Cégér





 
Tudástár

 
Citátor

Kattints a képre!

 
Látható kéz

Kattints a képre!

 
Plakátok

Kattints a képre!

 
Az igazi tisztviselő

 
Ajánló

Kattints a képre!

 
Külkalandozó







 
Update
Update : Ivánka Endre: Sacrum Imperium és Rex Christianus - A középkor politikai világképének szakrális háttere (1940)

Ivánka Endre: Sacrum Imperium és Rex Christianus - A középkor politikai világképének szakrális háttere (1940)

  2023.10.24. 21:10

Köztudomású, hogy a középkor az Egyháznak azt a tanítását, mely szerint minden politikai hatalom az Istentől származik, nemcsak abban a legáltalánosabb értelemben ismerte el, hogy az erkölcs és a «ius naturale» követelményeiből vezette le az állam létjogosultságát és az állami élet alapelveit, hanem abban a szorosabb értelemben is, hogy - legalább a keresztény kultúrközösségen belül - minden politikai hatalom gyakorlását Krisztus királyságával hozza kapcsolatba; sehol sem találjuk szebben kifejtve a Krisztus királyságáról szóló tanítást, mint a középkor politikai vonatkozású és az állam elméletével foglalkozó műveiben, például Aquinói Szent Tamás «De regimine principum» című munkájának Ptolemaeus de Lucca által írt folytatásában.


Hogy az erre az alapelvre felépített politikai világkép azonban, részleteiben és konkrét fogalmazásában, hogyan alakult, az nem igen ismeretes még eléggé. Katolikus és nemkatolikus részről külföldön sokat beszélnek az utolsó évtizedekben a középkori «Imperium» gondolatáról; azt lehetne hinni, hogy a keresztény «monarchia universalis», a «Birodalom» világuralmi igénye, az «imperator christianus»-nak minden keresztény állam és fejedelem fölött gyakorolt fennhatósága volt a középkor egyedüli politikai koncepciója. Hogyan egyeztethető össze azonban ez a koncepció a «Szent Korona» eszméjével, melyet szintén a középkor legértékesebb örökségeként hagyományozott reánk, magyarokra? Már ez a kérdés is mutatja, hogy éppen magyar szempontból is milyen fontos az egész probléma tisztázása. Mit jelent - a középkor részére - a római császárság, a keresztény-római világbirodalom eszméje egyrészről, a keresztény királyság, például a magyar Szent Korona eszméje másrészről? Milyen viszonyban áll a középkor politikai világképében a keresztény királyság a római császársághoz?

Ennek a kérdésnek a tisztázásához előbb meg kell állapítanunk, hogy mi adja - a középkori felfogás szerint - az egyiknek is, a másiknak is, a szakrális jelleget, és csak azután dönthetjük el azt a kérdést, hogy milyen viszonyban állnak egymáshoz.

I. A római császárság

A római világbirodalom eszméje már az antik világban, Augustus császár korában szakrális jelleget öltött. Azt a tényleges hatalmat, melyet a római köztársaság imperialisztikus politikája megszerzett, Augustus császár - és vele együtt az ő szellemétől áthatott kortársai - hivatásnak tekintette, a Földközi-tenger körül elterülő provinciák birtoklását, melyeket a római köztársaság kihasználandó, sőt kifosztandó zsákmányokként kezelt, felelősségteljes feladatként fogta fel; egyúttal azonban a római hatalmat isteni megbízatásnak érezte, melyet nemcsak megtartani, hanem az egész világra kiterjeszteni, valóságos világbirodalommá kell kiépíteni - olyan birodalommá, mely nemcsak térben, de időben sem ismer határokat és korlátokat.

His ego nec metas rerum nec tempora pono;
Imperium sine fine dedi. (Aen. I 282)

Ezeknek (a rómaiaknak) sem térben, sem időben nem szabtam határokat; végtelen birodalmat adtam nekik - mondja Jupiter Vergiliusnál. A római birodalom eszméjének bölcsőjét a római nép legnagyobb költői állták körül. Vergilius mellett - aki a római birodalmi eszmének mintegy mottóját adta azokban a szavakban, melyekben a római nép feladatát úgy írja körül: parcere subiectis et debellare superbos (kímélni a behódoltakat és legyőzni az ellentállókat) - Horatius is gyönyörködik abban a gondolatban, hogy Média, Szkítia és India lakói Róma parancsainak engedelmeskednek, Róma ősrégi hatalmi jelvényétől, a fasces-től rettegnek, és hogy a nap, aranyszekerén körüljárva a világot, az egész földkerekségen Rómánál nagyobbat, hatalmasabbat nem lát. Bízik abban, hogy az istenek, kegyesen tekintve a palatinusi oltárokra, örökké fenntartják a rómaiak hatalmát (Carmen saeculare); mint Jupiter az égben, úgy uralkodjék Augustus a földön, (Od. 112), mint az istenek helytartója, mint jelenlévő isten, (Od. 1115). Sem Kelet lakói, sem azok, akik a Duna vizét isszák, ne merjenek ellenszegülni az ő törvényeinek. (Od. IV 15.)

A római birodalom eszméjének ez a szakrális jellege és ez az univerzalisztikus, az egész világra kiterjedő célkitűzése akkor is megmaradt, amikor a birodalom kereszténnyé vált. A római császári hatalmat akár közvetlenül (ez a ghibellin felfogás), akár a pápa által történő koronázás révén az egyházi megszentelésből kifolyólag (ez a guelf felfogás) az Istentől származtatják, isteni megbízatásnak tekintik, mely a császárt épp úgy az egész kereszténység legfőbb urává és a pogányok elleni harcokban hivatott védelmezőjévé teszi, mint ahogy a római császár az ókori felfogás szerint az oikumenét, a kultúrvilágot, teljes egészében kormányozta és a barbárok ellen védelmezte. Mint az ókori domborműveken, a diadalkapukon és emlékoszlopokon, az antik római császárok elé, úgy járulnak a középkori festményeken III. Ottó elé a leigázott vagy kormányzata alatt álló provinciák allegorikus alakjai.

Az Egyház is providenciális kapcsolatot lát a római birodalom politikai és az Egyház hitterjesztő világmissziója között. Mindenható Isten - így szól a «Sacramentarium Leonianum» egyik imája -, aki bölcs és titokzatos rendelkezésed folytán az apostolok fejedelmének előjogait a római állam védelmezésére bíztad, hogy onnan az evangélium az egész világon elterjedjen (...) és a nagypénteki szertartásoknál az Egyház úgy imádkozik a római császárért: Imádkozzunk a legkeresztényebb császárunkért, hogy Urunk és Istenünk az ő hatalma alá hajtsa a barbár népeket, és így nekünk tartós békét adjon. Mindenható Isten, kinek kezében van minden világi hatalom és minden királyi előjog; tekints kegyesen a római birodalomra, és add, hogy azokat a népeket, melyek vadságuk erejében bíznak, hatalmas segítségeddel elnyomhassa.

Ez nem más, mint a «pax Romana», a római birodalom által biztosított világbéke, és a római birodalom vezetése alatt összefoglalt oikumené egysége, szemben a fenyegető és a határokon betörő, ellenséges barbársággal, keresztény fogalmakba, keresztény gondolatvilágba átültetve. Még az ókori császárság kinövéseit is újra megtaláljuk a középkori római császárságban: Barbarossa Frigyes azt a címet vindikálja magának - a római császárság jogfolytonosságára hivatkozva -, mellyel az ókori római császárok isteni voltukat akarták kifejezni: mundi dominus-nak, a világ urának nevezi magát. De ha ez a cím talán túlságosan hangoztatja is ennek a világuralomnak önkényességét és a krisztusi megbízatástól, az Egyház szentesítésétől való függetlenségét, abban mégis egyetértenek a birodalmi eszmének középkori képviselői, hogy ez az Istentől adott hatalom univerzális, az egész világra kiterjedő uralmat jelent. Maga Krisztus - mondják egyöntetűen freisingi Ottó, a középkor legnagyobb történetíróinak egyike, admonti Engelbert, VII. Henrik császár titkára, és Dante (úgy a «De monarchia» című értekezésében, mint a Divina Commediában) - azzal erősítette meg a római birodalom jogosságát, hogy, amikor emberként született meg a világon, mint a római birodalom alattvalója akart megszületni, és mindjárt születése után az Augustus császár által elrendelt összeírásnál annak polgárai sorába bejegyeztetni. Ugyanezt - teszi hozzá Dante - erősítette meg a halálával is: ha az ő személyében az egész emberiség részesült az Ádám bűnéért járó büntetésben, akkor ezt a büntetést csak az a hatalom hajthatta végre, mely az Isten rendeléséből bírói joggal bírt az egész emberiség fölött. Ez a római birodalom. (Ennek a gondolatnak a szimbolikája még a reneszánsz festészetére is kihat; ezért látjuk még Tizian[o] Ecce homoján Pilátus palotája előtt a római birodalom kétfejű sassal díszített fekete-sárga zászlaját.) Dante ugyanazokra a vergiliusi helyekre hivatkozik, melyekkel Vergilius az ókori római birodalom hatalmát az olümposzi istenektől vezette le, hogy ezzel a római birodalomnak Istentől adott, Krisztustól ráruházott jogát bizonyítsa. A vergiliusi «Imperium sine fine dedi»-ből lett a keresztény «Roma aeterna» gondolata. Roma caput mundi regit orbis frena rotundi - Róma, a világ feje, tartja a földkerekség gyeplőszárait - ezt mondja egy, a középkorban számtalanszor idézett vers.

II. A német királyság

Ezt a világbirodalmi hatalmat (ezt jelenti a «német-római birodalom» gondolata) a német királyság gyakorolja. Hogy a németség milyen jogon jutott ehhez a hatalomhoz, miért lépett a régi római császárság örökségébe, azt különbözőképpen indokolják. Egyesek a frank folytonosságra mutatnak rá, Németországot Nagy Károly jogutódjának tekintik, aki 800-ban a pápától nyerte el a római birodalom koronáját, Németországban tehát még frank királyságot látnak; mások viszont arról beszélnek, hogy a császárság a rómaiaktól a frankokhoz, a frankoktól a szászokra ment át (ezek I. Ottónak 962-ben történt koronázásában látják a lényeges mozzanatot).

Mindig azonban különbséget tesznek a római birodalom univerzális hatalma, világbirodalmi missziója között egyrészről, és ennek a hatalomnak hordozója, a német királyság között másrészről. Akit a német törzsek hercegi német királlyá megválasztottak, az tarthat igényt arra, sőt annak joga van arra, hogy a pápa római császárrá koronázza meg őt, és így az egész kereszténység legfőbb uralkodójává tegye. Egyházi és egyházellenes részről egyöntetűen határozzák meg a viszonyt a két hatalom között. III. Ince pápa hangoztatja, hogy nem azért van a pápának beleszólása a német királyválasztásba, mert a német királyság, mint olyan, a pápai hatalomnak politikailag alá volna vetve, hanem azért, mert a német fejedelmek által megválasztott német király egyúttal a pápa által való császári megkoronázásra igényt nyer, és a pápának joga van megvizsgálnia, hogy kit fog ő majd római császárrá koronázni. A Sachsenspiegel ugyanezt mondja ki világosan (a III. könyv 52. fejezetében). Akit a német fejedelmek megválasztottak, és akit az arra jogosított püspökök megkoronáztak, az a királyi hatalmat és az aacheni trónt (Nagy Károly trónját) nyeri el. Ha azután a pápa megkoronázza őt, akkor a római birodalmat és a császári méltóságot nyeri hozzá.

Mindamellett egy bizonyos kapcsolat maradt fönn Olaszország földje és a római császári hatalom között. Túlzás volna azt mondani, hogy a német királyság azért bírja a római császárságot, mert Olaszország földje és a longobárd királyság Németország tartozéka lett. Annyi azonban igaz, hogy Nagy Károlyt akkor koronázta meg a pápa nyugati római császárrá (ez a keleti császárság, Bizánc jogainak érvényben tartása mellett történt; csak az egyházi szakadás óta tekintik jogtalannak a bizánci császári hatalmat), amikor a longobárdok legyőzése óta Olaszország ura és a római patrimonium Petri védője lett. Amikor a karoling birodalmat felosztják, egészen természetes dolognak tekintik, hogy a császári méltóság azt a részt illeti, melyhez Olaszország került, Lotaringiát, Lothar részét. A IX. század vége felé újra független longobárd királyok lépnek fel, ezek a császári méltóságot is elnyerik (habár ezeknek legitimitását később, a karoling jogfolytonosság gondolatának hatása alatt, többen kétségbe vonják, amint freisingi Ottó velünk közöl). I. Ottót is csak akkor koronázzák császárrá, amikor a longobárd koronát már elnyerte, és kötelezettséget kell vállalnia, hogy amennyiben másnak adja át a longobárd királyságot, akkor az illetőnek esküdnie kell, hogy Rómát és a pápát megvédi minden ellenséggel szemben. Később a longobárd koronával, a vaskoronával való megkoronázást úgy tekintik, mint a császárrá való koronázásnak járulékát, annak mintegy előkészítő rítusát. A római császárt - úgy olvassuk a «De regimine principum» Aquinói Szent Tamásnak tulajdonított, de a XIV. század elejéről származó harmadik könyvében - két koronával koronázzák: Milánóban a vaskoronával, melyet Monzában őriznek, annak emlékére, hogy Nagy Károly legyőzte a longobárd királyokat, és Rómában azzal a koronával, melyet a pápa maga helyez a fejére.

III. A függő királyságok

Eze kután már megértjük, hogy középkori szemmel nézve mit jelent az, hogy egy királyság, mint például a cseh királyság, a német-római birodalomhoz tartozik. Nem a német királysághoz való tartozást jelenti ez (erről legfeljebb, hogy modern kifejezéssel éljünk, a «personalis unio» esetében lehet szó, mint például a longobárd királyság esetében), hanem a római birodalomtól való függést. Amint az ókorban a szoros értelemben vett római birodalom, a római császár közvetlen uralkodásának alávetett tartományok körül vannak véve olyan királyságoktól, melyek a római birodalom fennhatósága alatt állnak, de belső ügyeikben megtartották függetlenségüket, ugyanúgy függnek - középkori elgondolás szerint - a római császártól azok a keresztény királyok, akiket a királyi koronájuk a német királlyal ugyan egyenrangúakká tesz, de akik mint keresztény királyok, az egész keresztény oikumené fővédnökének és fővezérének, a római császárnak elsőbbségét ismerik el, úgy kifelé (a pogányok elleni közös harcokban), mint egymás között (amennyiben a legfőbb bírói hatalom a királyok és országok közötti vitákban őt illeti meg).

Ezt a tényállást a középkorban elég gyakran határozott formában juttatják kifejezésre. Amikor III. Ottó Mieszko lengyel királyt megkoronáztatja, előbb római patríciussá nevezi ki a lengyel fejedelmet, annak jeléül, hogy nem mint német király, hanem mint római császár adja neki a királyi koronát. És amikor I. Endre király 1053-ban kivívja Magyarország függetlenségét III. Henrikkel, német-római császárral szemben, aki Péter király behódolására támaszkodva a német-római birodalom fennhatóságát akarta elismertetni I. Endre királlyal is, akkor úgy fejezik ki a kortársak a beállott helyzetet: Romana respublica subiectionem regni Ungariae perdidit. A római birodalom elvesztette a magyar királyság fölötti fennhatóságot (touli Wibert, IX. Leó pápa életrajzában; tekintetbe kell vennünk, hogy Wibert IX. Leó pápa barátja és kísérője volt, a pápa pedig a béke közvetítésénél személyesen részt vett, tehát úgyszólván a tárgyalások szemtanúja az, aki így fejezi ki a viszonyt a két ország között). Csehország ezzel szemben állandóan elismerte a német-római birodalom fennhatóságát; de itt is kifejezésre juttatják, hogy nem a német királyságtól, hanem a római császárságtól való függést értik ez alatt a fennhatóság alatt.

A cseh hercegség - mondja az 1126-ban Sobieslav cseh herceg és Lothar német-római császár között kötött béke okmánya -, amint ezt már elődeinktől tudjuk, a római császár fennhatósága alatt áll, és a megválasztott herceget csak akkor szabad igazán hercegnek tekinteni, ha megválasztásának megerősítését elnyerte a római császártól, amint viszont a császár nem nevezhet ki herceget, hanem csak megerősítheti azt, akit az ország nagyjai megválasztottak (a herceg kinevezése pedig megilletné a német-római császárt akkor, ha mint német király gyakorolna fennhatóságot a cseh hercegség fölött úgy, amint ezt a német hercegségek fölött gyakorolja). Barbarossa Frigyes mint császár adja I. Wladislaw királynak a királyi koronát, és amikor IV. Ottó 1203-ban örökös királysággá emeli Csehországot, akkor III. Ince pápa ezt 1204. április 15-én kelt bullájával megerősíti (Fülöp császár hasonló intézkedését 1198-ban a pápa nem ismerte el, mert Fülöpöt még nem koronázták meg császárrá) annak kifejezésére, hogy a királyságnak a német-római birodalomhoz való viszonya nem jelent mást, mint a királyságnak az univerzális császári hatalomtól, a régi római világbirodalom hagyományait folytató keresztény-római császárságtól való függést - «melynek minden más világi hatalom, minden királyság és hercegség, minden ország és nép alá van vetve», mondja a «római birodalom» középkori ideológiája.

IV. A független királyságok

Az imént említett magyar példa azonban azt mutatja, hogy a római világbirodalom gondolata, mely a keresztény országok és királyságok fölé legmagasabb világi hatalomként a császárságot helyezi, ha jellemzően középkori gondolat is, mégsem mondható a középkor egyedüli politikai koncepciójának, a középkori szellemi életben egyedül ismert politikai világképnek; emellett a felfogás mellett, mely a keresztény kultúrvilág egységét csak a régi római birodalom hagyományos keretein belül tartja megvalósíthatónak, kezdettől fogva egy másik felfogás érvényesül.

A keresztény oikumené, a keresztény kultúrvilág egységét - eszerint a felfogás szerint - nem egy központi világi hatalom, egy az egész világra kiterjedő (vagy legalább a jogigényét az egész világra kiterjesztő) impérium biztosítja, hanem a független államok és királyságok szabad összefogása, az Egyház tisztán szellemi egységén belül. Az egyes királyok hatalmukat, uralkodói jogaikat közvetlenül az Istentől nyerik el, az Egyház kezéből, amennyiben országaik főpapjai koronázzák meg őket; királyi hatalmuk között, melyet a koronázás folytán elnyernek, és az Isten között, aki a püspökök kezéből («accipe coronam per manus episcoporum» volt a koronázás formulája) megadja nekik ezt a hatalmat, nem áll semmiféle univerzális világi hatalom, melytől királyságuk, országuk, uralkodói hatalmuk függne.

Ezért magasztalhatja Salisbury-i János, ennek a felfogásnak leghatásosabb képviselője a XII. században, a királyt mint «interris quaedam divinae maiestatis imago»-t, az isteni fenség földi hasonmását, és ugyanakkor zsarnokságnak minősíti a római impériumnak (a németek által képviselt) igényét, hogy a többi királyok és országok fölött fennhatóságot gyakorolhasson. Vajon ki rendelte őket (ti. a németeket) a világ uraivá és bíráivá? - kérdezi ő egyik levelében (59. levél), és az impérium gondolatának univerzalizmusával szemben erősen hangoztatja nemzeti önérzetét és büszkeségét (185. levél). Az «impérium», a császárság címét nem akarja elvitatni a német-római birodalomtól, de ez a cím részére nem világbirodalmi igényt jelent, hanem csak egy uralkodói címet a többiek között, amint részére a német-római birodalom is csak egy ország a többi országok mellett. És ez az ország - szerinte - semmiképpen sem azonos a régi római birodalommal. Amennyire rajong is a rómaiakért és a római állam politikai nagyságáért és nemes hagyományaiért, ezt mégis teljesen a múlténak tekinti. És a régi római államban is kevésbé az imperialisztikus elemet, a világbirodalmi igényt magasztalja, mint inkább a római állam belső politikai nagyságát, a rómaiság erkölcsi értékeit. Gondolkodásában sokkal nagyobb szerepet játszik Arisztotelész politikája, mint az augustusi római impérium vergiliusi és horatiusi ideológiája. Arisztotelész tipikusan görög demokratizmusát erős monarchikus érzésével úgy tudja összekötni, hogy az uralkodót, a királyt, élő törvénynek, az igazság mintegy megtestesülésének tekinti. Hiszen az uralkodásának jogossága éppen azon alapszik, hogy ő, mint a jog és az igazság védője (legis minister) az Isten akaratának végrehajtója; ezért viszont csak addig tarthat igényt engedelmességre, amíg igazságosan uralkodik.

Ez a felfogás, melyet Salisbury-i Jánoson kívül éppen a XII. században is több angol és francia történetíró hirdet (Ordericus Vitalis, Malmesbury-i Vilmos és mások), nem más, mint a magyar Szent Korona gondolata. A fiatal, feltörekvő nemzeti államok ideológiája ez, melyek erősen érzik a nyugati keresztény kultúrközösség szellemi egységét, tudatában vannak azoknak a feladatoknak és kötelezettségeknek, melyek az ehhez az egységhez való hozzátartozással járnak, de politikailag nem ismernek maguk fölött magasabb hatalmat, független és egyenjogú tagjai akarnak lenni ennek a szellemi, kulturális és - ami a középkorban a legfontosabb - vallási egységnek. Ezt a függetlenséget a legkülönbözőbb alkalmaknál hangoztatják; szemben azzal a felfogással, mely a római jog használatában a római birodalom fennhatóságának hallgatólagos elismerését látja (így érvel Bartolus, a híres bolognai jogász), a francia királyok szükségesnek tartják hangoztatni, amikor a francia «parlamenteknek» a római jog használatát előírják, hogy ez az intézkedésük «non ratione imperii, sed imperio rationis» történik, azaz nem a római birodalomhoz való tartozásból folyik, hanem az ész parancsa folytán, mert a római jog a legészszerűbb és legrendszeresebb jog a világon.

V. A középkori politikai világkép kihatása az újkori fejlődésre

A nemzeti államok kialakulására irányuló törekvés jellemzi a középkor második felét. Ebben az időben létesül a centralizált francia állam, az angol parlamentarizmus, a magyar, erősen nemzeti érzelmű rendi állam, és az olasz nemzeti eszme is feléled, ha egységes olasz állam nem is tud kialakulni. Németország is ekkor kezd törekedni nemzeti egységre; azoktól a megkötöttségektől óhajt szabadulni, melyek a római impérium nobile officiumával járnak; egyrészt a német-római császárságnak az egyházhoz és a pápához való viszonyát, mely eddig a pápának tartotta fenn a császár megerősítését és megkoronázását, igyekeznek meglazítani, másrészt az Olaszország fölött gyakorolt fennhatóságot, mely mindinkább terhet jelent a birodalom részére, kívánják lerázni. Ennek a fejlődésnek eredményeként 1356-ban azt mondja ki a német aranybulla, hogy a választófejedelmek azt, akit ők német királlyá megválasztottak, mindjárt a megválasztásának pillanatától kezdve császárnak is tekintik, és hogy ő ennélfogva mindjárt a megválasztásától és a német királlyá való megkoronázásától kezdve Németország területén a császári jogokat is gyakorolhatja, tekintet nélkül a pápai koronázásra és Olaszországra, ahol természetesen a pápától meg nem koronázott német királyt nem tekintették császárnak. Egyben szabályozták a választás módját és a választófejedelmek jogait; ettől az időtől kezdve egy fogalommá kezd összeolvadni a német királyság és a római császárság.

Amennyit a birodalom ezáltal egységben és függetlenségben nyert, annyit veszített területben. A német-római császárság univerzális igényéről lemondva, egy Németországra szorítkozó nemzeti állam lett. A különleges földrajzi és történelmi körülmények folytán azonban ebbe a hangsúlyozottan német nemzeti egységbe egy, eredetileg a német királyságon kívül álló királyságot is belevonják, Csehországot. Mégpedig nem azért, mert közben Csehországban erősen folyt a német letelepedés és a germanizáció. Az egyháztól való függetlenségért a «romanizmus» ellen küzdő választófejedelmek (itt már a reformáció előzményeinél tartunk) a hangsúlyozottan cseh iránnyal, a huszita Podjebrád Györggyel szövetkeznek, és 1460 körül komolyan szó volt arról, hogy őt választják meg német-római császárnak. Ez nagy változást jelent a régi felfogással szemben, mely a «Sachsenspiegel»-ben szóhoz jut: itt a cseh király szelepei ugyan a választófejedelmek között, de nem választható meg német királlyá, mondja a «Sachsenspiegel» (III 57), mert ő nem német. II. Ottokár királyt is csak úgy választhatták volna meg német királlyá és római császárrá, mint ahogyan ebben az időben más idegen fejedelmet is, mint például Cornwallis-i Richardot és Kasztíliai Alfonzot is megválasztották. Ezzel szemben a német aranybullát, azt a törvényt, mely a német-római császárságnak egy német nemzeti állammá való fejlődését előmozdította, éppen IV. Károly adta, az első cseh király, akit német királlyá és római császárrá választottak meg.

Mindamellett nagyon valószínű, hogy a zárt nemzeti állam kialakulására irányuló fejlődés, mely az újkor politikai ideológiáját jellemzi, előbb-utóbb mégis kizárta volna egy új, nemzeti Németországból a cseh királyságot, ha közben, a régi német-római birodalom központi hatalmának gyengülésével és a német partikularizmus térhódításával párhuzamosan, a birodalom keleti részében nem alakult volna ki egy új politikai egység, mely a régi birodalom határait túllépve, egy új politikai súlypont körül csoportosított a birodalomhoz tartozó tartományokat és a birodalmon kívül álló, független királyságokat egyaránt, az osztrák-magyar monarchia. Csehország Magyarországgal már a XV. század folyamán hosszú ideig együtt élt, egy uralkodó alatt. Amikor ehhez még a német-osztrák tartományok hozzájárultak, akkor egy új politikai alakulat valósult meg, mely Magyarországot, egy független királyságot, Csehországot, egy a német-római birodalomhoz tartozó, de lényegében nem-német országot, és a szoros értelemben vett Ausztriát, egy német hercegséget foglalt össze. Ha ez az új egység, melyet dinasztikus kapcsolatok és földrajzi adottságok hoztak létre, politikailag is egységgé akart válni, akkor ennek az új alakulatnak a politikai ideológiája nem lehetett más, mint a régi német-római birodalom ideológiája, melyet a nemzeti egységre törekvő, vagy, a partikularizmus szűkebb kereteiben, zárt nemzeti államokat megvalósító Németország már rég feladott: az impérium gondolata, mely nem egységes nemzeti államot jelent, hanem különböző nemzetek, királyságok és országok fölött gyakorolt fennhatóságot. És valóban, amikor a német-római császárság már nagyon meglazult keretei végre széthullottak (1806-ban), akkor az új osztrák császárság veszi át, a régi birodalom jelvényeivel együtt, a régi német-római birodalom univerzalisztikus hagyományait is, amennyiben céljának azt tekinti, hogy különböző nemzetiségű országokat egy átfogóbb politikai egységbe foglalja össze.

Az osztrák-magyar monarchiának tragédiája éppen abban állt, hogy az így megvalósult politikai alakulatban a középkor két ellentétes politikai koncepciója egymásra talált: az impérium ideológiája, mely az országokat és királyságokat egy legfőbb központi hatalom alá helyezi, és az a másik felfogás, mely a független királyságokat és országokat egy közös kulturális egység («a kereszténység» vagy «Európa») egyenjogú tagjaiként egymás mellé állítja. A német-római birodalom hagyományainak megfelelően az új osztrák császárságban egy új szuverenitás létesítését kellett látni, mely az egyes országok és tartományok fölött áll, és azokat egy új birodalommá foglalja össze - a magyar felfogás szerint, mely, a fent körülírt másik középkori felfogás értelmében, a Szent Koronában az ország legfőbb politikai jogforrását és az elévülhetetlen függetlenség garanciáját látta, csak egyenjogú államok összefogásáról, országok szabad társulásáról lehetett szó a közös célok elérésére, a közös érdekek megvédésére. Az 1867-es kiegyezésben Magyarországra vonatkozólag a magyar felfogás érvényesült, a monarchia többi részeiben azonban a «birodalmi» felfogás maradt továbbra az alkotmány alapja. A cseh királyság - a cseh «államjogi párt» tiltakozásai ellenére - csak az osztrák császárság tartományainak egyike volt. A monarchiának ezen az egyenlőtlen megoldáson meg kellett buknia. Mert következetes, egységes megoldás csak az lehetett volna, hogy vagy a centralisztikus felfogást érvényesítették volna még Magyarországgal szemben is - ezt azonban sem a magyar alkotmány, sem a magyar nemzetnek a szabadságharcban és utána kifejtett ellentállása nem tűrte meg -, vagy a föderalisztikus megoldást terjesztették volna ki az egész monarchiára - ezt a német-római császárságtól örökölt «birodalmi» hagyományok nem engedték meg. Így az osztrák-magyar monarchia belső problematikájában egészen a XX. századig élt tovább az a polaritás, mely a középkor politikai világképét jellemzi.

*

In Theologia - Hittudományi Folyóirat. VII. kötet. Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Kara, 1940, 37-46.

Még nincs hozzászólás.
 
Hozott Isten!

 
Zöldfelület

Kattints a képre!

 
Filmismertetők

Kattints a plakátra!

 
Fordítva

Kattints a képre!

 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Whistler kutyája

 
Biztonságos böngészés

 
Népszerűsítő csíkok

 
Népszámláló
Indulás: 2011-12-24
 
Nemzetközi helyzet
free counters