnak el. Ezeken és még sok más alapvetően fontos „nemzeti” hittételen kívül a különböző nemzetfilozófiai és nemzetpolitikai tételek egységes rendszerbe fogott összessége képezi a nemzeti dogmatika alapvető tartalmát. Hogy melyek ezek valamennyien, annak kivizsgálása és összegyűjtése már éppen a nemzeti dogmatika tágabb keretébe tartozik. Találunk továbbá a nemzeti gondolatkörben más szempontból is ilyen alapvető igazságokat: gondoljunk a hazai földrajzi adottságokra, melyek etnikai és történelmi területeket ölelnek fel, és amely geográfiai adottságok, mint a Duna, a Tisza, a Kárpátok és az Adria - soha el nem múló, politikai mesterkedésekkel, Trianonnal szemben is örökké fennálló, megdönthetetlen oszlopai a magyar nemzet országa és kultúrköre határainak.

Újabb állítás merülhet fel, amely tagadásba veszi a hit- és erkölcstani dogmatikák analógiájára rendszerezhető nemzeti dogmatika vagy nemzettan felépítésének lehetőségét. Nehézséget lehet látni a kiválasztandó nemzeti tananyag forrásait illetően. Az egyházi dogmatika ugyanis „kinyilatkoztatott”, isteni reveláció és inspiráció által ismertté vált örök hit- és erkölcsi igazságok rendszerét építi fel; ilyennyire csalhatatlan nemzeti igazságokat, „nemzeti kinyilatkoztatásokat” azonban az isteni revelációból vagy a prófétákon, apostolokon, egyházatyákon, szent doktorokon, zsinatokon és pápákon keresztül megnyilvánuló isteni inspirációkból nem meríthetünk. De viszont a sokat emlegetett „nemzeti géniusz” ihletének szintén csalhatatlan és találó megnyilatkozásait tapasztalhatjuk a magyar történelem és irodalom évszázadai folyamán. Midőn mi keresztény szent vallásunk örökkévalósága mellett nemzetünk és népünk megmaradását és üdvét is hittel hisszük, és szentül akarjuk ivadékainkon át a világ végezetéig, akkor hová fordulhatunk örök eszmékért, magyar igazságokért, mint népünk hasonló nagyjaihoz, hőseihez, halhatatlanjaihoz: a nagy királyok, a nagy államférfiak, a nagy költők, írók és tudósok, egyszóval a nagy nemzetnevelők seregéhez, akikben a nemzet őrszelleme, a magyar géniusz szólalt meg, a magyar történelembe lépve megszemélyesedett magyar emberi alakjukban, és hirdetett örök magyar igazságokat tetteikben, költeményeikben, írásaikban, s egyéb műalkotásaikban. Innen kell tehát meríteni a ma és a jövő magyarjának a nemzeti öntudatot, hitet és akaratot.

Igaz, eddig is ezekből a forrásokból merítettük nemzeti öntudatunkat, de - valljuk be - sokszor csak ötletszerűen és mindeddig nagyon hiányosan. A nép- és középiskolák nemzeti tantárgyai: a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a föld- és néprajz, meg a latin a magyar nemzeti öntudatot és ismereteket valóban rendszeres tudományokban tárják fel. De mégis valamiképpen kevésnek, hiányosnak, és főleg nem teljesen céltudatosnak bizonyul mindez a sok nemzeti gond és baj közepette. Éspedig azért, mert ezeknek az „iskolás nemzeti tantárgyaknak” objektív ismeretei a nemzet tanulófiai lelkében, az objektív ismeretek rengeteg gazdagságú változatosságával, a maguk szerves, de mégis többnyire laza összefüggésében szubjektíve ismét egy határtalan változatossággal, az egyéni tudatkülönbségeknek változatos formáiban jelentkeznek és nem képeznek többé egy olyan szilárd eszmei rendszert, mint amilyen szilárd, biztos, határozott, pontos tudást nyújt például minden vallás-erkölcsi kérdés esetében a katolikus katekizmusból való dogmatikai tanítás.

Egy nemzeti dogmatika lehetőségének problémája, így nézve felépítésének módját, megoldódik előttünk. De szükséges voltáról is kell még szólnunk.

Ha visszagondolunk az 1919-es szegedi mozgalomra a mostani húszéves fordulón, honnét egész mai államiságunk nemzeti hadseregünkkel együtt kifejlődött, azt látjuk: az akkori szervezők éppen azokra a modern nemzeti, fajvédő, szociális és keresztény országépítő és nemzetnevelő eredeti magyar eszmékre, együttvéve a „szegedi gondolatra” alapították egész politikájukat, s építették újra az országot, amelyhez hasonló eszmék olasz, német, spanyol és portugál, más népek soha nem látott hallatlan megerősödését eredményezték. És méltán hirdethette Szegeden a jubileumi ünnepélyen gróf Teleki Pál, hogy: kicsinységünkben is mi voltunk két évtizeddel ezelőtt első kezdeményezői a mai Európát alakító gondolatoknak! Bizonyos azonban, hogy ama szegedi magyar eredetű eszmék az elmúlt két évtized folyamán teljes egészükben még nem valósulhattak meg hazánk berendezésében és modern felépítésében, hiszen trianoni elesettségünk és mérhetetlen károsodásunk példátlanul legyengítették népünket és országunkat, a javulás és emelkedés azonban folyton megfigyelhető éppen a szegedi eszmék fokozatos megvalósulása vonalán. Az ezeréves magyar történelem és kultúra termelte országépítő, honmentő és nemzetnevelő szellemi és anyagi értékeket egy szerves rendszer teljességében maradéktalanul igényli a mai magyar élet és a második ezeréves jövendő. Lehet-e a modern szegedi eszméknek és az ősi nemzeti kultúrkincseknek totális igénybevétele nélkül a mai idők világtörténelmi forgatagában, a rohanó fejlődési ütemben lépést tartanunk éppen a Duna-medencében, Nyugat és Kelet határmezsgyéjén, ahol a magyarság központi fekvése egy ezredévtől hagyományozott centrifugális misszió és közép-európai hegemónia örökségét hordozza, valamint egy örök gátat képvisel a pángermán és pánszláv inváziók ütközőpontján?

Az atomizált mai magyar társadalom baját hirdette nemrég Szekfű Gyula; az ősi turáni átoknak mondott végzetes magyar pártoskodás átkát mai politikai és társadalmi viszonyainkban is érezzük, társadalmunk és népünk különféle elvektől, a szélsőjobbtól a baloldalig kilengő párttöredékeivel, a nemzeti eszmék jegyében űzött változatos népboldogító és országszervező mozgalmakkal: mind valami rettenetes nemzeti eszmekáoszt, bizonytalanságot, vajúdást árul el hazánkban. Parancsolólag lép fel sokak lelke mélyén a kívánság, immár a kétségbeesés szélén álló követelés egyeseknél valami rendet teremteni, világosságot gyújtani a nemzeti eszmék zűrzavaros világában. Bebizonyosodott; hogy az iskolás nemzeti tantárgyak, a magyar irodalom, költészet és művészet nemzetformáló képessége a nemzeti öntudat némi erősítésén kívül a határozott nemzetnevelés céltudatos mai szükségleteit nem bírja fedezni.

Széchenyi-antológiák és Petőfi-breviáriumok mellé egy teljes katekizmusra van szüksége az ősi és modern magyar kultúra nagyjainak szavaiból, tanításaiból, verseiből, írásaiból és mindenféle műveiből a magyar népnek, hogy végre egy egységes, hamisítatlan magyar mentalitás, helyes nemzeti világnézet tükre lenne a magyarság előtt a maga lényegéről és hivatásáról - egy dogmatikus magyar nemzettan, amely örök világnézetet tanítana a magyar glóbuszról. Mert egységes keresztény vallási öntudatot is, például katolikus hittant sem lehet elsajátítani általában a Biblia ötletszerű olvasásából vagy a Szentatyák rengeteg köteteinek rendszertelen tanulmányozásából, hanem csakis azoknak a lényegre szabott és rendszerbe foglalt szakszerű kivonatából: a katekizmusból, illetőleg a teológiai dogmatikából. Ugyanígy nem lehet a „Quot capita, tot sensus”módján 13 millió magyar mindegyikére külön-külön rábízni, hogy például a hazai történelem tanulása után egyértelműleg mind a 13 millió fő azonosan lássa a maga nemzeti hivatását. Hogy a nemzeti öntudatban, a nemzeti hivatásérzetben, egyáltalában a nemzeti ismeretek, tanok és feladatok tudata dolgában sok hiány, véleménykülönbség, sőt veszedelmes hiba áll fenn köztünk, annak oka éppen egy nemzeti dogmatika régi hiánya.

Látván a nemzeti dogmatika elvi lehetőségét és gyakorlati szükségességét, végül annak tárgyköréről és megszerkesztéséről kell még néhány gondolatot megtárgyalnunk.

Már eddig is emlegettünk olyan nemzeti eszméket, melyeknek kifejtésére elsősorban kell helyet adni a nemzeti dogmatikában. Most még egy tartalomjegyzék-féle vázlat van hátra, aminek mint keretnek kitöltése logikusan magában foglalja majd a nemzettannak, a magyar dogmatikának egész tartalmát. Képzeljünk tehát el az elemi iskolai népoktatás fokán egy heti egyórás előadásra kiterjedő, a vallástani kiskátéhoz hasonló nagyságú, és ennek mintájára szintén szóról szóra megtanulandó könyvecskét: magyar „nemzeti katekizmus” (?) címen. A középfokú iskolákban is esetleg szóról szóra, memoriter tanítandó ugyancsak heti egyórás terjedelmű ún. „magyar nemzettan”. Végül a középiskolai érettségire, s egyben a főiskolai és egyetemi kezdő- és záró vizsgálatokhoz megkívánandó - „nemzeti dogmatikát”(?), az előbbi iskolákétól már sokkal tudományosabb és bővebb rendszerezésű feldolgozásban. Megjegyzendő, hogy az elemi népiskolai nemzeti katekizmus egyben az egyszerű nép, a nemzeti dogmatika pedig az intelligens középosztály kézikönyvéül is szolgálna. Évekkel ezelőtt gimnáziumi piarista meg állami kereskedelmi iskolai tanárok kezéből már jelent meg hasonlószerű elgondolásban középiskolai olvasni-, és nem megtanulnivaló nemzeti „kiskáté”, illetőleg a nemzeti öntudat kis tükrét nyújtó könyvecske.

Általánosságban pedig ilyen szerkezetben ölelheti fel legteljesebben a nemzeti ismereteket a nemzeti dogmatika: A bevezetésben tudományelméleti alapvetést kell nyújtania a nemzeti dogmatika elvi lehetőségéről és gyakorlati szükségességéről, stb. A tárgyalásban azután a következő vázlat kitöltése volna ajánlatos: (1) A magyarság szellemrajza: pszichológiai, karakterológiai, irodalom-, művészet- és művelődéstörténeti, közjogi, nemzetiségismereti, szociálpolitikai, stb. összefoglalásokban. (2) A magyarság természetrajza: a) népbiológiai, fajelméleti, fajvédelmi, eugenetikai, szociálpolitikai tanok a magyar emberről és népről, b) valamint az ezeréves magyar terület földrajzának, állat- és növénytermészetrajzának, politikai és tájgeográfiájának összefoglalásai. (3) A magyarság értékelmélete: a) azokat a kulturális, művészeti, gazdasági és anyagi értékeket és alkotásokat, irodalmi és képző- meg zeneművészeti, valamint természettudományi és technikai remekműveket, alkotásokat és találmányokat ismerteti, melyeket a magyar géniusz teremtett és adott az emberiségnek; b) de azokat az erkölcsi, tudományos és művészi, valamint gazdasági és szociális igényeket és követelményeket is tárgyalja, melyeknek megvalósítása a magyarság jelen és jövő érdekeit szolgálják.

Befejezésül legyen szabad még egy-két szóban újból és nem eléggé hangsúlyozhatóan a dogmatikus nemzeti nevelés égető szükségességét kiemelnem. Kitűnő folyóirat-irodalmunk is hozott újabban sok hasonló nemzettani gondolatot különböző szempontokból. Miért ne lehetne ezek sokoldalú és kiváló munkásságát is ebben az új, egységes nemzettani irányban koncentrálni. Kimondhatatlan nagy szükség van a humanisztikus nevelésre jobban kiépített nacionális pedagógiára is, a Zrínyiek és Széchenyiek szellemében vett szigorú nemzetnevelésre. Mindennek erőteljesebb kifejlesztését parancsolólag sürgeti mindaz a magas fejlődés is körülöttünk, amit az olasz, német és más példákból a saját elmaradottságunk fájó érzetével tapasztalhatunk szüntelen, de még a kisebb nemzetek mai hihetetlen ütemű előhaladásában is, például a délszláv és a bolgár, meg a török országépítés és nemzetnevelés terén. Velük szemben minekünk mélyebben kellene átéreznünk és köztudatunkba bevinnünk, hogy mi ezer éven át Közép-Európa hegemóniájára hivatott nép voltunk; Mátyás királyunk korában kb. 5 milliós lakosságunk a maga alig tízszázalékos idegen nemzetiségével még színmagyar volt, és az akkor szintén ugyanannyi összlakossággal bíró Anglia vagy Franciaország mai 40 milliót jóval felülmúló nemzeti fejlődéséhez képest mi mennyire elmaradtunk! Igaz, hogy mi véreztünk el azóta a török invázió korában is, miként előbb a kun meg tatár pusztítások idején is, és hosszú évszázadok folyamán mi védtük meg folyton Európa testét, a nyugati civilizáció és a keresztény kultúra az alatti nyugodtabb fejlődését e keleti világcsapásokkal szemben. De most már belátás és idő is van szörnyű elmaradásunk pótlására! Hogy pedig ez az új magyar országépítés és a vele kapcsolatos nemzetnevelés oly nagyszerű ütemben haladjon, mint a szomszédságunkban élő említett népek körülöttünk szinte fenyegetően feltornyosuló politikai, kulturális és gazdasági megerősödése és duzzadó, friss életenergiája tőlünk is parancsolólag megkívánja, a magyar lelkek új konszenzusára, teljes egyetértésére, egy az eddiginél nagyobb egybeforrására, egy nagy magyar egyet akarásra, s az ősi magyar kényelmet felcserélő frissebb életütemre van szükség! Ezt szolgálná az iskolai közoktatáson, az iskolánkívüli népoktatáson, meg a sajtón és az irodalmon keresztül mindent megtermékenyítő propagandisztikus új mozgalomban a „dogmatikai” nemzetnevelés is. Történelmi hazánknak, ennek a világ legideálisabb földrajzi és gazdasági egységének nemzetiségi és vallásfelekezeti arányos összetétele éppen nekünk, a magyarságnak adhat olyan világtörténelmi jelentőségű megoldásokra is alkalmat, módot és lehetőséget, ami az egyetemes emberiség és az egyetemes kereszténység, meg minden egyes állam nemzetiségi és vallásfelekezeti reformjaira is a legeszményibb példát nyújthatná. Ti. egy államterületen az uralkodó népfaj köré elhelyezett több erőteljes nemzetiség egészséges és békés együttélése, valamint egy szintén túlsúlyban levő államvallás békés társaságában a világszerte óhajtott keresztény unió előfeltételeinek, sőt tökéletes megvalósításának eléréséhez.

Nálunk azonban a lelkek egy olyan tulajdonságát kell kifejlesztenünk, a „konszenziót”, mint amilyen a fizikai testek világában a homogén anyagmolekulákon uralkodó, széttéphetetlen összetartó erő, a kohézió. Ehhez a konszenzióhoz pedig az okvetetlenkedéseket és hamis nézeteltéréseket, a nemzeti széthúzást legyőző olyan népfelvilágosító és nemzetnevelő munkára és propagandára van szükség, mint amilyet eredményezni akar az elmondottak alapján megszületett - nemzeti dogmatika.

Telik-múlik az idő: körülöttünk egy új világ van kialakulóban; a magyar szellem nagy mozgósítására immár külső tényezők is jobban sürgetnek. Hol késik tehát egy „Magyar Szellem” folyóirat, a „Magyar Nemzettan” vagy a „Nemzeti Dogmatika” megszületése és a lelkekben - „a magyar szellem legyőzhetetlen, örökkévaló, diadalmas konszenziója”? Hol van a magyar géniusznak az a megtestesülése, aki egykor Mátyás király volt, pontosan 500 évvel ezelőtt?!

*

In Magyar Kultura [Kultúra], 28. évf, (?) szám, (1941), 25-27.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés